Étteremben a fiammal

Ma megint mérföldkőhöz érkeztünk.

Szept 18-án a következőt írtam a fészbukra:

„ D. kitalálta, hogy vigyem el étterembe. Egy hete ezt mondogatja,hogy csak mi ketten menjünk el étterembe. Ma újra szóba hozta, mikor G. kiment a szobából, és hogy nyomatékosítsa, hogy mennyire szeretné, közölte: -Anya, tudom, hogy akkor megyünk, ha jó leszek. És képzeld! A rosszaság most is itt van bennem (mutatott a mellkasára), de én visszafogom magam, és nem engedem, hogy kijöjjön!
Ezek után hozzátette, hogy már kitalálta, pontosan hova akar menni: -Ja és Anya! Oda menjünk, ami a te kedvenc éttermed! Szombaton, ebédelni!
Őőőőőő.... ott is visszafogja majd vajon a rosszaságot? :)))”

Na, ma erre választ kaptunk: igen, visszafogta.

Akkor mondtam neki, hogy ha szépen viselkedik az elkövetkező napokban, akkkor izsten az atyám, szombaton elviszem ebédelni a Borkonyhába.

Tegnap este már alig bírt elaludni az izgalomtól, ma már hétkor fent volt, úgyhogy fél 11kor szépen összekészültünk, és elmentünk kettesben ebédelni. Az étterem már felkészült ránk lélekben, előre szóltam, hogy kiskorúval leszek nehezítve, így az amúgy sem hibátlan stílusom lehet, hogy még durvább lesz J Egy szavam se lehet, minden nagyon Rendben volt, Tamás (nem az itthoni, az ottani) még a konyhába is beengedte Dávidot, aki rettenetesen élvezte az egészet, baromira tetszettek neki a nagy gépek, a nagy sürgés-forgás, minden….

Evett is rendesen (külön nekikészítettek paradicsomos tésztát a fiúk), úgyhogy azt hiszem, újra megbizonyosodhattam afelől, hogy előbb-utóbb komoly ember lesz a bébikémből….

Egyébként én is nagyon finomakat ettem. Az előételem alatt D-t is egrecírozgattam, de mire azzal végeztem, ő be is fejezte a saját kajáját, és hogy nyugodtan megehessem a (halas, kagylós, csodálatos) főételemet, Tamás bevitte D-t a konyhára megint, hogy együtt tálalják ki a desszertünket (fagyiztunk, naná).

Jövünk majd máskor is együtt, főleg majd tavasszal, amikor már a teraszra is ki lehet majd ülni…