A mai nap szenzációja kétségkívül Dávid volt… az elmúlt napok sikerein felbuzdulva (siker alatt értsd: nem fulladt eddig még meg) megbátorodott, és először csak azt játszotta, hogy karúszó nélkül merül, gyakorolja a levegővételt (igenigen, ott álltunk mellette, de nem nyúltunk hozzá, magától kapaszkodott a medence szélébe, nagy levegő, és irány a víz alá, majd amikor a levegő elfogy, akkor fel, levegő….és így tovább), majd megkért, hogy együtt merüljünk, úgy, hogy „elérjem a követ az alján, anyuka!!!”… Nyomta már más is a víz alá a gyerekét rajtam kívül???? Sejtettem…
Szóval együtt merültünk, vagy ötvenszer, ezután jött az ugrálás….
D. kimászik a medencéből, nekifut, ugrik… a víz alatt úszkálva (esküszöm, semmi pánik, szép nyugodtan elindult felfelé, evezett kézzel-lábbal) megvárta, míg kihalásszuk, a kezünktől a víz tetejére hasalva „elúszik” a medence széléig, kimászik… és így tovább. Nem kell ragozni, milyen rettentő büszke voltam, ugye??? Főleg, amikor odajött a helyi úszómester, és megkérdezte, hogy hány éves a kisfiú, mondom három és fél, erre hangos bjutifúl és bravisszimó kiáltásokkal megtapsolta a gyereket, majd felajánlotta, hogy délután vigyem el az úszótanfolyamra… (nem vittem, mert nem tanulni jöttünk, de nagyon szép volt tőle… igen, az úszómester is szép volt, és ez hozta ki belőlem az angoltudást annyira, hogy ezt megbeszéljük,jól ismertek… ;-) )
Nos, az tuti, hogy a szálloda mindent megtesz azért, hogy az emberek ne unatkozzanak. Nagyon tetszett a ma délelőtti táncoktatást (nem, annyira azért nem, hogy beálljunk), tiszta dörtidenszing fíling volt (az oldalsávban futó képek közül van olyan, amelyiken látszik, hogy sokan táncoltak ám, csak az a baj, hogy valaki mindig begyalogolt a kép közepébe). Délutánra meg meg volt hirdetve a hab-parti, amit már reggel marketingoltunk Dávidnak, hogy „azmilyenjólesz!!!”, úgyhogy nagyon szépen viselkedett az ebédnél is, és magától ment aludni is utána, és délután négykor boldogan vonult le velünk a partra, hogy együtt habpartizhassunk… amiből persze nem nagyon lett semmi, ugyanis amikor bementünk a táncolók közé, kábé két percig élvezte a habot, majd szólt, hogy most már menjünk, nem tetszik neki, mert nagyon hangos a zene…hiába, nem egy partiállat a gyerek… Úgyhogy kicsit arrébvitte az apja, amíg én csináltam pár fotót, majd maradtunk a sokkal nyugisabb úszkálásnál, az sokkal jobban való neki (ja, és a videokamera… az teljesen elbűvölte, és olyan profin tartotta, mint aki épp élete filmjét forgatja…) Így is estére már annyi élmény volt a gyerekben, hogy eléggé felpörgött, így bevetettük a Micimackó karácsonya című mesét, had nézze kicsit lefekvés előtt… el is aludt, mihelyst ágyat ért a feje… Na, és van itt még egy kép: mindenki találkozott már ilyen „fürdőruhába” bugyolált nővel, itthon is van pár nő, aki csadort visel… de én egyszerűen nem tudom megszokni a látványt… basszus, volt vagy 43 fok, a víz sem volt kevesebb 32nél, el tudom képzelni, hogy hogy érzi magát… Jó, tudom, a vallás és a neveltetés…de attól még magamban sajnálhatom, nem?
Mára kibéreltünk egy autót, és reggeli után elmentünk Antalyába, egy bevásárlóközpontba. D. élvezte, mert ott is voltak elektromos autók, ki is próbálta majdnem mindet. Mi körbenéztünk, gábornak vettünk egy játékot, Dávidnak egy aranyos szandált, nekem Hello Kittys bikinipacskert , Klárinak fehér szandit, Tominak strandpapucsot, így mindenki elégedett volt.
Ebédre visszamentünk a szállodába, aludtunk egyet, majd nekivágtunk, hogy megnézzük az egyik közeli tengerpartot, ami azért izgi, merthogy római kori romok vannak a partján… és tényleg. Ha jól rémlik Phazeus a strand neve (nem találtam a neten semmit róla), az ember beáll egy nagy parkolóba, elindul a tenger felé, és egy római kori épületegyüttesen vág át közben…. Nem egy nagy turistaközpont, főleg a helyiek járnak oda, a víz kristálytiszta, millió hal…
Na, és itt jött D. nagy alakítása. Már a szállodában próbálgatta az úszószemüvegét, megbarátkozott vele, hogy kicsit szorít „mer az úgy jó”, most aztán belevetette magát a búvárkodásba. Komolyan, felvette a „szemügét”, a karúszót, nagy levegő, és merülés (persze a karúszó miatt ez inkább a víz színén lebegés, de akkor is…mutassatok már még egy 3 és fél évest, aki anélkül lebeg, és nézi a haéakat, hogy 1. visítana, hogy vizes lesz arca, 2. nem fél a halaktól, 3. a mélységtől sem, 4. szépen, pontosan feljön levegőért, és elég sokáig vissza is tarja, 5. és még a kezét se kell közben fogni). Agyunkat eldobtuk, komolyan. Aztán persze én is belemerültem a halak tanulmányozásába, és majdnem annyira élveztem, mint D… kár, hogy hétkor bezár a strand, és el kellett indulni vissza…
De hogy nagyon büszkék voltunk a kölkünkre, az tuti.
A program nagyjából a tegnapi, bár az este módosult kicsit, ugyanis Cicuka meg akart lepni engem egy szép smukkal, és mikor erről az utazási irodás csaj tudomást szerzett, ajánlott egy üzletet, hogy oda menjünk. Két éve ugyanígy igen jó áron vettünk nagyon szép láncot nekem, jó áron, így éltünk a lehetőséggel… 6ra kocsi jött értünk (függönyös ablakú Merci limuzin…itt már éreztem, hogy ma nem lesz mákom…), elvitt Antalyába, jött velünk a másik lány az utazási irodából, hogy segítsen tolmácsolni. Na, bementünk egy üzletbe, a tulaj lelkesen pakolta rám a cuccokat, mondta, semminek ne nézzük az árát, csak mondjuk meg, melyik tetszik (én igazából arany láncot akartam volna, meg ugyanolyan karkötőt)…volt karkötő, ami tetszett, ahoz nem volt lánc. Erre mondta T. hogy most legyen akkor szép karkötő…ugyanaz a kettő tetszett mindkettőnknek, csak az volt a gond, hogy mindegyikben túl sok volt a gyémánt… Nagyon alkalmi darabok voltak, és igazából láttam Tamáson, hogy valóban szépnek látja őket, de hát én „mindennaposat” akartam… arról nem is beszélve, hogy a nekem jobban tetszőben voltak fekete csillogós kövek is…rákérdeztem, mondták, igen, fekete gyémánt… hát, olyan volt az ára is… alku után is 4500 euro…na neeeee….
Aztán a tulaj előbányászott egy nagyon szép karkötőt, amit T. meg is vett volna nekem, de drágálltam…szóval annyira nem tetszett, mint amennyibe került (mert persze kövek ebben is voltak dögivel)… Az ürge felajánlotta, hogy 2 nap alatt legyártja hozzá a nyakláncot is…adott árajánlatot, nemkevésről…mondtuk, meggondoljuk… de ennyit őszintén szólva sajnáltunk érte (főleg én…komolyan, életemben először ágáltam ékszer ellen). Szóval betudtuk a dolgot kirándulásnak.
Teszek még most fotókat a tegnap esti játékteremről, a mai merülésünkről Dájíval, és az egyik szállóbeli butik kínálatáról…csuda rucik lógnak ottan… de persze MIND 36-os méretű…
Mondjuk, azért nem igazán tudom, hogy ezt a párducos ümögöt pontosan hova is venném fel, de nagyon tetszik (D. is teljesen ráfagyott).
És igen, tudom, hogy becsillog a vaku, de bénák vagyunk, sorry…
Hátszóval. A szálloda gyönyörű, tényleg. De hatalmas. Ugyebár több, mint ezer szoba van benne, ami azt jelenti, hogy nagyjából 3000 ember van itt. Annakidején, Taszáron 3000-en laktak… kicsit vicces így belegondolni.Tömeg igazából sehol sincs, bár az étteremben azért néha kell egy kis vadászat, míg szabad asztalt talál az ember. A kaja finom nagyon, és bár nagy a választék, az Ali beyt messze alulmúlja…és ez nálam elég rossz pont. Éhen persze nem fogunk halni, az biztos (a tányéromon látszik, hogy mennyire nem….). D. nagyon élvezte, hogy azt ehet, amit akar, bár ezt a kijelentést kicsit megbántam, amikor azt láttam, hogy a szalámit csokikrémmel tolja, de olyan lelkes volt, hogy hagytuk. Ja, és persze minden lehető helyen lelkesen négykézlábazott a márványon, úgy tolta az autót, hogy mindenki őt nézte (mosolyogva).Reggeli után kimentünk a tengerpartra, kipróbáltuk a csúszdákat, napoztunk, megnéztük a miniállatkertet, ebéd után mi aludtunk egyet Dájíval, majd folytattuk, ahol abbahagytuk.Este, vacsi után kipróbáltuk a játéktermet, majd mikor D. már lefeküdt, Tamással lementünk a dizsibe, hogy nézzük kicsit a táncolókat…aznap nosztalgiadiszkó volt, és Modern Talkingnál nem bírtuk tovább, beálltunk táncolni…roptuk háromnegyed órán keresztül…ilyen se volt már tíz éve…
Itt vagyunk…nem mondom, kalandos volt, de végre megjöttünk.
Elvileg 12.45kor indult volna a repcsi, na én már hatkor nem tudtam aludni, nyüzsögtem, izgultam, minden bajom volt, kilencre mindenki glédában állt, bőröndök bepakolva… Úgy döntöttünk, hogy két nagy bőröndöt viszünk csak, arra könnyebb figyelni, mintha több kisebb lenne. Egyikben voltak Klári cuccai, meg Dájíé, a másikba raktam a miénket. Na, háromnegyed 11re kimentünk a reptérre, gondoltuk, majd D. néz repcsiket… aztán miután több, mint egy órát álltunk sorba a becsekkolásnál, már annak örültünk, hogy ha végre egyszer bejutunk, már nem kell sokat várni… no, a bőröndök feladásánál rögtön meg is lepődtünk, merthogy a mi bőröndünk (jelszó: inkább két nagy bőrönd, mint több kicsi…) meghaladta a súlyhatárt… mögöttünk még kilométeres sor, erre: „pakoljanak ki belőle valamit, és tegyék át a másikba”… A Kláriék bőröndje 2 kilóval volt könyebb, mint a max. súly, úgyhogy tőlünk kivettük a könyveket, és átraktuk amoda, majd újra lezártunk, mértünk, és imádkoztunk. Eredmény: miénk fél kilóval, Kláriéké 1 kilóval van a súlyhatár alatt. Tamás rögtön megnyugodott, hogy kint nem fogom magam hülyére vásárolni, lévén nem lesz hova pakolni. Gyorsan megnyugtattam, hogy bent van a bazi nagy strandtáska, amit adott esetben kézipoggyászként el lehet sütni, különben is, ékszert akarok, az nem nehéz.
Közben a mögöttünk álló lány izgatottan telefonált, és valakinek panaszolta, hogy a gépe késni fog 3 órát… nem adott rá a partnerének magyarázatot, hogy ezt honnan szedi, és mivel sehol semmi ilyen nem volt kiírva, gondoltam, hátha csak hallucinál…mondom, ekkora pechünk csak nincs már….
Na, innen azt hittük, hogy már minden okés, vonultunk a vámvizsgálathoz, az ellenőrök levetették velem a magassarkú szandimat (oké, egy csomó TNT elférne a sarkában, valóban), és csak kicsit vígasztalt, hogy az előttünk bevonuló valamilyen sportcsapatot még tüzetesebben vizsgálták át (igaz, hogy egyenmelegítőt viseltek, a hátán a Nike jelecske alatt bazi nagy IRAK felirattal)…
Erről jut eszembe, hogy ma hajnalban, amikor felkeltem, szokás szerint blogolvasással foglaltam el magam, most épp Pudingocska blogjával, amire nemrég találtam rá tök véletlenül, és most visszamenőleg is beleolvasgatok, erre mi az első bejegyzés, amit ma megnyitottam? Egy vicc. Tettszett, úgyhogy elmentettem, majd kétszer elolvastam, és a reptéren előadtam a családnak is. Idézem:
Múlt éjjel nagyon magam alatt voltam, felhívtam a Lelki Segély vonalat.
Egy pakisztáni call-centerhez kapcsolt.
Mondtam, hogy öngyilkos leszek.
Erre nagyon izgatottak lettek, és megkérdezték, hogy tudok-e teherautót vezetni…”
Visszatérve az utazáshoz: bejutottunk, bár D. nagyon nehezményezte, hogy nekem mezítláb lehet sétálni, és vele senki nem veteti le a szandiját, pedig hát szandál az is.
Bejutván megcéloztuk a kávézót, mert D. kijelentette, hogy menten éhen fog halni („szennicset akarok enni!!!”), közben megnéztük a kijelzőt, és elsápadtunk, a gépszám mellé odaírva, hogy késik…navazze. Mindegy, nemsoká kiderül, mi van, mondtuk, vettünk szennicset, meg kávét, mi leültünk D.vel és Klárival, T. meg elment felderíteni a helyzetet…
Közben megláttam pár asztallal arrébb a telefonálós csajt, úgyhogy odamentem, és jól rákérdeztem a dologra. Mondta, hogy 3 órát tud (én se kérdeztem rá, hogy honnan), de hátha nem lesz annyi… Visszamentem a többiekhez, T. és akkor futott be, és mondta, hogy a várhatóindulásunk a tábla szerint kb. másfél óra késéssel lesz….Nem annyi lett, mondanom se kell…a csajnak lett igaza. Közben kaptunk élelmiszercsomagot, úgyhogy D. tobzódhatott a szennicsekben, de már mindannyian nagyon untuk. Nem is részletezem (hehe).
Végre felszálltunk. D. végigizgulta a felszállást, majd hamar érdeklődését vesztette, és úgy döntött, hogy inkább megkóstolja az apja borát, amit az időközben a felszállást megünnepelendő kért a légi kísérőtől…az apja meg belement a mókába, és adott neki…eredmény: D. a szájában levő bort nagy ívben kiköpte, majd az íztől megzavarodva a pohárban levőt meg kiverte az apja kezéből, így boros lett mind a két ülés, és mindkettőjük ruhája... nem is gondoltam, hogy fél deci bor ilyen penetráns kocsmaszagot tud árasztani….
DE! Leszálltunk. D. kómás volt a bortól mert persze az uccsó félórában aludt el, de amint meglátta a hajtóművet, helyrejött.
A transzferbuszon mellém ült, nézte a tájat, majd egyszer csak megszólal: a szállodában lesz vacsora? (időközben valszeg megéhezett). Mondom igen. Erre: jó, akkor én majd kérek egy bort. Na, visszafojtottam a röhögést, és halál komolyan kérdeztem: szerinted az neked jó lenne? Igen, mondja, mert ő már nagyfiú. Oké. Megy a busz tovább, mi beszélgetünk az alagutakról, szikláról, mindenről, egyszer csak: anya, vacsorára majd kérek vizet, meg amamét (almalé…nyilván már szomjas is volt). Mondom, mi van fiam, a bort dobtuk? Erre enyhén felháborodva: De anyuka, csak viccceteeeem!!!!!! Na, szóljatok hozzá…
Hogy most már vége legyen ennek a bejegyzésnek: odaértünk a szállodába, negyed óránk maradt vacsizni étteremzárásig, szobafoglalás, majd D. boldogan elaludt az ágyában (volt egy kanapé is, de az utazóágyat választotta, és halál örült neki, hogy „puha ágy, anya, puha!!!” mintha otthon deszkán aludna….), mi meg kicsit csavarogtunk T.-vel a szálloda parkjában (majdnem eltévedtünk, 250.000 négyzetméteren fekszik ez a miniváros…), majd mink is lepihi…..
Ja, és ami kimaradt: becsekkolás alatt mit csinált az én fiam? Megnézte, hogy a szálloda márványpadlóján jól gurul-é az autója….mer az fontos.
Tegnap reggel megjött a Kati, hogy átvegye tőlem a kisbabát (amíg Törökországban leszünk, addig Gábor ugye itt lesz Földváron a Katival), mi meg délután elvittük Tamással Dávidot a helyi kis vidámparkba. Közben megjött a hidegfront, a végén azért kellett hazajönnünk, mert fáztunk, de addigra azért lezavartunk pár kört a körhintán, sőt a dodzsemben is ültünk, és D. még „pecázott” is egyet, nyert egy versenyautót, úgyhogy teljes volt az élmény. Ma meg irány haza, ebéd után fogunk indulni, pakolás, oszt holnap vár a nyaralás… Viszünk számítógépet, és megpróbálok majd „élőben” tudósítani a „szenvedéseinkről”… hú, de lehetne már holnap 3 óra… Ja, és ami még fontos mára: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, BÓBITA!!!!!!
Tamás délben befutott, fél háromra már itt is voltunk Földváron, négykor meg már Szemesen ugráltunk a vízbe…
A kisbaba valami eszméletlen módon élvezte a pancsolót. Egy ilyen oszlopszerűségből jönnek a vízsugarak, először azt hittem, hogy tán félni fog tőle, de semmi, boldogan mászkált köztük D-vel együtt. Aztán Dájí persze inkább eljött velem csúszdázni, meg ugráltunk a nagy vízbe, meg fagyiztunk, meg minden, élveztük nagyon…
Hazafelé a kocsiban Klári mesélte, hogy D. néha olyanokat mond, hogy csak néz, konkrétan megjegyezte, hogy a mamának van anyajegye, és hát hogy ilyen szót, hogy anyajegy, nem is tudni, hogy honnan szedte össze.. D. persze egyből levágta, hogy itt ő most dicsérve van, és rögtön produkálta magát: „Apának meg apajegye van, mama, anyának van anyajegye, neked mamajegyed van, és Gábornak meg Gáborjegye!!!”… jót röhögtünk, nagyon aranyos volt..
Aztán itthon bezárkózott Gáborral a hálószobába, bekapcsolta a vonalas telefonon a rádiót, és a kulcslyukon keresztül láttam, ahogy az éjjeliszekrénybe kapszkodva együtt táncolnak… hát, majdnem meg is könnyeztem… nagyon örülök, hogy így tudnak már most együtt játszani…
Ma nagyobbrészt Gábor bőröndjét pakoltam össze. Valahogy mindig úgy van ez velem, hogy fogok egy bőröndöt, és legyen az akármekkora, addig nem nyugszom meg, amíg tele nem pakolom. Beleraktam a ruháit, hát, sok helyet nem foglaltak. Akkor eszembe jutott, hogy ó, hát a jövő hétre hűvösebbet mondanak, jöhet pár hosszúszárú-ujjú…oké. De hely még van rengeteg. A végén azért sikerült a mutatvány, bár a mobil etetőszéket és a pelenkát is odaraktam, de így legalább telinek tűnik a bőrönd, és megnyugodtam, hogy nem fog hiányozni semmi. Bár hozzáteszem, hogy a kaják külön megtöltenek egy nagy kosarat, a gyógyszik (ha más nem, betegségűzőnek, babonából) egy kisebb szatyrot, és a játékaival is megtöltöttem egy nagy szatyit… Kora délután még elugrottunk Dávid új útleveléért a Központi Okmányirodába, nagyon rendes taxist fogtam ki, megbeszéltük, hogy ha végeztem, rögtön jövök is vissza, így aztán az Okmányirodánál kirakott a bejáratnál, majd leparkolt, és bejött utánam, és pesztrálta addig G-t, amíg elintéztem a dolgot, úgyhogy király dolgom volt, majd hazafuvarozott minket. Most, hogy az útlevél is a kezemben van, már el is hiszem, hogy lassan azért csak eljön a hétfő… G.nek meg külön nagy dicséret, mert a több mint két órás út alatt egyetlen nyikkja nem volt, nézelődött, tök jól elvolt…meg is dicsértem, jutalmul kapott egy csomó görögdinnyét (most ez a kedvenc), és egy csomót „úsztunk” is… Na, jöhet a holnap…
Ha az ember elkezdi énekelni, hogy jár a baba…, akkor odajön, megfogja a két kezemet, párat lép, majd kicsit táncol, aztán leül, és vigyorogva megtapsolja magát…és lehet kezdeni elölről.
Órákig képes labdázni-autózni: leülök a folyosó végénél, és gurítom neki a játékot (ha nagyobb hatást akarok elérni, akkor hangosan számolok: „eeeeeegy-kettőőőőőőőő….háááááááááá”, na ilyenkor már az egy-nél tapsol), ő meg boldogan néz utána, majd amikor megállt az illető játék, akkor boldogan utána-négykézlábazik, és visszalöködi hozzám (labdát ügyesen tud dobni is). Ezt konkrétan másfél órán keresztül bírta tegnap… Hogy hogy nincs még bőrkeményedés a térdén, azt nem is értem…
Evés közben, ha tele kezd lenni, akkor felemeli a karját, gondolom jelzi, hogy dugig van.
Ez a kézemelés megy akkor is, ha megkérdezem tőle, hogy „milyen nagy lesz a Gábor???? Aaaakkora?”, ő meg boldogan feszíti a karizmait.
Egyébként a nevére már abszolúte hallgat, a nem-et megérti, bár betartania nem sikerül, de érti a lényeget, mert bármi tilosat csinál, és rászólok, hogy nem, akkor odafordul, boldogan rázza a fejét, hogy érti ő, hogy nem-nem, majd visszafordul a tiloshoz, és folytatja…esetleg néha megrázza közben a fejét… de abba még semmit nem hagyott holmi tiltás miatt…
No meg úgy általában nődögél szépen, lépked a bútorok mellett, sőt tegnap óta rákapott, hogy az étkezőszéket járássegítőként használva sétáljon a folyosón… ügyesedik rendesen. A végén arra jövünk haza, hogy jár.
Ja, és még egy: a darabos kajákat ugye nehezen kezdte megszokni, és amikor vásárolni mentünk, néha vetem neki kiflit, hogy mit kezd vele, de többnyire csak elhajigálta, max. tépkedte, de igazából nem nagyon akarta majszolni… de ezzel is úgy lett, hogy hirtelen kapott rá az ízére: a tegnapi kiflit kézbe fogta, ránézett, kinyitotta a száját, szabályosan beleharapott, majd a falatot megrágta, lenyelte, újat harapott… mint aki hetek óta kiflin él… tényleg mindent átmenet nélkül tesz, ez most is megmutatkozott…
No, azért néha kapok képes hírt is Dávidról, ma például azt sikerült az apjának megörökítenie, ahogy épp ugrik bele a vízbe…Szemesen van egy kis elkerített rész a szabadstrandnál, ahol csináltak egy kis élményfürdőt, és oda mennek majdnem minden nap. Volt bennem némi aggodalom, merthogy ugye amikor másfél éves volt D., roppant merészen csúszdázott-mászott egyedül, most meg ugye otthon még a medence széléről sem mert egyedül beleugrani a vízbe, és mondom nem tudom, mekkora élmény lesz neki Törökország.Igaz ugyan, hogy egy szavam sem lehet, mert nagyon ügyesen, és hamar belejött a karúszó használatába, de hát asz ember mindig többet akar…Na, most viszont ahogy ezt a fotót megkaptam, megnyugodtam, hisz direkt Dávid miatt választottunk olyan szállodát, ahol csúszdapark is van, és azt hiszem, soha rosszabb befektést…Ja, és nem csak hogy ilyen bátran ugrik, de meséli T., hogy simán le is merül a víz alá (valamit ledob, aztán lelkesen lemerül éprte), „úszik a víz alatt” (idézőjeles, mert persze ezt karúszóval nem tudja megtenni, de a fejét ledugja a víz alá, és úgy rúgkapál), és különben is, ha ott vannak Szemesen, akkor ki sem jön a vízből…Én meg már úgy be vagyok sózva, mint állat, szívem szerint már holnap indulnék… A terv az, hogy pénteken reggel Tamásnak van egy megbeszélése délelőtt, tehát korán reggel elindul Földvárról, lezavarja a melót, majd hazajön, bepakoljuk a kisbabát az összes cuccával együtt, és leköltöztetjük a Balcsira. Ott leszünk együtt vasárnap reggelig, akkor hazajövünk, bepakoljuk a bőröndöket (bár hálistennek D-nek már nem kell külön pakolni, hisz minden lent van a Balcsin, leviszem azt a bőröndöt, amiben közösen lesznek a Klárival, és Klári bepakolja magukat már ott, így nekem csak a Tamás cuccával, és a magaméval kell foglalkoznom vasárnap), és hétfőn 11 tájban már húzunk a reptérre…
No, megint egyedül vagyunk Gáborral. Tamás már tegnap délelőtt nekivágott, és ment a Balcsira, Anyu meg este utazott haza. Vacilláltunk kicsit, hogy az esti utazás jobb-e, vagy hogy ma hajnalban induljon, de aztán végül is az estét szavaztuk meg…
Ki is kísértük a villamoshoz, a villamoson meg már várta Kékezüst (nem, nem direkt, csak ők is voltak valahol Mickével, és pont azzal a villamossal mentek haza, de jól jött ki…), legalább nem volt olyan unalmas az út…
Mi meg hazaballagtunk Gvel, és valahogy megpróbáltuk magunkat lehűteni…komolyan mondom, árnyékban van ugye 35 fok, már a kismedencéjében sem tud rendesen lehűlni, a legjobban azt szereti, ha a nagy vízbe viszem be (ez is olyan vízibolha lesz, mint a Dájí meg én), vagy ha a slaggal locsolgatom.
És mivel ma egész nap hasonlóan nagy hőség volt, nem is csináltunk mást egész nap, mint vízből ki-vízbe be….
Jelentem, tegnap megvolt a vásárlás, most egy darabig megint megleszek plázázás nélkül.Délután meg a kertben hepáztunk Anyuval meg a babóval, tök jó volt az is. Éjjel nagyon vacakul aludtam, mert baromi ideges voltam, hogy odaérek-é időben Földvárra… járt az agyam, hogy bedöglik a villamos, vagy valaki a metró elé veti magát, neadjisten fölpúposodtak a sínek…. Hálistennek egyik se volt, úgyhogy simán felmásztam a vonatra, és mivel IC jegyet már nem kaptam, gyorsan lecsaptam egyx lehajtható székre a villamos kapcsolótábla alatt… jól tettem, hogy nem botorkáltam tovább ülőhelyért, mert amikor benéztem a két mellettem levő fülkébe, mindkettőben egy csomóan álltak, gondolom, ők már végigbogarászták a vonatot, tényleg nem volt több ülőhely.Időben oda is értem, D. nagyon örült nekem, kicsit játszottunk, majd mentünk az okmányirodába, 10 perc alatt végeztünk fotóval-papírokkal együtt, elvileg szerdára meglesz a cucc. Okmányiroda után beugrottunk kettesben Dájíval a postára, én újságot akartam venni a hazafele útra, Dájínak meg autósmagazint… ki volr rakva egy csomó, lelkesen kiválasztott egy szokásos versenyautósat, meg egy munkagép-katalógust…. Mondom azt tegye már vissza, elég lesz egy… erre inkább visszarakta a normál autóst, a munkagépeket meg görcsösen szorongatta tovább… ezek után mintegy fél órában megtekintettük a szomszédos építkezést (betont öntöttek éppen), és boldogan szemlélte a gépet, hóna alatt a katalógussal, hogy az újságjában is van olyan gép (kíváncsi lennék, hogy a melós, aki azt nézte, hogy a Dávid hogy szemléli őket, kiszúrta-e milyen újságja van a gyerekemnek….valószínű egyébként, mert egy idő után vigyorgott). Na, miután elrángattuk az építkezésről, és vettünk egy fagyit, nekünk el kellett indulni Pestre (rettentő szar volt most ott hagyni Dájít, az apja mondogatta neki, hogy holnap reggel már jön is vissza, én meg csak próbáltam nem bőgni, gyerek is csak nézett, nem túl lelkesen integetett…utálok búcsúzkodni, na), mert T-nek volt egy fontos találkozója, és addig még be akartuk szerezni a mobilklímát is, mert már nyilvánvaló lett, hogy anélkül nem lehet kibírni ott Földváron az emeleten.… Nem ragozom, de a nyolcadik nagy üzletben kaptunk klímát (megjegyzem, én elsőre azt mondtam, hogy oda menjünk, de a lényeg, hogy felmértük a kínálatot…), majd T. tárgyalt egyet, én addig bolyongtam a Westendben (hogy megfogadtam pedig tegnap, hogy egy darabig nem kell pláza… de muszáj volt megvárnom valahol T-t, kint meg meleg volt), mentségemre szóljon, hogy csak hajcsatot és hajgumit vettem, semmi mást.Ezek után lezavartunk egy gyors Müller-kört, majd hazamentünk. Épp hogy levetkőztünk, kicsit megszorongattam G-t, Anyu mondta, hogy minden okés, hív minket a Klári, hogy képzeljük el, mi történt: amikor a gyerek felkelt az ebéd utáni pihiből, rögtön rákezdte, hogy haza akar menni… a huszadik ilyen mondatnál Klári viccből mondta neki, hogy beszélje meg a buszos bácsival, hogy vigye haza… a gyerek közölte, hogy jó, és bement a házba… Klári locsolta a virágokat tovább, közben hallgatta, hogy D. motoz a házban. Mikor már 2 perce nem hallott semmit, letette a kannát, és ment utánnanézni a dolgoknak… Hát, a gyerekem időközben kivette a kapukulcsot a fiókból, kinyitotta a kaput, és már az utcán volt, a motorján ült, és ezerrel söpört volna el… Kérdi tőle a Klári, hogy hát te meg hova mész? Mire D. közölte, hogy megy a buszos bácsihoz, megbeszéli vele, hogy vigye haza…Mondanom se kell, hogy amikor ezt a telefonban elmesélték (D. átvette a kagylót, és szabályosan elmesélte:”anyuka, elvettem a kúúúcsot, kinyitottam a kaput, és motorral mentem a buszos bácsihoz, hogy vigyen haza”) szó nélkül T. kezébe kellett nyomnom a telót, mert úgy elbőgtem magam, hogy ha azt D. meghallja, tuti teljesen kiakad….Anyu győzött vígasztalni, hogy ez csak amiatt van, hogy látott, és hiába tudom én is ugyanezt, jól kibőgtem magam. Tudom én, hogy ha nem lát, akkor tényleg jól érzi magát (itthon fele annyira nincs kényeztetve, meg nincs annyi program sem), de ez megütött… Kis szívem, milyen kis okos…ő hazajön busszal….Jó, holnap reggel már megy az apja, meg különben is, kilencre ott lesz a Kati is, akkor aztán én dobva leszek az összes kis gondolatából… Ja, Kékezüst, a képen látható az új szandi!!!!
Anyuval megbeszéltük már a múlt héten, hogy mivel még szabin van, az ő esetében azért eltekinthetünk a karanténtól, meg tudja magáról állapítani, hogy tényleg egészséges-e (az), úgyhogy eljön. Először úgy volt, hogy már hétfőn jön hozzánk, de aztán kiderült, hogy szegény Nándi mostanság még mindig többször ébred éjszaka, és Bobó már szeretné kicsit kialudni magát, így aztán hétfőn hozzájuk ment Anyu, és majd holnap reggel jön át hozzánk.
Én holnapra terveztem úgyis, hogy elmegy egy kicsit vásárolgatni (nagyon készülök erre a nyaralásra), más dolgom nem nagyon van. Hittem én. Ma, ugyanis kicsit módosult a dolog. Azt tudtuk, hogy pénteken tamásnak mindenképp fel kel jönnie Pestre, merthogy van valami tárgyalása, és majd csak szombaton megy vissza, de arra nem gondoltunk, hogy még nekem is meg kell járnom Földvárt…
De meg kellett. Ugyanis ma délelőtt, amikor sétáltunk G-vel, és telefonon csacsogtam Tamással, mondja, hogy az anyuja kérdezte, hogy D. útlevele nem járt-e le…nabassza… Mondja T. hogy ő megnézte, szerinte nem, de azért ha hazaérek nézzem meg. Megnéztem. Lejárt. Június 21.én. Nabassza. Mostmilegyen. Jézusom. Na, hívtam őket, Klári azonnal felöltözött, elrongyolt a helyi okmányirodába, ahol mondták, hogy ha pénteken fél tíz és tíz közt bemegyünk, akkor kedd-szedán az új már átvehető itt pesten (először arra gobdoltunk, hogy T amikor jön, akkor magával hozza Dájít,és rögtön a központiba megyünk, de végül is így is meglesz tutira, és nem kell a kölköt megrángatni). Viszont mind a két szülőnek ott kell lennie, így aztán mit volt mit tenni, megbeszéltük, hogy péntek reggel megyek a hajnali vonattal, negyed 10re ott vagyok, elintézzük a papírokat, megszorongatom a kölköt, oszt 11kor már indulunk is vissza. Jó, teló anyunak, akkor Ő is ma jön át hozzánk, hogy azért legyünk együtt is valamennyit, márhogy legyen időnk pletyizni, holnap vásárlás, holnapután hajnalban spuri.
Tudom, előbb is kapcsolhattunk volna útlevélügyben, de mentségünkre szóljon, tényleg kiesett a fejünkből, hogy a gyerek útlevele csak 2 évig érvényes egyrészt (Tamásé 2013ban, az enyim 2016ban jár csak le), másrészt meg tök más formátumban van benne az érvényességi idő, mint a miénkben, elég könnyű benézni… Mindegy, megoldjuk, isten áldja Klárit, hogy addig nyüzsgött, míg még egyszer meg nem néztem….
Szóval ma jön este majd Anyu, addig meg G-vel fetrengünk a kertben, medencézünk, élvezzük a nyarat… És lélekben készülök a holnapi vásárlásra… mióta ritkán jutok el, egy ilyen alkalom felér nekem egy mini karácsonnyal.. . már mantraként ismételgetem magamban: „valami kis papucs vagy szandi, fehér melltartó, cicagatya az új hosszú pólóimhoz…tényleg ez most a trend? Minden csaj ezt horja….jó, tehát testhezálló fekete gatya….mit is akarok még…hajgumi….ja, szandi…… nem, papucs….jáááááj, mit is akartam még??? Megvan! Hajgumi!!!!”Tehát készülök, na…
Mivel oltári nagy a hőség odakint, 3 óra előtt nem is nagyon megyünk ki… így hát a szórakozást bent kell megoldani. A baba kedvence mostanában a labdázás: mint aki négykézláb focizik, képes órákig kergetni a labdát fel-alá a házban, és még sokkal jobban élvezi, ha van ellenfele is, jelen esetben én. A játék a következő: elgurítom a labdát, a baba közben ül, rám néz, és vár….addig a pillanatig nem mozdul, amíg nem én is el nem kezdek a labda után menni, akkor elkurjantja magát, és megpróbál leelőzni (persze többnyire „ő nyer”). Mikor odaér a labdához, egy darabig löködi, és tovább mászik, majd megint leül, és vár, hogy most akkor újra én gurítsam, és versenyezzünk… És a kurjongatása akkor a leglelkesebb, ha én is négykézlábazok, nem csak úgy tessék-lássék lépkedek… Viszont az én térdem ehhez nem nagyon van hozzászokva, úgyhogy estére megállapítottam, hogy ma tényleg hős anyához méltóan viselkedtem, hogy ennyit négykézlábaztam… a térdem tiszta kék. Bár az is igaz, hogy a színes térden felül van más jutalma is az áldozatos játéknak: a baba nyikk nélkül elaludt, amikor nyolckor bementem hozzá… maga alá gyűrte az utóbbi időben vigaszrongynak használt hálóingemet, és reggelig hang nélkül aludt…nem rossz üzlet…
Vigyázat, kicsit nyálas leszek… de ma megint olyan dolog történt, ami bizonyítja nekem, hogy mi miért vagyunk jó páros T-vel. Tegnap amikor este mentem fürdeni, volt valami riport a Tabánival, akinek nagyon csípem a hangját, és el is méláztam rajta, hogy amikor majd rendelek könyveket szerdán, el ne felejtsem megnézni, hogy van-é már Cd-je a srácnak, merthogy jó volna…aztán persze elfelejtettem megnézni. Ma Tamás mondta, hogy későn jön, mert megy a Tér-film-zene fesztivál megnyitójára, így aztán lefürdettem Gábort, és nagy nyugiban néztem a barátok köztöt, amiben az egyik legnagyobb konfliktus az volt, hogy az egyik kiscsaj mééér is nem kap ajándékot a srácától, legalább egy cd-t… Röhögtem magamban, hogy ha hazajön T, majd én is mondom neki affektálva, hogy „még egy cd-t se hoztál??? Fontos vagyok én neked egyáltalán???”…micsoda problémák… Na, aztán fél tízkor szólt T., hogy most már mindjárt itthon van, ki is mentem elé a garázsba, kiszált, majd közölte, hogy hozott nekem valamit, és a kezembe nyomta a Tabáni új cd-jét…. Komolyan, mintha a gondolataimat is…nem???
Aminek nagyon örülök, az az, hogy Dávid már nagyjából érti a telefon mibenlétét, és amikor felhívom, tudok vele beszélni…eddig, amikor több napra ment el, ez sosem jött össze…igaz, tavaly ilyenkor még beszélni sem nagyon tudott… Mindenesetre most minden nap megbeszélhetjük, hogy miket csinált (játszott), mivel játszott (autókkal), mit evett (téttát) stb, stb… aranyos nagyon, ahogy folyton meg akar mutatni mindent (anya, kaptam mamától autót, megmutassam neked????? És lelkesen forgatja a telefon előtt….).
Lényeg, hogy nagyon jól érzi magát.
Tamás tegnap visszajött, mert ma dolgoznia kell, majd kedden megy vissza Dájíhoz.
Mi meg elvagyunk kettesben Gáborral, hol a kertben, hol bent, és néha nem is értem, hogy miért éreztem fárasztónak, amikor még csak D. volt meg, hisz egy gyerek az kész lazítás…kettő…na, az gyerek.
Ja, és G.-nek új mutatványa van: ha fel akarja magára hívni a figyelmemet, mert mondjuk épp megnézem a leveleimet 5 perc alatt, és addig nem foglalkozom vele, felmászik a két lépcsőn, bemegy a kanapé mögé, amin ülök, először csak rötyög, és ha nem kezdek el sürgősen kukucsosat játszani vele, akkor egyszerűen fogja magát, kiszed pár agyaggolyót a virágok mellől, és megdobál. Komolyan, nem vicc, egész jól céloz… repülnek a golyók, néha egy kis föld is, és marha elégedett, amikor erre hátranézek, és leszúrom… végül is a célját elérte, rá figyelek, a hangsúly még kevéssé érdekli…csak rötyög. Úgyhogy a sokadik ilyennél leszúrás helyett inkább csak felemeltem, és arrébb vittem, és mikor már ez is volt párszor, akkor jött a meglepi: akkor épp annyira belül volt, hogy nem tudtam megfogni a hónalját, és ösztönösen csak a kis kézfejét fogtam meg, óvatosan magam felé húztam…erre G vigyorogva elkezdett lépkedni…mint aki titokban már 2 hete jár. Nem semmi. Így aztán fél délután „jár a baba, jár”t énekelgetve sétáltattam, halál élvezte, csuda édi volt… Jó, nem vittem túlzásba, mindig csak pár lépés, tudom, hogy nem szabad erőltetni, de nagyon tetszik az új produkciója…
Tehát Dávid ma útra kelt, elment a Nagyihoz, hogy hivatalosan is megkezdje a pihenését.
(hogy a nagyinak ez mennyire lesz pihenés, azért azt nem tudom, de hogy nagyon várja az tuti)
De tegnap még azért volt búcsúprogram is: én egy sima kis fagyizást terveztem, de aztán, amikor mentem Dájíért, Kata felhívott, hogy Ő már bent van az oviban, és ígért a lányainak egy fagyit, méghozzá a Zilában, csatlakozunk-e, a Márkóék is jönnek… mondom okés, összehajtjuk a babakocsit, és hajrá… de kiderült, hogy még erre sincs szükség, ugyanis kata furgonnal jár, a babakocsi simán befér összehajtás nélkül is, így aztán depláne mentünk.
A cukrászdában az összes gyerek meglepően jól viselkedett, egy csomó fagyit kaptak, volt nagy boldogság, még Gábor is elmajszolt egy ostyát, úgyhogy ő is elégedett volt (én meg egy naaagy jegeskávét, karamellel….valami nekem is jusson…). Közben felmerült, hogy Márkóék még átmennek kicsit bandázni Katáékhoz, erre Dávid is tök beindult, de Gábort akkor már nem akartam rángatni, így Kata mondta, hogy ő elviszi D-t, Márkóék meg hazafelé hazahozzák… Dögség lett volna, ha nem engedem el, így aztán az uccsó este úgy alakult, hogy fél nyolckor megjött D., 5 perc alatt lefürdött, majd kijelentette, hogy vacsit sem kér, megy aludni…és úgy is tett. Hang nélkül elaludt… még a játszás közben szerzett csaláncsípését is csak futólag mutatta, bekentük fenistillel, és nem is panaszkodott tovább.
Ja, és mikor 2 órával később mentem fürdeni, akkor láttam, hogy közben a gyerek egyszer kijött, mert volt pisi a biliben… de mivel észre se vettük, tényleg csak az lehetett, hogy kijött, pisilt, visszafeküdt, mert benéztem hozzá, és még horkolt is… feje a párnán (nem a takarón), mint a mormota… Tényleg nagyon elfáradhatott…
Na, aztán reggel felkelés, még délelőtt ovi, azalatt bepakoltam a bőrőndjét, majd ebéd után elmentem érte Gáborral, elsétáltunk vaníliás csigát venni a hosszú útra, majd fél kettőkor jött T., és nekivágtak… hát, sok csiga nem fogyott az úton, mert az utca végénél D. elaludt, és csak Zamárdiban eszmélt fel… jó ötlet volt a délutáni alvásra időzíteni az utazást…
Mink meg itt maradtunk kettesben Gáborral, és fél este azon gondolkodtam, hogy azért egy gyerekkel könnyebb, de már most hiányérzetem van… nem vagyok komplett én se. Mindegy, dawson és a haverok 3 részébe fojtottam a bánatom (jó, nem egy hűha sorozat, de a tv-ben összesen 2 részt láttam belőle, jó pár évvel ezelőtt, úgyhogy most végignézem, lesz ami lesz).
Hátszóval: G. megint lebetegedett a hétvégén…újra láz, dokival egyeztettem telefonon, antibiotikumot elkezdtem adni, és mivel a doki már szabin van még két hétig, a helyettesítő dokinőhöz vittem el ma, aki megállapította, hogy egy újabb vírus, ezúttal a torkára ment rá, tök piros, ajánlott egy másik gyógyszert, azt el is kezdtem adni….A gond ugye az, hogy 26-án mennénk Törökországba, mégpedig úgy, hogy Gábor nem jönne velünk, hanem levinnénk Földvárra, ahol Kati lenne vele, amíg mi nyaralunk. De hát így hogy? Ha addig megen elkap valamit….Így hát az a családi döntés született, hogy szerdán T. elviszi Dávidot a Klárihoz Földvárra, hogy a nyaralásig ott legyen, ne menjen oviba, én meg karanténba zárom itthon a kisbabát, és kikezelem minden szarból.Ezt a döntésünket mondjuk ma a doktornő is megtámogatta, így a lelkiismeretfurdalásom is a minimumra csökkent… meghát azért rossz dolga ugye nincs a Nagyinál D.-nek (sőt), nincs is arról szó, hogy ne akarna menni (sőt), és hát utána Törökországba meg G-t nem visszük, egész héten majd őt lehet tutujgatni.Ja, és ha már D.-ről beszélünk: íme, a mai műve. Ovi után még sétáltunk egy nagyot, majdnem negyed hét volt, mire hazaértünk, és az én drága fiamnak ezt sikerült fél hétig cselekednie. MINDEN játékot leszedett a polcról, és halomba szórta… de hálistennek Apa nagyon nyugodtan, kategorikusan már az első játék lehajítása után közölte, hogy „oké, fiam, csináld, de te fogod visszarakni az összeset”, így én megnyugodtam, hogy most tán nem nekem kell majd veszekedni, és rájuk hagytam. Na, D. közölte, hogy jó, majd mindent lehajigált, és mint aki jól végezte dolgát, elindult fürdeni…..Nyugi, T. határozott maradt, D. csak fél 8kor ülhetett a kádba (addig tartott a pakolás….). Szerintem egy darabig rend lesz a nappaliban….
Tegnap Tamás megint küldött napközben két receptet msn-en, én épp hogy átfutottam őket, elmentettem könyvjelzőként, mert tetszettek, mondom, majd egyszer… meló után beugrott a Culinarisba, hozott pár jó dolgot, majd amikor pakoltam ki, kérdeztem, hogy a Cserpes tejszínt mihez hozta? Mondja, h igazából fogalma sincs, mondom nem baj, majd valamihez jó lesz. Oké.
Ma délelőtt elment Dájíval a nagybevásárlást megejteni a Teszkóba, és mivel ugye úgy van, hogy hétfőn jön a Bóbi Nándival, a Zsófi Botommal, meg anyu egész hétre, egész korrekt kis listát írtam, többek közt felírtam a fonott kalácsot is, merthogy majd csinálok máglyarakást. Hoztak is egy szép nagy kalit, meg a többi dolgot, bónuszként előkerült többek közt egy doboz meggy. Ezen kicsit csodálkoztam, mert nem nagyon esszük nyersen, és nem terveztem meggymártást, de mondom meg nem rohad, valami lesz.
Erre délután Tamás nekiállt kerülgetni, hogy hát estére nem-e akarnám esetleg-e talán összeütni az egyik tegnap általa talált desszertet, a kardamomos-meggyes kalácspudingot (nem tudom a recit külön linkelni, Chili & vanilia, június 28.). Kicsit röhögtem, na mondom, ez már délelőtt megfogalmazhatódott benne, ezért a meggy, oké, mondom, legyen, a máglyarakáshoz majd veszek másik kalácsot, előkerestem a recit a könyvjelzőkből, megnéztem, nem bonyis, nekiláttam…. De akkor kezdtem igazán röhögni, amikor kiderült, hogy (idézem) : "a vajas kalács összeolvad a fűszeres meggysziruppal, közötte meggydarabok, tetején sűrű tejszín (Cserpes), pisztácia."
Hehe. És olyan ártatlanul mondta tegnap, hogy: nem is tudom, miért hoztam a Cserpes tejszínt… hehe. Imádtam. Márhogy Tamást. Pláne, amikor felkiáltottam, hogy hoppá, ez zöld kardamomot ír, nekem meg nem is tom’, hogy van-e olyan, erre odakap a fűszerpolcomhoz, és „ja, ezt is vettem a múltkor, csak asszem nem mutattam ” felkiáltással egész hátulról lekapott egy dobozt…egy doboz zöld kardamomot… És a süti tényleg nem bonyis, de lefotózni már nem maradt időm, mert annyira finom, hogy gyakorlatilag egy ültő helyünkben felzabáltuk (enyhén felvert tejszínnel….nyamm…). És összedobni se tart semeddig, ha az embernek ilyen férje van...
Ovi után csaptunk egy kis pancsolós bulit itthon, jött Arika meg Fióka, meg persze Kata. Nagyon aranyosak voltak a kölkök, élvezték az úszást, kaptak jégkrémet, hát, a szokásos. Ami nagyon tetszett, az Ariella biztonsági játéka volt: igen rövid idő alatt rájött, hogy márpedig neki a nagymedence az még úszógumival is túlzás, nem érzi magát eléggé biztonságban, így aztán átköltözött Gábor mellé a pancsolóba, de ott sem bízta magát a véletlenre: vitte magával az úszógumit, plusz egy pár karúszót, látszott, hogy tutira megy… de amitől végleg eldobtam magam: próbálta felhúzni Gábor karjára a karúszót, miközben motyogott: „nehogy eeesülyedjen”. Zabálnivaló volt, ahogy a majd’ 10 centis víztől féltette a kisbabát…Egyébként is nagyon odavan mind a két lány Gáborért, állandóan simogatják, szeretgetik, lesik minden mozdulatát, Fiorella több ízben emelgette is az egyébként lassan 10 kilós babecet (szerintem pedig ő maga sincs több 14 kilónál), amitől csak először kaptam infarktust, de aztán végül hagytam, nem is lett baj.Szeretem az ilyen többszereplős délutánokat, nagyon jó, amikor látom, hogy együtt játszanak, meg beszélgetnek, bár a viták nélkül meglennék… Most pédául a legnagyobb probléma az volt, hogy egyik sem akart úgy ugrálni a trambulinon, hogy más is van ott, így először Dávid ordított, hogy márpedig Arika hagyja abba az ugrálást, és jöjjön ki, majd Arika ordított, hogy a Dávid jöjjön ki, majd amikor végre együtt is tudtak ugrálni, akkor Fióka követelte, hogy mind a kettő jöjjön ki, mert Ő következik…De hát az ilyenek ilyenkor bele vannak kalkulálva, Katával lerendeztük őket (senki nem ugrál, és passz), úgyhogy végül mindenki elégedett volt, a lányok nem is akartak hazamenni…
