Marci szülinapja

Tegnap délelőtt megvolt megvolt a nagy szülinapozás. Marci (anyukája és apukája) nagyon kitett magáért, egy szavunk sem lehet. Az egyik legnagyobb játszóházban volt a buli, volt egy csomó lufi, saját bohóclány, arcfestés, meg minden, ami kell… mi, szülők legalább egy kis traccspartit is beiktathattunk, a saját gyerekőrző-bohóclány segítségével, majd miután leadtuk egymásnak az eddigi nyári élményeket, még a játékba is beszálltunk. Jó, a gokarthoz már „nagy” vagyok, de volt egy olyan bringaszerű izé, amivel vagy 20 percig játszottam. Cicuka nagyon meg akarta győzni a bika kezelőjét, hogy ha én felülök, akkor had’ már ő irányítsa, de hálistennek a pasi hajthatatlan volt, így életben maradtam a buli végére.

Viszont az tuti, hogy D-t máskor is el fogjuk ide vinne… tényleg nagyon jó kis gokart pálya van, és a gyerek imád száguldozni… na, itt majd kiélheti magát.

Aztán mikor délután hazaértünk, evés után kis szuszka, (közben Kláriék hazamentek) már csak arra volt estig idő, hogy igazából újra elköszönjünk a lakástól. Ma reggel felkelés után indultunk is ide, Ballószögre, az újabb „nyaralási helyszín”re. Ja, még nem unatkoztam, mióta véget ért Törökország, ergo nincs időm a „de kár hogy nem maradtunk tovább” típusú nyávogásra, ami rám amúgy jellemző. Úgyhogy megvan a megoldás: legközelebb is így szervezzük,hogy ne maradjon időm keseregni…

Játékok a reptéren

Igen, tegnap volt a hazautazás napja… tegnapelőtt még nem nagyon szomorkodtunk, az egész nap elment a nyaralás elején beállított „napirend” szerint, ráadásul a gyerekek most kezdtek megbátorodni, sokkal többet csúszdáznak, mint eddig (amikor D. másfél évesen először járt itt, minden probléma nélkül lement a legtöbb gyerekcsúszdán…. Most meg fél, nem akar, egyedül nem akar, velünk se akar, sehogy se akar… és ahogy G. látja a tiltakozását, persze ő is rögtön csak rázza a fejét...).

Ilyenkor, amikor egy hét után haza kéne menni, mindig előjön a „mégiscsak legalább tíz napra kellett volna jönni”… Mindegy, majd jövőre. Vár még ránk más is a nyáron.

Szóval tegnap viszont hazajöttünk…és ma hajnalra haza is értünk.

Az úgy volt ugyanis, hogy a gépünk menetrend szerint este 11kor száll fel az ottani reptérről. Na, ettől már előre rázott a hideg, mert úgy nagyjából tudom, hogy milyen állapotban vannak az én gyerekeim este 11kor, de hát mit lehet mit tenni, mondom majd délután nagyot alszanak, és akkor hátha nem lesz semmi gond. Igenám, de a szobákat ugye elvileg legkésőbb délben el kéne hagyni… a koncepció az, hogy a kedves vendég (továbbiakban kv) reggel összepakol, egy kistáskába betesz egy nejlonszatyit, meg az utazóruháját, elmegy pancsizni, majd délre visszamegy a szobába, szól a londinernek, vagy mifenének, mindent lehordat a portánál egy külön erre a célra kialakított szobába, kicsekkol, visszamegy a strandra-tengerpartra-ahova akar, ebédel (és bármit fogyaszt estig, ugyanúgy, majd pancsizik még kicsit, majd a transzfer érkezése előtt fél órával bemmegy a kis helyiségbe., a vizes fürdőruciját bepakolja a nájlonba, majd magára ölti az úticuccát, és kimegy szépen a busszal a reptérre. Ott könnyes búcsú az országtól, a vámtisztviselőktől és a DutyFreetől, majd hazarepül. Igenám, de két kicsi gyerekkel azért ez nem a legjobb haditerv… egyrészt, úgy lezárni a bőröndöt, hogy a hat ember közül tuti senkinek ne kelljen semmi már??? Másrészt, ha a délutáni alvás kimarad (és nem, nem igazán bíztam benne, hogy „majd alszanak egyet a fák alatt a napozóágyakon”… ), akkor én inkább gyalog megyek haza, mint az a reptéri várakozás este 9 és 11közt…

Így aztán logikusnak is tűnt, hogy szobahosszabítást kérjünk… bár nagy volt a tumultus, és csak délelőtt tízkor sikerült véglegezni, hogy az egyik szobát megtarthatjuk hétig, de sikerült.. a transzfer 7.25re jött értünk, onnantól meg már sínen voltunk… és láss csodát (illetve a mellékelt képeket, amik este fél 11kor készültek), hiába késett a gép több, mint fél órát, hiába csak éjjel egy után értünk haza, egyik gyerekkel sem volt komolyabb gond! (értsd: hiszti, nyűgösség, akármi). Igaz ugyan, hogy G. a felszállást követő 2 percen belül aludt, D. meg második egy órában eldobta magát, és beájult, de hát sebaj, a fejüket tartani alvás közben sokkal jobb, mint megkötözni őket, hogy ne ugráljanak a többi utason, vagy rajtunk, rosszabb esetben…

Így hát itthon vagyunk, ma monstre mosás-szárítás, mert holnap ugyan még gyorsan elmegyünk délelőtt Marci szülinapjára, de vasárnap délelőtt aztán meg már utazunk is a Vira mamáékhoz, hogy most őket is boldoggá tegyük egy kicsit…

Történelem és tenger

Tegnap kicsit változtattunk a programon, kocsit béreltünk, és beiktattunk egy egész napos túrát. A tavalyi nyaralás egyik csúcspontja az volt, amikor felfedeztük a Phaselis nevű partszakaszt… érdekes, mert sem az útikönyvben nem nagyon esik róla szó, a neten sem igazán találni róla bármit is, pedig olyan nagyon szép hely...

Mindenképpen el akartunk most is menni ide, meg volt még egy hely, ami tavaly kimaradt, és most gondoltuk meglátogatni, név szerint az Olympos. Szóval reggel felkelés szokás szerint, kajálás, a kapott dobozokba némi ebédnekvaló elmentése, cuccok összeszedése, indulás. Cicuka nem aprózta el, kocsi helyett kisbuszt bérelt előző nap, így aztán helyhiányunk sem volt, elindultunk. Először Olymposra mentünk… illetve nem mentünk fel a hegyre, hanem az ottani tengerpartot vettük célba, mondván, hogy majd látunk, amit meg tudunk nézni… Terv szerint a gyerekek pancsoltak volna a „nőkkel” - ahogy T. hívta az anyósomékat - a tengerben, de aztán amikor odaértünk, kiderült, hogy árnyék szinte semmi, a nap kegyetlenül tűz, úgyhogy csak egy rövid sétát tettünk Cicukával a romok felé, és inkább átmentünk Phaselisre. Érdekes, hogy erről a helyről tényleg alig hallani, pedig legalább olyan szép –szerintem- mint Olympos… jó, abból alig láttam valamit, Phaselishez meg már tavaly óta kellemes emlékek kötnek –ebben a kis öbölben „búvárkodott” ugyanis D. először életében.

Ez a hely tulajdonképpen egy ókori római romokkal teli, védett (annyira védett, hogy természetvédelmi területnek van nyilvánítva, minimális belépő fejében lehet bejutni csak), eldugott kis öböl… és valami gyönyörű. A víz kristálytiszta, kevesen vannak viszonylag, a táj lenyűgöző… és jó sok árnyék van!!!!!!

Az ember egész addig nem is gondolná, hogy milyen fontos szempont ez, amíg el nem endul két öt éven aluli gyerekkel negyven fokban valahova.

Phaselisnek egyébként mindenkinél nagyobb sikere volt, mint Olymposnak, a két gyereket ki se lehetett szedni a tengerből, bár D. a „búvározást” idén kihagyta… már itthon, tavasszal kitalálta, hogy a búvárszemüveg szoros, és nem tudtuk róla meggyőzni, hogy igen, az, mert ha nem az, akkor akár fel se vegye, mert a víz belefolyik a szemébe… inkább fel sem vette valóban, és mondta, hogy mélyen tesz az alant látható halakra. Jó, nem így fogalmazta meg, de a nézésében ez volt benne.

Mindenesetre innentől fogva legalább úgy éreztük, hogy nem volt teljesen elhibázott lépés ez a kirándulás, sőt. Délután fél ötig pancsoltunk, meg sétálgattunk, fotózgattunk, én még halakat is néztem, majd visszamásztunk a buszba, kiráztuk a fürdőgatyánkból (meg G. úszópelusából) a homokot, meg a kisebb-nagyobb köveket, és visszaindultunk a szállodába. Este még megnéztük a Szépség és a szörnyeteg című musicalt a helyi erők előadásában (ez úgy van, mint a ma „megtalált” magyar nyelvű animátortól megtudtam, hogy a szállodának van 14 saját profi táncosa, akiknek csak a szórakoztatás a munkájuk, és az ilyen nagyobb volumenű előadásoknál az animátorok a statiszták. Már februárban odaköltöznek a szállodába mindannyian, és elkezdenek gyakorolni, hogy szezonnyitásra meglegyen az a 14-15 előadás, amit aztán a nyár folyamán elő lehet adni…. Itthon hol van ilyen????). Valami gyönyörű volt, még D. is lenyűgözve nézte (előtte nagy vonalakban elmeséltem Neki a sztorit, és teljesen odavolt, bár a „szőnyeteg” helyett folyamatosan „szellem”-et várt… hogy ennek mi baja van a szellemekkel folyamatosan… és mért pont Törökországban van velük gondja????

Így megy...

A napok menetrendje a következő: reggel alvás fél kilencig. Igen, én is addig. Most valahogy megy…

Fél kilenc és kilenc között valamikor kopognak az ajtón (vagy megrugdossák…), ebből tudjuk, hogy az aprónép is felserkent… csatlakozunk Cicukával az addigra szépen felöltöztetett, megfésült gyerekeinkhez, és mind a hatan elvonulunk reggelizni. Mikor már nem tudunk többet enni, akkor vissza a szobába, fürdőruha-felvétel, és irány a csúszdapark. Itt aztán fél egyig pancsi, fél egy és fél kettő közt ebéd a fák alatt (komplett konyharészleg van itt is felállítva, eszméletlen választék, svédasztalokkal, frissensültekkel, sütivel-gyümölccsel), majd szieszta a szobában. Kati megy a két gyerekkel az ő szobájukba, én a miénkbe, Klári meg T. addig „nyugiban” strandol vagy tengerpartozik. Amikor a gyerekek 4 után felkelnek, akkor Kati ébreszt engem is (igen, ébresztenie kell…), és együtt visszamegyünk a cs.p.-ba. Ottan aztán elmegy az idő úgy fél hétig, akkor „hazamegyünk”, átöltözés szép ruhába (azért a vacsihoz mindenki „rittyent”), laza séta után nagy zabálás, majd D. mehet egy kört a dzsippel….

Igen, kérem, ez annyira gyerekbarát szálloda, hogy még vidámparkja is van (jó, a játékokért fizetni kell), és van vagy 6 elektromos kisautó, ami D. kedvence lett. Úgy hasít vele, hogy csak lesünk, meg is beszéltük, hogy szülinapjára ilyet fog kapni. Majd megfeszítem a perselyét.

Dzsippezés után még egy kis séta a tengerparton, majd G. elvonul aludni Katival, mi meg négyesben elkezdjük megnézni az esti show műsort. A szállodának van egy baromi nagy színpada, előtte szabadtéri nézőtér, ahol vagy 20 pincér ugrabugrál, szóval a kiszolgálás itt is fullos, a színpadon meg igenigen színvonalas műsor zajlik minden este. Tegnap például táncos előadás volt, Odüsszeia címmel. A világ országainak táncaiból láttunk egy egész komoly válogatást… olyan szép volt, hogy a művészetekre egyébként kevésbé érzékeny D. is lenyűgözve nézi vagy fél órán keresztül. A csúcspont az, amikor az arab országok hagyományos táncai következnek: bejön egy csaj, tökisg csadorban, mire az én gyerekem hangosan felkiált: nézd, Anya, egy szellem!!!!!!

Nagyon röhögtünk.

Mikor D. már unja a banánt, és lekókad, Klári elviszi őt is aludni, mi meg T-vel még élvezzük egy kicsit az estét… ehhez aztán hozzá lehet szokni…

Nyaralunk. Most már tényleg nyaralunk...

Naszóval, vissza Törökországba… lélekben, beszámolóban, az eredmény biztos tudatában.

Tehát, csüt. éjjel 11óra után valamivel értünk a szállodába. Azt hittem, hogy az úton legalább G. sunyni fog egy kicsit, de nem… valahogy összeszedett annyi energiát, hogy végig ébren volt, sőt mi több, nem volt nyűgös sem… egyik sem. Illetve pontosítok: egyik gyerek sem, merthogy ugyanezt mondjuk rólam nem lehetett elmondani. Jó, nálam mondjuk kicsi volt az esélye annak, hogy oltári hisztit csapok a fáradtságtól, de azért bizony, mire a szállodapulthoz értünk, addigra már nehezen voltam frissnek mondható. Cicuka ment becsekkolni a pulthoz, hamar végzett, fülig érő vigyorral jött vissza, és közölte, hogy „azt mondták, annyira tele van a szálloda, hogy nincsenek olyan szobák, amikre befizettünk. Itt muszáj megjegyeznem, hogy az indulás napján Klári mindannyiunknak többször is elmesélte, hogy előző éjjel izgalmában ő azt álmodta, hogy éjjel megérkezünk, 2 másik magyar családdal együtt, és közlik majd, hogy összesen két szabad szobájuk van, elnézést, de vívjunk meg érte…

A két másik magyar családnak ugyan híre-hamva sem volt, de egy pillanatra beteljesedni látszott a jóslat… de mikor T. látta, hogy mindannyian elsápadunk (a gyerekek nem, ők hálistennek még nem értik az ilyesmit), gyorsan hozzátette, hogy no para, azért kapunk ám szobát, csak fokokkal extrábbat, mint amire befizettünk…

Amennyire tőlünk telt, éljeneztünk, majd el is foglaltuk a jobb szobákat… a gyerekek ugye Kláriékkal mentek a családi szobába, mi meg Cicukával a kétágyasba… tudunk élni, na. Mi aztán még le is mentünk egy kicsit Cicukával sétálni, megnéztük a tengert, hogy megvan-e még-megvolt, majd a színpadot, a bárt, meg úgy általában a szálloda kertjét… és nagyon örültünk, hogy minden változatlan a három évvel ez előtthöz képest. Ja, és mivel éhes voltam, még egy gyors éjjeli vacsira is betértünk az étterembe. Viva la ultra ólinkluzív. Éjjel is lehet enni. Király. És a kaja minősége sem változott. Még királyabb.

Reggel aztán hivatalosan is elkezdődött a nyaralás: megvolt az igen bőséges reggeli (G. két féle tojásrántottát tolt egyszerre, mert nem tudott választani, D. ugyanezt tette 3 féle „golyóval”- a kukoricapelyhek cukrozott-csokis változatainak gyűjtőneve), majd gyors átöltözés fürdőruhába, és irány a csúszdapark. Mivel erről még sok szó fog esni, inkább még elmesélem, hogy miért is volt bennem aggodalom a kaját illetően.

Szóval, ez a szálloda nekünk már nem ismeretlen elvileg… D. születése (azaz az esküvőnk, de a gyerek születésétől van igazából az új időszámítás…) előtt egy évvel jártunk itt először T-vel. Amikor szóba került a hova menjünk nyaralni, első körben Törökország fel sem merült… majd amikor T. szóba hozta, azzal érvelt, hogy ahogy látja, ugyanannyi pénzért, mint amit máshol is kiadnánk, itt valamivel jobb szállodát lehet kapni. Érveit az az évi nyári Neckermann katalógus Club Ali Bey Belek-ről készült képeivel támasztotta alá… ahol is látszott, hogy bizony, ennek a szállodának saját csúszdaparkja van… előtte tán egy évvel nyitott Mogyoród, és a bennem lakó gyerek mindig lázadt, hogy de kár, hogy ahányszor csúszdázni akarok, mindig fél órát kell sorban állnom… így aztán rácsaptam az ajánlatra, és megcéloztuk Törökországot. Nagyon jól sikerült a nyaralás, minden hibátlan volt, a csúszdapark tényleg hatalmas, tényleg profi, és akkor megfogadtam, hogy ha gyerekünk lesz, akkor ővele is ide jövünk először nyaralni. Ekkor ugye 2005-öt írtunk.

2006 júniusában volt ugye az esküvőnk (ja, izé, tényleg, nekünk időközben volt egy ötödik házassági évfordulónk is…. D.sz.e. még azt hittem, hogy ilyenkor majd tűzijáték lesz a Duna felett…. Így örülök, hogy legalább eszünkbe jutott aznap, és meggyújtottuk a Gyertyánkat…), ami után ugye nászút, Törökország kimaradt. 2007 márciusában született D., abban az évben nyáron örültem, hogy élek, nyaralás max. a Balcsin, viszont 2008ban már felpakoltunk, és az akkor másfél éves (sem volt még…) Dájíval eljöttünk ugyanide nyaralni… ismét minden hibátlan volt, D. rettentően élvezte a medencéket, mi a profi ellátást, úgyhogy mondtam is, hogy sztem’ nem utoljára jöttünk…

Aztán 2009 nyarán megen kimaradt külföld, merthogy nagy pocakkal ugye nem akartam utazni, tavaly meg úgy döntöttünk (főleg Cicuka!!!! Ő volt a hibás!!!!!) hogy kipróbálunk egy másik török szállodát… nem kellett volna. Nem, igazából nem volt rossz, nagyon szép szálloda volt, eszméletlen proccos, csak túl nagy (túl proccos), és a kaja sem volt ANNYIRA jó, a csúszdaparkja sem volt AKKORA, és úgy általában nem volt ANNYIRA gyerekbarát…. Én már akkor visszavágytam ide…

Úgyhogy idén már nem is vacilláltunk sokat, hogy hova is menjünk… AliBey. Kicsit kiakadtunk, amikor a Neckermann nyári katalógusában azt láttunk, hogy a szállodát időközben átnevezték… és emiatt volt bennem egy kis para, mert nem tudtam, hogy az általában tulajváltás miatt bekövetkező névváltozás milyen egyéb változtatásokat hoz magával… azt ugye gondoltam, hogy a csúszdapark az ugyanolyan lesz- csak nem bontották le a felét, a szoba dettó- max nem újították fel, de a kaja, és az esti előadások minősége azért kérdőjeles volt… na, ma estére, miután túl vagyunk 2 át csúszdaparkozott, legalább hat étkezést magában foglaló, 2 esti programot megtekintő napon, bátran kijelenthetem, hogy minden a régi… illetőleg annyiban nem, hogy a felújítás sem maradt ki, minden ragyog, csillivilli…. Emberek, utószezonban, last minute, ha akartok utazni, gyerekkel, és van ide hely…. Ne habozzatok.

Az utazás és a döntő napja

Rég volt ennyire sűrű napom… jó, persze ezt most nem panaszkodásképpen mondom, csak tényt állapítok meg vele. Szóval: tegnap, mire hazaértem a főzésből, már megérkezett Tamás Klárival meg Katival, akik ugye útitársak-bébiszitterek lesznek a következő egy hétben. Gyors vacsi, közben listák gyártása, hogy mi ne maradjon itthon. Klárival megegyeztünk, hogy a hét folyamán én ugye minden cuccát kimostam-helyrepakoltam a gyerekeknek, odakészítettem a bőröndöket, ő majd ma délelőtt belepakol.

A gyerekeket még elvitték Kláriék oviba (utolsó ovis nap ebben a „tanévben”), közben én is összekaptam magam, meg a fagyigéoet; felcuccoltam, és elhúztam a Baldasztiba. Ott először is fagyigépbe tettem a cuccot (miután persze belekevertem a mustárt, kóstoltam, és elégedetten csettintettem), majd nekiláttam tányért dekorálni. Közben befutott Kriszta (a kisfiával, így legalább őt is megismerhettem), akivel úgy egyeztünk meg, hogy én délelőtt mindent megmutatok, hogy mit hova tettem, meg hogy hogy is képzelem a tálalást… izgult ő is rettenetesen az este miatt, mesélte, hogy előző nap vagy ötven „galuskát” gyártott le otthon (nem gombóc alakban akartam tálalni a sorbet-t). Komolyan veszi a feladatát, na!Még fotókat is csinált… imádtam. Miközben ügyködtünk, annyiból örültem a dolgok ilyetén alakulásának, hogy így legalább láttam, hogy hogy is műxik egy profi fotózás… Segal Viktor új ételeit fotózták ugyanis, úgyhogy mit ne mondjak, valamennyire kárpótolva voltam az este miatt… egy viszonylag kicsi konyhában egymás mellett ügyködni SV-vel, na, azért az már valami!!! Nekem legalábbis. Szóval, amikor elkészült a tányér, és sorbet-állagot kezdett elérni a fagyim, mindent szépen elpakoltam egy helyre (közben Viktort megkértem egy gyors kóstolásra, nem bírtam volna ki, hogy csak sms-ben értesüljek arról, kiköpi-e…. nem, nem köpte ki, sőt…), majd még Krisztával megittunk egy nyugtató kávét, érzékeny búcsút vettünk egymástól, aztán rohantam haza. Egyre hazaértem, gyorsan bepakoltam a saját bőröndömet, közben hálaimát rebegtem Klárinak, mert a kölkök cucca már készen is volt, közben Cicuka először a Teszkóba ment (pelenka nem volt elég…), majd elhozta a kölköket az oviból negyed négykor, mindenki utazócuccot öltött, ötre meg már jött is a taxi.

A reptéren hamar elment a várakozási idő, a kölköket lenyűgözte a tömeg, és a sok repcsi, és magát a repülőutat is sokkal jobban bírták, mint gondoltam… én meg közben persze rágtam a kefét, Kriszta folyamatosan küldte az sms-eket, hogy mi történik épp a Baldasztiban, de hétkor sajna ki kellett kapcsolni a telómat, mert felszálltunk… Itteni idő szerint (ott egy órával járunk előrébb) 9kor szálltunk le, addigra meg is volt az eredmény, harmadik lettem! Én nagyon örültem, bevallom, amikor belevágtam ebbe az egészbe, akkor nem is gondoltam, hogy ilyen jó helyezést fogok elérni… úgyhogy nagyon szépen köszönöm ezúton is a lájkolóknak is, meg a zsűrinek is, és persze Krisztának, aki tényleg sajátjaként kezelte a „tányéromat”, és mindent megtett, hogy szép-jó legyen minden…

Nagy kő esett le a szívemről, miután az eredményt megtudtam, és elhatároztam, hogy most aztán gőzerővel NYARALÁS!!!

Előkészület megvolt...

Ma bementem Baldasztiékhoz, megcsináltam a szőlőlé-alapot, és megsütöttem a kekszeket. Nagyon izgultam, bár nem kellett volna, mindenki tök kedves volt, nem volt semmi gond, tényleg…

Holnap délelőtt tányérdíszítés, fagyikészítés, és este lezsűrizik nekem a cuccot…

DE, ami nagyon fontos, lesz „képviselőm” :) Hurrá!!!! Így azért nyugisabb vagyok… egy kedves barátnőm elvállalta, hogy adott pillanatban a fagyit a tányérra helyezi, így legalább az én tányérom se fog gazdátlanul heverni… ráadásul legalább Neki kijut a buliból, eredménytől függetlenül :)

De örülök, köszi, Kriszta!!!!!

Izgalmak

Nem nagyon van miről írni… az elmúlt napokban főleg izgultam, hol a főzőverseny, hol az utazás miatt.

Az utazáshoz elméletileg megvan minden, időközben megérkezett D. útlevele is, hétvégén elmentünk nekik még strandpapucsot venni (van már kis tengerbe való „búvárcipőjük” is, vagy hogy is hívják azt a bebújós izét, amiben az ember nem sérti fel a lábát, ha köves a tengerfenék…), meg mini popsikrémet-törlőt, ilyesmit…

A Baldasztival meg leegyeztettem, hogy szerda-csüt. délelőtt bemehetek soron kívül, megcsinálom a „kaját”, ők meg este lezsűrizik…. Máshogy nem tudjuk sajna megoldani, lévén kilenckor lesz a „döntő” csüt. este, a mi gépünk meg menetrend szerint 7kor indul….

Lájkok és köszönömök

Na, tegnap éjfélkor lezárult a lájkgyűjtögetés… nagyon jó buli volt, ez tény, de most azt mondom, hogy soha többet… naná, mit is mondhatnék? Nem nagyon szeretek szívességeket kérni, bár hála istennek, az elmúlt pár évben rájöttem, hogy ugye néma gyereknek az anyja se érti a szavát, úgyhogy leesett, hogy igenis kinyitom a számat, amikor szükségem van valamire, és akkor a saját életemet könnyítem meg... Legyen szó akár a „hogy jutok el valahova” kérdésről, amiben már elég rutinos vagyok, szívfájdalom nélkül megkérem például D. kis csoporttársának anyukáit, hogy ha úgyis ugyanaz az úti célunk (valamely kis csoporttárs szülinapja mondjuk), akkor hadd csapódjunk hozzájuk (és soha,egyetlenegyszer sem ütköztem visszautasításba, sőt, Bogianyuék rendszeresen szállítanak minket, és mondták többször is, hogy igenis, szóljak… ettől függetlenül lassan újra neki kéne állni vezetni), vagy akár arról, hogy hogyan gyűjtsem össze a gyerek Spáros könyvébe a matricákat (az egyik eladólány a boltban például 60, nekünk nem meglévő számú matricát nyomott a kezembe a minap, ezúton is köszönöm Neki (bár tudom, hogy nem netezik, de majd elmesélem Neki, hogy még nyilvános- köszönet is járt érte)), vagy épp a lájkokról…

Kinyitottam a szám, illetőleg a levelesládámat, és levelet küldtem minden ismerősömnek… és láss csodát, nyomták a lájkokat rendesen…

Ez mondjuk az ötbe bejutáshoz kevés lett volna, de az ember néha onnan kap komoly segítséget, ahonnan a legkevésbé várná… akikre gondolok, tudják, hogy róluk van szó, és szerintem ők olvasnak is, úgyhogy: nagyon-nagyon szépen köszönöm fiúk-lányok a segítséget!!!!! Veletek elértem, hogy legalább tényleg megpróbálhatok valamit, konkrétan lezsűriztetni az általam kiötlött cuccot…

Nem mondom, hogy most nem lesz bennem izgalom, hogy hogyan tovább, ráadásul a döntő napján utazunk Törökországba, de valami majdcsak lesz… a cél, az megvan. És még csak nem is negyedik-ötödik, hanem harmadik helyen jutottam be, néhány ember elég kemény munkájának köszönhetően… KÖSZÖNÖM!!!!

Ps: ha valakinek bármikor-bárhol lájkra lenne szüksége… szóljon!!!!

Kulinária

Tegnap este meg akartam lepni T-t, gondoltam az előre megbeszélt carbonara helyett kapjon valami különlegeset, úgyhogy feltálaltam a mellékelt ételt (Segal Viktor- Fekete spagetti füstölt marhanyelvvel és sült paprikakrémmel). D. ránéz:

-Húúú, anya, ezt jól összedisznóztad!!!!

Na, így alkosson az ember.:)

Férj egyébként odavolt... D. és G. tejfölös tésztát evett...

Tortadíszítés a Csillagánizsban

Hiába van nyár, nem minden zár be nem áll meg az élet… a gyerekeknek továbbra is járnak oviba, lévén az csak augusztusban zár be, én meg azon túl, hogy lájkokért kuncsorgok minden élő embernél, és ezerrel csinálom a kis leendő webáruházamat, nos, mivel nekem soha semmi nem elég, azért még a főzősuliba is elmegyek, illetve elmentem, tegnap… igaz, ebben a hónapban csak most az egyszer, mert a hó közepe-vége már nagyon necces volna, de most legalább olyan kurzust találtam, amire tényleg csak azért megyek, mert kíváncsi vagyok…félreértés ne essék, az eddigiekre is kíváncsi voltam, de ott tudtam is, hogy lesz itthoni reprodukálás, most ebben annyira azért nem vagyok biztos, ennek ellenére alig vártam, hogy lássam, hogy is készül…a TORTA:

Azt ugyanis, hogy tudok főzni, azt már mondjuk ki lehet jelenteni. DE. Aminek soha nem álltam volna neki (jó, eztán sem biztos, hogy ez lesz a kedvenc hobbim, de ha rá lennék kényszerülve, MÁR MEG TUDNÁM CSINÁLNI), a tortadíszítés. Marcipánnal bevonni (nem, nem cukrászmasszával, marcipánnal), csokival írni, rózsát készíteni- nos, eddig ezeket csak elméletben „gyakoroltam”, sokat olvastam róla, elméletben nagyon tudom, hogy hogyan kell, de amikor mindenhol azt olvastam, hogy a kész tortát először vonjuk be vajkrémmel, sarkosra, na, én már ott nem értettem, hogy egyrészt miért, másrészt hogyan.

Na, jelentem, most már értem.

Az óra elején Juhos Joci azért gyorsan összedobatott velünk egy piskótát, hogy a végén legyen mit ennünk, és bekevertünk egy adag csokikrémet (a dobostortához valót…. Rám kacsintottak az istenek újfent…. Emlékszem, régen volt olyan, hogy kiakadtam Anyukámékra, mert az összes szomszéd gyereket meghívták a szülinapomra… és nem azért akadtam ki, merthogy antiszoc lennék(ismertek már annyira, hogy ez világos legyen), hanem mert „meg fogják enni az összes dobostortámat!!!!!! Brühühüüüüüüüü… úgyhogy én voltam az egyetlen kislány Taszáron, akinek rögtön KETTŐ szülinapi tortát kellett rendelni a reptéri kantinban…. Hadd’ tudjon eleget enni az a szegény gyerek, ja… szóval, imádom a dobost…. Azóta is.). Mikor a piskóta már a sütőben sült, a krám meg a hűtőben hűlt, Joci előkapott mindenkinek egy hungarocellből kivágott tortát… csak néztem, mint a moziban, de mondta, h nehogy azt higyjem, hogy a cukrásztanoncok valódi tortán gyakorolnak, sőt, esküvő kiállatáson, vagy egyéb ilyes rendezvényeken is ilyeneket használnak, ezek vannak feldíszítve… (én meg mindig irigyeltem az ott dolgozókat, hogy majd amikor a sok szájtáti hazamegy, akkor ezt mind megehetik…. Irigykedés visszavonva, nem eszik meg, csak elmosogatják…). Ravasz.

Szóval, először bevontuk vékonyan vajkrémmel a „tortákat”… na, eltornáztam felette egy darabig, mire valahogy kinézett… mondhat bárki bármit, ehhez valahogy nincs kézügyességem…( nem, nem álszerénység, volt ott egy lány, aki először járt itt a főzősuliban, és nem cukrász, tényleg, de úgy bevonta a tortáját, hogy még Joci is csak lesett), de sikerült.

Aztán betettük a hűtőbe, hogy kicsit „meghúzzon” (miket tanulok…), és nekiláttunk marcipánvirágokat formázni… de valami rengeteg félét ám!!!! A rózsa (… na, mire az én rózsám nem salátára hasonlított ) persze klasszik, de csináltunk sokféle apró virágot is, amiket kiszúróformával és szivaccsal biggyöltünk össze… csináltunk táblácskát, csokival írva, (előtte összemaszatoltuk az összes fellelhető fehér tányért), sőt, antikolva, majd mindenki bevonta marcipánnal a „tortáját”, és „ízlés szeint” díszítette….

A végén meg felvágtuk az időközben betöltött „igazi” tortát, és befalatoztuk…. Nagyon jó buli volt, nagyon örülök, hogy elmentem!!!!!

Nyár, végre

Nos, a meleget leszámítva nagyon élveztem D-vel a kis „kirándulásunkat”. Ő is, hálistennek, egyszer sem kellett komolyabban rászólnom, se az utazás alatt, sem a moziban. A film sem volt rossz (bár, teszem hozzá, a sztorit ismerjük… azt hittem, valami új lesz, de hát csak a könyv egyik fejezetéből csináltak egy egy órás kis valamit… mindegy, D-nek nagyjából új volt- leszámítva, hogy szerintem ez a rész az előző nagy egész estés Micimackó-moziban már lejátszódott… csak ott kakukkos órát nem tettek csóró Fülesre, kárpótolandó az elveszett farkát).

A délután meg a kertben telt, a mellékelt két kis kép szerintem mindent elmond… meleg volt, ez a lényeg. Hálisten, mégiscsak lesz egy kis nyarunk.

Dédi szülinapja

Nos, az ünneplőruha hamar lekerült mindenkiről, lévén egész nap 38 fok felett volt a hőmérséklet, de ez hálisten senkit nem akadályozott meg abban, hogy jól érezze magát… bár egyesek ugye rögtön a medencében kezdtek (a papa állítása szerint csak „feláldozta magát”, hogy a gyerekeknek legyen kivel játszani), úgyhogy nekik könnyebb volt, mint másoknak, akik próbálták megőrizni az ünnepélyesség látszatát… vagy egyszerűen nem őriztek semmit, csak krumplit pucoltak önfeláldozóan… (igen, magamra célzok… bár, nem tudom, önfeláldozásnak számít-e, vagy egyszerűen csak számító viselkedésnek, ugyanis a krumplinál gyülekezett a z ifjabb nemzedék –unokatesóim, barátnő (márhogy unokatesóm barátnője)- akik lelkes fészbukosok…és szegényeket végig a lájkgyűjtéssel zsibbasztottam… úgyhogy asszem nem, ez nem önfeláldozás….).

Lényeg, hogy mindenki megtalálta a maga szórakozását, mindenki nagyon jól érezte magát- kivéve szegény Anyut, akin hajnalra kitört valami nyavalya, és 39 feletti lázzal feküdt a belső szobák egyikében, az unokáktól távol tartva magát.

Volt egy csomó kaja, rengeteg süti, még több fotózás… komolyan, mint egy sajtótájékoztató. Dédi szegény 5 percenként meghatódott, de valaki mindig megvigasztalta. Bizonygattuk neki, hogy annak, aki manapság így megéri a nyolcvanat, annak jár ekkora felhajtás…

Kapott ajit is, aminek rettentően örült, meg tortát természetesen, úgyhogy tényleg minden be volt dobva.

Este háromnegyed hétkor indultunk el hazafelé, de akkor már muszáj volt, lévén, hogy D. nem is aludt (naná, hogy nem) egész nap, így aztán sejthető volt, hogy egyszer csak elájul…

Holnapra mozit tervezek vele, megnézzük a Micimackó legújabb részét, szigorúan kettesben… örülök, hogy most nem egy Bogyó és Babóca monstre előadást kell végigülnöm, a Micimackót én is nagyon szeretem, lehet, hogy még D-nél is jobban fogom élvezni, bár ő is nagyon készül:

-Anya, és majd kapok kukuckát????? Meg innivalót??? Meg perecet???? És villamossal megyünk? Meg metróval???

A filmről egy nyikk se….. na, majd meglátjuk…

D. lesérül

Fél tízkor már sült az első adag… 11kor épp nagyjából a felénél jártam a dolognak, amikor hívnak az oviból, hogy D. addig-addig ugrált a kis barátjával a folyosón, amíg sikerült az egyik kis dísztükröt összetörni, majd elvágni vele a térdét. Nem, a tükör nem esett le, az nagyon oda van „csinázva”, hanem lepattant a széle, és D. a 60 centi magasságban a falon lévő csorba tükörrel vágta el a térdét… marhára kellett neki ugrálni, hogy ezt összehozza…

Mondta Viki (az óvónő), hogy szerinte jól leragasztották, és nem is vészes, de azért nézzek rá… úgyhogy fasírt lekapcsol, első kezembe akadó cucc felkap, és futás…

D. rettentő meg volt rémülve, nagyon szerényen ücsörgött a cipősszekrényen… és nem, nem hoztam haza, nehogy már az essen le neki, hogy ha kellően nagy balhét csinál, akkor hazajön…. Ne féljetek, estére már semmi baja nem volt, mihelyst itthon beléptünk a kapun, leszedte a kötést, majd „már nem is fáj” csatakiáltással üldözőbe vette Gábort….

Nostehát, holnap jöhet a szülinap, aji becsomagolva (készítőnek megköszönve), fasírt összekészítve, kölköknek szép ruha kirakva, most alusz….

Útlevél elintézve, de az utazásig még....

Na, tegnap reggel családilag elvonultunk az okmányirodába. Az isten áldja meg azt, aki feltalálta az időpontkérést…fél kilencre mentünk, de már akkor annyian voltak, hogy az utcában gyakorlatilag nem lehetett parkolni, és az udvarig állt a sor… de mi bevonultunk, és negyed óra (igen, 15 perc) múlva már jöttünk is ki…kész voltunk. Márhogy nem úgy, hanem G. útlevele elintézettnek volt tekinthető. Elvileg 8 napon belül megjön, úgyhogy 21-én irány Törökország. Addig még sok minden van, pl. szombaton ünnepeljük majd a kakukkos mami 80. szülinapját nagycsaládilag. A Bóbitáéknál lesz a buli, le van zsírozva már minden, Anyu már ma megy Bobóékhoz, holnap megcsinálják a pörit, a köretet majd hozza Ricsi, sütiket a rokonok, az én „fedajatom” meg az apró fasírt. Ma ovi után elmentünk a kölkökkel a Tescóba (előtte a játéknagykerbe, mert már minden „kinti” játékuk rettentően le volt harcolva), megvettünk másfél kiló darált sertést, holnap reggel majd veszek hozzá ugyanennyi marhát, oszt nekilátok… 36 fokot mondanak… szerintetek hány darab fasírt jön ki 3 kiló húsból??? És mennyi ideig tart kisütni????

Közben meg persze gyűjtöm a lájkokat… én se vagyok komplett, komolyan…

Az én fiam!!!!!

Igen, ez Gábor, amint a ma esti vacsit fogyasztja (malacsült volt, salátával és lángossal). Az az arckifejezés... az én fiam, no....

A lovak kimaradtak...

Jaj, ami majdnem kimaradt a hétvégéről: voltunk fogatozni!!! Imre ugye (Klári barátja) versenyszerűen űzi a fogathajtást, ilyenkor „nyáron” (idézőjel nem véletlen, ugye) majd’ minden hétvégén van verseny… most hálisten nem volt, és azért hálisten, mert így extra programként beficcent nekünk egy másfél órás hintózás. Imre reggel befogta a lovakat, negyed tízre odaállt a ház elé, és mehettünk kocsikázni. Hát, én is nagyon élveztem, meg Kati is persze, de a kölkök!!! Na, hát az haláli volt… eleve a lovak nagyon tetszettek nekik, az meg aztán depláne, amikor kimentünk a versenypályára, és ott Imre vágtára bírta a lovakat… vágtáztunk, fordultunk, minden volt, a kocsi zötyögött ugye a füves talajon, a gyerekek meg szó szerint dőltek a nevetéstől… elfehéredő ujjakkal kapaszkodtak, de nagyon élvezték…. Én nemkülönben, még sosem ültem versenyhintón… Másfél órán keresztül kocsikáztunk, integettünk lelkesen mindenkinek (néhányan rögtön le akarták fizetni Imrét, hogy délután őket is kocsikáztassa meg, de NEM, nem lehet, nem parádés lovak ezek, csak rokonokat visznek, hahaha), baromi jó volt….

És még annyi, hogy ma itthon kellett tartanom a kölköket, mert tegnap az oviban szóltak, hogy a délutáni alvásnál mind a kettő nagyon köhögött… miután éjszaka is felharsant párszor a „kórus”, mondom akkor ma inkább itthon legyenek, mert ugyan elevenek, mint a csík, de ne az legyen, hogy a többiek sem tudnak délután pihenni… ahogy elnézem őket, úgy egyébként kutya bajuk. Holnapra már jó időt mondanak, remélem, reggel vihetem őket… így nyáron megfázni… tiszta röhej. Még a végén azért kell aggódnom, hogy Törökországra egyik se betegedjen le? Ja, azt mondtam már? 21-i indulással lefoglaltuk az utat… hatan megyünk: a két gyerek, mi ketten, Klári és Kati… röhögött az utazási irodában a csaj, mert elkezdte ugye a szobabeosztást írni, hogy azt mondja: a két gyerek a családi szobába apával és anyával… mi meg egyszerre közbevágtunk, hogy tehát nem, a két gyerek a nagyival meg Katival, a két szülő meg a kétágyasba… csaj felnéz, vigyorog: akkor ez a szülőknek TÉNYLEG NYARALÁS? Mi meg bólogattunk lelkesen… jól van na, a két szoba ugyanabban a kis épületben lesz (ugyanabba a szállodába megyünk, ahol 3 évvel ezelőtt D. olyan nagyon jól tudta magát érezni, egy gyerekparadicsom az egész)… annnnnyyyyira azért nem vagyunk rossz szülők….

Holnap reggel fél kilencre megyünk útlevelet csináltatni G-nek… állítólag 8 nap alatt megjön….

Hideg hétvége

Hogy ne csak a lájkokon, és a leendő kis bolton törjem a fejem, kitaláltam, hogy hajrá, tűzzünk le a Balcsira a hétvégére…már a hét elején, amikor nekiálltunk ezt leszervezni a Klárival, már akkor lehetett tudni, hogy nem lesz az a gatyarohasztó meleg, de erre azért egyikünk sem számított… Mondjuk, ez azért nem teljesen igaz, mert a bőröndbe szinte kizárólag csak melegítőket pakoltam… a látszat kedvéért beraktam mindenkinek 2 db rövidgatyót, mondom, mégiscsak nyár van, mégiscsak július, nemá’, hogy legalább szegény gatyák ne lássák a Balcsit…

Épp a hétvégén került megrendezésre a térzene fesztivál is, hát, olyan hideg volt, hogy a térzenét a kultúrba kellett áthelyezni…. Azé’ ez elég vicces, nem? Már sajnálom, hogy nem fotóztam le az ezt hirdető táblát, de akkor annyira fáztam, hogy már röhögni sem tudtam, csak otthon, egy bögre meleg tejeskávéval a kezemben találtam benne némi iróniát…

Egyébként volt homokvár-építő verseny is, szombat delelőt… kiraktak a sétányra vagy 20 nagy kupac homokot, oszt’ lehetett menni nevezni. Én nagy lelkesen, mondom menjünk, vesztenivalónk nincs, D. is marha lelkes volt… úgyhogy kézen fogtam, összepakoltunk egy szatyor játékot, oszt hajrá… hát, így utólag belátom, hogy

a, talán egy kicsit D. még kicsi ehez (jó, volt más korabeli „építő” is, de annak három felnőtt segített

b, kicsit több időt kell töltenem a tervezéssel, ha valamire akarok jutni

c, itt nincs olyan, hogy nem locsolom meg rendesen a homokkupacot, hogy ne legyek saras”, mer’ akkor szétesik…

Úgyhogy jövőre komoly tervekkel fogok kivonulni én is (nem viccelek, a mellettünk építő csapatnyi fiatalnak volt alaprajza is!!! Jó, ők rutinosak, tavalyi második helyezettek, és mivel térzenélni jöttek, nyilván összeszokott kis csapat), nem bízom csak úgy a véletlenre magunkat. De hát a lényeg végül is az volt, hogy D. jól szórakozzon, és az megvolt… cipelte a vizet, túrta a homokot, szórta a kavicsot, rohangált, bringázott… mi kell még??? És különben is…. fél tizenkettőkor lett vége az építésnek, és jött egy nagy zuhé…szegény zsűri esernyővel vonult végig a pályaművek mellett… mi őszintén szólva nem is vártuk meg, hogy mit szólnak a művünkhöz, mert D-re való tekintettel a nagysátorban vártuk meg a zuhé végét, majd hazarohantunk…

Aztán délután azért adtunk a fesztiválhangulatnak, nagycsaládilag levonultunk a kirakodóvásárba, bekajáltunk a sátraknál (G. és D. egyöntetűen a langallót találta a legjobbnak), körhintáztunk, játéktermeztünk, sétáltunk…és fáztunk. De cefetül…volt vagy 18 fok…elmebaj.

Ma már persze mindenki tüsszög… ilyen egy nyarat….

Ajjaj...

Na, eddig sem voltam valami nagyon áptudét (és gyors, pontos és kiszámítható) blogíró, de átmenetileg lesz ez még rosszabb is. Nagy munkában vagyok ugyanis (nem, nem csak az a dolgom most, hogy lájkokat szerezzek a főzőversenyhez, bár nem mondom, az is leköt)… saját kis boltot szeretnék indítani. De hogy ezzel mennyi meló van! Egy csomószor így járok…nekiállok valaminek, és már a közepén jövök rá, hogy az még nem a közepe, hanem nagyon is az eleje… na, sebaj, kitartás: van, lelkesedés: van, támogatás: van… kell más??? Tapasztalatok???

Na, mindegy, azért utólag általában pótolom a dolgokat, bár most amúgy sem volt semmi olyan nagyon különös, gyerekek oviban, én molyoltam a bóttal', T. meg a melóhelyen... Ma annyival változott ez, hogy úgy döntöttünk, hogy ezt a remeknek ígérkező, őszi hétvégét (állítólag olyan 15 fok lesz a max)a Balatonon töltjük, lesz valami fesztivál, sütés-főzés, homokvárverseny, meg ilyes... úgyhogy ma pakolok, aztán ovi után tűzés...