Madarak

A héten nemhogy blogolni nem nagyon volt időm, hanem semmi másra se nagyon, mert a jövő héten le kell adnom egy nagy kupac ékszert (hálisten, menni fog ez), szépen felcímkézgetve, úgyhogy ezzel aztán el is ment az idő rendesen, a fennmaradó pár percben meg ugye a jelmezen kínlódtam. Na, felvirradt a ma reggel, és hálaajóistennek D. kialudta a róka-vágyát, amint odaértem velük az oviba, azonnal belebújt a papagájszerkóba (G. meg persze követi, bármit is tesz, így vele sem volt gond).

Hát, nem azért, hogy dicsekedjek, de csuda aranyosak voltak! Igaz, fotózni csak ezt az egyet tudtam, mert a lelkesedés akkorára nőtt bennük, hogy egy pillanatra sem voltak hajlandóak pózba merevedni, de sebaj, majd év végén úgyis megkapjuk a „Best of ovi” cd-t, amin rajta lesz az összes olyan fotó, amely valamely jeles eseményen készült az óvónénik-bácsik által, majd akkor még dicsérgethetem magam, hogy milyen ügyes is voltam én. Hozzátenném még, hogy a fotón nem látszik, hogy volt ám farkuk (szintén tollakkal), és tarajuk is (sapkán, filcből, tollakkal…). Mindegy. ha valakinek kell 2 darab házilag készült papagájszerkó jövőre, az szóljon nyugodtan (98-104 méretűek).

Popogáj vagy róka?

Minden este találtam még valami varrnivalót a gyerekek jelmezén, de ma estére késznek nyilvánítottam a cuccot- ami nem baj ugye, merthogy holnap van a jelmezbál. Szépen kikészítettem mindent, hogy nehogy itthon maradjon bármi is, és kihasználtam, hogy D. a mesenézés után kijött puszit adni az apjának, mondom, ugyanmár, próbáld fel a felsőt így tollastul (csak az uccsó pillanatban varrtam rá a boákat, eddig csak a „madárarc" volt a felsőkön). Belebújik, egyet fordul, majd közli, hogy vegyük le. Rosszat sejtettem. Bekísértem a szobába, ahol is az én gyerekem közölte, hogy meggondolta magát, és mégis inkább róka szeretne lenni a jelmezbálon….

Nagyon ajánlom neki, hogy ezt reggelre gondolja meg…..

Dalma ragyog

Jaj, ezt majdnem elfelejtettem: még pénteken voltam a Gabinál, hogy végre azé dumáljunk is egy kicsit, közben ugye játszottam úgy félkézzel Dalmával , meg annak egérházával. Dalma egyszer csak fogta magát és eltűnt mellőlem, majd előjött a szobájából így. Én először nem értettem, de Gabi röhögve mondta, hogy ezek az ékszerei. Ja! Mondom, oké, tudja kivel van dolga, és bemutatja a kollekcióját!!!! Csuda pofa volt... a gyűrűket különösen figyelembe ajánlom :)

Piknik

Most hétvégén apa szabadjára volt eresztve itthonról, pénteken is bulizni ment, és szombaton is. Én meg gondoltam, jó fej anya leszek, és csinálunk valami olyat, amit különben nem szoktunk. Isteni sugallatra már péntek reggel mondtam a gyerekeknek, hogy „ma pikniket csinálunk vacsorára”, mondom, kíváncsi vagyok, mit szólnak. A Dávid olyan hurrázásba fogott, hogy már nem vonhattam volna vissza akkor se, ha akarom, úgyhogy este, amíg ők fürödtek, kis tányérokra raktam sajtot, tojást, parizert, sütöttem friss zsömlét, és egy pokrócot leterítettem a földre. Rápakoltam mindent, majd hívtam a kölköket. Na, ilyen probléma nélküli vacsink már régen volt… baromira élvezték a szokatlan helyzetet, annyit ettek, mint három kubikos, és megmondom a tutit, az elpakolnivaló sem volt sokkal több, mint ha simán tányéron kajáltak volna… Sőt, egész szombaton is szépen viselkedtek, mert elég volt a rosszalkodásnak csak a szándékát észrevenni, már jöhetett az anyák legnagyobb fegyvere, a zsarolás” ha így viselkedtek, nem lesz ám ma piknik!!!”, és már rend is volt…

Szombaton egyébként D. végre megnyilvánult azügyben, hogy ő sem teljesen vak a nőkre…

A tévében 7kor kezdődött az én örökbecsű kedvencem, a Csak szex, és más semmi című film. Mondom, oké, én most innen el nem kapcsolok, ez szólhat vacsi alatt nyugodtan, nem zavarja össze a lelküket… Na, eljött ugye az egyik első jelenet, amikor a csaj a gyűrűsdobozban csak egy vicces óvszert talál. Gábor pillanatok alatt megértette a szitut, és legörbült szájjal mondta, hogy „néni szommojú, nincs neki ajándék…”, azt hittem megzabálom. Mondtam, hogy nézze csak, már megkapta a gyűrűt is, és örül. Gondoltam, tanítom egy kicsit az életre a kölköket, és viccesen megjegyeztem, hogy „fiúk, tanuljátok meg, a csajok imádják az ékszert, mindig azt kell venni ajándékba, és akkor tuti a siker”. D. töprengett egy kicsit összeráncolt homlokkal, majd egyszer csak felkiáltott: „Anya, én akkor majd veszek az Alexának egy cicás gyűrűt!!!!!” Nnnna, legalább most már tudom, ki tetszik neki… eddig akárhányszor kérdeztem, hogy i tetszik neki az oviban, mindig azt a választ kaptam, hogy csak a Kristóf…..

Popogájok

A múltkor, szülői értekezleten is szóba került a tervezett jelmezbál. Minden évben van, minden oviban, és hát igencsak jó, hogy egy csomó kölcsönző van már, szebbnél szebb jelmezekkel, abszolút baráti áron, illetve hát venni is marha jó kis jelmezeket lehet… D. már vagy két hónapja mondta, hogy ő cica akar lenni, G. rögtön rá is vágta, hogy ő is, én meg mondom nem halogatom az utolsó pillanatig a beszerzést, kivételesen legyek már áptudét, nekiláttam egyik este, és kerestem vagy 4 féle, neten is megrendelhető cica jelmezt, mondom legyen miből válogatni. Elmentettem a linkeket, nehogy ne találjam meg többet, és mondom majd lassan most már megtanácskozom a gyerekkel, hogy hát akkor melyiket (G-vel nem kell agyonragozni, ő úgyis ugyanolyat akar, mint D.)

Na, jött a szülői, és ottan felvetődött a jelmezbál…. és szépen, nyomatékosan megkérték a szülőket, hogy esetleg jó lenne, ha a jelmez házilag készülne…. merthogy a gyerekek is örülnek, ha anya varrja, meg hát egyébként is, ne legyen már tucatjelmez mindenkin….nabaz. Mondom magamban, sebaj, most jó anya leszek, egy cica jelmez nem olyan nagy ügy, az elmentett jelmezek alapján valamit majd összecsapok. Hazajöttem, és mondom a kölköknek, hogy „jó lenne, ha anya varrná a jelmezt, és nem úgy vennénk?” Dávid kitörő örömmel közölte, hogy igen, mert a többieknek is az anyukájuk varrja majd, és akkor neki is, de jó, de jó.

Ekkor mondom neki,  hogy oké, mutatok 4 képet, válassza ki, melyik cica akar lenni. Végignézi a képeket, majd közli, hogy hát meggondolta magát, ő inkább színes madár lenne…..(G. mellette ordít: én is, én is szíííjes madáj!!!!).

Úgyhogy némi agyalás után vettem 5 különböző színű tollboát (hazafelé a villamoson nem tudtam, hogy miért bámul egy pasi olyan veszettül, mondom, most aztán tényleg nem vagyok annyira nőnek sminkelve, hogy ilyen megkapó látványt nyújtsak... vagy 10 perc után esett le, hogy kilóg a piros oa fele a táskámból...,pár féle filcanyagot, kisgatyát, piros garbót, fekete sapkát, és nekiláttam…. 2 hete tollban úszik a lakás, mert akárhogy is szegem el a darabokra vágott boák végeit, azért valamennyi mindig potyog róla…. viszont a póló elejére varrt angry birds madarakról mintázott madárarc már készen van, filcdarabokból alkottam, és meglepően jól néz ki…. de ha nem veszik fel….

Gasztroenterológia: letudva

Állítólag ugye az a jó, hogy ha megyünk valamilyen orvoshoz a gyerekkel, akkor előtte szépen elmondjuk neki, hogy hova megyünk, ott mi fog történni, miért kell ez az egész, ésatöbbi…

hát, én ma picit meginogtam ezügyben, olyan nagyon most már nem vagyok meggyőződve erről, hogy ez így jó, legalábbis az én fiam esetében…

Történt ugyanis, hogy ugye már pár napja beszéljük, hogy ma el fogunk menni egy doktorbácsihoz, aki majd őt megnézi, és eldönti, hogy beteg-e.

Kérdi, hogy ez miért kell. Mondom mert elég kicsi vagy. Válasz: majd megnövök…

És nem érti továbbra sem. Megjegyzem, nem csoda.

Szóval. Kérdi, hogy hova megyünk. Mivel én sem voltam még ott, pontosan nem tudom, és ezt be is vallom neki, hozzátéve, hogy biztos nagyon szép hely…. mintha ez valaha is érdekelte volna….

Kérdi, mi fog ott történni. Ekkor már bántam, hogy nem kértem el a doki magán mobilszámát, és nem vallattam ki apróra két konzultáció között, hogy „jónapotdoktorúr,mégnemtalálkoztuunk, és fogalmamsincsmibajaagyereknek, de mégis, mondja már meg, MIT FOG VELE CSINÁLNI????”

Ez ugyanis ugye eddig a pillanatig hülyeségnek tűnt, mikor viszont a gyerek ezt kérdezte, már az tűnt hülyeségnek, hogy nem tettem meg.

Ráadásul ugye jött az „ugye nem fog szurit adni” kérdés, én meg először majdnem rávágtam, hogy dehogyis fog, de aztán beugrott, hogy hát izé, a dokink mintha valami vérvételt emlegetett volna, úgyhogy csak azt tudtam mondani, hogy szerintem nem. (Aztán ugye ha mégis, akkor sem hazudtam. De már utáltam az egészet.)

Mindezek azt eredményezték, hogy a gyerek egész délelőtt látványosan rosszul volt (ja, reggel végül is nem vittem oviba, mondom úgyis csak macera lenne a Vikinek is, előbb felkelteni alvásból, előbb menni érte, sokkal jobb, ha itthonról indulunk), és már épp mondtam T-nek a telefonba, hogy én lemondom ezt a vizsgálatot, átteszem máskorra, nehogymár a gyerek összehányja a taxit, de aztán volt valami elszólása a gyereknek, amiből rájöttem, hogy igazából csak izgul.

Úgyhogy maradtunk az eredeti tervnél, háromkor beültünk a taxiba, oszt hajrá. Pontosan ott is voltunk, bejelentkeztünk, és hál istennek kellett várni pár percet, ezalatt D. legalább feloldódott, merthogy ilyen kilátásban ritkán van része… (pesti gyerök, ugyebár). Én is vele együtt bámultam a budai panorámát, így aztán kétszer is ránk kellett szólni, hogy mehetünk be, vár minket a doktor úr.

Na, a rendelőben D már abszolút a normál önmagát hozta: belépett, köszönt, majd rögtön utána térdre rogyott, a doki asztala melletti szekrény alól kihúzott egy játékos ládát, és nekilátott vonatsínt építeni. Mindezt annyi idő alatt, míg én épp hogy köszöntem a dokinak, és annyit rebegtem el, hogy „hát, azért jöttünk, mert a fiam a korához képest nem túl nagydarab…”.

A doki ekkor lenézett a már az egész rendelőt hosszában átszelő sínpályára, amin D már a vagonokat pakolta, és bőszen mászott mellette fel-alá, és szép nyugodtan megkérdezte: asszonyom, a gyerek mindig ennyit mozog? Én meg válaszoltam szépen, hogy nem, messze nem ennyit, most visszafogott, mert kicsit zavarban van. A doki ekkor elröhögte magát, és mondta, hogy akkor nem csoda, hogy nem nagy, minden kalóriát eléget… J

Aztán persze volt vizsgálat is, minden rendben lévőnek látszott, és az orvos is úgy találta, hogy hát ez max. lisztérzékenység lehet (ebből is látszik, hogy a „kismamák egymás közt” magánklinikán is mondanak okos dolgokat néha), ezt viszont egy egyszerű teszttel ki lehet szűrni… megbökik kicsit az ujját, és a gyorsteszt 97%os pontossággal megmondja, hogy van-e baj.

Gyorsan beígértem D-nek, hogy ha aranyos lesz, és ügyes, akkor benézünk a játékboltba utána, így aztán gond nélkül megbökhették az ujját, és 5 perc múlva közölték is, hogy mehetünk isten hírével, a gyereknek semmi baja. Szerintem a csaj látta a követ, ami leesett a szívemről…. ezek után csak kifizettük a számlát (khm), majd vettünk két autót, és téptünk haza… s most örülök, mert tudom, milyen nagy bajban lettem volna, ha a gyerek nem ehet többé vaníliás csigát… Igen, tudom, sokkal rosszabb betegségek is vannak, de hát D., mint minden gyerek, imádja a tésztaféléket, és én már kóstoltam a gluténmentes változatot…. hát brrrrrrrr….

Úgyhogy most örömbódottá…

D., mint angyal

D-t ma itthon tartottam, merthogy hiába tűnt úgy reggel, hogy a betegségnek már nyoma sincs, még nagyon le volt gyengülve, és mivel ma kezdődik a korcsolya-hét az oviban, mondom nem biztos, hogy jó, ha rögtön teljesen kifárasztják.

Namost, amiért érdemes külön írnom erről a mai napról: az én fiam olyan nagyon tündérien viselkedett egész nap, hogy arra alig-alig találok szavakat. Nekem nagyon sok melóm volt ma, merthogy ugye holnap Valentin, hál istennek nagyon sokan rendelek ékszert a kedvesüknek (itt jegyeznék meg némi kis statisztikai adatot: eddig a férfi-nő regisztrálók aránya nagyjából 40-60 volt. Az elmúlt napokban ez 98-2 százalékra módosult, de ez még hagyján: a férfiak tényleg nem vacakolnak. Vásárolnak vaze. Beregisztrál, vásárol. Én még ilyet nem is láttam. Nem volt olyan regisztráció az elmúlt napokban, hogy ne érkezett volna mellé vásárlás is…).

Szóval egész nap dolgoztam veszettül, és D. meg hagyott is dolgozni. Tényleg nem volt nyígás, nem volt ezt akarom, azt szeretném, hanem ha kellett valami, akkor nyígás nélkül jött a „kérem szépen” „köszönöm” utána megint önálló játék, tévézés, maximum óránként egy kérés… el voltam ájuldova…