Filmélmény

Mára kaptam időpontot a gégész doktornőtől, hogy kicsit megszakértse Gábort, hátha lát valamit, hogy mitől lesz ilyen gyakran beteg, és mééér köhög annyit.

Fél négyre mentünk, odafelé békávéztunk, amit G. nagyon értékelt, nézelődött, kokettált a nőkkel, királynak érezhette magát. A dokinőnél sokan voltak előttünk, de hűromnegyedkor azért bejutottunk. Voltunk már nála Dáviddal is, nagyon aranyos nő, jó alaposan megnézte a kisbabát, és mondta, hogy semmi különöset nem lát, kicsit nagyobbak az orrmandulái (mint a gyerekek egyharmadának), és azt tanácsolta, hogy várjunk, mert a kruppot kinövi (ja, köszi) előbb-utóbb, más szervi elváltozása nincs. Esetleg, ha továbbra is ilyen gyakran köhög, akkor érdemes megfontolni egy orrmandula-műtétet… hát, nem tudom, most mindenesetre úgy tűnik, hogy az antibiotikum helyrehozta, már az orrát sem kell szívni, reméljük, ha egyszer tényleg lesz huzamosabban jó idő, akkor nem is esik vissza… meglátjuk. Most optimista vagyok. De azért a pulmonológiára még elmegyünk majd.

Dokinő után taxiba vágtuk magunkat, irány haza. A terv az volt, hogy a babát csak kiadom a kocsiból Klárinak, aki addigra már hazahozta d.t is az oviból, és visszavitetem magam az Europarkig, ott talizunk Tamással, és elmegyünk moziba. Mákom volt, mert a taxisnak a tőlünk 2 kilométerre levő cukrászdából el kellett hoznia egy tortát, így felajánlotta, hogy ha megvárom, akkor ott lecsapja az órát, és mikor megvan a torta, elvisz ingyé’… nanáhogy megvártam…

Pont egyszerre értünk oda Tamással, irány az Aréna, és a film (drága mozi lett, mert még volt egy óránk a kezdésig, így muszáj volt vennünk egy pár cipőt… márhogy egyet nekem, egyet neki… Nekünk kifizetődőbb, ha úgy esünk be egy filmre, mert akkor nincs időnk „vágyódni”, ahogy mi nevezzük…). A Szex és New York 2-t néztük meg, elég jó volt, bár rájöttem, hogy begyöpösödtem.

Sztori a következő: Carrie ugyebár összejött Biggel, össze is házasodtak. Csakhogy C. nem boldog, mert Big pont olyan lett, mint amilyennek ő akarta régen, ragaszkodó, otthonülő.

És itt jöttem rá, hogy öregszem: kimondottan felidegesített, hogy hogy képzeli, hogy egyáltalán nem főz (!!!!!!), nem képes egy estét nyugodtan otthon tölteni a pasijával a tévé előtt (!!!!!), és urambocsá, elzárkózik a gyerekszüléstől…Egész eddig akárhány részt (az összeset) néztem dvd-n, mindig irigykedtem titokban, hogy milyen szép ruhákba öltözik, és milyen érdekes partikra jár, etc… Most meg??? Mélyen egyetértettem Biggel… kicsit gáz. Hogy az járjon a fejemben, hogy én se rittyentenék, meg virítanék szívesen, mikor olyan érdekes a Discoveryn a Halálos fogás (Big ezt nézte volna, ha hagyták volna)… Eddig Biget utáltam mindig, most meg sajnáltam…

A film vége felé nyugodtam meg kicsit, hogy nem feltétlen velem van gond, amikor is Big meglepte szíve hölgyét egy bááázinagy fekete gyémánttal, gyűrű formájában, és C. rákérdezett, hogy miért épp fekete. Big közölte, hogy azért mert különleges vagy, erre C. könnyes szemmel rebegte, hogy „már azt hittem, azért, mert sötét a lelkem”. Erre az előttünk levő sorban egy 25 körüli srác hangosan megjegyezte, hogy „az agyadba’ sötét, vazze…”, és az egész mozi úgy röhögött, ahogy egyszer sem a film alatt… én ezt a sráccal való egyetértésként könyveltem el, és kicsit megnyugodtam, hogy nem csak szerintem gázos a csaj.

Mindenesetre a film nem rossz, csak öreg vagyok hozzá asszem. Vagy nem öreg, csak családos.

Végre a kertben

Hát, a hétvégén valahogy nem sokat fotóztam, valahogy sosem volt kéznél a gép. Pedig történtek nagy dolgok, például volt olyan nap, amikor EGYÁLTALÁN nem esett az eső, és ez lássuk be őszintén, mostanság igencsak ritkán fordul elő. Sütött a nap, rengeteget voltunk a kertben, szombaton eljött a Klári mama is, hogy nálunk töltsön pár napot (már megvonási tünetei voltak, rég látta az unokáit), szombat-vasárnap egész nap a kertben voltunk (én néha bejöttem főzni), a teraszon kajáltunk, sőt, Tamás engedett 30-40 cm meleg vizet a medencébe, úgyhogy D. még pacsálhatott is, voltunk kettesben Tamással megnézni a leendő tévénket, meg a Decatlonban súlyzót venni nekem (nem röhög, majd’ minden nap tornázom már, igen), megnéztünk dvd-n vagy 3 filmet, marha jó volt. Ja, mindenkinek ajánlom a Műkedvelő műkincsrablók című filmet… szétröhögtük magunkat rajta, nagyon jó volt, tényleg. Ja, azért teszek ide egy képet, amin látható, hogy D., miután az összes kisautóját kiborította a fürdőszoba közepére, majd mikor pakolásra került a sor, a könnyebbik megoldást választotta: elbújt a kupi elől a kisautók ládájába… lehet, hogy nekem is ezt kéne tennem takarítás helyett…bezárkózni a mosókonyhába a seprűk-felmosók közé, és akkor nem zavarna a lakásban levő kosz… van benne logika… Szóval jó hétvége volt, kár, hogy holnaptól megint esős idő jön… Idén tuti nem fogjuk a gatyánkat is kifizetni a kert öntözésére…

Tesók, ha alszanak

Nagyon sokáig nem mertem bemenni D. szobájába, miután elaludt, mert az volt a kényszerképzetem, hogy fel fog ébredni, és nem akar majd visszaaludni… aztán mikor rájöttem, hogy ez nem így van, vérszemet kaptam, és most már, ha érdekes pózban alszik, még le is fotózom simán (igen, vakuval… tapintatos vagyok, tudom, de még egyszer sem ébredt rá fel). A képen látható a mai fárasztó nap eredménye: kidőltek. De hogy hogy tud mind a kettő 180 fokos fordulatot tenni álmában??? (a kisbaba is azon a részem fekszik,amerre a lábának kéne mutatnia, D. meg a paplanját használja párnának, és a párnával takarózik…)

És a képek tényleg egymás után készültek, 2 perc eltéréssel… álmukban nagyon jó tesók, úgy látszik, együtt lélegeznek, együtt mozognak… lesz ez így napközben is valamikor???

Akinek gyereke van, az ne akarjon hosszú fürdőt venni....

Ma este, miután a gyerekek elaludtak, gondoltam, nem kapkodom el annyira a fürdést, hanem jó meleg vizet csinálok, és egy könyvvel legalább fél órára bepácolom magam. Víztakarékossági szempontból (is, meg azért is, mert D. hajlamos egy rakás tusfürdőt nyomatni a vizébe) úgy szokott az esti fürdés menni, hogy a kölkök vizét nem engedem le (saját kölköm vize, nem szól be), hanem ahhoz engedek még jó sok forrót. Ma is így volt, víz megenged, könyv bevisz, addigra a víz szép nagy volt, jóóó sok habbal, beleülök, kinyújtózok…. és meglepődök. Mintha a tengerparti homokba ültem volna… elfelejtettem, hogy a gyerek fürdés előtt a homokozóban játszott…

Cím nélkül

Ma előre tudtuk, hogy T csak valószínűleg éjjel fog hazaérkezni, így aztán a fárasztás (és a könnyebb fektetés) érdekében ma is elvittem D-t fagyizni (szinte hihetetlen, hogy az időjárás ezt lehetővé teszi… napközben esik, de hálisten délutánra abbahagyja, és akkor meg meleg van… monszun.). A tegnapi fagyizás után még kijelentette, hogy akar menni a zöldséges nénihez is, a miértre ugyan nem tudott válaszolni, de úgy voltam vele, hogy legfeljebb nagyobbat sétálunk, Gábornak is kell úgyis a levegő, jó, menjünk. Mikor odaértünk, mondtam a zöldségeses lánynak (most már megkérdezem a nevét, komolyan, minden másnap egy csomót dumálunk évek óta, de a nevéről még mindig fogalmam sincs), hogy igazából nem akarunk semmit, Ő jót szórakozott ezen, és vártuk a fejleményeket. D. rövid szemlélődés után kivett egy uborkát a kupacból, szépen udvariasan kért hozzá egy zacskót, hogy neki az kell. Mondtam a csajnak, hogy ez furi, mert egyébként még sose ette meg az uborkát, úgyhogy meg is kaptuk ajándékba, azzal a kikötéssel, hogy számoljak majd be róla, hogy megette-e. Nos, nem. Egész úton rázta a zacskóban az uborkát (nézd, anya, ugjál az ubojka!!!), majd itthon letette a garázsban, és nem érdekelte tovább. Meg se lepődtem, amikor ma is mondta fagyival a kezében, hogy menjünk a zöldségeshez, sőt, előre felkészültem, és mondtam, hogy okés, menjünk, és vegyünk egy kis dinnyét.

Útközben persze kidekorálta magát a fagyival (az oviból már úgy jöttünk el, hogy átöltöztettem tiszta ruhába, mert olyan koszos volt, hogy mondtam, én így végig nem vonulok vele az utcán), úgy nézett ki, mint aki beleesett egy fagyisbödönbe, mert persze a a tölcsér alját harapja ki legelőször, majd mutatta is, hogy hogyan kell odatenni a kezét, hogy ne folyjék ki a fagyi. (a keze is fagyis lett az arca és a pólója mellé). A zöldségesnél vettünk egy negyed dinnyét (volt pár felvágva, lefóliázva, erre D egy egész dinnyére mutatva megkérdezte: „ez mééért nincs megpucolva???”), majd irány haza. A kertben dinnyéztünk egy nagyot, addig G. fetrenget a pokrócán, majd lefürdettem őket, vacsi, alvás.

De persze D. megint bepróbálkozott az időhúzással, még kijött, hogy akkor Ő mégiscsak megenné a megkezdett joghurtját, mondtam okés, meg hogy utána, ha megette, akkor egy kis csokit is kérne. Van az asztalunkon mindig kirakva apró csoki, még van a fémtojásban levő Milkából is pár, abból kivett egyet, jó, mondom, végül is szépen viselkedett egész délután, annyi belefér. Kibontja, látja a csoki felületén a Milka feliratot, és magyaráz: „az van odaírva, anyuka, hogy tojásfészekbe kell rakni”… Jót röhögtem, édes volt nagyon. Míg nyammogta a csokit, belelapoztam az ott heverő Dávid-könyvbe, erre ő is elkezdte nézegetni, és végül vagy 20 percig beszélgettünk a képekről „itt mit csináltam, anyuka?” „az ki” „hóó’ voltam?”. Komolyan mondom, most először örültem igazán, hogy anno nekiálltam ezeknek a könyveknek, ezek szerint fogja értékelni (előbb-utóbb).

Kis szöveg még a képhez: az alsó-felső baloldalin G. öröme látható, amint boldogkodik a fürdővíznek… olyan szépen áll, hogy csuda. És ahol pucér, ott az is látszik, hogy nem is kövér, sőt, Ő inkább tényleg valszeg magas lesz… asszem, D. királysága nemsokára megkérdőjeleződik…

Taktikázok

D ugyebár elég hektikusan tud enni (mint gondolom a vele egykorú gyerekek kb. 99 szátaléka), van olyan, hogy egy hétig alig eszik, de van olyan is, hogy úgy zabál, hogy már az ember attól fél, hogy rosszul lesz. Mindenesetre én minden nap bepróbálkozom a legősibb trükkel (mint ahogy gondolom az anyák 99 százaléka is teszi), aminek a neve: csináljunk kedved gyermekünknek az ételhez. (A legpontosabb az lenne, ha azt mondanám, hogy: csináljunk kedved gyermekünknek az olyan ételféleségekhez, ami nem sült krumpli, nem túró rudi, nem hamburger semnem puding, vagy kukorica). Jó játék ez, van amikor én nyerek, van olyan hogy ő, van amikor nem használok tisztességes eszközöket, és olyan is van, hogy eleve esélytelenül indulok. Tisztességtelen eszközhasználatra példa a mai nap. Húst ettettem a gyerekkel. SOK húst. Múlt héten Tamás kicsit „szomi” volt, így felhívott, mit is kéne bevásárolnia, mondom igazából semmit, nem baj, elmegy a Metroba, most van is kedve, kicsit vásárolgat. Jó, ilyenkor én általában jól járok. Megy. Majd hazajön, és boldogan mutatja, hogy többek közt kapott mélyhűtött bébicsirkét is. Oltári jól néztek ki, akkorák voltak nagyjából, mint egy-egy galamb (vegetáriánusok ne is olvassanak tovább), hozott hármat, hogy kóstoljuk meg. Oké, majd valamelyik nap. Na, ma reggel a szokásos „és mi legyen a vacsi ma este drágám” kérdést fel se tettem, mivel beugrott, hogy vannak ilyen állataink. T. először két kis dögöt vett elő, hogy akkor azokat süssem meg, de mondtam, hogy figyi, sztem had kapjon D. egy egész állatot a tányérjára, biztos értékelni fogja (figyelitek? Ez már a taktika része!!!!), meghát egy ebből semmi, ha már csinálom, akkor megcsinálom mindhármat. Jó. Az egyetlen, amit kihagytam a számításból az az volt, hogy bébicsirkének a tolla is bébis, így aztán a tisztítással elvoltam egy darabig (persze pucolt csirke volt, de hát aki főz, az tudja, hogy mindig van mit leszöszölni még a leggondosabban megtisztított bolti csirkéről is), volt itt anyázás rendesen, de egy óra alatt kész is lettem. Fűszerezés, sütés, majd már az oviból hazafelé indult a hadjárat: Én: Képzeld, ma nagyon finom vacsora lesz ám!!!!! D: Igeeen??? Kukucka? Én: Nem kukorica, annál sokkal jobb, pipi lesz, nagyon puha pipihusi (a „puha husi” sokkal hamarabb fogy, mint ha simán csak „husi”t mondunk). Ja, és azt tudtad, fiam, hogy a pipi is kukoricát eszik? D: igeeeen? (hangsúly az e-knél felfelé kunkorodik). Jó. De én vaniliáscsigát akarok enni!!!!Most!!!! Én: Nem fiam, mert ha most jóllaksz, akkor nem vacsizol, anya viszont finom pipiket sütött. D: Igeeen? Akkó’ kukuckát kérek (eközben hazaérünk, garázson keresztül megyünk be, ahol meglátja a kukoricakonzervet, meg is ragad egyet, és hozza befelé) Én: Nem, nem kapsz vacsiig már semmit (fél hat van ilyenkor, 7kor vacsi), mert akkor nem vacsizol. D: /negyed órás hiszti, amit nem részletezek, majd rájön, hogy valóban kezd éhes lenni, és érdeklődik/ Hó’ van a pipi? Én: /mutatom a tepsiben az egymás mellett fekvő apró állatokat, és nyálamat csorgatva marketingolok/ Látod? Milyen aranyosak, picik, puhák, jó az illatuk: D: Akarok ebédelni!!!!Most!!!! Én: először fürdés! D: /újabb negyedóra hiszti, mert ő nem akar fürdeni, ebédelni akar, de már/. Mindegy, megfürdött, D. is elláttuk időközben, indul a vacsi. Na, kéremszépen, a mai játszmát én nyertem: kb a felét eltüntette a csirkéjének…. Tisztességtelen voltam? Igen, kicsit, mert kihasználtam az alapanyag aranyosságát. Viszont, evett egy csomó hús (igaz, köret nélkül, pedig petrezselymes újkrumpli volt, és abban király vagyok), így nincs lelkiismeretfurdalásom. (Ja, a képen az egy szál közönséges ropi a sültcsirke mellett, illusztrálandó a nagyságát (kicsiségét)). Nem tudja valaki, hogy árulnak-e bébiborjút, vagy bébimalacot valahol?????

Könyv 3.

Mivel Kati csak ma délután indult haza, délelőtt személyesen tudtam elmenni az új KÖNYVért… szóval kész. Gyönyörű lett. Már nagyon vártam, az izgalom nem nagyon csökkent annak ellenére sem, hogy ez már a harmadik, sőt. Mivel nagyjából tavaly márciusban kezdtem el azt, hogy a képekből készült montázsokat teszem a bejegyzésekhez, ugye a könyvbe is ezek kerültek be, de ezeket még nwm láttam nyomtatva, márhogy hogy is festenek… értitek, nem? Múlt héten hívott Hajni (a nyomdából), hogy hát kész van egy példány, meg kéne nézni, és utána nyomtatni a többit, merthogy most azért elég vastag lett a könyv, és én meg is ígértem, hogy elmegyek megnézni, de aztán mindig volt valami, így felhívtam Hajnit, hogy tegye már meg, hogy átlapozza, és leokézza énhelyettem. Hálistennek ezt is bevállalta, majd írt ímélet, hogy szerinte tök okés, mondom, rendicsek, akkor kell a szokásos példányszám belőle, kedden (ma) megyek érte. Külön rákérdeztem a montázsos fotókra, hogy jó-e, látszik-e az is, aminél kicsi képek is vannak, mondta, hogy szerinte jó… De hiá-ba Ő a szakember, én azért izgultam…

Amikor Tamás ment dolgozni, mentem vele, először elintéztem a színházbérlet-hosszabítást (hátha jövőre több darabot tudok személyesen megnézni…és ha nem, hát páran megint nagyon szeretni fognak…), aztán húzás a nyomdába, útközben telefon a gyerekorvosnak, hogy jöjjön majd, meg is ígérte, hogy 2 után jön. Okés. Na, nyomda, Hajni már ugrik is, hozza a könyvet, én meg csak néztem… esküszöm, ez eddig a legjobb. Tökéletesen mutatnak a fotók, szép az eleje, a fejléce, mindene (még itt majd lecserélem a képet, lefotózom a belsejét is, csak ugye a „mindig van valami…”)… Úgyhogy öröm, bódottá…

És akkor a köszönömök:

Köszönöm Katának, hogy ismét bevállalta a szerkesztést, valamint azt, hogy nekem gyakorlatilag már semmi melóm nem volt a szerkesztéssel, tényleg csak a nyers szöveget küldtem, és rakta oda a fotókat, meg színezte a szöveget, szerkesztette a fejlécet, mindent… tökéletes munkát végzett, tudta mit akarok látni, és olyan is lett!!! Köszönöm!

És köszönöm Hajninak az együttműködést, lektorálást, kedvességet, lelkesedést… Nagyon megkönnyíti a dolgomat, gyakorlatilag úgy működhetett már a dolog, hogy én elküldtem a képeket cd-n, a szöveget ímélben a Katának, Ő nekilátott, majd elküldte Hajninak a kész anyagot, Ő meg levezényelte a nyomtatást… nem kellett mennem sehova, ők mindent megbeszéltek maguk között, szerintem könyv még ilyen kényelmesen sosem készült….

Naéshogy azért a doki látogatásáról is legyen szó: hörghurut. Most éppen. És antibiotikum. Bébihalerrre rákérdeztem, mondta, hogy már Ő is indokoltnak látja a beszerzését, adjam azzal a Ventolint (eddig is kapott Ventolint, csak más módszerrel, remélem, ez a halerizé dob annyit rajta, amennyit várok tőle….). úgyhogy gyógyszerkúra.

Elstartoltam rögtön Babeccel a gyógyszertárba, közben kikísértük Katit a villamoshoz, megvettük a gyógyszikat, bébihaler nem volt… sebaj, teló férjnek, úgyis a belvárosban van, vegyen. Miaz? Bébihaler, ennyit kell mondani, műanyag basz, tudni fogják. Tuti? Tuti.

Nem nyeretm. Nem tudták. És tényleg nem. Belvárosban, nagy forgalmú gyógyszertárban. Fogalmuk se volt. Még jó, hogy T. nem adja fel ilyen könnyen, és hazafelé beugrott a városszéli kisgyógyszertárba is, hátha-alapon, ott tudták is, és volt is… asszem, nem kell ezt ragoznom.

Van azért jó idő is néha....

Jó, hogy vannak néha ezek a hosszú hétvégék, és az is jó, hogy voltak pillanatok, amikor nem esett az eső… oké, igazságtalan vagyok, de mostanában már tényleg örülni kell, ha valamely nap nincs szupercella, felhőszakadás, jégeső, tornádó, és végül is ezeket megúsztuk, sőt… Végre ki lehetett menni a kertbe, lehetett kicsit napozni, homokozni, nem kellett kabátot venni, úgyhogy D kiélhette magát ( ő nagyon szeret vetkőzni, állandóan hajtogatja hogy „ pucén akaok lenniiiiii” ). Most valahogy G. sem tiltakozott a nap ellen annyira, szerintem már neki is elege van… Szóval rossz idő nem volt, van viszont újabb (illetve a régi folytatódik valszeg) betegség. G. nem gyógyult még meg, annyira nem, hogy megint nagyon köhög… végigharákolta a hosszú hétvégét. Mondjuk Tamás meg én is elkaptuk, fürdünk az orrváladékunkban, úgyhogy tegnap este itthon is maradtunk… Úgy volt, hogy színházba megyünk, de mivel már reggel rossz közérzettel keltünk mindketten, erre jött pluszban G. eszméletlen köhögése, úgy döntöttünk, hogy itthon maradunk. Felhívtam Nikolt, aki boldogan bevállalta helyettünk az előadást, el is jött délután a bérletekért, mi meg megbeszéltük Tamással, hogy majd a jövő hét végén, amikor elvileg jön Klári, akkor megejtünk egy mozit, kárpótlásul magunknak (úgyis csütörtöktől vetítik a Szex és New York 2-t…). De színház ide, mozi oda, nagyon aggaszt G. állapota. Holnapra ki is hívom megint a doktorbácsit, adjon valami erősebb szert, mert elég volt ebből már…

Hogy lesz valakiből isten???

Na, tegnap eljött D. számára a Kánaán, mert délre valóban befutott az apja, és hozta a Katit. Kati az isten(nő) D. szemében.

Ha, a Kati a közelben van, és Dávidnak valamire szüksége volna, akkor az egyébként sablon szerint (és percenként) felhangzó kiáltása a felénél fordulatot vesz, valahogy így: „Anyukaaaaa!!!!!! Nem!!!! Katiiiiii!!!!!!” Mert ugye hálistennek jól nevelt a gyerekem, és először szépen nevén nevezi az illetőt, akitől szeretne valamit, mielőtt még a konkrét utasítás is elhangzana, ami egyébként innentől már a szokásos: „Hozd ide, gyere ide, kell nekem, fussunk, ugráljunk, kiflit-zsömlét-cukrot-kakaót-csokit kérek, fel akarok mászni, le akarok jönni, néz a Gábor, ne nézzen a Gábor, idejött a Gábor, elveszi, megfogja, eltöri, leesik…..stb,stb.

Hálistennek sosem voltam az a fajta anya, aki kikészül (legalábbis magában, titkoltan, de néhányan nyílt színen is) attól, ha a gyereke átmenetileg mást favorizál. Tegye, mert igazából értem a rajongását, ugyanis, vegyük pl. a Katit, vajon, miért sztárolja a gyerekem annyira (azon kívül, hogy egy tök aranyos, szerethető személyiség nem úgy, mint én)

mindig mindent megenged (nem úgy, mint én), mindenhez van türelme (nem úgy mint nekem), sosem kiabál (szöges ellentétben velem).

Tehát tulajdonképpen ez a viselkedés is azt mutatja, hogy D. teljesen logikusan gondolkodik, ha a Kati itt van, akkor mindennel hozzá kell fordulni, mert az akkor neki jó. De hogy már G. is??????? Neki még nem is kell nagyon tiltanom semmit (kivéve a cd lejátszó buherálását… esküszöm, mióta megtanult mászni, azóta az az első számú célpont, és magabiztosan ki merem jelenteni, hogy pontosan TUDJA, hogy melyik gombot kell megnyomni ahhoz, hogy kijöjjön a cd-tálca, amibe aztán tök jól bele lehet kapaszkodni…), és esküszöm, hogy türelmes vagyok vele, és mégis, meglátja a Katit, és ragyog… ezek a gyerekek éreznek valamit….

G. ismét belehúz

Gábor ismét bebizonyította, hogy nála minden úgy működik (lásd fogak, mászás, stb), hogy sokáig semmi jele semminek, oszt’ egyszer csak megcsinálja (kinöveszti) mindenféle hűhó nélkül. Ma először is felmászott a lépcsőn, majd felállt. A dolog úgy történt, hogy reggel D-t elvittem az oviba, majd hazajöttem, és megbeszéltük Tamással, hogy akkor a menetrend az lesz, hogy elmegy, elintéz egy-két dolgot, fél 11-re hazajön, addigra jön majd Ádám meg Maci, hozzák a céges kocsit, felpakolják rá a régi mosógépünket, és akkor azzal (márhogy a céges kocsival meg a mosógéppel) T. lemegy Balatonföldvárra Klárihoz, mert van ott némi dolga amúgy is, és holnap jön haza majd délre, hozza magával a Katit is, aki majd pesztrálja a gyerekeket, amíg mi elmegyünk 1. szombaton az ovi zárógálájára (hosszú lesz, és mivel D. idén még nem szerepel, őt nem is visszük, merthogy nem kenyere mások 2 órás szereplését csendben végigülni) 2. vasárnap színházba 3. kedden a kész könyvekért(!!!!!!!IGEN? KÉSZ A HARMADIK KÖNYVEM!!!!!!) is el tudok menni személyesen, és akkor csak kedden délután utazik haza. Naszóval, T. fél kilenckor lelépett, G. szöszölt a nappaliban (természetesen mióta mászik első útja mindig a tv-dvd-lejátszó-hangosító, szerel(ne), nyitogat(ná), nyomkod(ná), de mindig rászólok, mer’ gonosz vagyok, akkor meg csak vigyorog rám ártatlanul), én meg gyorsan rendberaktam a lakást. Fél 11 előtt pár perccel befutottak a srácok, felrakták az Opelra a mosógépet, közben T. is megjött, én meg adtam a srácoknak egy kis kávét-sütit, persze ezt már a konyhaasztalnál…G. kiszúrta, hogy történés van, így kézbe vettem, kicsit mutogattam őt a srácoknak, majd mivel mindenkinek sok dolga volt még, indultak is (főleg T. rohant, legkésőbb 1-re Siófokon kellett lennie). Amíg búcsúzkodtunk, visszaraktam Gábort a nappaliba, és mire beértem, a gyereket a második lépcsőfokon találtam, amint erősen töpreng, hogy most mi is legyen… Meglepődtem, majd fogtam a fényképezőt, gyereket leraktam a lépcső elé, és vártam. 5 perccel (és 30 fotóval) később már az étkezőrészen volt…. Igen, segítség nélkül, egyedül felmászott a lépcsőn…. Odavoltam, meg vissza. (igen, az újságot csalinak használtam). Délután elmentünk Dávidért, sétáltunk egy nagyot, majd fürdetés után, amíg D-t elláttam vacsival, betettem Gábort ( a hál istennek már három napja mélyebbre szerelt) járókába, és pár perc múlva, amikor odanéztem a reklamálására, azt láttam, hogy a rácsokba kapaszkodva áll… leültettem,újra felállt. Gond nélkül, harsonaszó nélkül, elesés nélkül…hihetetlen. És mi még aggódtunk, hogy a mozgása nem fejlődik elég gyorsan…

Kúpgond

Amilyen vacakul nézett ki szegény kisbaba tegnap, ma reggel olyan jól volt, leszámítva a köhögést… Az makacsul mindig-mindig visszatér, és estére kruppos jelleget ölt… ha jövő hétig sem lesz változás, akkor valszeg a doki beutal minket a pulmonológiára. Ezzel kapcsolatban szeretnélek Titeket megkérni (még úgysem intéztem kérdést az olvasókhoz, de ez fontos), hogy ha valakinek van valamilyen tapasztalata ezügyben(értsd. volt már pulmonológián, vagy beszélt olyannal, aki volt ott, vagy legalább látott olyat, aki beszélt olyannal, aki ott volt), az klittyoljon már légyszi a bejegyzés (vagy bármely másik bejegyzés) alatt található kis borítékra, és írjon nekem egy mééélt, jó??? Nagyon érdekelne, hogy hogy megy ott a vizsgálat, időpontkérés, mit és hogy néznek, etc…. És persze ha valaki ismer egy jó magándokit, aki pulmonász, az is nagyon érdekelne…

Na, és ami még a köhögés újbóli felmerülése miatt megfogalmazódott bennem:

Ugyebár a kruppos köhögés legjobb, igazán erős tünetek esetén alkalmazandó kezelése a Rectodelt kúp. A kisbabának ugyebár a 30 mg-os kúp lenne a jó, ugatós köhögés esetén egyet beadni, és akkor nem fullad be.

DE!!! 30 mg-os kúpot január óta csak egyszer sikerült vennem. Mert nincs. Sehol, semelyik patikában sem. Mikor az az adag elfogyott, akartam feliratni, addigra már az orvosunk is tudott a készlethiányról, így nagyon rutinosan nem csak a 30 mg-osat írta fel (hátha valahol mégiscsak kapok, legyen rá recim), hanem a 100 mg-osat is. Azt felezni kell, és mehet. Jó.

Amikor az első 100 mg-osat kiváltottam, nem is tűnt fel az ára, mert sok mindent vettem, fizettem uszkve 10.000 ft-ot, és már nem is szöszöltem át a számlát, mondom drága a gyógyszer, ez van, hál istennek fussa rá.

A 100 mg-os 4 db-os kiszerelésben van, na ez nekünk egy hónap alatt el is fogyott, kisbaba megint kezdte a harákot, jött a hétvége, kúp nincs itthon, hívom a dokit, mondják nincs bent, helyettesítés, oké, beviszem, helyettesítő dokinő megnézi, írja a recit, hogyaszongya Rectodelt, mondom tudom, aszongya 30mg-os, ja, mondom, persze, de nem lehet kapni, igen, ő is hallotta, felírja a százast is, akkor azt váltsam ki, az van, és lehetőleg harmadoljam. Mondom még felezni se tudtam úgy az előző adagot, hogy mindkét fele használható legyen, mert ugyebár én keresztbe feleztem, csak az egyik fele „torpedó” alakú (ez a hivatalos alakja, kéremszépen, „Zöld színű, torpedó formájú, homogén végbélkúp”), a másik olyan tompa, hogy egyetlenegyszer próbáltam szerencsétlen Gábornak beadni, soha többet, örülök, ha a másik felét sikerül valahogy beleerőszakolnom a gyerekbe (mert ugyebár az meg rövid, és ahhoz, hogy az ember mélyre tolja, hát…nem részletezem…gyerek ordít, én már könnyezek kínomban, és utálok mindenkit), erre jött a tipp, hogy meleg kés, és felezzek hosszában. Oké, kipróbáljuk, köszönjük, irány a patika. És mivel a konyhaszekrényben már minden lehetséges egyéb dolog fellelhető (egyszerűen a mostani betegségdömping okán nem tudtok olyan 3 év alatti gyerekgyógyszert, cseppet, folyadékot, gyógyfüvet, békalábat mondani, ami nekünk ne volna raktáron), nem is kellett más, csak a kúp. A 30 mg-os recimet kiröhögték, sebaj, előkaptam a másikat, oké, 100 mg-os, négy darabos, az van.

3805 ft. Ajóéletbe. Nemsemmi. Hogy fizetik ki ezt mások? Mindegy, a gyereknek kell, teszek most a többiekre, háttérbe szorítjuk az összes szociális érzékenységünket, én ki tudom, hajrá. De aztán amikor legközelebb kellett, és meleg késsel próbálkoztam, megint berágtam, ugyanis ha hoszzábanfelezek, akkor is csak az egyik fél használható, ugyanis a kúp olyan vékony, hogy tutiziher, hogy az egyik fél minimum félbe törik (vagy, ha nagyon meleg a kés, akkor elolvad) , és morzsákat meg nem tuszkolhatok a baba fenekébe… tehát a kúpok fele kukába kerül. 3805 ft-ért.

A 30 mg os kúp ára 365 ft/db. 6 darabos kiszerelésben lehetett kapni, 2136 forintért, és nem kellett vele kínozni a babát, pont akkora adagot kapott, amekkora kell, könnyen beadható.

Ezzel szemben én vettem ugye a százasat, 4 darabot a már fent említett 3805-ért, fele kuka.

MÉRT?????? A krupp minden 10. gyereket érint állítólag. Minden tizedik anyuka kínlódik ugyanezzel, és dobálja kukába az ezreseket. Elegemvan, utálokmindenit, agyerekordít, afelezettkúptörik, jajistenemdesajnálomszegénybabát….

No, a négyet hamar elhasználtuk (egyet totál ki kellett dobni, mert hiába van hipiszupi WMF késem, hiába melegítettem, szétment…), így aztán amikor múlt héten D. miatt kihívtam a dokit, írattam fel újra (kaptam megint egy recit a 30 mg-osra is, mert a remény hal meg utoljára) 100 miliset, legyen itthon, mert biztos voltam benne, hogy G. el fogja kapni D-től a vírust, és köhögni fog. Még aznap ki is szaladtam a patikába, adom át a reciket, erre: 30 milis nincs (nahát!!!!!), 100 milisből nincs 4 darabos….. mondom nemá… mondják de. Oké, mi van? 2 darabos, de jó fej lesz, ad abból kettőt.

Ára: 2342 ft/doboz. Nabassza. (1171/ darab. 4 darabos kiszerelésben ugyanez 951/darab. Tehát 440 a csomagolás. Drága a karton, tudom én.)

4684 ft.Ebből (sírással, ordítással, kézremegéssel a beadás miatt) kidobok 2342 forintot, egy csomó csomagolást (nem, nem vagyok ennyire zöld, de már kijön belőlem az állat).

A gyógyszergyártónak ez tuti megéri, hiszen így 6 db 30 mg-os gyógyszerért

2342*3= 7026 forintot fizetek a 2136 helyett.

Ez 4890 ft.

Sok, nagyon sok. Inkább adnám simán a kezükbe, vagy utalnám át havonta. Leszarnám. Tényleg, lehet hogy írok a gyártónak, és felajánlom ezt az opciót. Hajlandó vagyok 7026 ot fizetni 6 db 30 miligrammosért. Ne mondjátok, hogy nem érné meg nekik…..

G. és a cumisüveg

Persze Gáboron is kitört a hányós betegség, ma öltözési rekordot döntöttünk, 4-szer hányta össze magát, egyszer hátközépig lett szaros, és egyszer magára borította a vizet… ez, akárhogy is számolom, 6 adag ruha, 6 öltözéssel…nem unatkoztunk. Persze be is lázasodott, délutánra már olyan kis ramatyul volt, hogy gyakorlatilag csak az ölemben volt el…Dokival konzultáltam, úgyhogy megy a kúpozás felváltva a lázra és a hányásra… De amiről írni akarok, az a víz miatti öltözés… Negyed hétkor, amikor felkeltünk, csodát láttunk: sütött a nap… Reggel ugye elvittem Dájít az oviba (előtte, amíg ébredezett, már nekiláttam a vasalásnak), majd hazajöttem, T. elment dolgozni, én meg folytattam a vasalást, (mert persze mire az oviba indultunk, már esett az eső, így a séta stornó) és amikor G. nyihogott, hogy szomjas, a legnagyobb lelki nyugalommal a kezébe nyomtam a vízzel töltött cumisüveget, merthogy már 2 hete egyedül is tud inni, ha akar… egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy vihog, csapkod, és valami fröcsög. Ez az én kisebbem egyszer csak letekerte a cumisüvegről a cumit, kilocsolta a földre a vizet, belehasalt a tócsába, és csapkodta a vizet, az persze fröcsögött, neki meg ez tetszett… De hogy hogy volt ennyi ereje???? Gondolhatnánk, hogy nem eléggé csavartam rá az üvegre a cumit…nade. 3 éve van gyerekem, és ez azt jelenti, hogy 3 éve csavargatok cumisüvegekre tetőket. Naponta átlagosan legalább 6szor. (Tápi, víz, gyümölcslé, tea, éjjel, nappal…szerintem még kicsit alul is kalkuláltam)Ez azt jelenti, hogy legalább: 3*365*6=6570 alkalommal csináltam már ezt. (Abba, hogy ennyi üveget el is mostam, bele se gondolok). Úgyhogy nem hinném, hogy pont ma csináltam rosszul… G. erős. Nagyon is. És pont.

D.konklúziója

Reggel, a szokásos fürdőszobai köre után D. megkérdezte: „Anya, én miért mindig büdöset kakilok???”

Majd rövid magyarázat után, amiben kifejtettem, hogy mindenkinél így van ez, és a kajából, amit megeszünk, abból lesz a kaki, kijelentette:

„Én eszek kukoricát, sokat, és akkor abból lesz a kukorica-kaki”.

Hát, ton’képpen ja.

Napot akarok látniiiii!!!!!!!

Ez az időjárás az, ami a legjobban bosszant… ha nem volna ilyen nyüves idő, szerintem pikkpakk meggyógyulna mindenki, aki beteg, de így, hogy gyakorlatilag percekre lehet csak levegőre menni, így nehéz… Már a múlt héten roppant optimistán kisúroltam (másodszor is, mert egyszer már nekiláttam, csak akkor is bekavart az eső) a medencét, és néztem is a blogon, hogy tavaly május 9-én jöttek Lucáék vendégségbe, és már pacsáltunk… Most meg? Komolyan mondom, monszun van… illetve ez sem pontos, mert ha jól tudom, akkor a monszunnál magasabb legalább az átlaghő… Egész hétvégén összesen egy órát lehetett a kertben a gyerek, bár azt az egy órát nagyon élvezte, köszönhetően egy roppant kitartó békának, akit én már 3szor tessékeltem ki a medencéből, és mindig visszajön… Az apja (Dávidé, nem a békáé) ki akarta szivattyúzni az esővizet a medencéből (minek??? Idén azzal tölthetnénk fel, egy csomót spórolnánk…ha így megy tovább ez az időjárás, egy hét alatt tele lenne), D. persze ott sorakozott, és amikor megtalálták a békát, boldogan rohant be nekem is szólni, hogy jöjjek… Csóri állat, a felmosó nyelével piszkálta a gyerek… De legalább addig lefoglalta magát (meg a békát). Más aztán nem is történt egész hétvégén, próbáltuk lekötni D-t, de nem mindig jártunk sikerrel… szombaton még hányt párszor, nem sok kaja maradt meg benne, de legalább ez helyrejött mára, ma gyakorlatilag megállás nélkül evett, folyamatosan összevissza mindent, és egyszer sem hányt, így legalább, ha este sem lesz baj, és nem köhög nagyon, akkor holnap mehet oviba. Ja, és G. már annyira ott akar lenni mindig velünk, hogy tegnap is, meg ma is este a hintájában aludt el, ugyanis amikor beraktam az ágyába, olyan kitartóan harcolt, hogy még egy kicsit kihoztuk hintázni, és persze 5 perc alatt bealudt…olyan aranyos, gyakorlatilag mozdulat közben ájult el, ahogy D. után fordult, hogy lássa, hogy az éppen hova rohan…

Betegség

Csak hogy le legyen minden olyan hepi…

Hétfőn, amikor hoztam haza Dájít, mesélte, hogy „Mákó félrehányt az oviban”. Először azt hittem, hogy félreNYELT, de nem. Felhívtam másnap Anettet, hogy mizu a kiscsávóval, mondta, hogy alig ért be hétfőn a munkahelyére, már hívták az oviból, hogy forduljon vissza a gyerekért, mert hogy tényleg hányt. Anett orvost hívott hozzá, valami kis fertőzés, mondta neki a doki, pár nap otthon, diéta, mifene.

Na, szerdán már előre egyeztettünk Apuval, hogy mivel a héten Pesten van, aznap délután Ő megy D.ért az oviba, és elviszi a Lilikéékhez palacsintázni, legkésőbb fél 8ra hazahozza. T. aznap is sokáig dolgozott, így fél nyolckor még kettesben voltunk G-vel, amikor is csörgött a telefon. Apu jelentkezett be, hogy nem linkségből késnek, hanem D. indulás előtt Apu nyakába pakolta ki az összes addig elfogyasztott palacsintát, átöltöztették, és még egy kicsit hagyták Timi ölében lehiggadni, de most már indulnak haza. Mikor megjött, megfürdettem, és el is aludt percek alatt, volt egy kis hőemelkedése, arra kapott gyógyszit, és gond nélkül aludt reggelig. Reggel aztán olyan vidám volt, meg rohangált, hogy az apjával arra jutottunk, hogy lehet, hogy nem betegség, csak mondjuk hirtelen ette palacsintát, vagy valami, próbáljuk meg az ovit… még felhívtam Anettet, hogy Márkkal mizu, mondta, hogy ma már viszi oviba, mert a gyereknek semmi baja, én is elvittem, és mondtam a Krisztának, hogy bármi lehet, ha gond van, hívjon. Mire ezt megbeszéltük, addigra Márk meg D. olyan elánnal balhézott egy játékautón, hogy arra jutottunk, mindkettő egészséges, mert így verekedni csak fullosan lehet.

Nem lett igazunk, de éreztem is, hogy gond lesz, mert délelőtt elintéztem mindent (a szokásos poszívózás-felmosás, sőt, még a konyhaszekrény egy részét is kitakarítottam, és szinte megnyugodtam, amikor kiderült, hogy nincs értelme a péntekre beszervezett bulira összpontosítanom, merthogy akik miatt mentem volna, azok közül szép sorban mindenki lemondta (Niki meló miatt, az Eszti a gyerekek és saját betegsége miatt, Zoli meg, akivel a buli elöttre még egy vacsit is megbeszéltünk, kiderítette, hogy valahova valakit szállítmányoznia kell), így aztán könnyedén eldöntöttem, hogy én se megyek el), fél tizenkettőkor csörgött a telefonom, hogy menjek D-ért mert lázas… Kriszta mondta, hogy ne rohanjak, még megpróbálja az ebédet belekönyörögni, így délre mentem, D. rettentő kornyadt volt, hazahoztam, és le is feküdt gond nélkül… Kora este jött a doki, a gyerek torka-füle okés, úgyhogy egyenlőre antibiotikum nélkül próbáljuk megoldani…

Ma reggelre kicsit megint jobban volt, így aztán azért sétálni elvittem őket az esőszünetben (az időjárás is alámtesz), volt nagy szuszka délután, elvoltunk szépen egész nap…remélem, hétvégén azért kiheveri ezt a nyavalyát (hétfőn mennem kéne a nyomdába is a könyv miatt, meg lakógyűlés lesz a lakásomnál, és nem akarom az albérlőmet küldeni, merthogy olyan komoly financiális nehézségei vannak a háznak (évek óta egyébként), amiről inkább személyesen szeretnék értekezni a lakótársakkal, meg a közös képviselővel). Szorítsatok.

Az avatás

Tegnap eljött Gabi Lucával meg Dalmával, felavatni a trambulint. Azt persze mondanom se kell, hogy egész délelőtt ezer ágra sütött a nap, ám amint délben fél kettőkor lefixáltuk Gabival, hogy amint kisül a második adag pogácsája, amit nekünk hoz, elindulnak, abban a pillanatban nekiállt az ég beborulni (ez mostanában nálunk mindig így van… az istenek nem bírják, hogy mi barátnők vagyunk, vagy mi???), és amint becsöngettek, neki is állt esni… De mákunk volt, mert miután egy negyed órát esett, belátta az ég, hogy (idézet Gabitól) „ezek nem adják fel, nem mennek haza, kínlódjon a franc”, és elállt, így vártunk tíz percet Lucával, hogy megszáradjon a trambulin, majd kivittem, és ugráltunk egy sort, láthatóan nagyon élvezte, bár először nem akart ugrálni, csak kettőt pattant, és fenékre csüccsent, és röhögött, majd feltápászkodott, ugrott kettőt, csüccs, vigyor… Aztán megbeszéltük, hogy össznépileg megyünk Dájíért, és mivel addigra újra sütött a nap, a pék-fagyizó felé jöttünk haza, a kölkök lelkesen nyaltak, volt nagy boldogság. Itthon aztán folytatódott a megőrülés a trambulinon, volt nagy ugrabugra, közben fogyott a pogácsa is, süti is (én csak mélyhűtött almás falatkákat sütöttem, amiből D. szerint „kikukucskál az aaama”), közben a két baba is jól érezte magát, G. hol a pokrócon, hol Gabi ölében, Dalma meg Gábor kocsijában, és még olyan is volt, hogy vagy 10 percig tudtunk Gabival beszélgetni egyhuzamban… Nagyon jól éreztük magunkat, Lucát csak komoly, a jövő heti újrázásra tett ígéretekkel lehetett elindítani hazafelé, mert nagyon maradt volna még… Nem volt rossz ötlet ez a trambulin, azt kell mondjam…

Most én kérdem, miért...

Indultunk reggel az oviba, szomszéd bácsi kint szöszöl (istenem, ha én egyszer öreg leszek, nyugdíjas, és csak T.vel ketten leszünk otthon, szerintem minket 11 előtt nem fognak az utcán látni sose…), söpröget, vagy mifene, lényeg, hogy persze köszön, hogy vagyunk, egyéb, én visszaköszönök, D. viszont összeszorított szájjal morcosan hallgat. Miután elbúcsúztam, és elindultunk, kérdezem a gyereket, hogy Ő vajon miért nem köszönt (most éppen)? Erre rám néz, megrántja a vállát, és közli: „mert még kómás vagyok”.

Így. És ne röhögjek…

Ja, és a (kissé sötét, de a lényeg látható rajta) kép a tegnap esti fürdésről: én etettem a kisbabát, D. meg a vízben viháncolt, az apja kétpercenként ránézett, egyebekben hallottuk, hogy lelkesen buborékozik…igenám, de azt T. nem vette észre időben, hogy én ott felejtettem a háromnegyedig teli babafürdetőt, amit D. beleborított a vízbe, és még a vizet is folyatta, és ment a bubizó… Az eredmény a képen látható (az nem, hogy a Gabi fürdető ilyen koncentrációban olyan kemény habot képez, ami a túlfolyón sem tud lemenni, kilencig hagytam, hátha elpezseg, akkor már kínomban a zuhanyrózsából engedtem rá vizet, meg tányérral mertem fel a mosdókagylóba… fél tízkor már nagyjából rend is volt…igen, D. hétkor fürdött….)

D. problémája

No, tegnap este megjött Dájí, persze nem bírtam ki, és épp hogy köszönt, már vittem is a trambulinhoz. Hát, volt sikere, nem mondom, pláne, amikor a Papa is felmászott, és bemutatta, hogy ugrálásból le tud térdelni, majd vissza… ettől D. teljesen lepetézett, úgyhogy tudom én, hogy ezt hamar meg kell majd tanulnom, hogy visszanyerjem a pozíciómat D. szemében.

Ma reggel viszont kiderült, hogy mi lesz a probléma a közeljövőben. Ugyebár G. nekiállt mászni. Nos, D. nagyon nehezen viselte, hogy akárhová megy, a kisbaba pillanatokon belül utoléri (kivéve, ha a baba a nappaliban marad, merthogy ugye a lépcsőn nem tud felmenni, de akkor kiabál, és akkor eleve hamvában holt minden kísérletem arra, hogy T. legalább addig aludhasson, míg mi Dájíval el nem indulunk az oviba), és ez szerinte zavaró, olyannyira, hogy a végén már el is bújt előle…

Vendégségben, talin...

No, pénteken még az is volt, hogy elmentünk látogatóba az Uppékhoz. Az ő kisfiuk egy éves múlt nemrég, és nagyon hasonlít mentalitásban Gáborra, ugyanolyan vigyorgós-nyugodt kiskrapek, jól el is voltak, dumálni is tudtunk, meg röhögni szegény Uppon, ahogy próbál hozzáférni az ajándékba kapott borhoz (vettünk hozzá egy spec. borosüvegre való ördöglakatot, egyszerűen nem tudtam kihagyni, bár megmondom őszintén, feltenni se volt pite… Pénteken felkelés után ittam egy kávét, majd nekiláttam felszerkeszteni… a kilencedik lépésig jutottam a 18-ból, amikor megakadtam, le kellett szednem teljesen, akkor ittam még egy kávét, fohászkodtam, és újrapróbáltam… na, akkor már sikerrel jártam, de hogy leszedni mikor tudják majd, az rejtély (Editnek titokban odacsúsztattam a feltevéshez használt képes útmutatót, max. az alapján majd valahogy lebűvölik, rosszabb esetben lecsapják az üveg nyakát, vagy valami…)). Hatig maradtunk, fürdetésre értünk haza, és a babát sem kellett ringatni, bizti jól elfáradt. Aztán tegnap reggel Tamás elvitt engem meg Gábort az Állatkerti játszóházba, merthogy Bekus oda szervezte a 3 éves fórumtalit. Nemsemmi, hogy az összes kölök mekkorát nőtt, pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy a terhességeinket beszélgettük ki a neten… Azt nem mondom, hogy sokat tudtam dumálni a csajokkal, mert ugye a gyerekek azok elég fürgék, de azért pár szót tudtam váltani majdnem mindenkivel, meg hát látni is jó volt őket. Gábornak is megvolt a szórakozása, mert volt egy vele egykorú kislány (nem csak nálunk van azóta második kölök), úgyhogy Lénával karöltve fél délelőtt hol egy favonattal játszottak, hol orvosost egy kis műanyag sztetoszkóppal. (Igen, ezek a legjobb képek…örültem, hogy egyáltalán ennyit tudtam csinálni, majd próbálok begyűjteni a csajoktól jobbakat…)Ebédre jöttünk haza, és muszály itt egy kicsit fényezni a férjemet, merthogy addigra nemcsak a füvet vágta le, és elültette az új (általa) vásárolt virágokat, de ebédet is csinált, sőt, sütit is sütött (csokilávát…nyammm). Megtartjuk. Ma meg este jön majd Dájí, már nagyon várom, hogy mit fog szólni a trambulinhoz (amire délelőtt, amíg én aludtam (igen, fél tízkor visszamásztam az ágyba, és fél egykor keltem, miért?), Tamás feltette a védőhálót, hogy nehogy azzal kezdje a kölök, hogy fejreesikm vagy valami…).

G. játszik

Szerdán megjött D. kerti sportkészlete, van rajta céltábla, amire tappancsos lövedéket lehet puskából kilőni, minigolf, teke, meg a fene tudja mi nem, többek közt akad egy kúp, amire műanyag karikákkal kell célba dobni. Össze is raktam tegnap, reggel Tamással kipróbáltuk (frankón zenél, hogy ha eltalálja az ember a céltáblát), és miután kiéltük magunkat, a babát ott hagytam, hadd játsszon a kiegészítőkkel, és mentem vasalni a nappaliba, T. meg borotválkozni… olyan tíz perc után mondom Tamásnak, hogy nagyon csendben van a baba, nézzük meg… Arany szívem karikával a kezében meglepetésszerűen elaludt a padlón. Rohantam a fényképezőért, és ahogy fotóztam, a kattanásra megébredt, felnézett, kötelességszerűen megrázta kétszer a kezében tartott karikát (tudja a dolgát, na), majd visszahelyezkedett, és újra elaludt… azt hittem megzabálom…

Na, és megjött időközben a trambulin is, interneten rendeltem, kicsit megizzadtunk, mire összeraktuk T-vel, de tuti lett nagyon, még a hálót kell majd rárakni, aztán mikor D. hazajön, majd kiélheti magát (meg én is persze, nagyon tuti, egy csomót ugráltam).

G. ezt is felavatta, nagyon tetszett neki, hogy ahogy ugrálunk, Ő is rezeg…

Apu vasárnap hozza majd vissza Dájít, úgyhogy holnap nélküle megyek a babás-fórumos hároméves szülinapra (legalább én találkozzam a csajokkal kicsit), elviszem magammal Gábort, Őt még úgysem látták a netes csajok, és vele is lehet villogni…

G. gyorsul

Nos, a kisbaba tesz róla, hogy ne legyen unalmas itthon Dájí nélkül… Történt ugyanis, hogy nekiállt mászni. Ő ezt is úgy csinálta, mint kis életében eddig mindent, átmenet nélkül, hirtelen. Hétvégén még nem úgy tűnt, hogy lesz ebből valami, hetek óta csak simán négykézlábra áll, majd kicsit hintázik, aztán újra lehasal, és ennyi. Hétfő reggel azonban, miután megette a reggelijét, és letettem a földre, áttörés történt: négykézlábra állt, felemelte a jobb kezét, pár másodpercig tanulmányozta, majd kicsit előrébb helyezte, elgondolkodott újfent (esküszöm, mintha kicsit megrántotta volna a vállát), és elindult… és azóta mászik. És persze nekilátott felfedezni a nappalit, piszkálja a dvd-lejátszót, erősítőt, magára akarja rántani a laptopomat, és kedvenc rágókája az apja (használt) zoknija lett, karöltve a papucsokkal… úgyhogy mostantól figyelnem kell. Ma volt valami, amit azóta sem értek: Az egyik lábáról eltűnt a zokni (oké, sokszor leszedi), és az asztal tetején akadtam rá….feldobta volna??? Mivel ketten voltunk itthon egész nap, csak ezt tudom kitalálni… mindenesetre ügyes…és szép is.

Élni tudni kell

Akár ez is lehetne a kép címe…

Nikiék jöttek tegnap vacsizni-dumálgatni, nagyon jól éreztük magunkat mindannyian, de főként Gábor, ugyanis most ő itthon az egyetlen gyerek, így minden ajnározás rá irányul…

A képen látható, ahogy Niki és Franky eteti Gábort: miközben Niki tartja a cumisüveget, Franky a baba pocakját vakargatta, az meg hörgött a gyönyörtől… Mondom, élni tudni kell.

Boldog születésnapot, Botomd!!!!

Ma megünnepeltük Botomd első szülinapját…hogy hogy megy az idő, az valami eszméletlen. Egész komoly nagyfiú lett már belőle. Ezt Dávid is készséggel elismerte, de mégis, reggeltől kezdve azt kérdezgette, hogy neki mikor lesz „szümetésnapja”, és eléggé zokon vette, mikor mondtam neki, hogy még sokára, ma a Botomdot ünnepeljük, bár biztos voltam benne, hogy majd megoldja valahogy, hogy rá is vetüljön a dicsfényből… Zsófi már napok óta süt-főz, komolyan mondom, annyi kaját csinált, hogy hihetetlen, de volt azért bográcsozás is… miután reggel felkeltünk, befutottak Zsófiék, és míg mi nők a konyhában pletykáltunk, meg krumplit pucoltunk, addig a férfi szekció a kertben felrakta a birkapörköltöt, majd amíg az rotyogott, ők boldogan Robin Hoodot játszottak, kivéve Dájít, aki maradt a csigagyűjtésnél (egy idő után rájött, hogy jó buli a csigákat a tűzbe dobni, ami nem is olyan nagy baj, van csiga elég, a gond akkor kezdődött, amikor már a pörköltbe is jutott belőle… állítólag kihalászták…bár gyanús volt, hogy az összes hapsi nagyon dicsérte a rántott húst…). 10 körül megjöttek Bóbiék is, Nándival az élen, aki szintén eléggé kinőtte magát, egy nagyon kis hurkás, nagyhajú, konkrét csecsemő lett belőle. Zsófi meghívta a Ritiéket is, jöttek Gézuval meg Dorinával, és velük tartott Riti öccse is, Öcsike (bocs, de mi tényleg így hívjuk kiskora óta) a párjával, Évivel. Úgyhogy volt vendégsereg rendesen, D. rettenetesen élvezte a felfordulást, aludni nem is volt hajlandó ebéd után („anyuka, csak kicsit megnézem a vendégeket, addig kijövök, jó?”), de egész jól bírta energiával. Pláne akkor virágzott ki, amikor jött Botomd köszöntése. Mint akik gyakoroltak, olyan összhangban szedték szét Botomd autós tortáját, és amilyen rendes az én gyerekem, még az ajándékbontásban is segített az ünnepeltnek (aki amúgy is volt azzal foglalva, hogy a piros cukormázzal egyenletesen kikenje magát, mert az úgy szép). Anyu csigabiga tortákat csinált, én a mákosguba-tortával virítottam (nem azért, de 5 perc alatt az utolsó morzsáig elfogyott), D. meg takarítással próbálta ledolgozni a tortától keletkező képzelt túlsúlyát (Botomd takarítóállványt kapott Anyuéktól, működő porszívóval, na, D. ettől teljesen begőzölt, és nem volt hajlandó kiadni a kezéből… Bár tett kivételt, mert a tőlünk kapott ajándékról is végül Ő tépte le a papírt…. Szerintem a lelke mélyén meg is van győződve arról, hogy mi hazudtunk, és mégiscsak neki van „szümetésnapja”). Tehát a buli jól sikerült, sőt, bejelentés is történ, Öcsike kivárta a pillanatot, mikor már mindenkinek tele volt a hasa, és nem volt akkora a nyüzsgés, és bejelentette, hogy augusztusban összeházasodnak Évivel, mehetünk lakodalomba, juppijééé!!!! Aztán mi Tamással összekaptuk magunkat, meg Gábort, búcsút vettünk a nagyobbunktól (aki csak két percig mondta, hogy „kicsit hazamegyek, aztán visszajövök”), és hazajöttünk. Dávid a jövő héten meg kipapázhatja magát, biztos jól fogják magukat érezni….