Ma előre tudtuk, hogy T csak valószínűleg éjjel fog hazaérkezni, így aztán a fárasztás (és a könnyebb fektetés) érdekében ma is elvittem D-t fagyizni (szinte hihetetlen, hogy az időjárás ezt lehetővé teszi… napközben esik, de hálisten délutánra abbahagyja, és akkor meg meleg van… monszun.). A tegnapi fagyizás után még kijelentette, hogy akar menni a zöldséges nénihez is, a miértre ugyan nem tudott válaszolni, de úgy voltam vele, hogy legfeljebb nagyobbat sétálunk, Gábornak is kell úgyis a levegő, jó, menjünk. Mikor odaértünk, mondtam a zöldségeses lánynak (most már megkérdezem a nevét, komolyan, minden másnap egy csomót dumálunk évek óta, de a nevéről még mindig fogalmam sincs), hogy igazából nem akarunk semmit, Ő jót szórakozott ezen, és vártuk a fejleményeket. D. rövid szemlélődés után kivett egy uborkát a kupacból, szépen udvariasan kért hozzá egy zacskót, hogy neki az kell. Mondtam a csajnak, hogy ez furi, mert egyébként még sose ette meg az uborkát, úgyhogy meg is kaptuk ajándékba, azzal a kikötéssel, hogy számoljak majd be róla, hogy megette-e. Nos, nem. Egész úton rázta a zacskóban az uborkát (nézd, anya, ugjál az ubojka!!!), majd itthon letette a garázsban, és nem érdekelte tovább. Meg se lepődtem, amikor ma is mondta fagyival a kezében, hogy menjünk a zöldségeshez, sőt, előre felkészültem, és mondtam, hogy okés, menjünk, és vegyünk egy kis dinnyét.
Útközben persze kidekorálta magát a fagyival (az oviból már úgy jöttünk el, hogy átöltöztettem tiszta ruhába, mert olyan koszos volt, hogy mondtam, én így végig nem vonulok vele az utcán), úgy nézett ki, mint aki beleesett egy fagyisbödönbe, mert persze a a tölcsér alját harapja ki legelőször, majd mutatta is, hogy hogyan kell odatenni a kezét, hogy ne folyjék ki a fagyi. (a keze is fagyis lett az arca és a pólója mellé). A zöldségesnél vettünk egy negyed dinnyét (volt pár felvágva, lefóliázva, erre D egy egész dinnyére mutatva megkérdezte: „ez mééért nincs megpucolva???”), majd irány haza. A kertben dinnyéztünk egy nagyot, addig G. fetrenget a pokrócán, majd lefürdettem őket, vacsi, alvás.
De persze D. megint bepróbálkozott az időhúzással, még kijött, hogy akkor Ő mégiscsak megenné a megkezdett joghurtját, mondtam okés, meg hogy utána, ha megette, akkor egy kis csokit is kérne. Van az asztalunkon mindig kirakva apró csoki, még van a fémtojásban levő Milkából is pár, abból kivett egyet, jó, mondom, végül is szépen viselkedett egész délután, annyi belefér. Kibontja, látja a csoki felületén a Milka feliratot, és magyaráz: „az van odaírva, anyuka, hogy tojásfészekbe kell rakni”… Jót röhögtem, édes volt nagyon. Míg nyammogta a csokit, belelapoztam az ott heverő Dávid-könyvbe, erre ő is elkezdte nézegetni, és végül vagy 20 percig beszélgettünk a képekről „itt mit csináltam, anyuka?” „az ki” „hóó’ voltam?”. Komolyan mondom, most először örültem igazán, hogy anno nekiálltam ezeknek a könyveknek, ezek szerint fogja értékelni (előbb-utóbb).
Kis szöveg még a képhez: az alsó-felső baloldalin G. öröme látható, amint boldogkodik a fürdővíznek… olyan szépen áll, hogy csuda. És ahol pucér, ott az is látszik, hogy nem is kövér, sőt, Ő inkább tényleg valszeg magas lesz… asszem, D. királysága nemsokára megkérdőjeleződik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése