Nándinézőben

A Bóbitán kitört az anyaság egyik látható jele: a kezébe ragadt a frissen vásárolt fényképezőgép, és kattingat ezerrel. És mivel tudja, hogy szeretem a képeket, küldi is…olyan jókat vigyorgok, amikor kapom az ímélt, képek címei: „Szunyálok”, „Szeretem Apát”, „Apa szeret engem”, „Pihenőszék, egy hetes ajándékom” , „Beájultam fürcsi előtt”, „Apa öltöztet fürcsi után”, „Fürcsi után felöltözve”, van kép plüssrugiban, hosszú zokniban, pucéran, zenélővel, szopipárnával, bölcsőben, ágyon, kézben, Apával, Anyával, Apával és Anyával….* Aranyosak. És hogy ezt ne csak képeken lássuk, el is mentünk ma élőben is megnézni a család legifjabbik hajtását…(Meg így készülhetett kép velünk is, hehe). Hát, csudapofa valóban. Még etettem is egy kicsit. Olyan fura, az én szememben Gábor ugye a kisbaba, és ilyenkor rájövök, hogy valójában már milyen nagy. Igazából már nagyon-nagyon várom, hogy nyár leygen… látom magunkat, ahogy a három tesó a négy kölökkel fetreng nálunk a kertben….legyen már nyáááááááááááár. *Remélem, senkinek nem jut eszébe, hogy ez cikizésnek van szánva. Aki ismer engem, az tudja, hogy én is géppel megyek mindenhová, a kölkeimről havi lebontásban 300-500 kép készül halál komoly, bár az idő múlásával már előfordul kisebb képszám is, de asszem a poén kedvéért holnap gyártok erről egy bejegyzést. Uncsi lesz, de majd jól nem olvassátok el.

Hóhelyzet, buli, koncert

Ma van az én kedves férjem … szülinapja. Először is ezúton kívánok Neki nagyon-nagyon sok boldogságot, meg sikert, meg minden elképzelhető jót!

Az ünneplés idén kicsit kaotikusra sikeredett. Ennek oka főként az, hogy nagyon sokat dolgozik. Például ma is. Idén olyan ajándékkal készültem, amit nem itthon akarok átadni (majd az utólagos beszámolóból kiderül, hogy miért), így az keddre halasztódik.

Tegnap nekem céges buliban volt jelenésem, már amennyire cégesről lehet beszélni, ugyanis a cég egybeolvad egy nagyobb céggel, tehát kvázi megszűnik az a cég lenni, ahol én annyira szerettem dolgozni… Nem is éreztem magam olyan jól a buliban, számomra kedves emberek meséltek arról, hogy kirúgták-eltanácsolták őket, és bár tudom, hogy mindegyik talál majd melót (nagyrésze már túl is van ezen), meghökkentett, hogy ilyen kvalitású emberek pikkpakk utcára kerülhetnek. Amikor az éjféli beszédében a volt vezérigazgatónk is bejelentette, hogy aznap háromkor behivatták, és seperc alatt kirúgták, na akkor aztán végképp kiakadtam, és inkább hazajöttem.

Ma reggel kialudtam a mérgemet a bulit, megtehettem, mert még itt volt az Anyu, közben Cicuka elhúzott vidékre dolgozni, majd amikor felkeltem, heveny aggódásba kezdtem. Ugyanis a hó rég nem látott mennyiségben zuhogott. Amikor fél tíz előtt elindultam a boltba, még nem aggódtam annyira, jó, esik, de majdcsak lesz valami… amikor kiléptem, láttam, hogy ennek a fele sem tréfa, hazaérve őrült lapátolásba fogtam, a gyerek a végénél besegített, majd elvittem Dávidot szánkózni a dombra (ahogy húztam, folyamatosan kiabált: „Siess Anyuka, gyóóóósan menjünk”, így próbáltam lefutni a távot, ami ekkora hóban nem egyszerű, a gyerek egyre nehezebbnek tűnt, majd hátranézve rájöttem, hogy azért, mert Ő közben a két kis kezét kitéve 3 tonna havat kotor maga előtt, valamint a szánkó is az a kis lapos fajta, a talpa előtt újabb hófal kezdett felgyülemleni….), egyszer hajlandó volt lecsúszni, de többnyire csak fetrengett a hóban, és közben úgy röhögött, hogy majd’ megszakadt…nagyon élvezte. Ja, és persze hintázott is (azt kell ilyen időben), majd hazajöttünk, én újra ellapátoltam a havat… Közben járt az agyam, mert ugye a terv az az volt, hogy Tamás a melóból hazafelé jövet hozza magával a Klári nagyit, és én vele megyek este hétre koncertre. (Igen, tegnap buli, ma koncert. Mééér’? Más anya nem így csinálja?). Igenám, de aggódtam, hogy a hó miatt nem fognak ideérni…és akkor lemaradok a Napoleon Boulevardról…jaj. Végül 6 előtt kicsivel megjöttek, én addigra felöltöztem már, gyerekek esti cuccai előkészíctve, merthogy az apjuk lesz egyedül velük, mindegy, megoldja, ügyes, irány a buli…. A harmadik taxitársaság tudott csak kocsit küldeni, 20 percre vállalták, hogy ideérnek, én rezegtem…. Majd a sofőr (pedig tényleg nem ütöttem a fejét) fél hét után pár perccel kitett minket a Syma előtt. Elfoglaltuk a helyünket, majd mi is tapsoltunk, amikor a szervező bejelentette, hogy a hó miatt többen késésüket jelezték sms-ben, ímélben, telefonon, így az a döntés, hogy a kezdéssel várnak fél órát. Kár volt aggódnom. A koncert nagyon jó volt, végigénekeltem én is (nem hallatszott hálistennek, elnyomta a zene), és egészben haza is vergődtünk. Ezt gyakrabban is kibírnám (na, nem a nagy havat, hanem a koncertet).

Dávid álma, és az edzés

Tegnapelőtt moziban voltunk Tamással, maximálisan kihasználva Anyut, illetve az ittléte adta lehetőségeket. Nem volt rossz kimozdulni, megmondom őszintén, ráadásul a film is sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Az Avatart néztük meg, dolby 3Dben, oltári volt, tátott szájjal néztem… Tegnap aztán anyu volt a Bobóéknál napközben, kicsit tutujgatni Nándit, Estére jött csak haza, mink meg elvoltunk Gáborral. Azt viszont fontos elmesélnem, hogy amikor reggel mentünk az oviba, fény derült arra, hogy Dávid álmodik, és emlékszik is rá. Történt ugyanis, hogy a varjak megint az ovival szemközti kis focipályánál gyülekeztek, Dávid rögtön szólt is, hogy „anyuka, galamb!”. Mondom édesem, azok varjak. Elmélázott, majud mesélésbe fogott: „este, mikó’ itt sétáltunk, varjú rászállt Mákó’ sapkájára!!! Jött Mákó anyukája, és mondta neki, menj innen!!!!!!”. Mivel az estét emlegette, ebből is gondolom, hogy álom volt, arról nem is beszélve, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy Márkónak tényleg a fejére szállt volna egy varjú. Egyébként a múlt héten volt még egy édes kis mondata. Bábszínház volt az oviban, hazafelé kérdezem, hogy mit látott, mi volt a bábszínházban. Válasz: „madarak, anyuka! Így csináltak a szárnyukkal (itt őrült verdesésbe fogott) és felrepültek!”…itt kicsit elgondolkodott, mahd nagy szemekkel rámnéz: „Anyuka! Én mért nem tudok repülni?” Azt hittem megzabálom. Ma fotózni vitték a kicsiket a sportkastélyba reggel, korábban kellett vinni, hát, majdnem elbőgtem magam, amikor szép sorban beszálltak a kisbuszba, az én fiam gyönyörűen leült, a sofőr bácsi bekötötte, integetett az ablakból…rutinosan, mint a nagyok… Kicsit rontott a helyzeten, amikor kiordított, hogy „Anyuka, menjé’ haza!”, de próbálom azt gondolni, hogy a Gábor miatt mondta…. Mivel a fotózásuk után nyílt edzés volt az ovisoknak (és Anyu közben itthon vigyázott Gáborra), Dávid egyik csoporttársának anyujával végre nyélbe ütöttük a szeptember óta halogatott kávézást, majd mivel az Ő nagyobbik lánya már az edzésen is részt vesz, Ő oda indult, én meg vele tartottam. Nem bántam meg, egyrészt, mert végre kidumáltuk magunkat, másrészt meg olyan édesek voltak a kicsik edzés közben…alig várom, hogy jövőre D. is ott „tómázzon”. És a rosszindulatú megjegyzéseket elkerülendő: tisztában vagyok vele, hogy a szép fekete óvóbácsi többet szerepel a képeken, mint a gyerekek, de hát istenem…tehetek én róla, hogy a capuera még látványosabb, mint a karika??? Ugye nem…. (videóm is van, ahogy a végén kicsit bemutatózott a srác….engem meggyőzött, D. jövőre capuerát fog tanulni, ha tetszik neki, ha nem. Vagy én beiratkozom ovisnak. Valami lesz. A videó némi pótdíj mellett nálam megtekinthető :))))))))))))))) ) Ja, és a capuerás képek nem azért vannak közelebbről fotózva, mert Katával már nem tudtunk fent megmaradni, és odatömörögtünk Albert bácsi közelébe, hanem mert a fióka (a lánya) saaaaaaaaajnos kicsit sírt, és le kellett menni megnyugtatni. Igen, ehhez én is kellettem. Vagy nem.

G. és a pürék

Arról ugye már érintőlegesen volt szó, hogy Gábor sutyiban kinövesztett két fogat?

Még mindig nem térek magamhoz, hisz ennek azért előjelei is szoktak lenni, sőt én azt szoktam meg, hogy minden egyes fog pár átvirrasztott éjszaka jutalma lehet csak… Jó, persze, ne vonjunk le messzemenő következtetéseket, valószínűleg lesz ez még rosszabb is, de akkor is… Határozottan emlékszem, hogy előtte pár nappal kotorásztam a szájában duzzanatokat keresve, merthogy azért a nyála az egy kicsit folyik (de nem kirívó, átlagos, egy picit volt csak több, mint előtte pár nappal, és emiatt jutott egyáltalán eszembe a matatás, főként, hogy még nincs 6 hónapos, és Dávidnál azért később kezdődött a fogzás), de nem éreztem semmit…

Mindenesetre a fogai ott vannak, és előszeretettel használja őket arra, hogy pürékajálás közben ráharapjon a kanálra, és vigyorgó tekintettel tartogassa a szájában.

A másik püré-szokása: mivel nem nagyon bukik egyenlőre a sós kajákra (értsd: nem gyümölcs, hanem zöldségpüré), amint a nyakába kanyarítja az ember az előkét, Ő szorosan összezárja a száját, és csak akkor hajlandó kinyitni, ha az ember egy kicsi szószt a szájára ken, lenyalogatja, majd finomnak találja. Addig, apám, nincs az az isten, hogy a kanalat az ajkai közé erőltesd… remélem, előbb-utóbb rákap a zöldségre is, mert csak gyümölcsön még a legelszántabb vegák sem élnek meg…

Emlékeztető

Hiába fogadtam meg, hogy most egy darabig elkerülöm a kórháznak még a környékét is, tegnap, amikor menetem fodrászhoz, rögtön hívtam a Bóbit, hogy hazafelé beugranék egy percre, mert tudom ugyan, hogy karantén, meg mifene, de arra gondoltam, hogy beadom az ajtón a gépet, készítsen már egy mai fotót is Nándeszről… Még örült is, úgyhogy láthattam saját szememmel is, hogy bizony, nemcsak hogy szépült, hanem a hangja is nagyon megjött tegnap óta… de nagyon-nagyon aranyos bőgés közben is, a Bóbitán látszott, hogy szerinte még egy csecsemő sem ordított ennyire nagyon tehetségesen, és azért tartottam fontosnak ezt leírni, hogy a Bóbi ezzel a bejegyzéssel nyugtathassa magát majd pár hónap múlva, hogy igenis, volt idő, amikor szépnek látta ordítás közben… ilyen egy rendes nővér, na. Egyebekben a hétvége már mentes volt az izgalmaktól, én nagyrészt aludtam, Dávid Mamázott, Tamás főzött (finomakat), Gábor meg élte a boldog csecsemők életét. Jó volt.

Szüléssztori (by Linda)

Naszóval, megbeszéltem Bóbival, hogy a szüléstörténetet írjam meg én ide, aztán majd Ő is megírja a barátnőinek az NLCre, legfeljebb majd CTRL+C-CTRL-V.

Tehát: Szülői, jön a telefon (Bóbi olyan komolyan vette, hogy azonnal szóljon, hogy mikor felvettem, és mondta, hogy mi van, márhogy épp most folyt el az összes víz, rögtön hozzátette, hogy a Ricsi még nem is tudja…), én eszem nélkül futok haza, itthon pisi, redbull, taxi hívása, söprés. Hát előbb értem a kórházhoz, mint Bó, úgyhogy az ajtóban fogadtam őket, együtt mentünk fel a szülőszoba elé, ott ugye mondták, hogy egy ember mehet be (gyorsan csináltunk pár fotót is), Ricsi leült kint, én meg bementem Bobóval. Még röhögtünk is egy jót, hogy Ricsi cipőjére úgysem megy rá a védőnejlon, jó is, hogy így beszéltük meg. Na, Bobót CTGre rakták, hasára pakoltam Placcsot (tudom, a valódi dúlák köveket használnak….de evvan… ha valaki engem kér fel segítőnek, számíthat ilyenre), oszt csak néztünk, mert ilyen lapos CTGje a Bobónak még sose volt… A Kriszti is csak hümmögött, mondta, hogy itt éjjel 2 előtt semmi érdemleges nem lesz, mindegy, bevonultunk a szülőszobába, Bobó átöltözött, majd Kriszta mondta, hogy akár én is hazamehetek Ricsivel egyetemben, ráérek éjjel 1-2 körül visszajönni, addig had aludjon Bó, meg én is otthon… Bóbitól kérdeztem, mi legyen, végül arra lyukadtunk ki, hogy tőlem aludhat, ha tud, csendben leszek, de ne menjek el, így csak a boltba rongyoltam ki Ricsivel kajáért, nagy szatyor kajával visszaballagtam, Ricsi hazament, mondtam, szólunk, amikor elindult valami. A Bobó az ágyra feküdt, én beültem a fotelbe, a fotel meg az ágy közé odaékeltem a vajúdólabdát, arra felpakoltam a lábam, és dumálgattunk fél 10ig, akkor, mivel még mindig nem voltak fájások, csak az a laza 2 centi tágulás, Bobó kapott egy tágítóballont, ami ahoz azért elég volt, hogy ne nagyon aludhassunk 5 percnél többet, mert 5 percenkét jöttek azért ilyen kis lazább fájások, amire Bobó mindig felébredt. De tényleg igaz az, hogy lehet 5 perceket is aludni, mert többször álmodtunk is ( Ő például a szívhang miatt, merthogy ugye rajta volt a gép, néhány ébredés után közölte, hogy lovakkal álmodott).

Mondta a szülésznő, hogy akkor lesz tuti, ha kiesik az a vacak, mert az akkor 5 cm. Na, hajnal ötkor kis segítséggel ez meglett, addig tök jól elvoltunk, akkor viszont bekötötték az oxitocint. Hát, onnantól nem röhögtünk annyira, marha hamar erős fájásai jöttek, Zsófi eszünkbe jutott, úgyhogy lihegtünk, mint állat, illetve szuszogtunk, na (már azon kaptam magam néha, hogy én is…). Fél hétkor mondta a szülésznő, hogy 6 cm, haladgatunk, egy-másfél óra múlva ellenőrzés, de kicsit lejebb veszi az oxitocint, hogy Bobó pihizhessen… Hát, én nem tudom, érdekes volt a reakció, ugyanis a fájások marha erősen jöttek továbbra is, de egy fél óra múlva valami megváltozott… olvastam én, hogy a szülő nő hangjából le lehet szűrni dolgokat, de eddig nem hittem benne (a saját reakciómra emlékszem legkevésbé, Zsó meg egy csepp oxit nem kapott annak idején). Szóval jöttek sorban, rendszeresen a fájások szegénynek, de megjött a hagja is, hiába suttogtam a fülébe, hogy energiapocsékolás, elküldött az anyámba. A fájások szünetében együtt poénkodtunk, hogy tuti, hogy az összes reggeli ctg-re érkező kismamát halálra rémíti (bár csak én röhögtem úgy igazán, de én is csak kínomban), fájás közben ezzel nem foglalkozott, és tényleg más hangokat adott ki, mint addig… És azontúl, hogy nekem a szívem szakadt, valahogy éreztem, hogy ennek így nincs értelme. Sajna igazam lett, 8 után valamivel jött Kriszti, megnézte, 6 cm. Hát, nem tudom, melyőnk keseredett el jobban, pláne, amikor mondta Kriszta, hogy vergődjük el pisilni, és visszaköti az oxit, szegény hugi már a fülembe motyogta, hogy „ne hagyd”, na, akkor lenyeltem az összes gombócot a torkomból, és előszedtem a szigorúbbik hangomat, és mondtam, hogy baba miatt muszáj lesz… valahogy meggyőztem, infúzió vissza, közben, mivel Kriszta is látta, hogy Bó kicsit kezdi feladni, elment körülnézni, hogy mikorra lehet hamarost EDÁt szerezni (vagy epidurált, már fogalmam sincs, mit mondott, de mindegy is). Jött, hogy 9kor mi leszünk az elsők az anesztesnek, akkorra jön úgyis műteni, eddigre fél kilenc volt. Viszont kellett volna CTGzni is, ami előzőleg már 2szer nem jött össze, mert ahogy szegény Bó fájás közben vergődött, mindig elveszett a szívhang… Szóval kivártam egy szünetet, és mondtam a Bónak, hogy mindjárt jön az érzéstelenítő, de ahoz kéne egy jó szívhanggörbe. Na, én fogtam a CTG fejet, Ő próbált mozdulatlan maradni (akinek volt már oxis fájása, az tudja, hogy ez nagyjából lehetetlen), kifigyeltem, hogy fájás közben merre vándorol Nándi, és merre viszi a kis szívét, úgyhogy olyan negyedórás görbét produkáltunk, hogy egy másodperces „szünet” sem lett benne… Látszott, hogy Nándi remekül van (hehe, csórikám), és valahogy a Bobó is sokkal jobban koncentrált (már nem kiabált, hanem újra szuszogtunk, Ő fújta a karomat (mondtam, hogy akkor j, ha lebeg rajta a szőr….mifenét lehet ilyen helyzetben mondani????? Mondom holnap már úgyse emlékszik a hülyeségeimre, leszarom)), és esküszöm, éreztem, hogy újra sínen vagyunk, biztattam, vigasztaltam, számoltuk a perceket… )kor bejött Kriszta, örült a görbének, mondta, hogy ellenőrzi a helyzetet, majd közölte, hogy 8 cm. Összenéztünk. Edának, epinek ilyenkor már nincs értelme, ha így haladunk, mire hatna, megvan a 10 cm…ezt én is tudtam. Nem tudom már, hogy Bóbinak mit mondtam (hazudtam), tudtam, hogy valahogy negyed órát kéne átbekkelni…. Esküszöm, már nekem is kiesett, lényeg, hogy negyed óra múlva Kriszta jelentette, hogy 10 cm. Na, akkor majdnem már én is bőgtem a megkönnyebbüléstől, bejött a doki (esküszöm, majdnem megüleltem, kicsit fel voltam fokozva, de hálistennek ismer jól, pikkpakk elugrott (mint kiderült, szegény gerincsérvvel szenved, tuti nem használt volna neki, ha megszorongatom)), megnézte a helyzetet, majd mondta, hogy OK, nyitott, de nagyon fent van a baba, le kéne küzdeni… Délig próbálkozhatunk, de aztán…. (majd suttogva mondta, hogy oldjuk meg együtt, hogy ne járjon úgy Bó, mint én anno, hogy enniy szenvedés után műtét, mert az nagyon nem kéne). Na, mondtam a Bónak, felállunk, és valahogy megoldjuk. Hamar rájöttünk, hogy az a legjobb, ha háttal állok neki, és belém kapaszkodik, így a szünetekben jól tud pihenni (???????), közben meg kapaszkodhat. A következő egy órából sztem neki se sok rémlik, nekem is csak annyi, hogy néztem az órát… Egy óra múlva közölte, hogy mintha nyomnia is kéne, jött a szülésznő, és mondta, hogy okés, ottan van a baba, ahol kell.

Én anno Zsófinak is megígértem, hogy nem fogok „oda” nézni, rá figyelek, nem lesz rá időm, és be is tartottuk, végig a kezét szorongattam, és ez úgy jó is volt, Botomd hamar ki(e)bújt…

Most viszont már Kriszta mondta, hogy „gyere, nézd, látszik kicsit a feje, te is mondd el ezt az Andinak”, és láttam, hogy Bóbi is biztatásra vár, úgyhogy megnéztem, majd ordítottam, hogy tényleg, látszik a haja, úristen, tényleg… Oltári érzés volt, komolyan. Mondta a Kriszta, hogy szól a dokinak, Bó meg csak ismételgette, hogy „megcsináltuk, megcsináltuk”. Jött a doki, 4 tolófájás, és kicuppant Nándi…. Ránéztem, és tök olyan volt, min t a Ricsi, csak piciben… Szülésznő is rögtön: „tiszta apja!!!”… Hát, majdnem én is bőgtem, úgy örültem, de inkább nekiálltam fotózni. A következő pillanatban nem értettem, hogy mért kapkod a doki a fényképezőgép után, mire felfogtam, hogy azt akarják, hogy én vágjam el a zsinórt, és azt akarja megörökíteni… Picit elbizonytalanodtam, de megoldottam (ez nem volt benne a pakliban), majd vitte Kriszta fürdeni Nándit, persze kísértem, fotóztam (ennyi kézremegéstől homályos fotót már rég csináltam), majd amikor a pelust ráadta Kriszta, megkérdezte, hogy mivel már így benne vagyok, nem-e öltöztetem fel, mert Ő akkor visszamegy Bóbihoz, mert van ott tennivaló. Úgyhogy én öltöztettem, majd ott hagytam melegedni, visszamentem, doki még nagyon öltögetett, mondta, hogy ezzel ellesz egy darabig (volt egy kis szakadás itt-ott), úgyhogy biztatásnak bevittem Nándit, és addig ott ültünk a fotelben (közben kint már egy kismama kaparta az ajtót, hogy nagyon bejönne szülni, de a doki elküldte….közben kint is beindult ugyanis a nagyüzem, sok szülés beindult….). A doki majd’ egy órát mókolt, majd közölte, hogy jobb lesz mint új korában, mehetünk a szobába. Illetve hát a Kriszta kivitte Nándeszt, a Ricsi vitte le az egy emelettel lejjebb lévő szülészetre, én a Bóbit kísértem, de csak az üvegajtóig lehetett menni, mert a karantén még tart…. Ott elköszöntünk egymástól, Bóbi boldog volt, Ricsi boldog volt, én is boldog voltam, Nándi meg gondolom szintén…

Ricsi mondta, hogy hazavisz, de nem engedtem, kellett az egy óra BKVzás, hogy kicsit helyrebillenjen a világ….aztán itthon nekiálltam magam kialudni, hálistennek Márkó szülei nemcsak hogy reggel beugrottak Dávidért, hanem megígérték, hogy délután is hazahozzák, így anyu elvolt a babával, én meg elájultam. És örültem. Végül is nagy élmény volt, sose láttam még ilyet, és megértem, hogy a doki mért mondta varrogatás közben, hogy hiába fordult meg már a fejében, hogy nem vállal több szülést (állandó készenlét), miért gondolja meg magát minden alkalommal….

Bocsi, ha hosszú, ezt nem lehetett összecsapni, esetleg Bóbita majd lektorálja, de még az is lehet, hogy az Ő szemszögéből is megíródik a sztori… Ilyen a jól dokumentált szülés.

Ja, a fürdetős képen látszik, hogy N. mekkora talpakkal rendelkezik….tényleg döbbenetesen nagy, a keze is (az is sejthető az első pillanatos képből…bocsi a naturalizmusért (meg a homályosabb fotókért), de ez van.)

Megszületett!!!!

Örömmel jelentem, hogy Nándi baba ma megszületett, 11.44kor, 3820 grammal és 55 cm-el (véleményem szerint meglepően nagy tenyerekkel és talpacskákkal, de ezt lefotózni nem állt módomban...majd...). Élménybeszámoló később, még meg kell egyeznem Bobóval, hogy mennyit osszunk meg a nyilvánossággal (és főleg, hogy kinek a szemszögéből, ugyebár), de pár képet tuti feltehetek, azt tán nem bánja (jójó, Bobó, tudom, hogy nem, háthogyafenébene, hát csuda büszke lehetsz rá, mer' gyönyör baba!!!)

Időközben a lentebbi bejegyzések is frissültek, előzmények ottan találhatóak! A teljes sztori is meglesz ám előbb utóbb....

Gábor fogai (a végén tényleg szó van ám róla!!!!)

Én már nagyon bíztam a mai napban (meg az ezt megelőző 14ben). Főként azért, mert ma Tamás elutazott 2 napra, és Murphy ugyebár nem elhanyagolható tényező… de mi kitoltunk vele, ugyanis tegnap este megjött Anyu, hogy Dávidra és Gáborra vigyázzon, ha nekem menni kell.

Reggel elvittem Dájít az oviba, ott megbeszéltem az óvónőkkel, hogy nem biztos, hogy én ma tudok jönni a szülőire, mondták, semmi gond. Hazaloholtam, majd a Tamással bementem a városba, hogy meglátogassam Dorcit és Renit, és titkon azt reméltem, hogy haza sem kell már jönnöm, merthogy Bó fél tízre megy a dokihoz, hátha azt mondják neki, hogy már rögtön a kórházba menjen…

Szóval elrongyoltam a Péterfybe, Dorci megmondta, melyik kórteremben vannak, én be is húztam lazán, Dorci sehol, csak középen egy kisbaba…mivel nem bíztam magamban, hogy valóban jó szobába jöttem, láttam, hogy van egy mobil az éjjeliszekrényen, megcsöriztem Dorci számát, és amikor megcsörrent az a telefon, akkor bőszen nekiálltam lefotózni a kisbabát, merthogy tuti jót fotózok… nem bíztam magamban, na, már úgy vártam Bóbi hívását, mint állat, kicsit zavart voltam… Aztán megjött Dorci is, élménybeszámoltunk, elfogyasztottuk a magammal hozott Mekis tejcsinálókat (Ő is ilyet hozott nekem annakidején, úgyhogy odafelé már lesokkoltam a kiscsajt a Mekiben, amikor kértem két karamellás frappét… csaj csak nézett rám, és elbizonytalanodva mondta, hogy „de hát tél van”… kedvem lett volna mondani, hogy sebaj, majd megmikrózzuk, ne aggódjon, de azért ezt kihagytam, mert így is hülyének nézett, így csak annyit mondtam, hogy a hagyomány miatt kell (ezt se értette)), meg kicsit meggyömöszöltem a kislányt… ekkora kislánybaba még sosem volt a kezemben….

Közben hívott Bóbita, hogy végeztek a dokinál, nincs változás, most mennek haza, és este hétre kell mennie ctg-re a Krisztához ( a szülésznő ugyebár), és a doki azt nem is mondta, hogy vele mikor lesz a legközelebbi randija… Na, mondom, vagy lát valamit, vagy majd este 7kor megbeszélik…. Mindegy, kissé csalódottan hazaindultam, itthon lefeküdtem, hogy szülői előtt alszom kicsit, de persze az izgalom miatt kanyit se tudtam, négyre meg mentem szülőire. Na, ott először is mindenkinek el kellett mesélni, hogy még nincs semmi (másról úgyse nagyon tudtam már kommunikálni, jobban izgultam, mint a saját szülésemnél), majd jól meglepődtem, amikor a terembe érve láttam, hogy kikészítve ott van kis üdítő, ropika, sütike… ráadásul mondták, hogy a sütiket a mi kölkeink „sütötték”, ők szúrták ki, meg ők gyúrták… hát készen voltunk. Majd kezdődött a megbeszélés, nagyon meg lett dícsérve az egész csoport (meg a szülők, merthogy csak a mi csoportunkban nem fordul elő késés sose (ezt egyébként nem értem. Meg van mondva, hogy fél 9ig be kell érni a gyerekkel, merthogy reggeli, majd kezdődnek a foglalkozások…. Nem olyan bonyolult ez. Állítólag másik csoportokban van, hogy rendszeresen 10re esnek be a gyerekkel (ráadásul a suli-előkészítősöknél). Csóri gyerek lemarad a foglalkozás feléről, és legközelebb úgyis őt zavarja, nem a szülőt persze, hogy a többiek már tudnak valamit, ő meg nem… na mindegy.Mi pontosak vagyunk. Márhogy a csoport úgy ám blokk.), elmondták, hogy már nagyon önálósodnak a kölköcskék, sokat rajzolnak, tornáznak, angoloznak, fejlődnek, és imádják az ovit (ezt az összes szülő is megerősítette). Szó volt a nemsokára esedékes szülő-nevelő bálról, a nyári szünetről, majd amikor már épp belejöttem, hogy másra figyeljek, megcsörrent a telefonom. Kotrok érte, mint a bolond, látom Bóbi, felveszem, közli, hogy elment a magzatvíz… Hú. Márkó szülei mondták, hogy majd hazadobják a Dávidot, menjek nyugodtan, hazarohantam, elmondtam Anyunak, hogy mizu, és már hívtam is a taxit (az utca végére, hogy Dávid ne lásson meg… mondom még mindig jobb, mint ha esetleg közben hazaér, és azt látja, hogy pont elrohanok), így 5 perccel Bóbi előtt értem a kórházhoz… hehe, mondtam én, hogy már nagyon készültem…

A többiről folytköv.

És hogy ez a nap totál emlékezet legyen: még szülői előtt, amíg készülődtem, Anyu etette Gábort banánpürével, és egyszer csak szól: valami mintha akadna a gyerek szájában… Belekotrok, és tényleg: az én kisfiam 2, azaz kettő fogacskát növesztett alulra, teljes titokban…. Büszkén vigyorgott, és amikor a kanállal is tettem egy próbát (merthogy tegnap én etettem, és kíváncsi voltam, mit érzek, hátha tegnap csak elsiklottam a dolog felett, de nem, mert amint kanál került a szájában, boldogan ráharapott, és tartotta a kis fogaival…azért ez tegnap feltűnt volna…), az is megkoccant a fogakon, így tök felspannolva húztam életem első szülőijére…..

Na, tényleg majd folytköv.

Dávid beszól

Aranyköpések:

Hétfő este megy lefeküdni, pisi, megkapja a kakóját, puszi, kimegyek, 10 perc múlva kijön, h neki pisilni kell. Amikor kísérem vissza, látom, hogy a kakaó már nagy foltban terpeszkedik a lepedőjén, mondom, kisfiam, Tündi ma húzott neked tiszta lepedőt, és már összefoltoztad… Gyerek megnézi, kicsit maszál rajta, majd közli:
„nem baj, anyuka, reggel kiemosod mégegyszer….”


Ugyanaznap: a paplanhuzata felakasztva szárad, mondja: „ott van takaróm!!!” mondom, az csak a huzat, szárad, mert Tündi kimosta. Válasz:
„ Kimosta? Köszönöööööm!!!!!!!”

Vacsorázunk. Rászólok amikor bohóckodik, hogy egyen normálisan. Erre rámnéz:
„Anyuka, figyelj a saját kajádra!!!”

Lefekvés után hallom ám, hogy kioson a fürdőbe…kicsit kivárok, gondolom legalább levetkőzik…pár perc múlva bemegyek, hát a vécékefével kotorászik a klotyóban. Mondom, hát te meg mit csinálsz, édes fiam? Erre Ő: „Kieturkálom bilit!”

Szintén vacsi, mondom, kicsim, egyél még. Válasz: „Kicsim, nem kérek többet”.

Placcs

Még semmi… Bobót hívom reggel (Dávid már kint nézi a vakondot, ovi előtt 2 részt nyomunk le általában, ez már amolyan reggeli rituálé: ébredt, fogja a takarót, kakóját, kivonul a fotelhez, beletelepszik, közli, hogy „vakonot kéne nézni”, és öltözésig elvan…jó szokás, nekem tetszik), hogy hogy van, mondja, hogy fájdogál kicsit, kérdem: nagyon fáj? D. erre felpattan a fotelből, és aggódva kérdi: „Kinek fáj? Mi fáj? Kell puszit adni neki…”, úgyhogy belekezdtem egy kiselőadásba a kisbabákról, hogy pocakból jönnek ki, és hogy gábor is a pocakomban volt, és a Bóbinak is van egy kisbabája a pocakjában, és nemsokára megszületik, erre megsimogatja a saját kis hasát, és közli: „nekem is van baba a pocakomban”…. Majdnem megzabáltam, olyan aranyos volt.

Napközben jött Tündi takarítani, én meg csak tengtem-lengtem, Gábor viszont nagyon élt: rákot játszik. Ugye Ő nagyon utál hason lenni, úgyhogy a mászást is háton fekve kezdte el, egész sokat tud haladni…a bal alsó képen látható, hogy milyen messze jutott a játszószőnyegétől…. Egyébként hasra is tud fordulni, csak akkor rögtön reklamál, hogy ki volt az a galád, aki őt megfordította, hisz’ tudnunk kell, hogy utál hason lenni…

Ja, és a képen szerepel még a legújabb szerzeményem, Placcs. Vele alszom a múlt hét óta. Még tavaly láttam a neten, és ettől a cégtől rendeltük meg az irodai srácok összes kariajándékát még decemberben, és kapva-kaptam az alkalmon, hogy egy Placcsot is hozzátegyek a listához…Sajnos ímélfordultával kiderült, hogy az összes Placcs elfogyott, majd csak az új évben lesz…. Az ímélnek egyébként pont olyan stílusa volt, mint amit egy ilyen cégtől vár az ember, halál jópofán írt a srác, aláírás: Repülő Majom.

Na, hasonló stílusban fejeztem ki sajnálatomat, amivel elértem, hogy a számlázással kapcsolatosan felmerült kérdés miatt már nem is írtak, hanem Majom személyesen felhívott… Kedélyesen elbeszélgettünk, 5 perc után megbeszéltük, hogy hasonlóan aberrált lelkek vagyunk, és komoly ígéretet tett rá, hogy amint lesz Placcs, én leszek az első, aki kap.

Múlt héten csöngött a mobilom (igen, akkor is azt hittem, hogy szülni megyünk), felkaptam, Majom hívott, hogy van Placcs, postaköltség nélkül, sürgősséggel elküldi, ha még igényt tartok rá. Mondtam, hogy tavaly óta sem lettem okosabb, és szükségem van egy személyemet jól jellemző kabalára, úgyhogy kéremszépen….mostan boldogok vagyunk együtt. (Márhogy Placcsal, Tamást azért nem cseréltem le Majomra…). Majd lefotózom úgy is, hogy kilóg a bele (amit praktikusan, az oldalán elhelyezett cipzáros zsebbe lehet napközbenre visszagyömöszölni)

Nincs még baba

Na, ez a hétvége is eltelt, különösebb esemény nélkül (értsd: szülés). A múlt héten vasárnap vittem Gábort délután sétálni, akkor is hívtam a Bobót, hogy hogy van, nem vette fel, én meg persze rögtön hívtam Ricsit, az meg szétröhögte az agyát, hogy én mennyire izgulok, aztán mondtam persze, hogy nem az izgalomtól lihegek, mint egy tüdőbajos, hanem közben a babakocsit küzdöm át a hóbuckákon, és a végén abban maradtunk, hogy hiába izgulok én ennyire, lehet, hogy egy hét múlva ugyanígy fogunk beszélgetni…így is lett, ma délután újra séta Gáborral (közben D. meg az apja „Maskafogót” nézett, aznap már vagy negyedszer…én fiam, hiába, jó az ízlése, bár ha még eccer végig kell hallgatnom, hogy „egy aprócska kalapocska, benne csacska macska mocska, akkor lehet, h vonítani fogok…. Tegnap este már azon kaptam magam, hogy Gábornak az esti ringatás-büfiztetés közben a Bóbita-bóbita táncol helyett azt dudorászom a fülébe, hogy „miumiújság…hív a cicuskád…nem még nem alszooooooom, még ébren álmodozom….hogy miről, azt neked tudnod kell”….na, itt hagytam abba, és bután néztem a kisfiamra, aki láthatóan remekül szórakozott… végül is a kisbabák szeretik az ismétlődő dolgokat, és mostanában ezt hallja a legtöbbször…)

Egyébként még annyit a tegnapi napról, hogy Tamás megint dolgozott, én meg már előtte este óta izgultam, merthogy Dávid újabban (főleg hétvégén) hajlamos nagyon korán kelni, és ha nem alussza ki magát, akkor egy kicsit persze süsü, na mondom, szép délelőtt lesz…
Hajnali ötkor G. jelzett, hogy tápolna egy kevesett, rögtön bedobtam egy dupla kávét, és miközben pelusoztam, hallom, hogy Dávid vinnyog….mint az állat átrohantam hozzá, kért egy kis kaakót, majd amikor bevittem neki, közölte, hogy „felkelni kéne”, na le is vert a víz, mondom szép egy nap lesz, de amikor mondtam, hogy még éjszaka van, aludni kéne, szó nélkül visszamászott….így esett, hogy háromnegyed hatra a kisbaba meg volt etetve, és visszaaludt, én meg itt ültem és blogot írtam olvasgattam a neten, és egyszer csak arra eszméltem, hogy nyolc óra elmúlt….Dávid negyed kilenckor jött csak elő, kisimult pofival, és egész délelőtt angyalkát játszott…. Csak lestem.

G.

Gábor ma végre nem vette kínzásnak, hogy hasra fordítva is kell lennie egy kicsit, sőt….úgy, de úgy kacagott közben, hogy a végén már vele együtt nevettem…csuda volt, tényleg.

Így most végre megnyugodhattam….már komolyan kezdtem aggódni, merthogy úgy éreztem, hogy azért utál annyira hason lenni, mert valami baja van (tudjátok, túl tökéletes).

Most úgy nézem, hogy semmi komoly, összesen annyi a baja, hogy utál hason lenni, és pont.

Egyébiránt megmértem: 7200 gramm. Őőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő….

D. nél annakidején nem nagyon jegyezgettem fel a súlyát, az az igazság, merthogy mindig is nagyon kicsi volt, mielőtt jött a doki, akkor mértem, és mindig megállapítottuk, hogy az alsó súlyhatárt hozza…nem akartam magam ezzel is stresszelni. Mikor Gábort hazahoztuk, hetente kezdtem mérni (olyan szépen gyarapodott, na), és mivel első alkalommal persze papír az nem volt kéznél, ceruzával felírtam a szekrény oldalára az adatot, és aztán meg is tartottam ezt a jó szokásomat….Már nem mérem hetente, csak random, de ez most megütött. Dávidnál november végén kezdtünk kicsit aggódni, akkor mondta a doki, hogy most egy darabig rendszeresen mérjük, akkor kinyaltam a fürdőszoba falára egy papírt, arra írogattuk…na, az a papír még mindig ott van. 12.20-án volt egészen pontosan 7.120 gramm….

Tehát majdnem 9 hónaposan. Gábor most múlt 5… lassan belenő D. ruháiba hosszra is…

A Nextes 3-6 hósra méretezett rugik éppen hogy jók rá… asszem, nálunk nem nagyon lesz gond, ha D. rájön, hogy a tesó kisebb, mint ő, és ezt verekedésben ki lehet használni, mert mire ez leesik neki, addigra G. simán lenyomja majd…de legalábbis megvédi magát…

Esti mese

Mint már említettem volt, D. elalvása nem megy már olyan pikkpakk, mint rég, bár hiszti az nagyon ritkán van csak hálistennek, a próbálkozások azok folyamatosak…valamint visszajött az a szokása, ami egy évesen volt, hogy mesél magának az ágyban. Ezt picinek nagyon sokszor csinálta, hallgattuk mindig a bébiőrön keresztül, ahogy gagyog magának, most ugyanez van, a (nem elhanyagolható) különbség, hogy most már érteni…
Amikor halljuk, hogy belendül, tévé lehalkít, bébiőr maxhangerőre kapcsol, és hallgatózunk….nem szép, de imádjuk.
Ma verset szavalt magának, emígy:

„Csipcsip csóka
VaKKarjúcska”

Sírva röhögtünk.

A frontvonalak közelednek

Tegnap, hosszú idő után először, megint elővettük a bringát. Ovi után D. kijelentette, hogy „menjünk bingázniiiii!!!!!”, és mivel én úgy vagyok vele, hogy mindent támogatok, amitől lefárad, mentünk. Igazából azért szeretek nagyon menni, mert valahogy bringázás közben közlékenyebb, rájön a szájmenés, és magyaráz: „itt voltunk ovival (a pékségnél), vett nekem óvónéni kifliiiit….itt lakik Mejiton, ide jön haza anyujával… Itt van kutya, mingyá’ jön….ugat…hangos, rossz kutya…”.

Egyedül az öltönyháznál látható próbababákat nem bírja: „Anya, nincs feje…hó’ van??? Félek tőle”. Persze próbálom meggyőzni, hogy nem kell félni, de arra én sem tudok magyarázatot adni, hogy hol hagyták a babák a fejüket…Otthon??? Miért??? Hogyan? Ő mért hozza mindig a fejét is? Nehéz ügy.

Mikor hazaértünk, amíg engedtem a fürdővizet, addig a gyerek nekiállt kupászkodni a hűtőben, meglátta a „kém”et, és nyalakodott: „Úristen, de finom…Anya, nagyon finom…eszek kicsit”…csuda édi volt, és vacsi után valóban megevett majd’ egy egész adagot a „kém”ből.

Ma is volt bringázás (a próbababákhoz közeledvén bőszen mutogattam neki a túloldalon a benzinkutat, így megúsztam a magyarázkodást), az összes még megtalálható hóbuckát megmászta a cangával, nagyon élvezte „Anyuka, ugrik binga”, majd itthon jött a ráadás: bemászott Gábor mellé a járókába, és 20 percig játszott Gáborral, illetve Gábor mellett… Én vigyázállásban ültem a kanapén, hogy ha esetleg rálép a torkára, vagy valami, akkor hamar közbe tudjak lépni, de tényleg nagyon vigyázott. És közben magyaráz:

„Jövök vissza, hozok még egy autót, és veesenyzünk…tessék, Gábor” és tényleg vitt neki is kisautót… a kicsi meg ezerrel vigyorgott rá… Azt hiszem, a frontvonalak közelednek egymáshoz…

Játékok a kádban

Azt mondja meg nekem valaki, hogy mi a fenéért veszünk mi igen súlyos összegekért fürdőkádba való játékokat, amikor a gyerekem semmivel nem tudja magát olyan jól lekötni, mint egy kék tál, egy lufi, és egy szappan????

Ez a három tár háromnegyed órára kötötte le őt ma este a vízben… Egyébként sem tiltakozik sose hálistennek a fürdetés ellen, de mi mindig vadásszuk a különböző kádba való játékokat, hogy nehogy már szegény unatkozzék…. Gábornak meg még pláne elég, ha látja a falra ragasztott kishalakat…úgyhogy más vásárolnivalót kell keresnem. Tonképpen marha vicces volt, ahogy kilőtte Dávid a kezei közül a szappant, majd próbálta kivenni a vízből...tisztára olyan volt, mint a Kuka a Hófehérkében, amikor próbálja azt a csúszós vacakot elkapni (csak D.n nem volt sapka...), mikor kihalászta végre akkor megint kilőtte, és közben kacagott ezerrel...édike.

Egyébként ma is a házimunka csigázta fel legjobban a Dávidot, lelkesen akart krumplit pucolni, meg is ígértem neki, hogy amint ez csont nélkül megy neki, onnantól mindig lehet majd az ő feladata (mert rendes vagyok), ettől boldog lett, és gyakorolt is bőszen.

Segített a krumplipüré kikavarásában is, erről fotó nincs, mert kicsit paráztam, hogy kikavarja a tálból, amíg én fotózok, így aztán be kell érni a pucolós képpel… Enni persze nem akart a kész püréből, viszont a tiramisuból annyit evett, hogy azt hittem, rosszul lesz.

A múlt héten Tamás talált egy receptet, hogy hogy is kell házilag mascarponét gyártani… bevallom őszintén, én első körben kiröhögtem, aztán meg csak a számat húzgáltam, hogy na, frankó, nem eleget tornázok a konyhában, még majd a sajtot is…

De tegnap miután hazaért, megcsinálta sajtalapot tejszínből, betettük a hűtőbe lecsöpögni, és ma abból csináltam a tiramisut… és be kell valljam őszintén, tényleg állati finom, Már magában a sajt is, de ez a tiramisu lett tán életem legjobbja…

Mikor megyünk szülni?

Tudom, hogy pont egy hét múlva kéne Nándornak érkeznie (naptár szerint), de azért már jöhetne… Tűkön ülök, lesem a telót egész nap… Lehet, hogy fogadásokat kéne kötnöm? Na, kinek mi a tippje???

D. és a házimunka

Ma Tamásnak dolgozni kellett menni, így aztán hármasban múlattuk az időt. Érdekes, hogy Dávid ilyenkor sosem hisztizik, mintha tudná-értené, hogy néha muszáj a kisbabával is foglalkozni… Bár csalok, mert ilyenkor azt néz, amit akar… addig ajánlgatom neki a különböző meséket, amíg valamire rá nem kattan. Most is, nézegettem, hogy miket vettem fel a karácsonyi műsorokból, és promóztam: akarod nézni a méhecskéset???(mézengúz), vagy a macis-teknősöset?(túl a sövényen), esetleg pingvineset? Tudod, milyen aranyosak a pingvinek, ha ropják? (táncoló talpak)… de egyikért sem volt oda…aztán észrevettem, hogy van Transformers is (itt most nem térek ki arra, hogy amikor megtudtam anno, hogy fiam lesz, rögtön az akkor agyonreklámozott transzformerek jutottak eszembe, és megfogadtam, hogy én fiam nem fog ilyen hülye robotokkal hadonászni), és mivel erősen közeledett G. etetésének időpontja, amit szerettem volna nyugiban végezni, kínomban bedobtam, hogy „hát a robotosat”? Na, erre persze rácsapott, úgyhogy elindítottuk. Nézi-nézi, egyszer csak felkiált: „úristen, mekkora tank…úristen”. Én meg majdnem eldobtam G.t a röhögéstől…. Úristen, honnan szed ilyen szavakat a gyerek??? Ja, de azért segített a baba körül is, meg a tűleveleket is Ő porszívózta össze a játékai körül… Na, eltelt a délelőtt, volt nagy alvás (szimultán aludtak a kölkök, szinte hihetetlen), majd 3 körül hívott T. hogy nemsoká jön. Na, amint ezt mondtam Dávidnak (igazigaz, azt is hozzátettem, hogy Apa hoz neki egy kis ajándékot) el sem lehetett vontatni a garázsajtóból, kijelentette: „itt megvárom Apukát”. Örült a kisautónak, amit kapott, de még ennél is nagyobb sikere volt az ablakpucolónak, merthogy T. letörölgette a sütőajtót, ezután D. elkérte a szerszámokat (folyadékot, rongyot), és bőszen takarított Ő is… majd amikor mondtam, hogy annyit spriccelt, hogy biztos befolyt a fiókba is, azt is nekiállt kirámolni. Kezébe akadt a szilikon muffinforma, amibe beleszeretett azonnal „úristen, de puha”, és kijelentette: „én alszom vele, viszem ágyamba, jó puha”… lehet, hogy kéne neki egy puha alvóállat?????

Színes lötyik

Én tudom, hogy bactam el anno, amikor D.t rászoktattuk arra, hogy alváshoz kap egy cumisüvegben lötyit, amivel elaltathatja magát… először ez a „dájí” volt, Ő hívta így, egyébként tea volt, porból. Könnyű volt megcsinálni, szerette, vita nélkül aludt vele. Aztán amikor láttam, hogy mintha a fogainak nem tenne túl jót, átnyergeltünk a tejre. Tudom, hogy ez sem ideális megoldás, ugyanúgy rontja a fogait, de nélküle hiszti volt ezerrel…és nem mindig vagyok következetes. Aztán amikor ősszel elkezdődtek a köhögései, akkor többektől is felmerült (értsd: gyerekorvosok, rokonok), hogy a tej nem tesz jót az ilyen köhögéses betegségeknél. Nade akkor mi legyen??? Vízről hallani sem akart… Ekkortájt olvasta Tamás a paleolit táplálkozásos könyvet, abban pediglen sokat méltatták a szójatejet, és a hasonlókat. Vettünk kis kiszerelésben sima szójatejet, rizstejet, kókusztejet, valamint áfonyás szójatjet. Nyert, aki arra gondol, hogy az utóbbi jött be, mert ja. Rendeltem is Grobyéktól nagytételben, így most esténként azt issza a gyerek. De hogy az milyen ronda foltokat hagy a lepedőn-párnán-paplanon, hihetetlen…mééééér nem ízlik a gyereknek egyetlen átlátszó, színtelen folyadék sem????

Egyébként csak alváskor van ez, napközben nem is iszik meg mást, csak vizet, nem érdekli semmilyen üdítő vagy gyümölcslé sem. Illetve így volt mostanáig… nagylelkűségi rohamomban vettem neki két hete egy kis dobozos kakaót. Na, azóta az is kell. Napközben, sé addig issza, amíg van. Úgyhogy a képen látható négy darab az utolsó, amit vettem… illetve amit megveszek, és olyan helyen hagyom, ahol tudja hogy van. Mert ugye eddig se kapott minden nap, csak tegnap észrevette, hogy amikor eszébe jutott, és kért kakaót, akkor a garázsból hozom. Na, ma ovi után kiment a garázsba (az ajtók már jelentenek akadályt), és behozta mind a négyet, amit ott talált… És hát ilyenkor már nem lehet tőle elvenni (pláne, hogy anniyra szaladt hazafele, hogy eltaknyolt, és emiatt ma már megvolt az aktuális hiszti, nem akarok még egyet.)

És nem, nem cserélem le a szójatejet ilyenre, mert a szójatej tán még mindig jobb választás egyrészt, másrészt meg ez is fog. Jó, hogy van szárítógép. Szerintetek hanyag anyára vallana, ha nem vasalnám mindig az ágyneműhuzatot?????

Nagy levegő...

Több mint egy éve egyszer, amikor mentünk a Brendonba, megláttam egy etetőszéket. Szerelem szövődött köztünk, bár, hiába nem vagyok rasszista, a színén variáltam volna kicsit…egy ideje már a fehér mellett a fekete a favorit (mióta rájöttem, hogy fontos szempont, hogy karcsúsítson, ehhhehe), de Tamást nem tudtam róla meggyőzni, hogy mink márpediglen nem élhetünk egy ilyen nélkül. Nyáron aztán láttam a neten, hogy már van feketében is… Futottam egy kört Tamásnál, de lepattantam. Amikor mentem babakocsinézőbe, ott is láttam egy fehéret, és az üzletvezető csaj mondta, hogy jövő héten jön az új szállítmány, feketében is lesz nekik, aranyszínű bőrrel…..de mivel akkor a babakocsi volt az első számú kiskedvenc (és arra T. is rábólintott már addigra kínjában, mert addig maceráltam), csak poénkodtam rajta, hogy és az mivel jobb, mint a fehér? Mondta a lány, hogy az benne a depláne, hogy magasabbra lehet emelni, hogy esetleg a magasított bárpultos asztalt is felérje vele a gyerek, ja, mondom, ez ultrajó, ha kedve támad elhörpölni egy koktált, akkor azt biztonságban megteheti…. Ezen röhögcséltünk kicsit, majd beszereztem, amit akartam, és felejtős is a dolog. Na, D. múltkor eltörte a pihenőszéket. Pont a köztes állásban nem lehet kitámasztani. Hét végén, amikor D. még nagyizott, elugrottunk egy üzletbe, hogy keressünk helyette, merthogy én abban szeretném a pépeket a kisbabával etetni, de ha fekszik, úgy nem lehet, ha meg a fenti állásba teszem, akkor csórikám azért nem tud enni, mert összenyomódik a hasa. Nem találtunk olyan pihenőszéket, ami tetszett volna, így aztán csalódott arccal hazaindultunk. Tamás nekilátott vigasztalni, hogy jövő hét végén majd elmegyünk a Brendonba, ottan majd szerzünk jó széket, nekem meg bevillant valami. Te, mondom, az az álmaim etetőszéke, tudod…. T. nem volt résen, és visszakérdezett, hogy mi van vele. Na, én egy levegővel előadtam, hogy: Na, azazértvolnanagyonjó,mertdönthetőremekülazülőkéje, ésakkornapközbenakisbabaabbanehetne,mertaDávidúgyiscsakestehasználja, ésúgysekellmárannyirapihenőszék, mertadávidúgyiselrontaná,azetetetőszéketmegnemtudja-akarjamertazközösnemcsakababáévolnaésmárvanfekete,amimegyalakáshoz,ésnemfogjaösszeaparadicsompürémegasütőtökmerttudoddrágámhogyakisbabamostsokáigcsakilyetfogenniésemlékszeladávidismenniyreköpködötteleinteésaztnemkénehipózniállandóanmertmárhiábasikálomafehéretcsakahipóhasználneki…itt levegőt kellett vennem, T. kihasználta az alkalmat, és közbevágott: ENNYIRE vágysz rá? Hú, mondom, marhára…Jó, majd elintézzük, mondta ő, én mondtam, oké, téma lezárva. Ez volt szombaton. Kitaláltátok. Hétfőn felhívtam azt a bizonyos üzletet, a csajszi mondta, hogy van is fekete, aranyszínűvel, holnapra ki tudják hozni, kell? Nanáhogy. Nem is mondtam el Tamásnak, mondom majd ha hazajön, meglátja. Délben kihozták, a baba már abban uzsizott. Frankó, megy, gyönyörű. Na, akkor győzzük meg D.t. Ravasz voltam, 3 kekszet kikészítettem a tálcájára, és az oviban már elkezdtem mesélni neki, hogy van új széke. Édes volt, amikor hazaértünk, rohant megnézni, és csak állt előtte lenyűgözve. Vagy ledöbbenve. Beleültettem, Mondom, kényelmes? Mondja, igen, anyuka. Kő le a szívemről. Gyerek néz, majd kérdi: régi székem hó’ van? Húha. Már láttam is magam előtt, ahogy Tamás arra jön haza, hogy a gyerek ordít… követeli vissza a régi székét….. De szerencsére a kekszek, és az, hogy pörgetem a székben, teljesen meggyőzték. Ennek ellenére az apja arra jött haza, hogy a gyerek ordít. De nem a szék miatt, hanem mert nem engedem ki alsógatyában a ház elé, hogy nézze a „fényeket”. De ez nem izgatott annyira… Lényeg: T.nek is tetszik a szék, megnyugodtam. Körbecsodáltuk (igen, D. közben a szobájában ordított), pörgettük, elvoltunk….

Ami még említésre méltó a mai napból, az a múltkori pisiharc folytatása: Tej megint csak pisi ellenében, megnyugvás, leülés, 10 perc múlva D. előjön, és közli: pisilni kell. Itt egy kisebb vita alakult ki köztünk, miszerint mi ezt nem hisszük el neki, de aztán végül persze ráülhetett a bilire. Igaza volt. Tényleg kellett neki….az mind az. No comment.

Tej, pisi....

Kicsit aggódtam, hogy a hosszú szünet után gond lesz az oviba való visszamenéssel, így aztán már tegnap este elkezdtem az ovi marketingolását, miszerint az óvónénik már nagyon várják, hogy menjen, és ott lesz Márkó is, Ő is nagyon várja már…Fürdés közben is mondtam a gyereknek, hogy jó mossa meg a hóna alját a „saját szappanjával” , hogy jó illata legyen holnap az oviban, (külön neki vettem, olyan gyerekeknek szánt cucc, ami úgy néz ki, mint egy folyékony szappan, csak gyerekmintás, és eleve hab jön ki belőle…illetve inkább múlt időben beszélek a cuccról, mert miután kioktattam, hogy holnap ettől lesz jószagú, mihejst kihúztam a lábam a fürdőből, letekerte a tetőt, és az egész cuccost magára döntötte…), ésatöbbi. Lefekvésre már elég izgatott is lett, és alvás helyett inkább oviba akart menni… minden trükköt bevetett, hogy ne kelljen aludni, pechjére kezdem kitanulni…

Az egyik ilyen pont a pisi. Mielőtt bemegyünk, minden nap megkérdem, hogy „kisfiam, nem kell pisilni?” a válasz minden nap „anyuka, nem”. Azt hittem magamról, hogy baromi ravasz vagyok, amikor a tej mellett rögtön a bilit is vittem magammal, és addig nem adtam oda a tejet, amíg nem pisil a bilibe, akárhogy állította, hogy neki nem kell. Pisilt is végül, kapott tejet, puszikat, és büszkén kivonultam, még mondtam is az apjának, hogy most aztán nem tud majd mivel előhozakodni. De, tudott: az általa felállított szabályok szerint kivárta a kötelező 10 percet, majd hallom a bébiőrből: „anyuka, anyukaaaaa…..” bemegyek, hogy mi a baj, erre büszkén közli: „kakilni kell”. Na, melyikünk a ravaszabb???

Mindenesetre reggel csont nélkül mentünk oviba, büszkén vitte a hátizsákját, majd miután átöltözött, közölte: „anyuka, menjél haza”. Asszem feleslegesen aggódtam…

Mi meg Gáborral átmentünk Lucáékhoz egy kicsit pletyizni. Luca nagyon élvezte G. társaságát, annyira, hogy amikor G. elálmosodott, nem csak ahhoz járult hozzá, hogy az ő ágyában aludjon, de még a féltve őrzött alvónyulát is nekiadta…. Csak lestünk ott az anyjával…

Kép a telelésről

Süt-főz, cipőt próbál, "sótvegyenek"...
Ehhez nem kell több magyarázat szerintem.

Újévi fogadalmak:

Na, ez az, amiről hamar leszoktam. Főleg, mióta itthon vagyok. Tamás szilveszter este éjfél után nem sokkal megkérdezte, hogy mik a céljaim ebben az évben. Hát majdnem röhögőgörcsöt kaptam, mert tényleg: egy (majdnem)ovissal, meg egy kisbabával az embernek nem lehetnek úgymond nagy vágyai (jó, nem szép a gyerekeimre hivatkozni, amúgy sem vagyok karrierista típus, de most kapóra jönnek). Nem mondhatom, hogy célom, hogy jobb(jövedelmezőbb) munkahelyet keresek, tájékozottabb akarok lenni a világ dolgaiban (hiába szól szinte egész nap a tv, és megy az internet, a tévében az új kedvenc adóm a LifeNetwork, főleg a nagyon véres balesetek, extrém betegségek babás műsorok, a neten meg a babás blogokat olvasom leginkább, meg a Zolit és a Napiszart, vagy vásárolok ész nélkül), több könyvet fogok elolvasni (haha…nem a mennnyiséggel, hanem a minőséggel van baj mostanság, de hát komolyabb könyveket nem is nagyon tudnék felfogni úgy, hogy alkalmanként 3-4 percem van olvasni (igen, a Wc-n…miért?)), úgyhogy célok nem nagyon vannak. Az ugyebár nem cél, hogy ellássam a kölkeimet, főzzek, takarítsak, ilyesmi…úgyhogy inkább legyen a teendők listája:

1. Le kéne adni vagy 10 kilót (mivel elég látványos rajtam a felesleg, ezt kár ragozni. Csinálni kéne. Nem fogadalomtéma.)
2. Még türelmesebb leszek a gyerekekhez (igen, férjhez is.).
3. Nem megvárni, míg a barátaim felhívnak, hanem néha nekem jelentkezni náluk (bár hozzátenném, hogy ha valakivel megismerkedem, akkor szinte azonnal leszögezem, hogy nem vagyok jó barát. Ha felhívnak, akkor boldog vagyok. De hogy én magamtól valakit…az azé’ ritka. Hálistennek nagyon megértő (és kitartó) barátaim vannak, nem sértődnek meg sose, ha elfelejtem a név- avagy a szülinapjukat, szülésük várható időpontját, gyerekeik számát, nevét, ruhaméretét, és igen, ha valakit 2 hónapig nem hívok, akkor megcsörget, hogy „mi van veled mostanság”, és tudjuk folytatni ott, ahol abbahagytuk….valszeg ezért őket mondhatom a barátaimnak. Aki nem hív, kiesik… nem tehetek róla.)
4. Bobó szülése (ez ugyan nem az én dolgom, neki kell megcsinálni, de megígértem, hogy ott leszek… a technikai háttér adott, forgatókönyvek kidolgozva, kár, hogy még neki sem mertem elmondani, hogy amikor 31-én felhívott, hogy „mintha csöpögne valami”(nem, nem a magzatvíz volt, de nem voltunk benne biztosak, végül is jan.15 (16???? Pedig a húgom…) a kiírt időpont, nem lett volna meglepő, ha beindul akkor, naszóval első dolgom volt, hogy megnyugtassam, és elküldjem a patikába magzatvíztesztért, a második, hogy leültem egy kicsit a kanapé szélére bőgni, hogy „jajistenem, szegény, hú, menni kell, jézusom, szülni fog, kisbaba lesz, még egy unoka anyuéknak, még egy unokaöccs a gyerekeimnek, biztos aranyos lesz, jajistenem, szülés, kisbaba, brühühű….valszeg jól helyt fogok állni….)
5. Nyaralunk egy jót. Ez a legkomolyabb tervem. Szép.
6. ????????????????????? valszeg vásárlás…..ja, ez vagyok én.