Szülinap sütiheggyel

Nos, tegnap méltó módon megünnepeltük Cicukát. A tortáról most nem hoztam „direkt” képet, elég belőle annyi, amennyi így látszik. Ja, hogy melyik az? Hehhe, a nagy csokis…

A többi az ajándék. És sikerem is volt vele. Az ajival. Mer’ a torta ugyan nagyon finom lett, de messze nem olyan szép, mint amilyennek lennie kéne (csinált már valaki csokibársonyt festékszóróval? És összejött neki? Mer’ ha igen, feltétlen keressen meg), ráadásul a 4 féle krémnek köszönhetően olyan rettentő tömény, hogy hú.

Viszont a többi süti, na, az remekül is nézett ki! És töménynek sem találtuk, lévén ezek akármennyire is szépek, nem ehetőek ám!

Gabi barátnőmtől kaptam az ötletet, a Meskán találta ezeket a jópofaságokat, egyik fele a kupacnak szappan, másik része meg gyertya (Szeretném ezúton is megköszönni a készítőiknek, tényleg csodásan fest mindegyik! A szappanokat Ajándékszappan készítette, a gyertyákat Memelye. Mindketten nagyon kedvesek, segítőkészek, bátran ajánlom őket! Ja, hogy esetleg már az értékelést is megírhatnám a Meskán….)… mondom, mostanában majd’ minden este gyertyát gyújtunk, és hát Cicuka vonzódását a kulináris dolgokhoz régóta ismerjük, és ugye fürdeni is nagyon szeret, ezeknek biztos nagyon fog örülni…

Tetszett is Neki nagyon mindegyik, a gyerekeknek nemkülönben (D. kedvéért egy csomó gyertyát meggyújtottunk, és elfújhatta őket, G. meg egy idő után szintén kedvet kapott fújdogálni, úgyhogy vagy 20 percig csattingattuk az öngyújtókat, és gyújtogattunk lelkesen).

Úgyhogy mindent egybevetve jó kis szülinap sikeredett…még nagyon sok boldogat kívánunk, Tamás!!!!

Extra tojás

Mivel holnap van Cicuka szülinapja, és már tegnap megjött Klári mama, hogy amíg én a konyhában tüsténkedek, addig legyen, aki lefogja a kölköket. T. kinézett magának egy tortát az új könyvből… hát, ránézésre 2 nap, mire összerakom… 4 féle krém, plusz az alap…

Ráadásul én meg kiszúrtam egy leveles tésztás sós tekercset, olyasféle, mint a kakaós csiga, csak olajbogyókrémmel kell megkenni. A nyálam csorgott, amikor olvastam a receptet.

Szóval ma sütés-főzés volt nagyüzemben, és közben olyat láttam, amit még sose: tojást, aminek 3!!! sárgája volt! (pedig én aztán feltörtem jó pár tojást már életemben…emlékszem, amikor a sütőipariban anno csináltuk a képviselőfánk-tésztát a kenyérgyárban…nem emlékszem pontosan, de vagy 80 tojást kellett egy üstnyi tésztába beleütögetni egyesével…S., te se emlékszel, hány darab kellett egy adaghoz? ,-) )

Hazaértünk...

...Ilyenkor az ember mindig olyan felemásan érzi magát, merthogy azért a „mindenhol jó, de a legjobb otthon”, az nem butaság…viszont nagyon jó volt együtt, rég tudtunk mi hárman csajok ennyi időt együtt tölteni…

Na, majd nyáron…lesz itt élet, asziszem’…

Játszóház a Malomban

A tegnapi délelőtt sikerén felbuzdulva ma játszóházba mentünk. Vittük Gábort is, aki úgy mászott fel a két méternél is magasabb meredek lejtőn, mint a csík… semmiben nem fog lemaradni mozgásilag Dávidtól, az fix. Volt együtt csúszdázás, labdában ugrálás, lógázás, minden… oltári jól éreztük magunkat…

Ja, és a csajokkal való „kidumálás” se maradt ám el… minden este minimum fél egyig ülünk a konyhában, és tépjük a szánkat… holnap meg már megyünk haza. De gyorsan elmegy néha egy hét, nem?

Disznó!!!

Tegnap délelőtt Zsófi hazaugrott Botonddal, hogy némi cuccot hozzanak még magukkal ( ő nem gondolta, hogy rögtön csütörtökig fognak maradni, úgyhogy kellett az utánpótlás), otthon viszont kiderült, hogy időközben Fecó benyalt valami vackot, is nincs jól, így ő otthon maradt kicsit ápolónőt játszani, Apu meg este visszahozta Botondot. És milyen jól tette! Új barátság született ugyanis… Már tegnap este nagyon várta Dávid, hogy B. megérkezzen, örült látványosan neki, majd ma reggel, amikor Apu kitalálta, hogy menjünk be együtt a városba a játékmúzeumot megnézni (közben feltett szándékom volt meglépni egy órára a plázába…), kimondottan boldognak tűnt, hogy csak ők, a „nagyok” jönnek, a „kicsik” (Nándi és Gábor) meg majd jól otthon maradnak (már most bandázik….).

Még a játékmúzeum előtt elugrottunk friss tojásért, ami itt Ballószögön D. egyik kedvenc programja (el is mesélte, hogy hogy tojják a kakasok! a tojást, és akkor a tojás belemegy a robotba (szállítószalag), és úgy dobozolják, hogy a nénik megvehessék).

Ezután bementünk Kecsóra, és bár sajna a játékmúzeum zárva volt, Apu mentette a helyzetet, és átsétáltunk a kultúrházba, ahol volt viszont vadászati kiállítás… na, D. meglátta a vadakat, és lelkesen felordított: Nézd! Anya! Disznó!!!!!!! Á, nem röhögött az egész csoport, aki épp jött kifelé…

Na, itt tényleg magukra hagytam őket háromnegyed órára (esküszöm, hogy új benti cipőt akartam venni a gyereknek, nem tehetek róla, hogy az egész Malomban nem volt, volt viszont marha óccsón csillogós hosszú ujjú felső…), és arra értem vissza, hogy még mindig a vadakat nézik…úgyhogy jól érezték magukat.

Viszont a fotók nem lettek jók, mert fényképezőt nem vittem persze magammal, így ezek mobilos képek… ja, és estére már olyan nagyon jóban volt a két fiú, hogy egyfolytában ölelgették egymást…

Este egyébként Zsófi is visszajött, D. a következőképp fogadta:

„Zsófi!! Zsófika!!!! Már úúúgy vártalak!!!!!!” Hehe…nekem mééér nem örül így????

Örökzöld szórakozások

Vannak olyan „játékok”, amikkel mindig le lehet nyűgözni a gyerekeket, és most itt jópár felbukkant:

1.: barátságos macska (vagy kutya, de itt most macska van). Anyuék szomszédjában van egy cicája, akinek Anyuék majd’ mindennap adnak valami maradékot, vagy tejet, vagy ilyesmit, és mivel a szomszédék hajnaltól estig nincsenek otthon, a macska gyakorlatilag egész nap a mi házunk előtt sertepertél, hátha leesik neki valami. És lévén nagyon barátságos állat, nem nagyon akadt fent azon, hogy 4 gyerek gyűri-marja…

2.: együtt főzés a Papával. Én tuti nem tudnék úgy rántottát sütni, hogy 3 darab 4 év alatti gyerek ücsörög mellettem a pulton, és ebből sanszos, hogy 2 leveti magát egy hirtelen ötlettől vezérelve, de a fater megoldja…

3.: ágyra-ágyon ugrálás. Nos, mivel a hétvégén már nem volt elég fekvőhely, Apu lehozott egy nagy matracot, amire a gyerekek rögtön elkezdtek ráugrálni, és mivel nagyon tetszett nekik (meg nekünk is, mert olyan aranyosan kacarásztak közben), nem is raktuk el… úgyhogy fürdés előtt egy órán át képesek minden nap nekifutásból ráugrálni… nem, még egyiknek sem tört ki a nyaka…

Így aztán nincs unalmas pillanatunk… ja, és két aranyköpés (és az egyik G-től!)

Kint a teraszon van egy hintaszék, Dájí és Gábor belemászott, én hintáztattam őket, közben Dáviddal énekeltük a hinta-palintát. Gábor egy ideig majd fülelt, majd a dallam első elnyújtott taktusaira belevágott: „aaaaannnyaaaa…..auuuutóóóóóóóó” Dáviddal egymásra meredtünk (látszott, hogy ő is meglepődött), majd egyszerre nevettük el magunkat.

Az ilyen pillanatokért érdemes… A múltkor megnéztem az „Ilyen a formám” c filmet J.Loval. Na, abban volt egy jelenet, amikor a főhős megtudja, hogy a barátnőjének ikrei lesznek (nem tőle, csak hogy bonyisabb legyen-nem, J.Lo nem lépett félre, egy kémcső volt az apa, és még azelőtt esett az eset, hogy a főhőst megismerte volna), és eléggé kiakad. A parkból beszédül egy játszótérre, ahol is egy nagydarab fekete apukával (akinek 3 gyereke van) merül beszélgetésbe, és megkérdi tőle, tulajdonképpen milyen is az, amikor az embernek gyerekei vannak. Erre a krapek őszinte (résztvevő) pofával:

„Szörnyű. Aztán megint szörnyű. Aztán megint szörnyű… aztán jön egy csodálatos pillanat!.... aztán szörnyű, szörnyű, szörnyű… de aztán megint van egy pillanat!!!!!”

És ekkor az egyik gyereke odafut hozzá, és átöleli. Főhős reménykedve: „ez egy olyan pillanat, ugye???”. Apuka boldogan bólint… kár, hogy rögtön utána észreveszi, hogy a kisfia egy adag macskaszart szorongat, de a pillanat, na az szép… és ez most ilyen volt nálunk is (macskaszar csak a teraszon akadt, egyik gyerek sem markolt bele, úgyhogy nincs egy zokszavam se).

No, és akkor D. benyögése. Simogatom a macskát, erre aggódva rámszól:

„vigyázz, anya, nehogy megkarmold az új körmöddel!!!!” Én. A macskát. Hehe. Pedig most kimondottan szolid a körmöm…

Nándi 1 éves!!!!

Tegnap volt egy éve, hogy Nándesz megszületett…aki visszakeresi a blogban, láthat szüléstörténetet az én szemszögemből, lévén ugye ott voltam, Bobó meg nem nagyon akart hozzáfűzni semmit…

És most már bizony egy éves szülinap van. Én nem tudom, minél öregebb az ember, annál gyorsabban megy az idő, vagy mi, mert néha tényleg olyan, mintha az egész csak tegnap lett volna…

Mindegy, most nem nosztalgiázok, lesz arra még idő rengeteg, most inkább mesélem, hogy tegnap, az a tök nyugis éjszaka után mind a három kölök boldogan ébredt, rögtön belevetették magukat a játékba (meg a macskát, de arról majd lesz kép később, most a szülinap aktuális), majd becsatlakozott a csapathoz Botond is (megjöttek ugye Zsófiék), na onnantól aztán tényleg volt élet….

Megvolt az ebéd, össznépi szuszka, majd némi séta után jöhetett az ünneplés…az ünnepelt fülig-vigyorral tömte magába a túrótortát, a többiek próbálták behozni a lemaradást (G. villával nyomta, bocs), és bár nem találok olyan képet, amin mindenki egyszerre rajta van, (bár most látom, hogy volt, hogy G. 2!!! villával nyomta- még nagyobb bocs) higgyétek el, mindenki elégedett volt, ugyanis a Bobóék még egy kedvenc-csokis tortát is hoztak. Éljenek soká. Főleg Nándesz. Szóval betortáztunk, aztán elhalmoztuk Nándit ajikkal (hálistennek Bóbi meg Zsófi eleddig nem tudta átadni az én kölkeimnek a karácsonyi ajikat, így D. sem akadt ki azon, hogy nem kap semmit). Legnagyobb sikere a nyuszimotornak volt, egész komoly balhék törtek ki amiatt, hogy éppen ki üljön rá (Botomd és D. is ültek rajta, nade nem tudok egyfolytában fotózni, pláne, hogy D. egy egész komoly parkolóházat is kapott, kb. 50 matricával – útzár, autómosó, sebességkorlátozás, ilyesmik- amiket, lévén a család legkreatívabb kedvű tagja, nekem kellet felragasztani, úgy, hogy közben az egyik gyerek rángatta a parkolóházat, a másik néha elcsórta a matricákat, a harmadik el is fogyasztotta a felét, mire észrevettem….).

Mindenesetre estére megint úgy lefáradt mindenki, hogy az altatás nem okozott senkinek se gondot.

Ma apukák hazamentek, mi még maradunk csütörtökig (valszeg’ Zsófiék is itt lesznek egész addig… kidumálhatjuk magunkat rendesen…)

Aprónép

Hát, írni az embernek négy gyerek mellett nem nagyon van ideje, de azt megállapíthatom, hogy mind a négy gyerek szép. Sőt, gyönyörű. Csak ne mozognának ennyit…

Érkezés Ballószögre

Na, reggel lepattintottam Dájít (nyugi, csak oviba ment), nekiláttunk Gáborral, és bepakoltunk. Ez persze csak így leírva egyszerű, mert Gábornál a pakolás az főként a KIpakolást jelenti, tehát amit én beraktam, azt ő ki, de mivel én kicsit gyorsabb vagyok, azért csak sikerült megtöltenem két nagy bőröndöt, néhány kisebb táskát, pár reklámtatyót, meg a hátizsákom.. Már múltkor is mondtam, addig nem nyugszom, amíg nincs odakészítve egy bizonyos mennyiségű cucc…és az elég nagy mennyiség, amit én elégnek ítélek.

Mikor G-t lefektettem, akkor még becsomagoltam a maradék karamellákat, majd még pár cuccot bepakoltam, eddigre meg is érkezett T, mindent beraktunk a kocsiba, beültünk, elspuriztunk Dávidért (aki persze sírt, hogy mért mentem érte ilyen korán -4kor- , ő még játszani akart egy kicsit), őt is berámoltuk, és irány Ballószög. Itt meg aztán volt nagy örömködés, mindenki örült mindenkinek, meg volt némi ajándékozás is, Anyuék átadták a gyerekeknek a karácsonyra szánt ajikat, majd közös vacsi, közös fürcsi (jó, nem mindenki, csak az aprónép), és probléma nélküli esti lefekvés. Ilyenkor mindenki egy kicsit izgul (márhogy az anyák), hogy a gyerekek hogy fognak majd elaludni, de nem volt gond. Dávid a Mamával alszik egy szobában, úgyhogy vele nincs gond, Gábor meg velünk a hálóban, de mivel mi úgyis később fekszünk le, van ideje egyedül elaludni, ha meg már egyszer elaludt, akkor akár ágyú is szólhat mellette… ez most már tényleg tutiziher, ugyanis egyszer csak hallottunk, hogy T. telefonja ezerrel csörög a hálóban… Tamás berohan, hogy „nehogy Gábor felébredjen”, lerendezi a telefont, majd akkor nézi, hogy előtte már volt 8!!! nem fogadott hívása… és ne tudjátok meg, hogy az ő telója milyen hangosan csörög… és basszus, G. átaludta a 9 hívást…nemsemmi.

Most itt leszünk jövő hét csütörtökig, holnap jönnek még Zsófiék is, itt lesz 4 gyerek, unatkozni nem fogunk, az ziher.

Sós karamell

Mert nekem mindig variálni kell… mert nem elég a bonbon, kell a karamella is… nem akarom nagyon részletezni, hogy milyen érzés volt 145 fokosra melegíteni a cukorszirupot, miközben G. a seggemet harapdálja… rájött ugyanis, hogy nagyon rászedték, mert már egyetlen fiókot sem tud kirámolni, és valahol csak le kellett vezetnie a feszkót…de az eredmény, na, az mindent megér…

Ez egy nagyon jófajta karamella lett, mert nem szedi ki az ember fogtöméseit, de azért olyan nyúlós-karamell jellege van, és hát ez a sós íz…nekem nagyon bejön.

Az más kérdés, hogy most ugye este tíz van, és nemrég hagytam abba a csomagolgatást (és még a felével sem vagyok készen, de elfogyott a celofánom, úgyhogy holnap a bőröndpakolás mellett még ez is lesz), de remélem, kiccsaládom értékelni fogja az ügyködést (az én húgaimnál, ha édességről van szó, akkor az ember ebben olyan nagyon nem nyúlhat mellé).

Hétköznapok

Hálistennek eddig eseménytelenül telt a hét… azért örülök most ennek különösen, merthogy elvileg péntek délután megyünk Anyuékhoz, bepótolni az elmaradt Karácsonyt, amikor is ugye nem jutottunk le…

Mivel a bonbonkészletem kifogyott, gyártottam új adagokat (étcsokisat tej-tonkás belsővel, és tejcsokisat marcipános-narancsos töltelékkel, holnapra meg beterveztem egy adag sós karamella összehozását (meghozta a Boookline az új könyvemet, valamit muszáj belőle rittyenteni), úgyhogy azért bár eseménytelen a hét, korántsem unalmas. Bár G. elég jól tolerálja a konyhában való ténykedésemet, azért eljutottunk odáig, hogy a második sor fiókra is zárat kellett szerelnem, mert ugye a legalsókat már 2 hónapja le kellett zárni, most jött rá, hogy fölötte is vannak fiókok, még érdekesebb dolgokkal, és nem mindig tudok ugye odakapni, hogy a veszélyesebbjét kiszedjem a kezéből (illetve oda tudok, de akkor még több csoki maszatolódik szét a konyhában, pedig már épp kezdek büszke lenni magamra, hogy egyre kevesebb maszattal dolgozom).

Ja, és esténként, amikor D. hazajön, majdnem mindennap Wii-zik egy kicsit… Tegnap megengedte, hogy egyet én is játsszak, bár ilyenkor megszabja, melyik játékot válasszam. Van egy olyan, amiben célba lövés van, először felszálló lufikra kell lődözni, majd agyaggalambokra, majd kólásdobozokra, a végén meg az van, hogy kis játékfigurák vannak, és jönnek az ufók, el akarják őket ragadni, és az ufókat kell sorban kilőni, miközben a figurák őrülten rohangálnak…

Na, amikor ide értem a játékkal, D., aki addig meredten figyelt, vigyorogva megszólal:

„ nem is azért futkosnak a gyerekek, mert félnek a repülőktől, hanem mert jön a lövős anyuka!!!”..és röhög… rémületes vagyok, és így kell megtudnom…

Wii

Most hétvégén is előszedtük a WII-t, persze azt a játékválogatást, amit már a múlt hétvégén is mutattunk Dávidnak, merthogy 3+ van ráírva, de ugye akkor csak nézte. Most azonban a tehenesnél kivette az apja kezéből a távirányítót, és nekiindult…

A játék lényege ugye az volna, hogy az ember ül egy tehénen, rohan az úton, és közben el kell gázolnia az úton felbukkanó madárijesztőket. A gyerek viszont egyfolytában az út menti réten bóklászott, neki-nekicsattanva a kerítésnek, plusz az összes fának nekiment… mi néztünk össze az apjával, hogy hát jóvan’, a gyerek először próbálja, kicsit béna, de hát istenem, ne törjük már le… erre egyszer csak D. megszólal: Anya! Sikerült! minden fának nekimentem!!! De mér nem tudom átugrani a tehénkével a kerítést???” Jahogy direkt csinálta…nnna, akkor viszont nagyon ügyes!!!

Tudom én, hogy pár év múlva annak fogok örülni, hogy ha a gyerek egy percre leteszi a videojátékot, de most azért büszke vagyok rá.

És különben is, sátrazás is volt, előszedtük a régi Verdás sátrat, hát úgy örültek neki, hogy csak na… én meg egy órát röhögtem azon, hogy milyen amorf alakokat tud felvenni egy sátor, ha két gyerek ugrál benne, és azon igyekszik, hogy kinyomja a plafont…

Mennyire engedékeny egy kacsa?

Ma buktát sütöttünk Dájíval. Tudom, hogy a legtöbb gyerek szívesen tevékenykedik a konyhában, de D-nek sztem’ még tehetsége is van hozzá, pillanatok alatt megtanulja a hozzávalókat, és még a konyhai eszközök is jól állnak a kezében (igen, kezelheti az elektromos habverőt. Okos, és nem dugja bele az ujját). Bárcsak enni is annyira szeretne, mint főzni…nade mindent nem lehet.

A bukta ugye önmagában azért kevés, így sütöttem kacsacombot is. D. szemléli a combokat, majd megkérdi, mi az. Mondom kacsahusi. Ő: az a kacsának a lába? Mondom igen, mi most a kacsának csak a combiját esszük meg. Erre D: „És megengedi????” Kész voltam…

Dávid szövegel

D. az asztalnál reggelizik. Én mellette vasalok. Egyszer csak D. felháborodott hangon:

„Hé! Ki gőzöl mellettem???!!!”

Vacsorára bordát csináltam.

T: Dájí, nagyon finom lesz ma a vacsora, bordahusi!!!

D: Bolhahusi??????

Dávid veszettül tologatja a székeket, kialakít belőlük valami kis zugot, és hívja Gábort: „gyere Gábor, dolgozzunk, ez Apa munkahelye, az a neve, hogy PONT HU!!!”

És végül tőlem is egy, mert néha magamnak is tetszem:

Este fél hét, vacsi készül, gyerekek az őrület határán rohangálnak, pacsálni kéne, teríteni, stb

T: Gyere, ülj már ide mellém… Úgy hiányzol!

Én: Ja…ugyanígy hiányol a sütő, a gáztűzhely, az étkezőasztal, a fürdőkád, meg a két kölykünk….

(Igen, Felált, és segített. De ez nem poén.)

Cumisüvegek

Este melegítem G. tápijához a vizet, mellette Dájí kakaóját (senkit ne zavarjon össze a lötty színe, még mindig a vaníliás szójatejet hívja kakaónak… és igen, este szeret cumisüvegből inni…): D. nézi, és visong: „anya!!! Nézd! Fogócskáznak!!!! Mingyárt’ elkapjaaaaa!”

Egyébként, ha már szóba jött: furcsa, hogy D. ennyire ragaszkodik ehhez az esti cumisüveg-szeánszhoz… cumizni soha nem cumizott egyik gyerekem se (nem, nem arról van szó, hogy nem kaptak, én felajánlottam a lehetőséget mindkettőnek - sokszor próbáltam betömni vele a szájukat, és higgyétek el, minden létező márkát kipróbáltam…-, de mindig megvetően kiköpték.), de ez az esti cumisüveg, ez kell. Sőt, hétvégén a délutáni alváshoz is kell neki.

Annak idején, amikor tavaly szeptemberben elkezdte a bölcsi-ovit, akkor kicsit aggódtam is, mert ott nem szívesen adtak nekik alváshoz… mondom, úristen, nem fog elaludni… DE. Egyszer kérte a „kakót”, mondták neki, hogy ez ovi, itt nincs, azóta nem kéri… De próbálnám meg én elvenni… Jó, nyilván látja, hogy G. kap, akkor ő miért ne kapna…. Úgy vagyok vele, hogy sok kárt nem okoz, majd középsősen csak nem csinálja már…

Valami tipp valakitől?

Ki mit visz az oviba?

Karácsonyra nem csak a fotókat kapta T., hanem poénos ajiként kapott 2 „plüssállatot” is…

Annakidején, amikor nekem meglett Placcs, és társai (a döglött sünöm, ugyebár, a mosómedvével, meg a nyúllal), T. szétcikizte az agyamat, úgyhogy nagyon örültem, amikor az egyik webshopban találtam neki való plüssöket… konkrétan plüss agy- és idegsejtet.

Karikor volt is nagy sikerem vele, jókat rötyögtünk, mondtam, vigye be az irodába, vagy dugja a táskájába, aztán már jöhet bármi, van plusz idegsejtje, agysejtje…

Igenám, de Dájí közben beleszeretett az idegsejtbe, úgyhogy azzal is alszik, és ma reggel kijelentette, hogy viszi magával az oviba… Nem mondom, volt sikere rendesen, az óvónők sztem azt hitték, hogy már mindent láttak, amit csak egy gyerek bevihet magával az oviba, kistakaró, kisautó, cápák, sárkánytojások, anya kendője, akármi… nade idegsejt?????

Hiába, no, haladunk a korral…

Új sorozatot indítok...

Már a "Teszkóba indulunk" c. kép is ide kívánkozna, de mindegy. Új sorozatot csinálok, 2011 legpocsékabb fotói címmel. Íme az első. Asszem, nekem tényleg a fakanál mellett kéne maradnom... mindenki jobban járna.

Főztünk

A hétvégén nem csak vásároltunk ám, hanem főztünk is rengeteget. Először is készült paradicsomleves, ez D. új kedvence. Főleg a csipetke benne. És nem csak enni szereti nagyon, hanem csinálni is… a képeket elnézve megérthetitek, hogy azért van bennem bizonytalanság, hogy örüljek-e ennek, de azért inkább örülök (holnap jön a Tünde, könnyen beszélek…).

Szóval nekiláttunk, 3 tojásból csináltam csipetketésztát, nagy részét D. csipkedte, én meg próbáltam megakadályozni, hogy az alant cserkelő G. feje is tiszta liszt legyen (nem sikerült). Mint látható, a végén már a lábát is bevonta a mókába…még jó, hogy addigra elfogyott a tészta nagy része…

A végén annyi csipkedett lett, hogy már nem is paradicsomleves volt csipkedettel, hanem csipkedett némi paradicsomlevessel… de hát ha így szereti… Ezt azért a főzősuliban nem fogom reklámozni, hogy „ezt is én főztem!!!”…

Készült ellenben igazán finom tigrisrák is, fokhagymás vajjal (sőt, még „fokhagymajonézt” is csináltam…), a rákot D. nem volt hajlandó megkóstolni, de a pucolásban rendkívül lelkesen részt vett, szinte hősként tekintett az apjára, ahogy az hámozta sorban az állatokat. Csináltak együtt csokilávát is, úgyhogy desszertben sem szenvedtünk hiányt (nem, ezt sem kóstolta meg… ő egész hétvégén „pamamicsomos levest” evett… D-re ellenben ilyen szempontból büszke lehetek, egyformán lelkesen tolta a bébiételt, meg a fokhagymás rákot… nem is tudom, miért veszek én még egyáltalán bébiételt…).

Ja, és újra beizzítottuk a WII-t… van hozzá olyan játék, amit elvileg (a leírás szerint) 3 éves kortól lehet játszani. Gondoltuk, hátha. (10 év múlva meg majd azon fogok anyázni, hogy a gyerek nem szakad el a számítógéptől-videójátéktól…). Nos, mi T-vel marha jól szórakoztunk, ugráltunk a tehénnel (nem, Gabi, ez nem a nyögős ;-) ), meg lőttünk lufikra, de Dájí nem akarta kipróbálni, csak az instrukciókat adta, hogy merre menjünk- hova lőjünk … De hát kimenni nem lehetett, az építőkocka meg már uncsi nekik… így aztán mi játszottunk, ők meg nézték… bele lehet kötni a nevelésünkbe, az kétségtelen, de láthatóan mindenki jól érezte magát…

Ja, és amikor nem főztünk, akkor a Bébi tévé mellett Paprika tévét néztünk… Rachel Allen épp nagyon alkotott valamit, amikor Gábor veszettül elkezdett mutogatni a képernyőre, és kiabált: „Mama!!!!!”. Édes volt.

Egyformában

Teszkóba indultunk délelőtt…olyan aranyosak voltak a kölkök a kis egyforma cuccukban, hogy csak még… csináltam vagy 10 fotót, mert egyszerűen képtelenek voltak egy helyben megállni, mondom valamelyik csak jó lesz… ez lett a legjobb. Díjat nem fogok vele nyerni, az hétszentség.

D. alszik...de hol???

Mindannyian emlékszünk arra, hogy volt időszak, amikor mindenhol máshol érdekesebb volt aludni, mint a saját ágyunkban. Nekem konkrétan könnyű dolgom volt, sokáig hárman osztoztunk egy szobán a húgaimmal, akkor, ha jól emlékszem, néha ágyat cseréltünk, néha lecuccoltunk a padlóra egy takaróra… Nyáron, amikor kimentünk a Meseházhoz (Kaposhomokon volt egy kis hobbitelkünk, nem termett rajta meg semmi, csak a dinnye, volt egy almafa, oszt ennyi…ja, és sóska, meg spenót), akkor egy kiselejtezett ejtőernyőn aludtuk a legnagyobbakat délután, az erdő szélén…jó, mondjuk akkor már nagyobbak voltunk.

Amikor nem a padlóra hurcolkodtunk le, akkor vérre menő harcok folytak azért, hogy esetleg alhat-e valaki a ZÖLDön (így hívtuk a kanapét a nappaliban, és csak nagyon ritkán alhattunk rajta, főleg, ha betegek voltunk).

Hallottam azóta olyan gyerekről, aki egy papírdobozban aludt hetekig, mások a játéksátrat favorizálják, a gyermeki elme roppant kreatív. De nem gondoltam volna, hogy már most szembesülnöm kell ezzel a „gonddal” a saját gyerekemnél.

Még hétfőn történt, hogy a szokásos menetrendet követve 10 körül be akartam nézni Gáborhoz (minden este így van, bemegyek, betakarom, majd mielőtt megyek lefeküdni, akkor benézek Dávidhoz, ő kicsit ugye később alszik el, mint Gábor (na, erről is lehetne ám egy oldalt írni…mostanában minden este megy a kavarás, szomjas, pisilni kell, még egyszer mossunk fogat, nem álmos, nem akar aludni, még egy kis mesét akar nézni, satöbbi, néha fél tíz, mire elalszik….nem is értem, hogy bírja…), később kell rendbe rakni- teszem azt megfordítani, hogy ne a lába legyen a párnán, és a többi), és a szemem sarkából látom ám, hogy valami van Dájí ajtaja előtt… ismeritek azt az érzést, amikor egyfelé néztek- én konkrétan ugye G. ajtajára- erősen koncentráltok- én ugye arra, hogy halkan nyissak be-, és megláttok valami foltot, vagy mozgást, vagy valamit, és megáll bennetek az ütő…

Hát, hirtelen én is lezsibbadtam, odakaptam a fejem, hát látom ám, hogy D. jóízűen horpaszt az ajtaja előtt…

Feje a nagypárnán, dereka alatt a kispárna, lába alatt a zsiráfos kispárna… megágyazott ő magának, a lehetőségekhez képest megpróbálta magának a legnagyobb kényelmet biztosítani… Persze azonnal rohantam a fényképezőért (1. kép), majd amikor megvolt a kívánt fotó, visszatelepítettem az ágyába. Másnap reggel oviba menet kérdeztem tőle, hogy miért akart a folyosón aludni, erre közölte, hogy „mert én ott szeretek a legjobban aludni, és ma is ott akarok aludni”, úgyhogy tudtam, hogy ezzel még lesz egy-két körünk.

Este persze rákezdte, hogy ő kint akar aludni, én lebeszéltem róla, lefektettem, majd mentem tévézni. Kitalálható, hogy amikor 20 perc múlva elnéztem hátrafelé, már kint találtam félálomban… megbeszéltük T-vel, hogy végül is, néha alhat kint (márhogy addig, amíg mi nem megyünk aludni, akkor azért visszatesszük az ágyába), így aztán, mikor tegnap eszébe jutott, hogy kint akar aludni (tegnapelőtt valahogy bent maradt a szobában…csodálkoztam is), segítettem neki megágyazni (miután végeztünk, belefeküdt, és ő maga kérte, hogy fotózzam le (2. kép)…esküszöm.)… valahogy azt gondoltam, hogy majd ott legalább hamar elalszik…hát nem…ugyanúgy ment a variálás, úgyhogy ma konkrétan megtiltottam a kint alvást…nade nem állhatok a folyosón, amíg elalszik!!!!! Úgyhogy 2 perce készült a hármas számú kép…

Nos, nézzük a jó oldalát… megtanult szépen megágyazni.

Látogatók Itáliából

Hosszú idő után végre meglátogattak minket Nyuszi barátnőmék… valami hihetetlen, mekkorák már a gyerekek… Lilus komoly nagylány, Zalán meg kész férfi…

Nagyon jól jött ki, hogy Gábor, szokásától eltérően, bealudt a délelőtti séta alatt, nyomta másfél órán keresztül, így abszolút nem volt gond, hogy a délutáni alvásidő alatt tudtak csak jönni (kis jóindulattal útba esünk egyik nagymamától a másikig, holnap már indulnak vissza Olaszországba, úgyhogy ez volt az utolsó pillanat, hogy egy röpke talit összehozzunk). Az egyetlen bánatom az volt, hoval, hogy nyáron kimegyünk hozzájuk egy hétre (aztán persze úgyis majd Gábor dönti el a dolgot…).

Kaptunk ajándékokat is, adtunk is, mindenki örült mindennek, mi Nyuszival főleg annak, hogy tudtunk egy órát nyugodtan beszélgetni… közben Lili ugyanis tök jól lefoglalta a két fiút. Örülök azért, hogy Gábor sem az a feszkós fajta, számára idegen gyerekekkel is pikkpakk összehaverkodik… lassan kéne neki valami közösséget keresnem, nehogy leszokjon erről.

G.

Gábor rohamos fejlődésnek indult…bennem meg fejlődésnek indulnak a rohamok… basszus, mi lesz velem, ha ez már most így felmászik ide-oda??? Ma reggel már Dávid komódjáról szedtem le (fel kell másznia az éjjeliszekrényre, és onnan tud felkapaszkodni a komódra…illetve csak mától tudom, hogy fel tud, de ezek szerint fel tud…), épp a szekrény teteje felé igyekezett… Erről nincs fotó, mert inkább az életét mentettem, de ezt most, ahogy a fotel támlájára felmászva ott egyensúlyozik (és még a cumisüvegét sem teszi le…), ezt azért lekaptam. Igen, utána a gyereket is. Asszem bukósisakot szerelek a gyerekre most már tényleg…

Még a karácsonyi ajikról

Na, ezt azért megírom… mert van abban valami nagyon jó, amikor valaki úgy vesz ajándékot a másiknak, hogy tényleg átgondolja, hogy az illető minek is örülne, és nem „csak úgy” vesz valamit…

Hogy értsétek:

Tamás kapott a kollégáitól egy nagy ajándékcsomagot. Mivel aznap, amikor hazahozta, épp mindenki dögrováson volt, nem is bontotta szét, csak a celofánon keresztül kuksizta kicsit meg, konstatálta, hogy oké, fini dolgok vannak benne, majd örül neki, ha épp lesz ok örülni.

Aztán ugye jött a szenteste, az újabb betegségek, majd az utazás, csomag kint volt a garázsban a polcon.

Mikor jöttünk haza Párizsból, még a reptéren bementünk egy delikáteszbe, vettünk magunknak sajtokat, meg ajándékba ezt-azt (mondtam, ugye, hogy a városban nem volt alkalmunk vásárolni…ciki, de majd’ mindenkinek a reptéren vettünk kis meglepit…), és szintén magunknak- mert az ember ugye annak vesz a legtöbb mindent, akit igazán szeret, hehe- vettünk egy kis speckó mustár-válogatást..olyan jól nézett ki, hogy a nyálam csorgott, főleg az egyik szélső, rózsaszínes (lássuk be, elég guszta, ribizlis mustár)…

Erre tegnap délután (délelőtt Kláriék haza tudtak végül is menni, Imre jobban lett) T. mondja, hogy behozza a többiektől kapott csomit, nézzük már meg, mik is vannak benne.. Találtunk nagyon sok extra dolgot, ízesített olajat, vaníliát, zöldcitromos sót, gyöngyvirágos körtelekvárt, karamellát, koffeinmentes teát (mert ugye T. koffeinérzékeny), édességeket, tésztát, bort…éééés egy üveg extra mustárt… ránéztem, majd lekaptam a polcról a Párizsból hozott kis mustárokat. Igen. Ugyanaz. Komolyan, majdnem meghatódtam, mert mi ez, ha nem gondolatolvasás??? Köszönjük, fiúk-lányok!!! Ja, és én a vacsihoz ebből a kakaóporból csináltam kakaót magamnak. Állatjó. Köszike.

A betegség újabb áldozata

Mire hazaértünk, a gyerekek teljesen meggyógyultak (jó, már jól voltak akkor is, amikor elmentünk, de most már esznek is normálisan), ami jó, a rossz viszont az, hogy most meg Imre dőlt ágynak (gyakorlatilag szó szerint). Tegnap este, amikor megjöttünk, azt mondták, hogy ők hármasban (Klári, Kati és Imre, aki harmincadikán jött „erősíteni a csajokat, legyen férfi is a háznál”) ma kora délután hazamennek…na, ebből nem lett semmi, reggel Klári úgy jött le az emeletről, hogy Imrén kitört ugyanaz a vacak, nem is tud felkelni…úgyhogy indulás holnapra halasztva.

Ja, de azért tegnap este volt itthon is pezsgős koccintás az új év tiszteletére, persze Dávid élvezte a legjobban, mindenkivel hatszor koccintott, és szerintem teljesen felnőttnek érezte magát… Ma meg pogácsát sütöttünk, és végre elővettem a majd’ egy éve a szekrényben álló autó-motor-autópálya alakú szaggatóimat… Ezektől D. persze teljesen beindult, úgyhogy majdnem az összes tésztát ő szaggatta ki, pedig nem volt kevés… Nem csak Páriszban vannak jó dolgok, mi?

Párizs-negyedik nap

Eljött az új év… remélem, tényleg bejön az, hogy az ember azzal fog a legtöbbet foglalkozni egész évben, ahogy azt az évet elkezdte, mert akkor mi idén sokat fogunk utazni…

Tegnap este végül is hajnali kettő előtt valamivel indultunk vissza a szállodába. Jártak ugyan a metrók, legalábbis a vonalak egy része egész éjjel működött, de ritkásan, és pont ekkor indult haza a fél város- legalábbis mi így érzetük… olyan tömeg volt, mint amilyet a japán metrókon szoktak mutogatni, és hasonló stílben is szálltunk fel, mint ott… Azon röhögtem az egyik hapsival, hogy mikor mondtam, hogy nem tudok kapaszkodni, azt válaszolta, hogy szerinte nemhogy kapaszkodnom nem kell, hanem mind a két lábamat is felemelhetném egyszerre, akkor sem esnék el…

Mindenesetre fél háromra voltunk a szállodában, és közkívánatra meg is szavaztuk, hogy ma nem kilenckor indulunk az utolsó túránkra, hanem csak fél tízkor… mit ne mondjak, így is nehéz volt felkelni, nade várt minket a Montmartre…

Idézet a Wikipédiából:

„Igazi fénykorát a boldog békeidőkben (Belle-Époque) élte az 1880-as évektől az I. világháborúig. Írók, művészek, festők és népszerű mulatók negyede volt (a környéken élt például Dalí, Monet, Picasso és van Gogh); girbegurba utcácskáit falusias házak és kisvendéglők szegélyezték. Mára teljesen egybeolvadt a fővárossal, és beépült, de a régi legendák fénye ma is beragyogja. A párizsiak bizalmasan ma is Dombnak (Tertre) nevezik.”

És még ma is nagyon hangulatos, valóban… sok helyi festő alkot itt nap mint nap, és persze próbálják eladni a képeiket…Nekünk például sikeresen, teljesen beleszerettem egy aprócska képbe, amin természetesen szerepel egy Chat Noir is, mert anélkül ugye haza nem megyek…

Szóval megvettük, majd bementünk a Sacré-Coeur bazilikába, ami állítólag Párizs minden pontjáról látszik. Zarándokok ezrei keresik fel minden évben, a Notre Dame után a második leglátogatottabb nevezetesség. Tény ami tény, lenyűgöző épület, méltó befejezése volt párizsi utunknak…a bazilika után ugyanis a csapat összeszedte magát, visszazarándokoltunk a szállodába, pillanatok alatt a bőröndökbe hajigáltuk a cuccokat, és indultunk különbusszal a reptérre…A hazaút hálisten eseménytelen volt, a repülőn meg már alig vártuk, hogy lássuk a kölyköket (bár megegyeztünk abban, hogy pár napot azért még kibírtunk volna valahogy…).Valószínüleg életünk egyik legemlékezetesebb „kirándulása” volt ez… Köszönöm Cicuka, még egyszer!!!!!!!!