Holnap a gyerek elutazik Apuval Ballószögre, hogy egy kicsit Apu is kiélhesse magát vele, de előtte ma, ovi után átmentünk mindannyian a Lilikéékhez (Apu anyujának a húga), hogy egy kicsit Gábort is mutogathassam. Sikere volt mind a két gyereknek, Lilike sütött egy halom palacsintát, volt egy csomó játék, Gábor meg hozta a kis vigyorgós formáját. Nagyon jól éreztük magunkat, Dávid egyszer csak rájött, hogy mi az az új, amivel mindenkit meg lehet hódítani: ez pedig a versmondás. Egyszer csak úgy döntött, hogy márpedig ő Latinovits Zoltán nyomdokaiba fog lépni, és szavalt. Volt cirmoscicahaj, meg jobrradűbalradűl, csigabigagyereki, meg teddybear, meg minden… Elájult mindenki (én is, mert ez a tehetségét úgy látszik kizárólag a nagyközönségnek tartogatta)…aztán itthon tartott még egy előadást: amikor hazaértünk, elkezdte mesélni Apunak, hogy hogyan bucskázott le múltkorjában a lépcsőn…. Hát beszartam a röhögéstől: lefeküdt a földre, mondta: „így estem…le „, és közben buzgón nyújtogatta az ég felé a virgácsait…kész voltam. (kár, hogy a fényképező közben még a pelenkázótáska aljában lapult, akkor került csak elő, amikor már az apjával olvastak valami mesekönyvet…)
A hétvége a játékon és a nagyizáson túl a zabálás jegyében telt. Még múltkorjában látott Tamás az egyik gasztro-oldalon egy hirdetést, miszerint lehet rendelni komplett pulykavacsorát az egyik szálloda étterméből, és gondoltuk, egyszer ki kéne próbálni. Pénteken aztán reggel úgy döntöttünk, hogy aznap úgyis jön Klári, meg délután a Gabiék, főzni nem nagyon lesz idő, itt az alkalom a pulykázásra (meghát nem akartunk lemaradni az ovi mögött, és bár tudok főzni, egy egész pulyka elkészítését most valahogy még nem próbálnám ki…). Tehát reggel megrendeltük, kérdezték mikorra, mondtuk, mondjuk legyen fél hét, de mondták, hogy fél hétre már visznek egyet Törökbálintra, mindjárt visszaszólnak…kicsit nem értettük. Aztán a kislány visszaszólt, hogy bocsi, negyed nyolcra lesznek itt, és ne hari, de a séf rettenetesen kényes arra, hogy minden nagyon-nagyon friss és kifogástalan legyen…még ekkor se értettük teljesen, de legyen.
Na, este, miután a Luca-kísérésből hazaértünk, sorban lefürdettük a gyerekeket, épp elkezdtem teríteni, amikor csöngettek. Tamás indult ki, én is felkaptam a kabátomat, hogy segítsek behozni a kajót, majd a kertkapuban lefagytunk. Ugyanis két öltönyös-selyem nyakkendős pincér indult befelé egy nagy dobozzal, és nem csak úgy odaadták a kaját, hanem bejöttek, és szépen elkezdtek kipakolni. Nem tudom, melyikünk vághatott viccesebb arcot… Mi futárra vagy taxisra számítottunk, és gondolom ők sem ahhoz vannak szokva, hogy egy ilyen vacsit egy lépcsőn, játékok közt ücsörgő nagyinak, egy tátott szájú pizsamás kiskrapeknek, és két, teljesen ledöbbent, zavartan vigyorgó melegítős embernek kell felszolgálniuk. Kész voltunk. Oltári kedvesek voltak, meg jó fejek, úgyhogy végül is nem volt kínos a szitu, csak végtelen vicces.
A kaja egyébként hibátlan volt, a vacsihoz kapott sütőtökös pite meg egyszerűen fenséges. Igaz, most ezt a pulykát esszük három napig, akkora, de sose legyen nagyobb baj.
Ma meg aztán az édességek is bejöttek a képbe: Bóbita a közelgő névnapom alkalmából meghívott minket ebédre, majd desszertezni átmentünk a dizájncukiba, ahova már nagyon rég el akartam jutni. Hát, tényleg csodákat lehet ott kapni, minden nagyon finom volt, mindenki különböző sütiket rendelt, én lelkesen fotóztam, majd lelkesen végigkóstoltam az összeset, a Dávid meg egyszerűen lenyűgöződött egy hatalmas nyalókától….nagyon jól éreztük magunkat (csak most néztem, hogy sajna a kaja elvette az eszem, és a Bobó pocakját nem is fényképeztem le…pedig nagyon éééédi).
Na, tegnap azért bepótoltuk a Lucás randit. Délelőtt megjött Klári, hogy egy kis gyerekfelügyelettel megtámogasson majd minket, amikor holnap akarunk menni a Bóbiékhoz háztűznézőbe, dumáltunk egy csomót, közben Gabival megbeszéltem, hogy amikor indulnak otthonról, akkor felhív, mert van a gyógyszertárban némi intéznivalóm, és ha akkor elindulok, amikor Ők is, akkor nagyjából egyszerre érünk a gyógyszertár elé. Így is lett, már ott álltak, amikor jöttem ki, és Luca rögtön közölte is velem: „nagyon szeretem Dávidot”. Az anyja esküszik rá, hogy ezt magától kezdte el mondogatni amikor elindultak otthonról, és én el is hiszem neki, és jól meg is hatódtam. Aztán ugyanezt elmondta a Klárinak is, majd amikor D. megjött az oviból, akkor vele is közölte (az meg csak pislogott…kérdem én: ez a férfiakban már genetikusan benne van, hogy rögtön lefagynak, mihelyt az ember közli velük az érzéseit?).A vallomáson kívül egyébként volt sok játék, némi evészet, majd amikor indulni akartak haza, kérdeztem D-t, hogy esetleg kikísérjük-e őket a villamoshoz, ezen Luca belelkesedett, odaállt Dávid elé, két kézzel torkon ragadta, és belekiabált az arcába, hogy „kiséjé ki! Kiséjé ki!”… mi meg bepisiltunk... persze pont akkor nem volt nálam a gép, de mindegy. Nagyon vicces volt. Így hát öltözés, kikísérés, útközben kergetőzés, bújócskázás, kirakatbámulás, majd amikor a zöldségesnél megtörtént az elválás-integetés, az én fiam megcélozta a a telefonfülkét, kiabált, hogy adjam oda neki a lilát, majd amikor megkapta, beleordított, hogy „haló, Luca, haló, majd gyere!!”…. Hát nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek…
Ma volt az oviban a Hálaadás-napi ünnepség, pulykával, meg mindennel, ami csak kell. Már pár napja magyaráztam a gyereknek, hogy lesz, ünnep, meg pulyka, de hát persze azért még nem érti, de legalább tegnap kicsit talán könnyebb volt ágyba tuszkolni az ünnepségre hivatkozva ;-)
Örülök, hogy van ez a fényképezős megoldás, mert így azért látom, hogy hogy zajlott ez az egész… bár azt is látom, hogy lassan a gyerek majd szóvá teszi, ha esetleg virslit kap vacsira…Az összes fotó megtekinthető egyébként az „ovis képek”nél… És ismét köszi a fotókért Vikinek és Krisztinek!
Még valami más is: akartuk Kékezüsttel, hogy azért még amíg viszonylag mobilak, addig találkozzon már Dávid Lucával, és én ugye benéztem a dolgokat, mert valahogy bennem az volt, hogy csak pénteken lesz az ünnepség, így aztán mára szerveztem ide őket, és amikor tegnap az oviban rájöttem, hogy mi van, akkor egyrészt kicsit égtem, másrészt meg hazafele motyogtam magamban, hogy „hazaérünk, gyorsan felhívjuk Lucáékat, hogy tudnak-e pénteken jönni” (ezt már eléggé megszoktam, hogy hangosan mondok minden a gyerekeknek, állítólag csecsemőkorban jó, ha sokat beszél hozzájuk az ember….na ez nálam már túl ösztönös úgy látszik), erre D. tök bezsongott, hogy „lucalucaluca”, és rohant hazafelé, sztem’ azt hitte, hogy már itt is van…. És amikor mondtam neki, hogy csak holnapután jön, akkor majdnem sírt. Tudom, még nem érti, hogy mi az a holnapután, de azt tudja, hogy az nem azonnal van. És azt Ő nem szereti. Márhogy nem azonnal jön a Luca.
Ma viszont hazafelé komoly fegyvertényként lehetett Lucát alkalmazni (lehet vitatni a módszer helyességét, nekem bevált mondjuk), ami jól jött, mert ugye egy kicsit fel volt pörögve az ünneptől, meghát fáradt is volt már, Dávid is nyüfögött nagyon, úgyhogy jól jött, hogy tudtam fenyegetni, hogy ha nem lesz jó fiú, akkor lemondom Lucát…
Sajnos Gáboron még nem fog az ilyen fenyegetés, ma először kicsit vele is nehezebb volt este, kicsit keveset aludt napközben, és estére-annyira felpörgött, hogy komoly altatást kellett csapni. Majdnem fél kilenc volt, mire elaludt, kíváncsi vagyok, meddig fog szuszolni.
Elvittem magammal az oviba a fényképezőt, amikor mentem a gyerekért hétfőn, merthogy az apja mesélte, hogy új műve van kitéve a faliújságra. Először csak néztem, igazi anyai elfogultsággal, hogy hát igen, nem baj, hogy nem találta el a faágak végét, ahol a leveleknek igazából kéne lenniük, lényeg, hogy a papírra fel tudta ragasztani őket, az se könnyű… majd leesett, hogy én vagyok a hülye, ezek a levelek direkt estek le, mert ősz van (szerintem egyébként ez tök ari kis ötlet, erre jó az ovi: egyik nap elmennek sétálni, szednek hozzá leveleket, másik nap ragasztják őket… az én fantáziám kimerült néhány elég gyászosan festő gesztenye-dobósban, meg egyetlen gesztenye-marciban, amit fél óráig barkácsoltam, és a gyerek rá se nézett….). De nem csak a művet sikerült lefotóznom, hanem nagyon jó kis paparazzo-felvétel készülhetett arról is, ahogy a gyerek először kijelenti, hogy folyik az orra, és ahelyett, hogy az édesjó anyjához menne zsepiért, egyszerűen odaballag a falitartóhoz, kiszed egy pézsét, kifújja (kamu ám még, de jól néz ki, inkább csak megtörli, de egy csomó gyerek ezt sem teszi magától), majd a használt zsepit kidobja a szemetesbe. Csak lestem. Meg fotóztam (bár azt csak kicsit későn).Fölül, a harmadik képen látható a kutyánk, felelőssége teljes tudatában. Tehát Ő így nézett ki, amikor tegnap este mentünk be Tamással aludni. Pedig nem volt még olyan nagyon késő. De a házőrzőnk már végezte a dolgát. Illetve azt, amit a dolgának érez.Alul megtekinthető, ahogy Dávid úgy döntött, hogy hajlandó közeledni kicsit a tesóhoz. Lehet, hogy ez annak tudható be, hogy még nagyon reggel volt, és nem tudta pontosan, hogy mit csinál, de amint végzett a pisivel, az volt az első kérdése, hogy „tesó hó’ van?”, majd amikor mondtam, hogy a járókában, akkor bemászott mellé, és mondta, hogy „játszok tesóval”. A simogatás az az én kérésemre történt, ezt töredelmesen be kell vallanom.
Dávid egyre többet beszél, egyre több olyan van, amit meg kéne örökíteni az utókornak, csak hát ha nem írom fel, akkor esély sincs rá, hogy megjegyezzem. Már megfogadtam, hogy veszek egy icipici jegyzetfüzetet, és abba fogok írogatni, vagy ami még jobb, felmegyek az emeletre, és elővadászom valahonnan a meglévő kis kék füzetemet… ehen.
Szóval volt pár mondása az elmúlt napokban, ami után 5 percen belül gépközelbe kerültem, így fel tudtam írni. Íme:
szitu: Gábort büfiztetem kaja után. Dávid marhára figyel, koncentrál, majd megjegyzi:
„Aja, mingyá hányik!”
szitu: Este lefekvés után mindent bevet, hogy ne kelljen aludni, vasárnap még mesét is akart mondai nekem. Mutatta az éjjeliszekrényét, hogy üljek le, és elkezdte előadni nekem az apjával aznap látott vakond-epizódot, amiben is „a cápa behamta a nyuszit”.
(Tudom, hogy ezek így leírva nem biztos, hogy másnak is annyira ütnek, de a lényeg, hogy mi később is emlékezzünk rá…)
Tegnap délelőtt elmentünk a médiamárktba, hogy vegyünk a gyereknek párásítót a szobájába. Vettünk. Azt is. Meg még pluszban egy rakás dévédét (névnapomra megkaptam a feleségeket, merthogy elméletben nagyon szeretem, gyakorlatban viszont általában olyan későn adják a tévében, hogy esélyem sincs megnézni, ráadásul újabban ütközik doktorhauzzal, és nem kerülhet ki győztesen… illetve ez se igaz, mer’ nem egy tévénk van, de a komplett harmadik évadot nem láttam a késői időpont miatt, úgyhogy most nem érdemes a hauzt dobnom amiatt, amit amúgy se bizti, hogy értek… na, ezt jól elmondtam.).A Dávid megkapta a Mi micsoda sorozat „repülők és autók” című lemezét, és innentől kezdve nem volt vele több gond, egyfolytában azt nézte. Esküszöm, mintha a gábornak magyarázta volna, hogy mi van… Ma reggel, amikor felkelt, még alig kezdődött el, már közölte, hogy a pilóta vezeti a repülőgépet, így, és berregett. Én megkérdeztem Tamsát, hogy ezt így külön Ő mondta- e a gyereknek, vagy az magától hámozta ezt ki, de nem, a gyerek lassan már tényleg tanul a filmből (pedig nem ekkoráknak valóm a nyelvezete, kicsit nagyobb krapekoknak szánták). Ennek örülök.Látható még a fotón némi gyereknevelés (jó, igazából játszottak), meg a hétvégi alkotásom (bazsalikomos mascarponekrémmel rétegzett epres babapikóta eperszósszal…. Recit nem tudok, a Paprikatévén láttam, és nem tom’ mi volt annak a műsornak a címe… csak láttam, teccett, és rögtönöztem. Marha finom volt.Az eperszósz vagy egy órán át főtt, de legalább nem kell folyton keverni.).Mégvalami: én nem tudom, mi van, de Gábor szeménél működik a pirosszem-eltüntető… Nagyon kis csillogós tekintete van…
Reggel próbáltam lefotózni a gyerek arcát, mert már régen nézett kis ennyire viharverten….
Tegnap nem írtam, de beszerezte az első komolyabb ovis sérülését, aminek állítólag komoly előzménye, illetve oka volt, konkrétan egy kisautó, amin Nonókával összekaptak Nonó győzött ezúttal, Dájínak meg lett egy karmolás a szeme alatt. Sebaj, megesik, szerintem pár év, és Gáborral is elagyabugyálják majd egymást párszor, nade este jött még valami.
A gyerek már elég fáradt volt, már épp készültem lefektetni, pakoltam le a vacsiasztalt, Tamás ment fürdeni, D. meg pakolta helyre a játékait (legalábbis erre utasítottam, és a játékoknál molyolt), és pont akkor néztem oda, amikor egyszerűen lebucskázott a nappaliban lévő két lépcsőfokon. Ordított, én odarohantam, felkaptam, láttam, hogy vérzik a szája…belül jól elharapta. Tiszta vér lett a pólóm, elég horror látvány volt, de hálistennek a sírás megszünk, mire a fürdőbe értem vele, és sikerült rávennem, hogy hideg vízzel öblögessen. Szegény az első köpés után mondta, hogy „pijos, aja, pijosat köptem”, de a negyedik-ötödik öblítésnél megszűnt a vérzés, ellenben a szájaszéle rögtön kezdett bantusodni…. Jézus, mondom, ma bábszínházba mennek az ovival, frankón fog festeni, de mindegy. Lefektettem, hálistennek nem szólt, hogy tejivás közben fájna a szája, hamar elaludt. Ma reggel kisit féltem, hogy hogy fog festeni, de nem volt olyan vészes, csak a szája kicsit dagadt, meg van rajta egy kis vérhólyagféle… de azért a kis kócos hajával, karmolással-vérhólyaggal elég érdekesen festett. De fotózni, azt nem nagyon hagyta magát. Kicsit hiú…
Viszont a mellékelt (bár kissé homályos) fotó nekünk annál szebb. Ez, kérem szépen, egy autó. Bár szerintem simán rájön bárki.
És igen, D. egyedül készítette („csinázta”… Ő, saját elmondása szerint „csináz”.).
Én pont etettem G.t, Ő kijelentette, hogy „gyúmázik”, „csináz autót”, közben megjött Tamás, és Őt ez fogadta a konyha közepén. Szerintem azért is lett homályos a fotó, amit sebtiben csinált (nehogy a művész idő előtt eltüntesse a művét) mert remegett a keze a meghatottságtól. Ügyi a gyerek, mi?
Ja, a sárga gumlinál van az eleje, ugyanis ahogy a művész prezentálta az installációját: „az a motoja”.
Megint nincsenek képek úgy igazából, merthogy reggel kivételesen eléggé akadálymentesen vettük az elindulást (főleg, hogy Tamásnak mindig a szerda az olyan nap, hogy korán indul, úgyhogy Ő viszi a gyereket oviba, nekem nincs más dolgom, mint felöltöztetni…), aztán nekiálltam lakható otthont csinálni a lakásból (gyurmadarabok összeszedése, mosogatás, cumisüvegek elmosogatása, porszívózás-felmosás-mosás szetháromság (ezt minden nap kell újabban….ezt se értem, de mindegy, ha nem csinálom, akkor rögtön igaz a mondás, hogy nálunk enni lehet a padlóról. Szó szerint, mert van mit.), majd legyártottam egy nagy adag Litauszki-krémes alapját, hogy holnap Tamás majd vihessen a kollégáknak (meg persze hogy mi is rosszullétig kajálhassuk magunkat vele este). Nagyon fini süti ez, bár igazság szerint annyira nem vagyok elvetemült, hogy a tésztát is én magam készítsem hozzá, jó szerintem a Fanni nagynénim által kreált is, csak kissé időigényes. Azt hittem, hogy az életben nem fog az a sok cucc átmelegedni….mindegy, kész lett, fini lett. Fotó nincs. Elfelejtettem. Hogy mégis legyen valami, lefotóztam a vaníliapasztát. Szóval eztán babázgattam, délután még kisütöttem a krémeshez a tésztalapokat (2 csomag tésztából csináltam, hogy legyen bőven, kb. 5*5 cm-es kockákra vágtam, és azokat még egyesével fele vékonyra kisodortam…elvoltam vele vagy másfél órácskát, nem gondoltam, hogy ilyen sok lesz, lett vagy 50 db, ebből 5 fért kényelmesen egy tepsire, és egy tepsi 7 percig sült…..). De végül is kész lett, közben szólhatott a nagy házalakítás tegnapi része, elvoltam. Délután én mentem a gyerekért, már jó sötét volt, mire kijöttünk, nézte ám a csillagokat, hogy hol vannak, meg hányan vannak (ezt minden este szokta, nem is ez a lényeg), közben ballagtunk hazafelé, na, egyszer csak jött egy helikopter: Dávid figyel egy darabig, majd egyszer csak megszólal: „vigyázz csillag, elüt repülő!!! És nem értette, hogy mér’ röhögök. Ő csak szólt.
Én nem tudom, mi van a gyerekkel. Már a múlt héten is az átlagnál hisztisebb volt, de ez a mai, ez mindent vitt. Tegnap is sírt délután, miután hazajött az oviból (apróságért ám, nem akar menni fürödni, nem akar vacsizni, nem akar játszani, épp azt nem akarja csinálni, amit kéne…mintha csak a sírásért sírna, azért ellenkezne, hogy oka legyen kiborulni)., úgyhogy miután Tamás lefürdette, és épp belekezdett a következő hisztibe, nem is vártuk meg, hogy velünk vacsizzon, hanem gyorsan megetette, mesenézés, 8ra már aludt is.Gondoltuk, biztos álmos volt, azért volt az extrasüsüség. Hát ma se volt jobb.
Az apja hozta haza az oviból, hát már a kocsiból bőgve szállt ki a gyerek (asszem nem kapta meg az apja mobilját, vagy valami ilyesmi), és egyre jobban hergelte magát, hatkor már ordítottam vele, merthogy láttam, hogy ez csak hiszti (de tényleg mindenért: ne jobbra menjen az ember, nem ütheti a kisbaba feje mellett a kanapét kisautóval, nem ehet cukrot vacsi előtt, ilyenek…). A vége az lett, hogy amikor vittem hatkor a babeckát fürdeni, Dájínak is megengedtem a fürdővizet, biztos ami biztos, és amikor nekiálltam a kicsit etetni negyed óra múlva, láttam is, ahogy az apja szabályosan betoloncolja D.t a fürdőbe….muszáj volt, mert már beszélni se tudott a bőgéstől (és Ő se tudta, mér’ csinálja). A vízben kicsit lehiggadt, összeszedte magát, 20 perc múlva szállt ki, evett (közepes mennyiséget), majd épp már valamin megint kezdett elszállni az agya, amikor is mondtuk, hogy na jó, ebből elég, mars az ágyba…. Igazából nem is tiltakozott, fogta a „teecivizet” (igen, még mindig így aluszik el, egy üveg tej, és egy üveg víz kell neki, szépen behelyezve az ágyba… mindenkinek van bogara, ne röhögjetek. Az övé ez (is)). Lényeg a lényeg: 7kor került ágyba, gyakorlatilag Gábor előtt (bár negyed nyolckor már őt is leraktam), még egyszer szólt negyed8 után, hogy pisilni kell, bili be, pisi, puszi, én ki…. És onnantól egy hang se… Csak ülünk a kanapén, és nem értjük.
Hát ez a hétvége azért zúzós volt. Tegnap még csak hagyján, Tamás délelőtt elvitte Dávidot a repülőtér kilátójára, nézték a le és felszálló gépeket, ebédre jöttek (sőt azt is hoztak magukkal a bohóctól) én addigra kicsit rendbeszedtem a lakást, majd ebéd után Dávid, Gábor és én aludtunk egy nagyot, délután én elmentem G.vel sétálni, Dávid apázott… így aztán enm is értettük, hogy mára D. miért dobta le a láncot. Már reggel úgy kelt szerintem, hogy Ő ma rossz lesz… az is volt. Délelőtt játszótereztek apával, az ment gond nélkül, de mire elindultak, nekem már a fejem rezgett, nem akart felöltözni, (sőt, apa sokáig aludt, addig én vívtam Dájíval, aki már negyed hétkor felserkent), minden ruhadarab harc volt… Ebéd után lefeküdtünk, és én ugyan jót aludtam, de se Gábor, se Dávid nem aludt fél óránál többet, így mikor előjöttem (én se aludtam sokat pedig), addigra Tamásnak már elég űzött tekintete volt… Aztán jöttek Dorciék, na akkor legalább elvoltak a kölkök (a fotón látszik ahogy vonatoznak, közben a kis Terminátor a háttérben hintázik), fél hatkor mentek el, akkor én elvittem Gábort egy körre (gondoltuk fürdésig azzal elütjük az időt, mert előtte nem sokkal evett, tiszta volt a pelusa és mégis vinnyogott folyamatosan), de 20 percig bírtam csak, mert a séta se tetszett neki… Ééééés amikor ballagtam (siettem) vele hazafelé, csörgött a telóm, az albérlőm hívott, hogy most ért a lakásba, ott vannak a cuccok, és nem tud tőlük berendezkedni… basszus, tényleg elfelejtettük itt a nagy fennforgásban… úgyhogy amint beestem az ajtón (és örültem, mert addigra Tamás rendet rakott), mondtam, hogy el kéne menni a cuccokért. Úgyhogy szegény férjem kocsira kapott, és elhúzott, én közben lecsutakoltam a kölköket, megetettem G.t, majd Dávidot, addigra Tomi is megjött, majd együttes erővel lefektettük mindkettőt… és egész jót derültünk azon, hogy majd Ő holnap pihen az irodában, én meg… majd lesz valahogy. Jön Tündi, Ő majd takarít, én meg csak leszek, és babázok.
Ja, és ezek a fotók is tegnapiak: a lépcsőn kajálós Anettnek köszönhető, aki napközben szólt, hogy beteszi a dobozunkat a Dávid kosarába (múltkor abban vittek kekszet), de ne felejtsük benne, mert nem üresen teszi oda, úgyhogy amikor apjuk hívott, hogy Ő megy Dájíért, akkor szóltam, hogy a fényképezőt és a dobozt is hozza…a dobozban található túrós-erdei gyümis süti olyan jól nézett ki, hogy amint hazaértek vele, leültek a lépcsőre, és a felét el is tüntették (gondolhatjátok, mennyit vacsizott ezután D…. de most csavarjam ki a kezéből a kanalat?)
Miután besütizett, vakondod akart nézni…. Gábor kicsit már nyüfi volt, így Őt meg a pihenőszékbe raktam, ahol egyből ráfagyott ő is a „vakon”ra…. De legalább csend volt….
(nem mintha valaha is tiltva lenne nálunk atv, nem is volna tőlem etikus, ha Őket tiltanám, amikor én gyakorlatilag függő vagyok apjukkal egyetemben, csak nem nagyon szoktam ezt reklámozni :))))))))))
Van egy nagyon kedves szokás az oviban: mindig megünneplik minden gyerek szülinapját, illetve névnapját. A legenda szerint régen (amikor nyitott az ovi, és még kevesebben jártak oda) a névnapját is mindenkinek külön ülték meg, most már annyi gyerek van, hogy akár minden nap lehetne névnapozni, úgyhogy a hónap végén ünneplik azokat, akiknek abban a hónapban volt, de a szülinap az mindenkinek a sajátja (lehetőség szerint a napján)).Ilyenkor az illető kap tortát, uzsonna után eszik meg, fülig maszatos mind, és szerintem mind úgy érzi, hogy neki szól a felhajtás (igen, az ovitól kapják a tortát…)Szóval ma volt Meliton 2. szülinapja (Dávid a csoport nagy öregje…). Reggel beküldtem a fényképezőt (ma is Tamás vitte reggel a gyereket), és Viki csinált is jó pár fotót, köztük a havi kedvencem: Dávid ravaszul néz. Még a szeme se….Ja, és este hős volt: mára beszéltem meg a gyerekorvossal, hogy eljön, és beolt engem is meg D.t is az új vész ellen. Mikor apjával hazaért az oviból, mondtuk is Neki, hogy jön a doki, és lesz egy kis szuri, de ha okos lesz, akkor kap ajit (a szekrényemben van vagy 6 játék eltéve vészhelyzet esetére (vészhelyzet: szuri, betegség, extra rosszaság esetén zsarolás…).Ja, doki előtt még jött Zsolt, az új albérlőm, hogy aláírjuk a bérleti szerződést, merthogy Ő most költözött fel Szegedről, és amikor vitték a barátjával a cuccokat a lakásba, útba ejtettek aláírni- ez tök jó volt, nem kellett külön bemennem a városba- és megbeszéltük, hogy az „én cuccaimat” (a lakásban sok holmi volt, hogy ha valaki csak egy bőrönddel akar költözni, azt is megtehesse- edények, evőeszköz, teafőző, mifranc) összepakolja, mi meg majd a hétvégén valamikor elhozzuk.A szurit Dávid egész lazán várta, amikor megkapta akkor ugyan sírt kicsit (ordított mint állat, de nem csoda, nekem is fájt), de mikor előszedtem az autószállító kamiont 4 kisautóval, akkor látszott, hogy akár minden nap bevállalna egy bökést. Hős volt, na.Én is megkaptam, így felkészülten várjuk a vészt. Rajtunk ugyan nem fog ki.
Még ez a fotó is tegnap készült egyébként Dávidról, merthogy mostanában néha már be merek osonni, amikor elaludt (eddig ez szigorúan tilos volt még nekem is…. Valahogy nem hittem el, hogy ugyanúgy visszaalszik, ha esetleg kicsit megébred, mint mi, azt gondoltam, hogy bemegyek, megriad, és fel akar kelni, mert azt hiszi reggel van, vagy valami ilyesmi).
Muszáj is bemennem, mert néha előjön a köhögése, és már kínomban arra gondoltam, hogy hátha attól van, hogy kitakarózik éjszaka…
Szóval mikor tegnap este lefektettük, nagyon hamar csend lett, még hátra is sétáltam úgy fél óra múlva, hogy lássam, nem szűrődik-e ki fény az ajtaja alatt, mondom, kiderül, azért a nyugi, mer’olvas, de nem. Egyszerűen fáradt lehetett, mert amikor bementem a takarót ellenőrizni, ez a kép fogadott (igen, még kijöttem, fogtam a fényképezőt, visszamentem, 3at fotóztam vaku nélkül nyitott ajtónál, de nem jó, így csináltam két képet vakuval is. Merészségem egyszerűen nem ismer határokat. Asszem, legközelebb megvívok egy oroszlánnal.): mint egy pici alkoholista, még álmában is fogja az üveget. A kép tanúsága szerint valahogy a bal oldalán fekve ihatott, amikor egyszer csak elájult meglepte az űlom, és elborult a pocakjára, de az üveget akkor se engedte el….
Ma végre csináltam fotót Gáborról is, bár olyan piros volt rajta a szeme, mint egy nyuszinak, és szépíteni sem sikerült teljesen, de legalább a kis formási jól látszanak. Nő ám, mint a bolondgomba. Ha egyszer végre rászánom magam, akkor majd bemásolom a heti súlytáblázatát. Lényeg: vasárnap 6120 grammot nyomott pucéran-éhesen. Ehez az adathoz csak anniyt fűznék hozzá, hogy a Dávid 9 hónaposan volt 7200 g. Ez van.
Ja, és amit akartam iagzából: ma mindkét gyereket dicséret illeti: Tamás már előre szólt, hogy este 10 előtt nem lesz itthon…. Ilyenkor bennem azért van némi drukk mindig, hogy vajon sikerül-e csont nélkül levezényelni az estét (ugyebár általában Dávid az alatt fürdik az apjával, amíg én Gábort etetem…. Már volt rá példa, amikor T. nem jött időben, viszont D. ragaszkodott hozzá, hogy végigasszisztálja valaki a fürdését, hogy csóri kisbabát a klotyófedélen ülve etettem…), és hát ez a mai, ez olyan flottul ment, hogy magam is meglepődtem. Amíg a babát fürdettem, addig D. egy darabig videózott, aztán játszott mellettünk, Gábor fél hétre befejezte a táplálkozást, és el is aludt egyből, közben büfiztetés alatt csináltam Dávidnak vizet, ő levetkőzött, bemászott, mire a babát leraktam már közölte, hogy eleget fürdött (a fürdés hosszát megválaszthatja, 10 per és háromnegyed óra között már minden volt, de ezzel égül is én is így vagyok, hol van kedvem ázni, hol nincs, csak gyors mosdás, oszt szevasz), egyből fel lehetett öltöztetni, nem volt rohangálás a lakásban vagy ugrálás a franciaágyon, evett (gyorsan és nem szétszórva a kaját), majd megnéztünk pár repülős videót a jutubon, önként fogta az üvegét, és vonult be aludni… kapott puszit, és többet nem is láttam. Én lepődtem meg a legjobban. Apám, nyolc óta itten ülök, és csend van. Hihetetlen. T. nem is fogja elhinni, ha hazaér.
Amikor vasárnap vásárolni mentünk, nem ám csak Dávid kapott új cuccokat, hanem én is… De mivel nekem ruhát venni mostanában nem kell (meg erre az alakomra nem is nagyon lehet akarok), én a konyharészlegről választhattam a Müllerben. Már nagyon régóta vágytam ilyen négyszög alakú üvegtálakra, merthogy ebben lehet nagyon szépen rétegezett krémeket-habokat tálalni, és tegnap neki is estem, hogy felavassam. A két hete kreált sütit hoztam össze más formában, konkrétan rétegezve a krémet a gyümölcspürével (abba tettem egy kis cukrot, meg zselatint), és mellé sütöttem a habcsókalapból puszedlit…sztem gyönyörű lett, és ami fő, úgy ették a fiúk, hogy öröm volt nézni.Kaptam egyébként még egy meglepit tegnap este: Tamás vett nekem két jegyet a januári Napoleon Boulevard koncertre!!!! Első sor, hehe! Ott fogok tombolni, mint állat…. Az egyetlen bibi, hogy Tamásnak pont aznap van a szülinapja, de tudja, hogy én mennyire szeretem ezt az együttest, így majd a szülinapi vacsit tesszük másnapra… Marhára örülök ám! (márhogy a jegyeknek).Dávid ma az új fehérnemű-együttesét vette fel reggel, és olyan igazi kispasis volt, ahogy fogat mosott, hogy feltétlen le kellett fotózni…Látható még, ahogy ma délután, amikor hazaért az oviból, csigákat gyártottunk… Volt apa-csiga, meg dájí-csiga, majd miután kicsit könyörögtem, csinálhattam anya- illetve babacsigát is… Aranyos volt, ahogy szerepjátékozott, arrébb tolta az apa-csigát, és mondta: „megy dógozni”, majd amikor „visszajött”, akkor a hátára kapta a babacsigát (gondolom büfiztette). Meg kell zabálni.
A gyerekekben szerintem ez a legjobb rész: hogy olyan gyakran meg tudják lepni az embert (és az esetek felében jó a meglepi).
Már mondtam, hogy rettentő módon élvezem, amikor Dávid valami újjal rukkol elő… és ez mostanában nagyon gyakran van így. Nekem még mindig nem természetes, hogy komplett mondatokat használ, egy-egy hosszabb mondatát (még ha nyelvtanilag nem is teljesen helyes) szebbnek hallom, mint Ady bármely versét, néhány cselekedeténél meg még mindig azonnal eszem nélkül rohanok, hogy lefotózzam.
Íme még egy kép tegnap délutánról, amikor ugyebár hazaértünk, és kiderült, hogy a Pihe úgy torolta meg, hogy itt hagytuk, hogy hiába hajtottuk fela nappaliban a szőnyeget, egész egyszerűen rápisilt a visszájára. Tamás nekiállt lepucolni, erre a gyerek kért egy kefét magának, és Ő is olyan lelkesen takarított, hogy elgondolkodtam rajta, nem-e kéne befogni Őt is most már komolyabban a házimunkákba.
A kép másik része ma este készült: újabban a lefekvés úgy megy, hogy miután beraktuk az ágyába, és megvolt a sok puszi (mutogatja az arcán, hogy odais-odais-odais kér még), rácsukjuk az ajtót, és várhatóan fél órán belül Ő még egyszer megjelenik a nappaliban, hogy pisilnie kell. Utána már viszonylag hamar elnyugszik.
Ma, amikor kicsattogott, ugyanúgy mint máskor a fürdőajtóban megvártam, míg végez, fogtam a cuccát, hogy majd bent ráadjam, és visszakísértem a szobájába… ahol jól meglepődtem, ugyanis égett a nagyvillany, és az ágyon ott feküdt egy könyv, amin látszott, hogy mielőtt kijött, azt olvashatta…. Szerintem látta a gyerek az arcomon a teljes megrökönyödést (már említettem az olvasáshoz való eddigi viszonyulását), és magyarázó hangon mondta: „aja, óvastam”. Én meg csak bólogatni tudtam, hogy hát azt látom, kisfiam…. (majd elrohantam a fényképezőgépért…)
Tegnap reggel összepakoltam, és célbavettük Ballószögöt. Először két gyerekkel úgy, hogy ott is éjszakázzunk. Ez, hogy összepakoltam, csak itt hamgzik ilyen lazán, a valóságban ez azt jelentette, hogy miután hatkor befejeztem a baba etetését (és erősen megbántam, hogy nem tegnap kezdtem el a pakolást, valamint sűrűn fogadkoztam, hogy legközelebb ezt nem hagyom aznapra), fogtam két közepes bőröndöt, és először is belerámoltam a baba fél szekrényét, majd amikor a Dávid felébredt, akkor a másik bőröndbe begyömöszöltem az Ő cuccainak egyharmadát, majd a két bőrönd mellé tettem az utazóágyat, egy nagy papírszatyorban a cumisüveg-fejőgép-gyógyszerek szentháromságot, egy kisebb csomag pelenkát Gábornak, a tegnap legyártott, ajándékba szánt kekszek két nem kicsi dobozát….Mikor Tamás felkelt, bepakolta mindezt a csomagtartóba, majd egész úton azon tűnődött, hogy ha esetleg valóban lesz még egy gyerekünk, akkor vajon milyen kocsit kéne választani… Ifát? Ikarust?Mindegy, ez még odébb van. Lényeg, hogy eljutottunk Anyuékhoz, ahol már ott volt az egész család, Apu szülinapját ünnepeltük ugyanis. (Ja, tortát is vittünk, és egyik bőrönd sem esett rá.). Nagyon jól éreztük magunkat, Dávid egész felismerhetően hadarta el a „kicsi szívem, kicsi szám” című örökbecsűt (nagyon szereti magát produkálni, de a versek valahogy nem annyira az Ő világa egyenlőre), voltak játszóterezni a papával, eközben Gábor és Botomd a padlót hódították meg, majd este az altatás is viszonylag simán lezajlott. Jó sokan voltunk, és csak úgy belegondoltunk, hogy milyen lesz majd, amikor a Bobó babája is meglesz…. Hát, nem lesz pite. Lehet, hogy ritkítani kell egy kicsit az ilyen „egy éjszaka ott alszunk, de mindenki jöjjön ám el” típusú hétvégéket… vagy nekem kell gyorsítani a pakolási tempómon.Na, ma aztán Anyu is jött velünk Pestre, merthogy holnap reggel lesz Neki valami továbbképzése a Balcsin, ahova innen indul busz Pestről. Így, hogy jött velünk, gyorsan ki is használtuk az alkalmat, és miután hazaértünk, és mind a két gyereket leraktuk aludni, Anyut megkértük a pesztrálásra, és elhúztunk egy kicsit vásárolni. Vettünk Dávidnak 2 nagy szatyor ruhát, meg pár játékot (meg a pár tisztítószert, ami miatt eredetileg mentünk), majd hazajöttünk. Persze Murphy most is működött: elindulásunk után fél órával mindkét kölköcske megunta az alvást, és egyszerre akart enni/tiszta pelust/játszani/inni…Úgyhogy szó szerint visszahoztuk kicsit Anyu fiatalságát (kérés nélkül, és valszeg akarata ellenére), ami jól hangzik ugyan, de valójában most arra gondolok amikor hármunkat pesztrálta egyszerre….
Noshát. Több kritikát is kaptam, miszerint az új szaporulatról nem nagyon esik szó.
Az az igazság, hogy könyebb írni egy olyan gyerekről, akivel TÖRTÉNNEK dolgok, mint egy olyanról, akivel csak az történik, amit én teszek vele… És lássuk be, Dávid mindig tesz róla, hogy pörögjenek a dolgok…
De ez a bejegyzés most Gáboré.
Ha más miatt nem is, akkor azért, mert én ilyen jó kisbabáról még csak nem is hallottam sosem. Rengeteget mosolyog, egyedül elalszik 10 esetből 9szer, gyönyörűen eszik, a súlya mintaszerűen nő… már én kerestem a problémákat, komolyan mondom. Dávidnál anno összesen egyszer volt, hogy felhívtam volna a védőnőt (már nem emlékszem, miért), Gábornál már vagy 3szor: hol azért, mert szerintem túl hamar tért át a napi négy étkezésre (igaz, az estinél simán becsókolt 3 decit), meg azért, mert hasonfekvésből nem emeli a fejét (mint kiderült, nem is kellet volna még neki), hol azért, mert túl sokat elvan egyedül ébren… én vagyok a hülye, tudom, de ennél valamivel több gondra számítottam.
Napirendünk a következő: reggel fél 6 és fél hét között ébred, szopizás fél órában, aztán visszamegy aludni. Én összepakolom Dájít, és vagy én megyek át vele az oviba, addig Tamás (alvással egybekötött) gyerekfelügyeletet tart (még sose volt olyan, hogy valami tennivalója lett volna, G. kivárja mindennel, míg hazaérek – bár az egész ovizás nem nagy truváj, óvónénivel vagy anyukákkal való rövid pletyivel együtt is megvan 20 perc alatt), vagy Tamás viszi, amikor indul (mostanában sokszor megy „korán”, ezt azért bírom, mert nem kell felöltözni már reggel (ráérek délben akár…ehhe).
Gábor fél kilenc körül felébred, peluscsere, és vagy elmegyünk sétálni, (boltba, vagy csak úgy), közben elnézelődik (vagy elszunyókál, lényeg, hogy ne menjünk túl csöndes helyre, vagy túl sima járdára –nem viccelek, azt szereti, ha ráz a járda, és 2 percenként ránkhörög egy kutya valamelyik kerítés mögül). Hazaérünk fél 11 körül, 11kor eszik egy nagyot, majd egy kis játék, és egy nagy szuszka. Háromkor kaja, utána Dávidhoz indulás előtt még játszik (ez sem vicc, volt, hogy másfél órán keresztül pofozgatta a feje felett lógó oroszlánt-lepkét a játszószőnyegen). Elmegyünk Dávidért, majd hazasétálunk együtt (van, hogy az apja hozza haza a haramiát, de G.nek ez mindegy is). 5 körül kezd kicsit nyüfizni, akkor megy a hintájába vagy a pihenőszékbe (az utóbbi kicsit kényelmesebb nekem, mert magától ring, és nem kell lábbal pöcögtetni), majd attól függően, hogy hogy ítélem meg a türelmét, fél hat-hatkor fürdik. Fél 7re végzek vele, akkor nekiállok etetni, közben Tamás fürdeti Dájít, és amikor hétre végez a baba, akkor gyerekcsere: én öltöztetem a nagyobbat, Tamás meg büfiztet. Mire Dávid vacsorakész állapotba kerül, addigra az esetek nagy részében Gábor már el is aludt…és húzza másnap reggelig.Azért ez nem olyan rossz…
Ja, és amiért az egésznek nekifutottam:
Ma reggel arra mentem be a kisbabához, hogy megy a zenélő forgója… sikerült neki úgy kalimpálni, hogy bekapcsolja. Úgyhogy nem csak jó, hanem zseni is.
Már régóta egyeztettünk Dávid nagy ovis haverjának, Márknak az anyujával, hogy melyik nap ugranak be „csillagnézőbe”.
Tegnap már msn-en megbeszéltük, hogy ma jönnek, reggel telefonon is beszéltünk, és abban maradtunk, hogy amikor mennek Márkért délután az oviba, akkor elhozzák Dávidot is, úgy jönnek. Ez nekem ugye elég nagy segítség, mert nem kell a kisbabát összecsomagolni, és úgy menni Dájíért.
Odaszóltam az oviba délelőtt, hogy majd Anett meg Carlos hozza el Dávidot, nyugodtan elengedhetik velük, nem rabolni akarnak, és Dávid állítólag egy csöppet sem lepődött meg, amikor mentek érte.
Negyed ötre itt is voltak, megnéztük a csillagokat (Dávid paplanját odacsíptettem az ablak és a keret közé, így teljes sötét lett, és élvezhető volt a dolog a kinti világosság ellenére is, béár Márk egy kicsit fél a sötétben, de amikor felemeltem, magamhoz szorítottam, akkor azért neki is tetszett), majd a két fiú némi tétovázás után bevette magát a játszósarokba. Közben megjött Tamás is, és Anettel elég jót tudtunk beszélgetni, köszönhetően Carlosnak, aki egy profi óvóbácsit megszégyenítő profizmussal foglalta le a kölköket. Gábor békésen hintázott közben, úgyhogy nagyon jó kis délutáni programmá vált a beugrásuk…
Jah, és nem mellesleg hoztak egy rakat sajtot nekünk ajándékba…. Mivel a hasunkat is szeretjük, a sajtot is nagyon, rettentően örültem (és magamban hálát adtam, hogy reggel sütöttem egy nagy adag vajas kekszet (sablé diamant by Pierre Hermé, a hivatkozásban ott a forrás is, én is a Szakácsok könyvét használtam), így tudtam viszonozni az ajit). Köszönjük még egyszer!!!!
Újabb nagyon csöndes nap…Dávid napközben az oviban, mi Gáborral sétálunk egy nagyot, estére csak desszertet kellett készítenem, mert erős levest rendeltünk a szusisoktól, panna cottát csináltam, az ugye nem nagy truváj, hamar megvolt. A narancsmártás volt rajta újdonság (ezt még a hétfői kacsához kísérleteztem ki, nagyon fini lett, gondoltuk, ki kéne édességhez is próbálni), és bár D. „szost” nem kért rá, magát a krémet úgy falta, hogy öröm volt nézni. Látható még, hogy mostanában ki hordja a családból az ékszereket (amíg Gábort fürdetem, ez rendszeres programja Dávidnak, hogy kirámolja a gyöngyös hajgumijaimat, meg a Bóbita játszani itt hagyott láncát…. Nem minden alkalom díszíti velük magát, bár ez is előfordul, általában kígyósat játszik, vagy ha már a vízben ül, akkor a habszivacs cápákat pecázza ki vele…van remény J ).
Mivel a Dávid eléggé köhögött még hétvégén is, tegnap kihívtuk estére a Dokibácsit, hogy ugyan, nézze már meg… Nem talált semmi kirívót, de azt tanácsolta, hogy mivel ilyen régóta tart már ez a krákogás, vigyük el egy fül-orr-gégészhez. Meg is adta annak a hölgynek a nevét, aki az ő gyerekeinek is kezeli az ilyen problémáit, ma fel is hívtam a magánrendelőjét, és jövő hétfőre kaptam is időpontot négyre… remélem nem fognak semmi komolyat találni…
Mivel már nagyon régen nem volt rá alkalom, hogy Bóbival kibeszélgessük magunkat, előzetes telefonos egyeztetés után tegnap délelőtt eljött… egyhuzamban dumáltunk 3 órát, majd séta közben folytattuk, délután szexésnyújorkot néztünk (ennek kapcsán fény derült arra, hogy régen Bobó nem is a pasikat szerette olyan nagyon, hanem csak jószívű volt…személyiségi okok miatt ezt nem fejteném ki jobban, az én szívem is jó volt…), szusit rendeltünk, babáztunk… csuda jól éreztük magunkat, mitagadás. Sőt, még szolizni is felmentem (kezdek visszatérni az élők közé úgy látszik, ha már erre is igényem támad)! Viszonylag korán, 10kor lefeküdtünk aludni, úgyhogy mára már egész embernek éreztem magam.
Délelőtt fél 11re jött Ricsi a Bobóért, addigra már lezavartunk egy újabb hosszas traccspartit (a baba menetrendszerűen fél hatkor kelt enni, akkor már nem feküdtem vissza) mivel Bobó is koránkelő (nagy hasznát fogja ennek még később látni, ehhe-ehhe). Megmutattam Ricsinek is a csillagokat, majd ők el, én meg folytattam a semmittevést (így, hogy második napja egyedül vagyok ( illetve pontosabban aki még van rajtam kívül, az felnőtt, illetve még mászás-szétpakolásképtelen poronty), látom, hogy mennyivel könnyebb csak magam után rendet tenni )…
Eközben Dájí nagymamázott, Katizott, sütit kevert, elorozta a macska kosarát…jól érezte magát, na.
Úgy volt, hogy hatra érnek haza, el is indultak négykor, de Siófoknál dekkoltak egy órát egy baleset miatt, úgyhogy majdnem hét lett, mire hazaértek….minden tiszteletem Tamásé, el tudom képzelni, milyen nehéz lehetett Dájít az ülésében tartani három órán keresztül….mindenesetre mire hazaértek, én túl voltam az első 3 évadon … hasznosan töltöttem az időt, asszem.
