Elvittem magammal az oviba a fényképezőt, amikor mentem a gyerekért hétfőn, merthogy az apja mesélte, hogy új műve van kitéve a faliújságra. Először csak néztem, igazi anyai elfogultsággal, hogy hát igen, nem baj, hogy nem találta el a faágak végét, ahol a leveleknek igazából kéne lenniük, lényeg, hogy a papírra fel tudta ragasztani őket, az se könnyű… majd leesett, hogy én vagyok a hülye, ezek a levelek direkt estek le, mert ősz van (szerintem egyébként ez tök ari kis ötlet, erre jó az ovi: egyik nap elmennek sétálni, szednek hozzá leveleket, másik nap ragasztják őket… az én fantáziám kimerült néhány elég gyászosan festő gesztenye-dobósban, meg egyetlen gesztenye-marciban, amit fél óráig barkácsoltam, és a gyerek rá se nézett….). De nem csak a művet sikerült lefotóznom, hanem nagyon jó kis paparazzo-felvétel készülhetett arról is, ahogy a gyerek először kijelenti, hogy folyik az orra, és ahelyett, hogy az édesjó anyjához menne zsepiért, egyszerűen odaballag a falitartóhoz, kiszed egy pézsét, kifújja (kamu ám még, de jól néz ki, inkább csak megtörli, de egy csomó gyerek ezt sem teszi magától), majd a használt zsepit kidobja a szemetesbe. Csak lestem. Meg fotóztam (bár azt csak kicsit későn). Fölül, a harmadik képen látható a kutyánk, felelőssége teljes tudatában. Tehát Ő így nézett ki, amikor tegnap este mentünk be Tamással aludni. Pedig nem volt még olyan nagyon késő. De a házőrzőnk már végezte a dolgát. Illetve azt, amit a dolgának érez. Alul megtekinthető, ahogy Dávid úgy döntött, hogy hajlandó közeledni kicsit a tesóhoz. Lehet, hogy ez annak tudható be, hogy még nagyon reggel volt, és nem tudta pontosan, hogy mit csinál, de amint végzett a pisivel, az volt az első kérdése, hogy „tesó hó’ van?”, majd amikor mondtam, hogy a járókában, akkor bemászott mellé, és mondta, hogy „játszok tesóval”. A simogatás az az én kérésemre történt, ezt töredelmesen be kell vallanom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése