BUÉK 2010!

No, itten vagyunk hármasban, van nagy nihil…

Gáborkám nagyon aranyos, hétfő óta ugyanúgy átalszik minden éjszakát, mint a betegség előtt (bár ravasz ám…elkezdett rafkózni: este nem alszik el egyből, legalább 3-4szer be kell menni még egy kicsit felvenni, mert mindig tartalékol egy kis büfit…tehát ha nyafog, nem hagyhatom egész egyszerűen, hogy nyafogjon, ha van benne panaszos felhang, akkor muszáj a büfit is megpróbálni, nem hagyná a lelkiismeretem, hogy csak úgy hagyjam. Bár asszem, lassan azért már meg tudjuk különböztetni a sima nyafit a büfi-nyafitól).

A napirendünk a következőképp néz ki: baba meg én fél 8-8 közt kelünk, etetés (közben Grace klinika nézése), majd kis mosogatás előző estéről, és ücsörgés a kanapén (Gk.).

11 tájban Tamás ébred, ebéd kitalálása (többnyire valami nagyon gyors), kaja, babaetetés, majd én elvonulok, hogy az alig kihűlt ágyban aluszkáljak másfél-két órácskát, eközben G. is szuszol, Tamás meg nekilát, hogy megvédje az univerzumot (Metroid trilogi 2.).

Miután felkeltem, vacsi megtárgyalása, G. etetése (igen, pépessel, uzsira már azt kap), átöltöztetése, majd mi G.vel felkerekedünk, séta mintegy másfél órában, közben telefonálgatás (elsőnek általában Bobót hívom, hogy szülünk-e vagy se), Tamásnak lövöldözés.

Séta után kis játék, G-nek a játszószőnyegeivel, nekünk a Metroiddal (ebben a második részben van olyan, hogy multipléjer, ami azt jelenti, hogy 10 perces csatát vívhat egymással két ember, egymásra kell lőni mint állat….én elneveztem párterápiának, marha jó, be fogjuk vezetni… ha összekapunk, elindítunk egy ilyen csörtét, mert eközben megbocsátható, ha az ember olyanokat mond a másiknak, amiért különben válóper járna- értsd: anyád, a tiéd,kié-kivel, lovak szerszámait helyezd ide vagy oda, bárcsak oszlanál, egyebek…).

6 körül fürdetés, majd vacsi G.nek, aztán nekünk, fürcsi nekünk, egy film dvdről, majd én el alusz, Tamás meg éjjelig (tényleg éjjelig, 2 előtt még nem hagyta abba) lövi az ellent….

Így is lehet élni. De Dájí nagyon hiányzik.

A mai nap annyiban fog különbözni ezektől, hogy T. nem lő, hanem együtt tévézünk éjfélig, aztán tüzijátékozunk kicsit (T. elment tegnap, és vett egy csomót), bár én emiatt kicsit aggódtam, hogy G. fel fog kelni…. De miután a mai séta alatt gyakorlatilag vagy 3szor lőttek meg minket fenékbe petárdával, és csak én kaptam infarktust, Ő meg se rezdült, csak aludt tovább, most már emiatt se parázok (annyira).

MINDENKINEK NAGYON BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK!!!!

ÉLJEN 2010!!!

G. beteg

Éjjel volt egy kis gond. Éjfél körül Gábor elkezdett köhögni. De nem ám akárhogy, fuldokolva. Majdnem infarktust kaptam, berohantam, felvettem, függőlegesben megnyugodott. Amint lefektettem, újra kezdte… Kiszívtuk az orrát, közben néztem a szemét, zöld (bocsi) kis trutyi jött belőle, és hörgött is… aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy pánikolós fajta, de a bébiőr ellenére sem mertem visszatenni a saját ágyába, hanem magunk közé vettük… szorongattam a kis kezét, és amikor több ízben is felriadt, mindig megringattam kicsit, és aggódtam hevenyen. Tényleg csak egy hangyafasznyi tartott vissza attól, hogy fel ne hívjam a dokit, vagy Tamást ne csesztessem addig, amíg be nem érünk az ügyeletre… Ötkor kihoztam a nappaliba, betettem a kis hintájába, és úgy tűnt, hogy ez jó ötlet volt, mert ugye félig ülve nem fuldoklott, tudott aludni egy nagyot… amikor D. felkelt, nekiláttam összepakolni a ruháit, merthogy ugye az előzetes tervek szerint ma Ő elutazik telelni a nagyihoz, közben fölhívtam a gyerekorvosunkat, aki megígérte, hogy dél körül jön is. A csapat fél 11kor el is indult a Balcsira, én meg gyorsan porszívózásba és felmosásba fojtottam az aggodalmam, majd amikor pont délben jött a doki, végre megnyugodhattam. Mint kiderült, a szemén kötőhártya gyulladás van, nem, nem a huzatos fajta, hanem a vírusos, a hörgői kicsit gyulladtak…kaptunk egy csomó recit, és a doki megnyugtatott, hogy ilyen rossz, mint most éjjel, már nem lesz… Hát ezt nem bánom. Neki is mondtam, hogy majdnem hívtam éjfélkor, hálistennek azt válaszolta, hogy nem akadt volna ki nagyon, Ő is tudja, hogy tényleg nem szoktam minden vacakért hívni… Elsétáltunk Gáborral a gyógyszertárba, majd háromra Tamás már itthon is volt, onnan már nem egyedül kellett aggódnom… ketten azért könnyebb. Bár most mindketten nehezen viseltük, hogy D. nincs itt, valahogy hirtelen nagyon üres lett a ház, de próbáltam azt a részét látni, hogy most végre teljesen a kisbabára koncentrálhatok… szerintem minden több gyerekes anya van úgy néha, hogy hogyan találja meg az egyensúlyt? Vagy csak én vagyok ilyen zöld? Mindenesetre G. jól van, igazság szerint a hintában való alvás után egész nap vigyorkázott, meg aludt (hörgés nélkül), nem volt olyan nagyon oda… Kis aranyom, még betegen is tündéri… Tudom, már sokszor írtam, és ezzel megint odateszek az egyensúlynak, de a világ legjobb kisbabája…most legyen lelkiismeretfurdalásom, vagy ne???

Ja, a mai kép (most egy darabig nem lesz sok, mert a fényképező is utazik a balcsira, merthát Dávidot fotózni kell… na, most G. szorul hátra…marha jó anya vagyok.): Dávid két kariajija látható rajta, a vízben oldódó zsírkréta, amivel dekorálhatja a fürdőkádat, és a bubifújó készülék (már nem bírjuk tüdővel, hogy minden este elhangzik a „bubuék, bubuék, és akkor aztán fújhatjuk rogyásig… végül is ez a 21. század, mindent lehet gépesíteni…). Ja, a víz a krétától piros, D.-nek nem esett baja…

Spórolunk

Imádok spórolni. Igaz, a magam módján. Az én módszerem a vásárlás. Leértékeléskor. Szinte megtáltosodom, ha százalékjeleket látok…bár gondolom, evvel nem vagyok egyedül. Történt egyszer, még nyáron, hogy akadt némi szabadidőm, és Gabi barátnőm mondta, hogy ha úgyis arra járok, nézzek be a Nextbe, mert már megy a nagy leárazás. Bementem, vettem egy kupac cuccot, és boldogan néztem a blokkot, hogy milyen sokat takarítottam meg szegény férjemnek, aki a mi jólétünkkért dolgozik. És még komolyan is gondoltam. Ezen felbuzdulva mondtam Gabinak, hogy ha legközelebb megtudja, mikor lesz leárazás, előre szóljon. Na, tegnap este jött tőle egy ímél, miszerint ma 10kor kezdődik… Kattogott az agyam, de hát a mai progit már előre lebeszéltük: délelőtt Klári a Tamással elmegy bevásárolni a Teszkóba, hogy mikor holnap viszik a Balcsira a Dájít „telelni”, akkor már ne kelljen boltba rohangálni, majd egykor Kati meg Klári „kimenőt” kap, hogy bemenjenek a belvárosba, szegény Kati is hadd lássa a vásárt, ne csak az én gyerekeim pesztrálásából álljon már a karija. Reggel felkeltem, megetettem babecet, majd amikor D. felkelt, ő rögtön felment a „nagyik”hoz az emeletre, én meg itten gépezgettem, néztem a leveleimet. Pont akkor jött ki Tamás, amikor fájdalmas arccal szemlélgettem Gabi méljét a leárazásról, hogy hát másfél óra múlva kezdődik… szemem előtt lebegtek a csodaszép Nextes rucik, pizsik, kezem remegett…

Tamás persze kibökte, kérdezte mizu, mondom, csak ilyenkor kár, hogy ennyi gyerekem van, nem mehetek el spórolni nekik vásárolni… az le se esett, hogy ha nem volnának a kölkök, akkor kinek vásárolnék??? Ja, hogy felnőtt ruhákat is árul a Next? Tényleg? Még sose figyeltem… Tamás megszánt, mondta, megoldjuk, öltözzek, elvisz az Europarkig, onnan hamar ott vagyok, attól Ők még tudnak teszkózni, Kati ellesz a két kölökkel egyig, menjek… Ilyen gyors öltözést ti még nem láttatok, 10 perc múlva útrakészen álltam az előszobában, kezemben a tárcám, uzsgyi. A mtrón direkte figyeltem, hogy milyen kevés ember van, ó mondon frankó, besuhantam a Westendbe, ottan is csak lézengtek az emberek, gondoltam, tökjó, hamar végzek. Na, amikor a Nexthez értem, akkor elbizonytalanodtam: alig tudtam bemenni! A csipogóajtó is folyton jelzett, mert ottan is kanyargott a sor már, és valakinek folyton belógott a kapu elé a kezében szorongatott nagy kupac ruhájából az egyik…

De én nem vagyok könnyen megfutamodós, átgázoltam a tömegen, a fogasokról lekapkodtam egy csomó rucit, szebbnél szebbeket, közben összeakadtam Mickével (Gabi férje), aki szintén elég űzött fejjel, kezében a telefonnal tört utat magának a kislányrucik felé… Köszöntünk egymásnak, majd mindenki ment a következő fogashoz. Mikor már alig bírtam el a göncöket, gondoltam, elég, beállok a sorba (fél 12 volt ekkor, nekem egy óra hazáig). Elindultam a kasszától az egyik sor mentén, majd a sor felénél kezdtem kiakadni… megkérdeztem az ott ácsorgó csajt, mióta dekkol a sorban, órájára pillantva közölte, hogy pont 27 perce. Ekkor majdnem elsírtam magam, mert gyors fejszámolás és a sor végignézése után hamar rájöttem, hogy nekem ez a sor túl hosszú… úgyhogy megkerestem Mickét, közöltem vele, hogy én leb****om valahova a kupacot, és hazamegyek, mert nem végeznék időre… Micke, mint egy jó hős, felajánlotta, hogy kifizeti az enyémet is, ő úgysem mer cuccok nélkül hazamenni fáradt, kivárja a sort… Gyorsan elkaptam egy eladólányt, kértem tőle kosarat, látszott, hogy elcsigázott már, közölte, hogy a kosár a nyitás után fél perccel már elfogyott… Pechje volt, mert a raktár előtt álltunk, láttam, bent lóg egy csomó szatyor, mondtam, akkor abból egyet adjon hirtelen… gyengén bepróbálkozott, hogy azt nem szabad, de ekkor mondtam neki valamit, aminek hatására azért csak adott egyet (nem emlékszem pontosan, mit mondtam, de nem voltam kedves)… így aztán szegény Mickét 12 előtt 10 perccel sorsára hagytam, és hazaindultam. Út közben felhívtam Gabit, hogy hálaimát mondjak, beígértem egy sütit cserébe, és kértem, hogy majd referáljon, Micke hazaért-e… Hát, kettőkor hívott, hogy Micke most hívta, hogy most jön ki az üzletből…csórikám. De vígasztalja a tudat, hogy segített nekem spórolni…

Dávid rántottát süt, és eszik

Az én vérem. Hiába, no.

Ballószögi kari (most hó és sok fotó nélkül)

Na, megvolt a ballószögi karácsony is, jó sokan voltunk, ehhez képest meglepően kevés fotót csináltam…de a lényeg ezeken is látszik: mindenki jól érezte magát, mindenki kapott jó sok aniót, rengeteget ettünk…itt jegyezném meg, hogy a képen látható kókuszos sütit az Apu csinálta. Aki ismeri őt, az tudja, hogy ez mekkora nagy szám. Finom is volt, nem csak szép, el voltunk ájulva. Ott volt a Dédi mama is, aki legalább most kibabázhatta magát, volt, hogy egyszerre két babával. Dávid szokás szerint élvezte a nyüzsit (néha kicsit túlzottan is, este kész harc volt letenni aludni…), én meg azt, hogy most nem én főztem…kinek mi jut.

A Bobó pocakja tovább nőtt, már rettenetesen izgulok, hogy hogy is lesz a szülés (néha azt hiszem, hogy még nála is jobban), meg mikor…meg hát hogy milyen lesz a baba…be is korlátozta ez a témák számát rendesen, vagy a már meglévő gyerekekről esett szó, vagy a Nándorról (ez a hivatalos neve lesz)…így van ez…

Szenteste

Végre eljött a karácsony. Már nem is tudom, hogy én vagy a gyerek vártuk jobban. Dávid már amióta feldíszítettük a kertben a fenyőt, azóta várja, hogy hozzon igazi karácsonyfát az angyalka, meg persze ajándékokat (eddig „anió”t mondott helyette mindig, „Anió. Ide kezembe. Most kéne”. Csak így. Bármikor, bárki jön. Anió. Mostanában javult a kiejtése, így már „aándék”-ot hoz még az angyal a fenyőn kívül.)
A forgatókönyv a következőképp zajlott: reggel hat után nem sokkal D. megjelent a nappaliban, álmosan, gyűrötten: „Hó van aándékom?”, majd megbeszéltük, hogy majd később, így felment a Mamáékhoz az emeletre. Én megetettem G-t, majd elsprinteltem a boltba, mert tegnap este még eszünkbe jutott, hogy én Anyunak azt ígértem, hogy amikor 25-én megyünk Ballószögre, viszünk egy nagy adag krémest. Vettem hozzávalókat, majd délelőtt kisütöttem a tésztát, megfőztem a krémet, majd felhúztam az emeletre csomagolni. Elvoltam vele ebédig, majd amikor a két gyerek elaludt, felállítottuk a fát. A terv az volt, hogy amikor D. felébredt, akkor Kati meg Tamás elviszi kicsit sétálni, hogy a Klárival komplettírozzhassuk a lakást. Ez össze is jött, így öt előtt már nálunk megjött a Jézuska (nem vagyok konzekvens, hol ezt emlegetem csóri gyerek előtt, hol az angyalkát, hol a télapót…csoda, hogy egy fával beérte.). Nagyon tetszett neki a fa, vagy 3 másodpercig foglalkozott is vele, majd nekiállt bontani… Kapott sok játékot, volt nagy öröm, de hálisten nekem is jutott szórakozás, mert én bonthattam ki G. két új játszószőnyegét (a katicás-hasalóst már Dávidnál kiszúrtam, csak mire piacra dobták a gyerek már gyakorlatilag mászott, így tényleg felesleges lett volna megvenni. G-nek viszont most jól jött, ráfektettük, úgy tűnt, tetszik is neki. Majd gyakorolunk.)
Hétkor volt vacsi, majd miután D. már szédelgett az álmosságtól, és végre hajlandó volt lefeküdni, mi is nagy ajándékozásba fogtunk. Tamásnak sok dolgot vettem, mindegyiken az ikon, Horatio Caine képe, valamint a (nálunk) szállóigévé vált mondat: vigyük be a laborba…
Kapott Horatio Caine grillkészletet, Horatio Caine pohármelegítőt (USBset az irodába, nehogy kihűljön a tea), Horatio Caine jegyzetblokkot, Horatio Caine szerszámkészletet…meg még vagy 10 dolgot…mindenen Horatio Caine-el…mit mondjak, nagyon röhögött, sztem tetszett neki az ötlet. Kapott dedikált fotókat, középen persze Caine hadnagy, mellette a két főszereplő csajszi (a fekete csaj az én kedvencem, aki kizárólag hófehér nadréágkosztümben és Gucci napszemúvegben hajlandó a hullákban turkálni), és a rendező dedikált fotója. Nagyon kreatív voltam (és jól használom a netet. Ehe-ehe.).
Én megkaptam a séfkést, amire vágytam, plusz egy másikat, élezővel, egy parfümöt abból a parfümériából, amiről már másfél éve olvastam Zolivagyok kommentjeinél és azóta izgatja a fantáziámat (megérte rá várni, tényleg zseniális…semmi műanyag, csak tiszta, természetes illat… hihetetlen jó), valamint egy kis ékszerdobozt. Ez utóbbinak nagyon lelkesen estem neki, már nagyon szerettem volna egy fehérarany karkötőt (gyémánttal persze (nem szól be… tudom. Ilyen vagyok. )), erre egy levél volt csak benne, egy fenyő képe, alatta a vers:
„ Karácsonyi ajándék ötleteim:
Az ellenségednek megbocsátás,
Az ellenfelednek türelem,
A barátodnak szeretet,
A partnerednek szívesség,
Mindenkinek jóindulat,
Minden gyermeknek egy jó példa,
Magadnak tisztelet.

ÉS NEKED
A TALÁNY
KERESD A KÉPEN”

Először felkiáltottam, hogy „Ez már megint kezdi", majd nekiálltam átkutatni a karácsonyfát. Először új levelet sejdítettem, de aztán Tamás elárulta, hogy tényleg az aniót kell keresni… kutattam, kutattam, Ő is odajött segíteni, hogy mondja, hogy hideg vagy meleg (kicsit megnehezítette a dolgot, hogy annyira eldugta, és olyan sok ezüst díszt raktunk a fára, hogy Ő is csak sejtette, hogy merre jó), de végül meglett. Olyan, amilyenre vágytam. Sőt, olyanabb. Kaptam még pizsiket is (az egyik persze zsiris), úgyhogy egy szavam se lehet. Nincs is. Éljen a kari. Mindenkinek boldogat!!!

A vásárban

Nagyüzemi karácsonyi készülődés volt minálunk az elmúlt két napban.

Fotó az nem sok készült, mert mindenkinek volt dolga folyamatosan, de készen van a libamáj créme brulée, a narancsos krémmel töltött panettone, a halászlevet azt úgy rendeljük Joe bácsitól, holnapra maradt a Maligán krémese (ezt majd anyuékhoz visszük 25-én, ), meg a csomagolás (ezt én nagyon szeretem csinálni, csak hogy időben hogy fogok kijönni…hááát).

Mindenesetre ma azért bementünk egy kicsit a belvárosba négyesben, Klári, Tomi, Dájí meg én, Kati itthon pesztrálta a csöppöt. Amikor elindultunk, elég reménytelennek tűnt a dolog, megjött ugyanis a felmelegedés (melegrekordok mindenfelé a tegnapelőtti hidegrekord után…elmebaj… büdösfrancért nem tudott megmaradni a hó Szentestéig???), esett az eső, de úgy voltunk vele, hogy legfeljebb nem lesz akkora tömeg, ernyőnk van… Útközben először a Nespressohoz mentünk, mert fogytán van a kávém, hát ott akkora tömeg volt, amilyet én ott még sosem láttam, de megérte kivárni, mert mire végeztünk, elállt az eső, így a vásárt már lazán, ernyő nélkül tudtuk megnézni. Ahogy kijöttünk a parkolóból, Dávid felhagyott az addigi papagájkodásával, miszerint „haza kéne menni, haza kéne menni”, és ráfagyott a Byblos kirakatára, ahol kisvonatos dekoráció volt. (Mi is ráfagytunk a Klárival, de egész más indokból, értsd: táska, cipő, ruha, Tamás meg sápadtam kapaszkodott a tárcájába… szerintem látta az arcunkon, hogy még két perc, és lecsapom egy ernyővel, elkobzom a hitelkártyáját, és kicsit javítok a ruhatáramon…)

Miután letéptem magam meg a gyereket az üvegről, én mint az állat húztam a királyi kürtőskalácsos felé, ami nem is volt elhibázott lépés, mert D. annyi friss kalácsot tolt magába egy közeli padon, hogy még én sem bírtam követni a tempóját. A fotó elég ramaty, mert csak telefont vittem magammal, és esküszöm, hogy nem volt élőben ennyire hajléktalanformája, de a lényeg látszik (meg az is, hogy mennyit kellett küzdeni azért, hogy a magával hozott kisautót ne négykézláb tolja végig a latyakban)

Bekajáltunk, majd végignéztük a vásárt, meg az egész Váci utcát. A végére D. kezdett egy kicsit túlpörögni (leért benne a cukor), ezért kimondottan örültem, amikor megláttam egy kirakatot, amiben egy csomó plüssállat végezte téli teendőit. Tök giccses aranyos volt, az egyik hód rénszarvasokat terelt, a másik fát vágott, közben zenéltek, én meg lelkesen hívtam D-t, hogy jöjjön, nézze meg…odajött, és rögtön visított: „motoj! Motoj!”… hát nagyon röhögtünk… sztem nem csak én nem vettem észre addig, hogy a két jegesmedve egy motoron csücsül…

Persze aztán meg nem akart hazajönni, úgy kellet bezsuppolni az autóba, majd aludni nem akart menni, így ismét be kellett vetni az „angyalka majd a Gábornak adja az összes ajándékodat” (tudom!!!!!!!!) hangzatú fenyegetést, aminek hatására végre kidőlt…

Kati, a nagy szerelem

Az előző posztnak, így utólag olvasva van némi panaszkodós felhangja. Mentségemre szóljon, hogy ugye senki előtt nem titok, hogy jó pár napos némi csúszással írom mindig a bejegyzéseket, és az előzőt tegnap reggel írtam, ami egy olyan éjszaka után volt, amikor a kisbaba hosszú idő után újra felkelt éjfél után, hogy táplálkozzon egy keveset. Ami ugye nem baj, csakhát egyrészt jól meghajtottam magam napközben, másrészt meg nehezen jöttem rá (igen, hülye vagyok, de nem eszik már 2 hónapja éjjel!), hogy enni akar, így egy csomót ráztam-ringattam, és elkönyveltem, hogy beindult a fogzása, és már el is bőgtem magam én is (álmos voltam, izomlázam volt, jött a fogam nyűgös voltam), amikor hálistennek kajakérő hangot is kiadott a sírás mellé (cuppantott), ekkor eszem nélkül kirohantam egy kis tápért neki… 10 perc múlva már mindketten aludtunk. Pedig a tegnapi napban több volt a jó ám, mint a nem annyira, merthogy t. meghozta Klárit és Katit, ami az elkövetkező napokban nekem nagyon nagy segítség. Dávid szabályosan szerelmes a Katiba, még a fürdőkádba is becitálta magával… Még jó, hogy Kati partner mindenben, kölcsönös a lámúr. Ma reggel is már negyed hétkor itt sorakozott D., hogy fel akar menni az emeletre Katihoz meg Mamához, alig bírtam visszatartani negyed nyolcig, hogy egy kicsit azért alhassanak. Napközben nekem D.vel persze semmi dolgom nem volt, délelőtt még elintéztem pár apróbb beszerzést, meg sütit sütöttem, amihez azért D. is felsorakozott, „igazi hab”ot akart nyalni (kedvence a natúr, cukrozatlan tejszínhab, és mivel a holnapi T.-céges bulira gyártott sütimnek ez az alapja, hagytam, hogy letisztítsa a keverőpálcákat, sőt, egy kistányérban is kapott 2 kanál habot…ez utóbbi már nem fotóképes jelenet volt.). Jól elvoltunk egész nap, becsomagoltam a szaloncukrokat is szépre, Klári takarított, Kati gyerekezett, egyikünket sem kell asszem majd ringatni… éljen a karácsony!

Pizsama-party

Dávidnak ma volt az uccsó nap az oviban a szünet előtt, és persze ezt nem lehetett buli nélkül hagyni: pizsi-parti volt egész nap, már a hónap elején megírták, hogy ma pizsamában kell vinni a gyereket… Ez itthon okozott egy kis fennakadást, mert a gyerek inkábba Thomasos farmerjében ment volna (ráadásul negyed hétkor kelt, és mire eljött az öltöztetés ideje, addigra már néhány idegszálam kicsit tépett volt) de megoldottam (én vagyok az anyja, leordítottam a fejét, hogy ha olyan buta, hogy nem akar bulizni menni, lelke rajta, maradjon itthon, majd Márkó egyedül megeszi az összes kakaóscsigát reggelire- na, ez hatott…sztem nem az ordítás, hanem Márkó, de már nem érdekelt).

Miután leadtam az oviban, jöttem haza, hogy Tamás is mehessen a dolgára (volt neki bőven, 2 oldalas bevásárló listát állítottam össze neki), majd én is találtam némi tennivalót ( 2 féle paleolit muffint sütöttem (igen, van ilyen, nem hülyültem meg, Tamás kiokosodott, állítólag használ az egészségnek, erről bővebben csak kérésre vagyok hajlandó…)), takarítgattam, mostam, egyebek, ja, persze, van egy kisbabám is, avval is kellett kicsit molyolni, majd olyan 1 tájban, amikor a baba aludt, már épp azon voltam, hogy mivel a baba abban a pillanatban fel szokott ébredni, mihelyt én napközben ágyat fogok, én egész egyszerűen lefekszem a szőnyegre meghalni aludni… Éééés ekkor hívott a drága férjem, hogy nem csak, hogy mindent beszerzett, de 20 perc múlva itthon van….mit mondjak, nem kicsit örültem. Amint hazaért, gyorsan eldaráltam, mit kell a babával tenni, ha felébred, és fejest ugrottam az ágyba. Másfél óra múlva újra embernek éreztem magam, úgyhogy miután T. hazahozta D.t az oviból, ahol a mellékelt képek tanúsága (köszi, Viki!) szerint jól érezte magát ismét, játszottunk pár menet F1et Tamással, és még arra is volt példa, hogy nem én futottam be 20.ként a mezőnyben…. Jaja, voltam ám 12. is!!!! (legalábbis asszem. De 13. bizonyosan. 17. meg tutizihertbiztos. Nem tudom, annyira még nem aludtam ki magam, hogy ilyenekre pár óra elteltével is emlékezzek. Ennyire én már sose leszek kipihent.).

Szóval mindannyian érezzük a közelgő ünnepek hangulatát, holnap Tamás elmegy Dáviddal együtt Kláriért és Katiért, akik nálunk töltik az ünnepeket (és segítenek a gyerekek körül, amíg én a konyhában „ünnepi menüsort” készítek, ami idén is elég cifra, elleszünk vele), én addig napközben fogadóképessé teszem a lakást, valamint legyártok egy adag szaloncukrot (marcipánosat, narancslikőrrel)… minden napom egy új kihívás….

Karácsonyi műsor (ja és Pihe megkerülése)

Pihe tegnap megkerült.
Reggel még nem volt sehol, gondolatban már temettük, én még a fél délelőttöt az utcán töltöttem (kisbaba jól bebugyolálva végigaludta az aggódásomat), jártam a környéket, hátha, persze sehol semmi. Csináltam szórólapokat, de persze a nyomtatónk most mondta be az unalmast (jó, Tamás, tudom, csak a fekete toner, lényeg, hogy nem volt jó), így plakátolni még nem tudtam, elküldtem mélben T.nek, hogy bent nyomtassa ki, és majd ha hazaért, akkor plakátolunk …
Hálistennek erre nem volt szükség, ugyanis kora délután csöngettek, és én még mielőtt kinéztem volna, már tudtam, hogy a kutyát hozzák vissza… Úgy is volt. Ott állt az a fiatal csaj, akinek a kutyáját előző este hergelte a Pihe, és pórin hozta a mi kutyánkat. Mint elmesélte, sokáig követte őket az állatunk, majd ők hazamentek, bezárták a kertkaput, és csak reggel vették észre, hogy Pihe belógott… Azt tudta csak, hogy valahol az utcában lakhatunk (sejtette, hogy valszeg nem túl messziről megyek úgy szánkóztatni a gyereket, hogy közben egy babakocsit taszajgatok magam előtt), becsöngetett pár házba, így lelt ránk.
Ezúton is köszönjük szépen a hazaszállítást. Kedélyek megnyugodtak, de a kerítést oldalt bombabiztossá tesszük hétvégén.
Ma meg nagy esemény volt: Karácsonyi műsor az ovisok előadásában a Patakyban.
D. idén még nem szerepelt, majd jövőre, így Őt nézőnek vittük magunkkal (közben Gáborra itthon a Niki vigyázott), bár amikor Márkó is felbukkant, jelentősen csökkent az érdeklődése a műsor iránt. Inkább autóztak. Mivel ezt előre sejtettük, elég hátul ültünk le, de azért így is meghatódtunk, megmondom őszintén. Olyan aranyosak voltak a kicsik (meg a nagyobbak is), hogy még T. is törölgette a szemét… Jézus, mi lesz, ha jövőre D. is produkálja magát a színpadon????

Pihe eltűnik

Reggel arra keltünk, hogy leesett az első hó. Most aztán nem kellett D.t nagyon győzködni, hogy induljunk el az oviba, húzott volna már ki a kertbe kisgatyában, alig tudtam meggyőzni, hogy jobb, ha felöltözünk, mert a hóval hideg is jár…

Rugdosta útközben a havat, nagyon be volt sózva, úgyhogy el is döntöttem, hogy délután majd együtt lapátolunk. Mielőtt mentem érte az oviba, ki is készítettem magamnak a hólapátot, neki egy szemeteslapátot, hogy rögtön neki tudjunk állni, amint hazaér.

Az oviban rögtön az anorákját adtam rá, majd kezdődött a küzdelem hazafelé, ugyanis D. úgy döntött, hogy Ő akarja hazatolni a kisbabát…nem tudtam meggyőzni, hogy erre a próbálkozásra nem épp a havas-jeges út a legjobb, egyszerűbb volt hagyni (meg fotózni, és közben ezerrel résen lenni).

Itthon ellapátoltuk az összes havat, majd D. újabb ötlettel állt elő, miszerint „motojjal menjünk sétálni”. Én meg, amilyen hülye vagyok, mondtam, hogy ilyenkor nem motorral kell menni, hanem szánkóval, erre persze rögtön ordított, hogy akkor ő szánkózni akar. Közben hálistennek G. bealudt a babakocsiban, úgyhogy előkapartam a szánkót, hogy egy kicsit húzgáljam… vicces látvány voltunk: jobb kézzel tolom magam előtt a babakocsit, közben Dávidot húzom magam után szánkón… és persze amint kiléptünk a kapun, beleszaladtunk egy közeli szomszédba, aki közölte, hogy látta a Pihét, hogy kilógott az utcára, és most a focipályánál őrültködik. Na, rögtön arra indultunk, persze a kutyának esze ágában sem volt hozzám odajönni, ráadásul jött egy fiatal pár egy kutyussal (sétáltatták pórin), attól még jobban begőzölt, elkezdte amazt hergelni… Vagy fél órán keresztül próbáltuk megfogni (közben persze ügyelni kellett a 2 gyerekre) de nem sikerült. Hatkor már mind a két gyerek visított (D. a játszótérre akart menni, G. pedig a fürdővizébe), úgyhogy nem volt más választás, mint hazamenni, közben kurjongatni Pihének, hogy jöjjön Ő is… mivel nem jött, nyitva hagytam a kertkaput, hogy bejöjjön, ha akar… Tamás fél hétkor jött, akkor még a kutya nem volt sehol… Kereste kocsival is, gyalog is, de sehol semmi… Tippünk szerint összezavarta a hó, azért nem talál haza. Mindenesetre éjjelre is nyitva marad a kapu, hátha… csak kár, hogy egy ilyen frankó este ebbe torkollott… Ja, és nem a kapun ment ki, hanem hátul átlógott a szomszédokhoz (már pótkerítést is felhúztunk pedig, de valszeg átkaparta magát…francessenbele.), onnan ment valahogy ki az utcára… Pedig marha hideget mondanak éjjelre…

Vendégség

Hétfő reggel Zsófiék elutaztak, sőt, Bobó már szombaton hazament, merthogy még van meló a gyerekszoba körül, ráadásul bevállalt valami nagy könyvelési melót, azzal is kéne haladnia, Fecó vasárnap délre jött, hogy az estét a mi társaságunkban töltse. Ez mondjuk nem volt némi hátsó szándék nélkül, mert igazából Tamás csábította el… az úgy volt, hogy megrendelte az amazonról a legújabb Wii-s játékot, a Forma1-et, és Tamás már csütörtök óta azt gyűri, és Fecó ebbe akart beszállni. Volt is nagy parti, bár Fecóval nehéz játszani, lévén ügyesebb bármelyikünknél, nem egy kiegyensúlyozott verseny, ha az ember vele küzd (igen, én is játszottam sokat, sikerült minden alkalommal a 20. helyet megszereznem (nem röhög, mutassatok nekem még egy nőt, aki Forma1et játszik), és elégedett voltam, ha nem sodródtam ki 5nél többször.). Vasárnap délután még meglátogatták a dédit, Dávidot is vitték magukkal meglepinek, mi meg addig Tamással jól éreztük magunkat (igen, Forma1eztünk (megint nem röhög)). Szóval tegnap reggel Ők haza, Dávid oviba ment, Tündi jött, látott és győzött a lakásban található káosszal szemben, én meg fél nap ajándékokat csomagoltam az emeleten. Ma meg vendégek jöttek, konkrétan Up-ék, akiknél szintén van már trónörökös. Legutóbb még D. születése után voltak nálunk, így aztán volt miről beszélgetni (meg persze a fiúk Forma1eztek…). Dávid rettenetesen be volt sózva, amikor mentem érte az oviba, és mondtam, hogy siessünk haza, merthogy jönnek a vendégek, Ő rögtön vágta, hogy biztos hoznak neki ajándékot, így aztán amikor csengettek, Ő már rohant az ajtóhoz, és kiabált, hogy „ hó’ van aándékom???”…alig ciki… Up-ék törpece is csuda aranyos, egy cseppet sem sírt nálam sem, már szépen mászik, sőt, a lépcsőt is meghódította. A nap beszólása viszont megint Dávidé (kié másé lenne), amikor kísértük ki Editéket, hangosan elköszönt: „sziasztok, vendégek!!!”….

Előkari

Tegnap megejtettük Lucáékkal a magunk kis ajándékozását. Három körül jöttek, ami azért volt jó, mert Lucával kettesben tudtam menni Dájíért. Luca újabban már nagyon-nagyon szépen beszél, és én halál élvezem, hogy szabályos párbeszédet lehet vele folytatni, minden kérdésre válaszol…elballagtunk az oviba, közben megbeszéltük az angyalokat a felhő mögött, meg azt, hogy mennyire szeretne Ő is oviba járni. Dávid nagyon örült nekünk, hazafelé megint kézen fogva futottak, megcsodálták a kertben a karácsonyfát, miközben Luca ölelte D. vállát…kész voltam. Az ajándékozásról készült kép koppintás, Luca blogjáról csórtam (el ne felejtsek szólni az anyjának), mert aközben én már nem tudtam valamiért fotózni (sokan voltunk). Mindkét gyerek nagyon örült az ajiknak, D. matricás-foglalkoztatójával rögtön ki is dekorálták a konyhapultot (van matricaeltávolító folyadékom….meg még néhány körmöm).

Mindent egybevetve nagyon jó délután volt.

Ma meg aztán a délelőttöm telt jól: Bóbi és Zsófi bevállalták Botomd mellé Gábort is, én meg elmehettem kóricálni a városba. Mintegy 40 percet tojóztam a kreativ hobbiban csomagolásügyben (sikeresen), majd még egy órát szántam az Europarkra (vettem rucit, ajitkat, biszbaszokat a hajamba…élmény volt), majd egyre értem haza…komolyan, mint akit kicseréltek….Köszi, hugik!!!

Vendégek a hétre

Tegnap Fecó leszállította Zsófit Botonddal, hozták magukkal Bóbit is, hogy a két csaj nálunk legyen a héten, hogy egy kicsit kidumáljuk magunkat, és egyebek. A gyerekek is rettentően élvezik, hogy valaki mindig foglalkozik velük (bár Gábor kicsit nehezebben aludt el este, mint egyebekkor, de akik is merik, már többen kívánták nekem szerintem magukban (volt aki hangosan is), hogy bárcsak kicsit több gondom lenne vele, mert ez így azért mégse járja….igen, ez a sz**jak én is kicsit... Jó, amikor szeretik az embert.)
Bóbi csinált egy nagy határ mézestésztát, úgyhogy Zsófival csináltak karira figurákat, örültek, hogy ilyen sokféle díszítőcukrom van, én ma délelőtt elmentem egy kicsit egyedül sétálni (élmény volt, komolyan…), dumáltunk, a Botond kutyázott sokat (kivéve, amikor WIIzett, vagy a tegnap este kapott új Rubik-gömbömet próbálta kirakni, és sírt, amikor nem sikerül).
Ma eljött Zuzsi és Tomi, már régen voltak nálunk, és Dávidnak is beköszöntött a Kánaán: hoztak neki vagy 40 kisautót, olyan felhúzós fajtát, amit ha hátrahúznak, akkor indul előre… és most valahogy rá is érzett az ízére, eddig az ilyen fajtákat is csak simán tologatta, de most meg tudta csinálni a hátrahúzást is (Tomi megmutatta neki, és ő meg utánozta. A baj evvel csak az, hogy én is, meg az apja is vagy ötvenszer mutattuk már ugyanezt ugyanígy, és akkor nem csinálta… szeretném azt gondolni, hogy simán csak most érett meg rá, és nem azt leszűrni, hogy a gyerek jobban hallgat Tomira, mint ránk…).
Zsuzsi végigölelgette az ölelhető kisbabákat (a Bobóéhoz még elég necces hozzáférni, bár néha úgy kidugja a lábikóját, vagy mijét a hasfalon keresztül, hogy még a látvány is necces), sokat rötyögtünk (főleg Dájín, jókat tud mondani), jó volt.
És ja, igen: van egy szoptatás közben készült kép, amiről elvileg valami poént szándékoztam írni, hogy hogy táplálkoznak a kissárkányok (a múltkor lőttem ezt a rugit a turiban, szerintem zseniális, nézzétek, van farka is, szárnya is, zabálnivaló), de most szembesültem vele, hogy nem csak a kissárkány látszik, hanem a fenekem mérte is (hálistennek a montázson ez kevéssé feltűnő), és elszállt az ihletem… De mivel a kölök édi, ezért itt hagyom. Meg hátha fél év múlva majd jól esik nekem is nézegetni (amikor már nem így nézek ki (terveim szerint))…

A múlt hét

A mellékelt fotón a Dávidról a múlt héten készült képek egy igen kis része látható… Látható, hogy nagyon nagy élete volt, látott markolót, bábszínházat, „télapó bácsit”, vezetett vonatot, és lelkesen fotózkodott a kivilágított szökőkút előtt (igen, neki ilyen a „mosolyogj Dávidka” felszólításra az arca… kicsit kényszeredett mosoly, de édi szerintem.).

A freskó

A szombatunk nagyon nyugis volt ugyan (egy gyerek nem gyerek mint tudjuk), de már azért vártuk, hogy mehessünk ma a kölökért. Reggel összeszedtük magunkat (meg Gábort), és téptünk le Ballószögre. Dávid nagyon örült nekünk, ezzel nem is volt semmi probléma. Jól elszórakoztatta a két kisbabát is még délelőtt, meg kaja alatt is, Apu szakszerűen megetettte a Botondot, csak hát jött a délutáni szuszka ideje. Sejtettük, hogy D. nem fog simán elaludni, merthogy sokan vagyunk, minket régen látott, és egyebek, de a harmadik ajtónyitódásnál (hallatszik a nappaliban, ahogy a szobájából (a Papa szobája egyébként, teli mindenfélével…én már sokszor mondtam, hogy néhány dologból baj lehet…) kimegy a kis átkötő folyosóra) már én mentem megkérdezni, hogy éppen mit talált ki, mi a baja, mert előtte már volt pisi, volt ivás, mondom most mi jön…pisi. Okés, irány a fürdő, csüccs a bilire, „dehanemleszbennepisiédesfiamnetuddmegmitkapsz” , hallom hogy csurog, akkor varázsütésre lehiggadok, és beszélgetünk, amíg nem végez… illetve Ő beszél: (én már előtte észrevettem, hogy a szája mellett picit piros a szája, de azt hittem, hogy valami cukorral maszatolta össze…) D: (felmutatja a jobb kezét, amin 3 ujja tiszta kék) Nézd anya, jajzoltam! Kettőt….hááámat!!!! (és büszkén néz). Én: (gyanútlanul): Mit rajzoltál kisfiam? D.: (boldogan): Csigát! (nem meglepő, mindig azt rajzol) Én: (továbbra is felhőtlenül) és kivel rajzoltál? Papával? (gondoltam, még délelőtt, ugye…) D: Ejedül!!! Padra! Én: (sápadtan) Hova, kisfiam? D: Padra! Sokat! Kettőt…hááámat!!! Na, ekkor végigfutott az agyamon, hogy talált valami filcet, azzal firkálta magát össze, ezek szerint az nem cukornyom…alig vártam, hogy végezzen, irány a szoba, mérjük fel a károkat, valszeg’ összefirkálta a parkettát, vagy az íróasztalt kicsit, gyorsan letörölni, ha lehet… Mentünk be, mondtam, mutassa meg, mit rajzolt…de aztán észrevettem magamtól is (lásd: a képen). A kanapé mellett az egész falat egy komplett freskó borította, Dávid felpattant az ágyra, és dicsekedett: „Játod, anyuka, ez itt csiga (bal oldalon, egész felismerhető), az meg halacska (középtájt, pirossal, valami bálnaszerű, még vizet is „piccel”, ahogy a művész elmondta), meg sinet csináztam!”. Kitántorogtam kimentem a nappaliba, és mondtam anyuéknak, hogy nagy baj van (esküsznek rá, hogy tényleg nagyon sápadt voltam), mindenki bejött megnézni a „bajt”, és meglepően jól fogadták (én hülyét kaptam volna a helyükben, de esküszöm, mintha még büszkeség is csillant volna a szemükben, főleg a Papáéban), még engem nyugtatgattak, hogy jól van, tavasszal úgyis festeni akartak…Hát, ezt már nem lehet megúszni, valóban… Ezek után persze alvás az már nem volt, csak hazafelé a kocsiban, majd itthon még volt nagy örömködés, merthogy az ablakba „tojt a Mikulás”, hozott sok játékot, meg rengeteg csokit-cukrot, egész fürdésig játszottak az apjával az új duplós tankolóautóval… Még egyszer bocs, Anya!!!
Ja, a képeken még látszik, csak hát a rajz után már nem kapott kellő figyelmet, ahogy Zsófit megköszöntjük szülinapja alkalmából, ettünk tortát is, meg Morgós csúcsot, amit D. Kreált Anyuval előző nap, kapott földgömböt, amire már régen vágyott (utóbbit azért megmentettük Dávidtól…).

Nikiék

Ma Niki barátnőmék jöttek látogatóba, merthogy még nem is látták a legifjabb szaporulatot (igen, Niki, tudom, az én hibám, sosincs időm…de tényleg).

Végigasszisztálták a fürdetést, majd Niki gyúrt egy kicsit az anyaságra, és a vacsora felét Ő adagolta Gábornak… utána ők is kaptak vacsit, időközben Tamás is hazaért, dumáltunk egy jó nagyot… és persze megbeszéltük, hogy ezentúl gyakrabban…hehe…

Muci

Mivel ma aztán tényleg egész nap csak ketten lettünk volna a babával, mára hoztam össze a talit Luciával. Pár hete megemlítette a blogjában, hogy Mucinak szeretne egy csúszdát venni karácsonyra, olyat, amit bent is tud Muci használni. Mi még tavasszal vettünk egy ilyet Dávidnak, de D. valahogy sose volt érte megszakadva. Én meg gondoltam, hogy akkor szerezzünk vele örömet, írtam Luciának, hogy nagyon szívesen nekik adjuk a miénket…. Igazság szerint mióta Muci megszületett, én azóta olvasom mind a két blogot, amit Lucia ír, és nagyon-nagyon szeretem, ajánlgatom is mindig mindenkinek… így legalább valahogy a sok kellemes óráért, amit olvasással töltöttem, legalább köszönet mondhatok.

Így mindannyian jól jártunk: nekik van csúszda, Muci kiélheti magát, én meg megismertem egy nagyon kedves lányt, egy édibogyó kiskrapekot, beszélgettünk több mint két órát, jól éreztük magunkat.

Muci nagyon aranyos volt, először nem nagyon akart velem bratyizni, de aztán a személyes varázsom a kutya megenyhítette, a végén már Ő kéretőzött a karomba… Nyújtogatta a kis karjait, már komolyan fontolgattam, hogy elkérem Őt örökre… csuda krapek…és a fényképeken is már egész komoly kispasi benyomását kelti, amint óvatosan közeledik Gáborhoz… Nem nagyon értette, hogy mit keres az anyja kezében egy baba,a ki nem Ő, egyszer megsimította a lábikóját ( a babáét), de aztán inkább a lakás felfedezését választotta, úgy döntött, hogy a babákról elég annyit tudni, hogy finom puha rugdalózót hordanak.

Egy szó mint száz: nagyon jó kis délután volt, remélem, majd még lesz folytatás.

Névnap- és a tökéletes kisbaba

Tegnap Dávid szerencsésen elutazott, apu három óra nulla nullakor itt volt, beraktuk a (marha nehéz) bőröndöt, Ő kocsival átgurult az ovihoz, mi is odasétáltunk Gáborral, és Ők el is indultak. Mi hazajöttünk, nekiestem a sorozatomnak, G. játszott, majd fél hatkor belázadt, úgyhogy meg kellett fürdetni, vacsizott, és elájult. Az első kép az elalvása után közvetlenül készült, 18 óra 19 perckor. Onnantól csönd. Reggel Tamás korán indult, fél nyolckor, babától akkor még csak egy kis nyikkanást hallottunk, de aztán csend lett, visszaaludt. Miután Tamás elment, már nem akartam semminek nekiállni, 10 percig tengtem-lengtem, majd bementem babechoz (igen, fényképezővel), akkor készült a második kép (7:44). Majd Gábor a vakura a simogatásra magától felébredt, és akkor készült a harmadik kép (ez is még 7:44 esküszöm, tényleg így ébred…és még egyszer mondom, negyed hét után nem sokkal aludt el…éjjel egy nyikk se…lehet irigykedni). Csoda hogy mindig aggódom? Ilyen aranyos baba nincs is… Napközben a lakást díszítgettem, felaggattam egy csomó csicsát (hópelyhek, mifrancok, szép lett), sorozatokat néztem, kicsit takarítottam, elvoltam, és Gábor meg megörvendeztetett azzal, hogy végre tökéletesen kinyomta magát, és még csak nem is volt annyira ellenére (utál hason lenni, már fixa ideám volt, hogy igen, ez a bibi, ez a baja, nem tud majd mozogni…mondták, hogy 4 hónapos koráig nem kell aggódni, ha nem nyomja ki magát szabályosan. Holnap lesz 4 hónapos. Kinyomta magát. Most min aggódjak???). Este jött Tamás, és sikerült nagyon megürvendeztetnie. Ma van ugyebár a névnapom, de az elmúlt hetekben már számos ajit kaptam, ami a névnapomra volt „kenve” (koncertjegy, szülifeli 4 évada, pár egyéb dvd, néhány könyv), így aztán nem igazán számítottam semmire. Megjött negyed 8 körül (igen, Gábor már aludt a kis szobájában), és mondta, hogy álljak meg az előszobában, majd „boldog névnapot felkiáltással a kezembe nyomott egy zöld kis műanyag üveges valamit, és szemtelenül vigyorgott. Első gondolatom az volt, hogy penészölő (annak ilyen a flakonja). Kicsit vigyorogtam, és már épp készültem megsértődni, hogy annyira most nem is penészedik a fürdőszobaablak (nem az én érdemem, Tündi nemrég takarította), de előtte azért elolvastam a címkét. Aszongya: bonsai tápoldat…. Óóóóó, mondom, és hol van??? (már nagyon rég óta vágytam egy ilyen nagyobbfajta bonzájra….két éve nyígok, de mivel én tudvalevőleg szisztematikusan elteszem az összes szobanövény láb alól, eddig Tamás ódzkodott vagyonokat kiadni rá…hogy miért???). Na, kimentünk a garázsba, és ott találtam a jobb alsó képen lévő csodát. Nagyon köszönöm!!!!! Gyönyörű!!! Ígérem, megmarad!

A gondos anya

Ma egész délelőtt pakoltam össze a Dávid holmiját. Ez nálam úgy néz ki, hogy először is fogom magam, és kirakom a díványára azokat a cuccokat, amikre szerintem szüksége lesz. Ezt úgy csinálom, hogy elkezdem a bal felső fióknál (alsógatyók, harisnyák), kiveszek annyi darabot, ahány napra megy a gyerek, plusz egy mindegyikből. Majd következő fiók (zoknik), szintén annyi darab ahány nap, plusz egy.

Alatta jönnek a hosszúkás fiókok, abból trikók, rövid-, illetve hosszú ujjú pólók, alatta melegítő felsők, mindenből az előzőleg megnevezett darab. Másik szekrény fiókjaiból melegítőnacik, farmerok. Mikor már van szép kupacom, lehozom a bőröndöt, amibe ilyenkor pakolok, belerámolok, majd elgondolkodom, lévén, hogy még van egy csomó hely… ekkor jön a benti cipő, váltócipő, cumisüvegek, bébiőr (tartozékokkal). Még mindig van egy csomó hely…alvómaci. Még mindig van hely. Overál. Még mindig lehet pakolni. Gyógyszerek vész esetére. Kevés helyet foglalnak. Na, ilyenkor pánikba esek, és még mindenből rakok plusszot (2 alsónadrág, 2 zokni, 1 hosszú-és egy rövidujjú, 2 trikó, 2 melegítőgatya, 1 faros). Már kezdek megnyugodni, amikor is sípol a szárító, hogy lejárt a progi. Megyek hajtogatni. Kikerül a gépből a szép új hosszú ujjú felső, amit imádok a gyereken. Besuvasztom a bőröndbe. Ugyanígy jár egy kordnaci, egy melegítő (komplett), és két aranyos zokni. Ekkor már trükköznöm kell, a résekbe gyűröm a cuccost. És teljesen csak akkor higgadok le, amikor úgy kell ráülnöm a bőröndre ahhoz, hogy bezárhassam. De nyugodtnak, és kellően gondos anyának érzem magam…Jöhet a fater.

Rokonlátogató

Holnap a gyerek elutazik Apuval Ballószögre, hogy egy kicsit Apu is kiélhesse magát vele, de előtte ma, ovi után átmentünk mindannyian a Lilikéékhez (Apu anyujának a húga), hogy egy kicsit Gábort is mutogathassam. Sikere volt mind a két gyereknek, Lilike sütött egy halom palacsintát, volt egy csomó játék, Gábor meg hozta a kis vigyorgós formáját. Nagyon jól éreztük magunkat, Dávid egyszer csak rájött, hogy mi az az új, amivel mindenkit meg lehet hódítani: ez pedig a versmondás. Egyszer csak úgy döntött, hogy márpedig ő Latinovits Zoltán nyomdokaiba fog lépni, és szavalt. Volt cirmoscicahaj, meg jobrradűbalradűl, csigabigagyereki, meg teddybear, meg minden… Elájult mindenki (én is, mert ez a tehetségét úgy látszik kizárólag a nagyközönségnek tartogatta)…aztán itthon tartott még egy előadást: amikor hazaértünk, elkezdte mesélni Apunak, hogy hogyan bucskázott le múltkorjában a lépcsőn…. Hát beszartam a röhögéstől: lefeküdt a földre, mondta: „így estem…le „, és közben buzgón nyújtogatta az ég felé a virgácsait…kész voltam. (kár, hogy a fényképező közben még a pelenkázótáska aljában lapult, akkor került csak elő, amikor már az apjával olvastak valami mesekönyvet…)

Kaja-hétvége

A hétvége a játékon és a nagyizáson túl a zabálás jegyében telt. Még múltkorjában látott Tamás az egyik gasztro-oldalon egy hirdetést, miszerint lehet rendelni komplett pulykavacsorát az egyik szálloda étterméből, és gondoltuk, egyszer ki kéne próbálni. Pénteken aztán reggel úgy döntöttünk, hogy aznap úgyis jön Klári, meg délután a Gabiék, főzni nem nagyon lesz idő, itt az alkalom a pulykázásra (meghát nem akartunk lemaradni az ovi mögött, és bár tudok főzni, egy egész pulyka elkészítését most valahogy még nem próbálnám ki…). Tehát reggel megrendeltük, kérdezték mikorra, mondtuk, mondjuk legyen fél hét, de mondták, hogy fél hétre már visznek egyet Törökbálintra, mindjárt visszaszólnak…kicsit nem értettük. Aztán a kislány visszaszólt, hogy bocsi, negyed nyolcra lesznek itt, és ne hari, de a séf rettenetesen kényes arra, hogy minden nagyon-nagyon friss és kifogástalan legyen…még ekkor se értettük teljesen, de legyen.

Na, este, miután a Luca-kísérésből hazaértünk, sorban lefürdettük a gyerekeket, épp elkezdtem teríteni, amikor csöngettek. Tamás indult ki, én is felkaptam a kabátomat, hogy segítsek behozni a kajót, majd a kertkapuban lefagytunk. Ugyanis két öltönyös-selyem nyakkendős pincér indult befelé egy nagy dobozzal, és nem csak úgy odaadták a kaját, hanem bejöttek, és szépen elkezdtek kipakolni. Nem tudom, melyikünk vághatott viccesebb arcot… Mi futárra vagy taxisra számítottunk, és gondolom ők sem ahhoz vannak szokva, hogy egy ilyen vacsit egy lépcsőn, játékok közt ücsörgő nagyinak, egy tátott szájú pizsamás kiskrapeknek, és két, teljesen ledöbbent, zavartan vigyorgó melegítős embernek kell felszolgálniuk. Kész voltunk. Oltári kedvesek voltak, meg jó fejek, úgyhogy végül is nem volt kínos a szitu, csak végtelen vicces.

A kaja egyébként hibátlan volt, a vacsihoz kapott sütőtökös pite meg egyszerűen fenséges. Igaz, most ezt a pulykát esszük három napig, akkora, de sose legyen nagyobb baj.

Ma meg aztán az édességek is bejöttek a képbe: Bóbita a közelgő névnapom alkalmából meghívott minket ebédre, majd desszertezni átmentünk a dizájncukiba, ahova már nagyon rég el akartam jutni. Hát, tényleg csodákat lehet ott kapni, minden nagyon finom volt, mindenki különböző sütiket rendelt, én lelkesen fotóztam, majd lelkesen végigkóstoltam az összeset, a Dávid meg egyszerűen lenyűgöződött egy hatalmas nyalókától….nagyon jól éreztük magunkat (csak most néztem, hogy sajna a kaja elvette az eszem, és a Bobó pocakját nem is fényképeztem le…pedig nagyon éééédi).

Haló, Luca!!!!

Na, tegnap azért bepótoltuk a Lucás randit. Délelőtt megjött Klári, hogy egy kis gyerekfelügyelettel megtámogasson majd minket, amikor holnap akarunk menni a Bóbiékhoz háztűznézőbe, dumáltunk egy csomót, közben Gabival megbeszéltem, hogy amikor indulnak otthonról, akkor felhív, mert van a gyógyszertárban némi intéznivalóm, és ha akkor elindulok, amikor Ők is, akkor nagyjából egyszerre érünk a gyógyszertár elé. Így is lett, már ott álltak, amikor jöttem ki, és Luca rögtön közölte is velem: „nagyon szeretem Dávidot”. Az anyja esküszik rá, hogy ezt magától kezdte el mondogatni amikor elindultak otthonról, és én el is hiszem neki, és jól meg is hatódtam. Aztán ugyanezt elmondta a Klárinak is, majd amikor D. megjött az oviból, akkor vele is közölte (az meg csak pislogott…kérdem én: ez a férfiakban már genetikusan benne van, hogy rögtön lefagynak, mihelyt az ember közli velük az érzéseit?). A vallomáson kívül egyébként volt sok játék, némi evészet, majd amikor indulni akartak haza, kérdeztem D-t, hogy esetleg kikísérjük-e őket a villamoshoz, ezen Luca belelkesedett, odaállt Dávid elé, két kézzel torkon ragadta, és belekiabált az arcába, hogy „kiséjé ki! Kiséjé ki!”… mi meg bepisiltunk... persze pont akkor nem volt nálam a gép, de mindegy. Nagyon vicces volt. Így hát öltözés, kikísérés, útközben kergetőzés, bújócskázás, kirakatbámulás, majd amikor a zöldségesnél megtörtént az elválás-integetés, az én fiam megcélozta a a telefonfülkét, kiabált, hogy adjam oda neki a lilát, majd amikor megkapta, beleordított, hogy „haló, Luca, haló, majd gyere!!”…. Hát nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek…