Pillanatkép...

Bár a szerencsétlen csiga tuti többnek érezte...

G. mászik, D. fal

Az ilyen napokat, mint a mai, na, ezeket kéne sokszorosítani…

Ugyan nem írtam, de a múlt héten D.t szerdán haza kellett hoznom az oviból, mert nagyon köhögött, másnap megnézettem a dokival, mondta, hogy semmi komoly, de pár napig legyen itthon, mert ezt mégiscsak valami vírus okozza, ne fertőzzünk meg már másokat, ha nem muszáj. Nagyon jól elvoltunk csütörtökön meg pénteken is, segített, hogy kint is lehetett játszani, de úgy egyébként is, nem volt balhézós kedvében egyik sem… Na, tegnap aztán meglett ennek a böjtje, mert a gyerek nem akart oviba menni, volt is egy kis harcunk reggel, de végül is ott maradt. Délután persze, amikor mentem érte, már az úton mondta, hogy „este ebédezünk (vacsora… de az étkezések szerinte mind ebédek), aztán aaaaszunk, aztán megyünk oviba”… Mondom, azért remélem nem baj, hogy velünk is el kell tölteni egy kis időt, ugye? Naszóval, ma csont nélkül vonult reggel, ami azért az én napomat is eléggé meghatározza, ha Ő jó kedvű, én is az vagyok. Mondjuk lehet, hogy az is segített, hogy ma a tojásfestés volt nekik a progi, vittük is kis zacskóban a főtt tojikat, és egész úton erről lehetett beszélgetni, hogy milyen jó lesz, stb…

Sütött a nap szépen egész délelőtt, gyönyörű idő volt, és lehet, hogy ez sarrkalta Gábort arra, hogy végre „lépéseket tegyen” a mászás felé… Olyan aranyos volt, ahogy küszködött, marhára koncentrált, emelgette a fenekét, kurjongatott… Csináltam egy videót is, csak az a baj, hogy akkor mér a szőnyeg szélénél volt, és persze a végén orra esett a kőre, így a vége nem az igazi, így megtartom a családi albumba, de a képeken is látszik a lényeg…

Délután már eleve úgy indultam a kölökért, hogy ha lesz kedve, akkor sétálunk is egy nagyot. Boldogan mutatta a tartóban lévő két foltos gyönyörű szép festett tojását, én halálra dicsértem, majd nekivágtunk a sétának. Először bementünk az útba eső pékségbe (nagy örömömre végre forgalmazzák ott is a Cserpes joghurtokat, imádom), vettünk vaníliakrémes és kakaós csigákat…

Na, D. először kért egy vaníliásat, 2 perc alatt betömte. Mondom gyerekem, nem volt uzsonna az oviban? De, volt. Ettél ott? Igen. Kérek még. Jó, hát miattam aztán egyen, kapott. Megevett még egy vaníliásat félig, meg egy kakaósat teljesen (ezek olyan tenyérközépnyi méretűek, nem túl nagyok, de azért nem fornetti-szintűek). Időközben odaértünk a zöldségeshez, ahol a lánynak boldogan mutogatta a festett tojását, majd félig direkt odakoccolta a répás ládához, persze eltört a héja… Na, mondom jön a hiszti, hogy mért tört el, de nem. A legnagyobb lelki nyugalommal nekiállt megpucolni, majd betömte a fehérjét (a fehérjét eszi csak, a tojás „puhájának” hívja), a sárgáját a kezembe nyomta, majd irány haza. A zöldséges lány is jót vigyorgott, ahogy a markomból eszem a sárgáját, de mifenét tegyek, kidobni nem akartam…

Elindultunk hazafelé, öt percen belül a kerítésen megkoccolta a másik tojást is, azt is elfogyasztottuk… Én ennyit enni a gyerekemet tán még nem is láttam…És ezek után még vacsit is kért!!! Tükörtojást… (nem én mondtam, hogy azt egyen, azt kért…).

:)

Gábor hivatalosan is reklámarc (reklámpopsi) lett :)

Meglesznek ám visszamenőleg is a bejegyzések, csak jó szokásom szerint utólag, és ezt most muszáj volt...

Miért ne vegyünk drága melltartót

Már több, mint két hete újra felmerült D. részéről a kérés, miszerint „nem kell pelus aaváshoz! Pisilni kell, akkó’ szólok a bébiőrbe: Anyuka, pisilni kell!!!”… Kicsit ravaszkodtam, és a lepedője alá becsempésztem két utazó-pelenkázóalátétet, mondom, ha baleset lesz, akkor a nagy részét legalább felfogja, de nem volt rá szükség azóta sem!!!!! Kijelenthetjük, hogy vége a peluskorszaknak, és tényleg, most is bejött az, hogy nem kell erőltetni, nem kell beledumálni a gyerekbe semmit, jelzi, ha kész a dologra… Iszonyatosan büszke vagyok rá…. Ja, és a színészi képességei is fejlődnek: tegnap este a kádban pacsált, persze ment a buborékozó is, és túl nagy volt a csend, így benéztem… és rajtakaptam, ahogy az oltári mennyiségű képződő habot kotorja ki a kád szélén… hoztam a fényképezőt, a villanásra persze felkapta a fejét, majd közölte”Anyuka, kiefolyt”, és sajnálkozó képet vágott hozzá… (csak megnyugtatásul: a víz nem volt olyan nagy, tényleg a hab ilyen magas, nem fog megfulladni). Egyébiránt Gábor is alakított ma. Múltkorjában eljutottam vásárolni, és vettem igazi nőies melltartókat is… Miután mindkét gyereket leraktam, levettem a pólómat, merthogy G. kicsit leköpte addigra, és még néztem is magam a tükörben, hogy mennyivel másabb azért így, hogy nem szoptatós-kinyúlt cucc van rajtam, hanem egy igazán szép darab (nem lesz fotó!!), és illegettem magam egy kicsit T. előtt is… Jó érzés volt, na. Egyszer csak G. felsírt, beszaladtam megnyugtatni.. Felveszem, erre az én kisfiam nemes egyszerűséggel belehányt az új mellti dekoltázsába… erről ennyit. Erre jó lett volna a régi is…

D. cipői, és az élelmes hangya

Dávidnak mostanában már kimondottan megvannak a maga kis szokásai, amikhez makacsul tud ragaszkodni, és ez nekem általában nagyon tetszik, bár nem mindegyikkel könnyű megküzdeni.

Fontos szeánszai egyike, hogy reggel, amikor felkel, kell neki egy üveg kakaó, amivel betelepszik a hintafotelbe, és fél órán keresztül nézi DVD-ről a Tom és Jerryt, ez kizárólag pizsamagatya és zokni nélkül, betakarózva az igazi. (Hála a netnek, be tudtam szerezni dvdn az összes tomésjerrit, lemezenként 60 rész, így én se hülyülök meg unalmamban, mivel Gábor etetése ugyanerre az időpontra esik, így én is kénytelen vagyok ezt nézni…viszont a távirányítót csak én tudom kezelni, így aztán nem megy 3-4 alkalommal ugyanaz a rész.). Amíg ez meg nem volt, nem is nagyon lehet hozzászólni. Ha megunta, és/vagy elfogyott a kakaó (ami egyébként csak nevében kakaó, igazából erdei gyümis ízesítésű szójatej), akkor beszélhetünk a felöltözésről és az oviba indulásról.

A ruháit szereti Ő kiválasztani (valahol olvastam, hogy fejlesztő hatású lehet, ha Ő hozhat meg hasonló döntéseket, fel is ajánlottam a lehetőséget, hogy választhat magának göncöt…eleinte minden fiókból mindent kiszórt, majd választott, de ugye a kiszórt cuccokat nekem kellett visszapakolni…na, ezt 3 napig bírtam, aztán úgy voltam vele, hogy majd fejlődik máshogy, én utálok ennyit hajtogatni, azóta úgy van, hogy előveszek 2 alsógatyát, abból választhat, majd 2 zoknit (az egyik nagyon megy az alsógatyához, a másik abszolút nem, és rá is bök általában a passzolósra), abból is választ, ugyanez van a trikóval, felsővel, gatyával), felöltözni még nem nagyon tud egyedül, bár próbálkozik, mosdás, indulás.

Na, újabban itt jelent meg egy új vonás: régebben imádta az ÚJ dolgokat. Ha volt ÚJ alsógatya, akkor nem is kellett választani, ha valamire mondtam, hogy az az ÚJ, akkor az kellett, és pont. Pár hete az apja vett neki egy menő farmert, örömmel vettem elő másnap, de a boha istennek se akarta felvenni. Majd’ egy hétbe került, hogy felvegye (minden reggel elővettem, de mindig a másik gatyát választotta), akkor viszont örült neki, azóta hordja. Ugyanez volt alsógatyával is már, meg a vékonyabb sapival (még mindig a „senyeautós” bélelt téli sapiban ment, már 15-16 fok az átlaghő odakint, már az óvónő is mondta, hogy vigyek már be vékonyabb sapit…). De a legdurvább a cipőkérdés. Van 2 bakancsa, amiket felváltva hord, valamint egy vadiúj sportcipője, amit még ősszel vettünk jó áron, hogy majd tavaszra jó lesz… Kijött ugye a meleg, elővettem a dobozból a cipőt, ráadom, ordít, hogy nyom, fáj, Ő a bakancsban akar menni… tök ciki volt, kint tombol a jó idő, a kislányok már harisnyában-szoknyában járnak, az én gyerekem meg a tavaszi gatyához is bakancsot hord… de esküszöm, elhittem, hogy a 23as cipő kicsi (a bakancsok is 23asak, de mondom hátha azok még azért jók, mert már kitaposta őket), mondom az apjának, hogy el kell menni új cipőért, mert a gyerek kinőtte azt, ami van. Oké, itt volt a Klári, vigyázott G.re, elmentünk a cipőboltba, ahol is először 24-es cipőt próbáltunk, de már ránézésre is nagy volt, felvéve meg depláne… a 23-as volt a jó, még abba is nőhet a gyerek, ekkor kezdtem kapizsgálni, hogy át lettem rázva… mindegy, vettünk egy sportcipőt (az otthoni sötétkék, így egy fehéret, fő a változatosság), egy kintibentit (amiben rohangászhat otthon, a kertbe is megfelel, bentre se túl meleg), meg egy pasis bőrcipőt farmerhez. Na, másnap reggel előhoztam a bőrcipőt….mi lett??? Hiszti. Hogy Ő azt nem akarja, mert nyom…elöl volt a múlt héten kicsinek kikiáltott sötétkék is, felkapta, és tuszkolta a kezembe, hogy „anyuka, ez akajom!!!”…ráadtam, kérdeztem, nem nyom? Nanáhogy nem, „pont jó”…És boldogan ment benne oviba…kíváncsi vagyok, hány nap múlva veszi fel a többit…

A jó időnek viszont hátránya is van: megjelentek a hangyák. Évek óta küzdünk velük, inkább kevesebb mint több sikerrel, fújunk, csapdázunk, de ezeknek apám semmi nem árt… Mondjuk nem csoda, D. előszeretettel rohangál kajával a kezében, és mivel elég kicsi, örülünk, ha eszik, így ha a kanapén rágcsál, akkor ott rágcsál, mindegy, csak egyen.

Minden nap porszívózok, felmosok, és remélem a legjobbakat. De ma leesett, hogy kevés…. Tegnap este szokás szerint ugye a laptopon néztük az esti mesét, közben, hiába vacsizott már, D még egy fél zsömit elmajszolt. Örültünk, hogy jó az étvágya. Ma délelőtt akarom megnézni a leveleimet, laptop felnyit, nézelődök, egyszer csak a H betű alól kinyúlik két csáp, tapogat, én csak nézek bután, majd előjött a csápok gazdája, egy izmos kis hangya, hátán egy apró morzsával…őőőőőőőőőőőőőő……..

Újabb dumák

Tolja veszettül az autóit, de nem gyengén ám, hanem teljes súllyal ránehezedve… persze szegény kiskocsi előbb-utóbb ezt megelégeli, kerekeit eldobja, szétnyaklik, eltörik….
Erre D. megfogja a fejét, ingatja, és sopánkodik: „Ajjaj, nagy a baj…”

Mostanában, bármikor valamit tiltok, sírós hangon dafke is mondja, hogy „de szeretnék/szeretném….”, legyen az csoki, idő előtti fürdés, késői kakakó, korai játék, bármi…
"De szeretnéééék kakaót, de szeretnék játszani, stb…”.
Ma az apja kupászkodott a kertben (gyümölcsöst csinált...hehe), D. cefetük érdeklődött az ásó iránt, egy idő után T. megunta, és elzavarta. Dájí jön be a konyhába, és panaszolja, hogy nem szabad neki az ásóval játszani, mondom nagyon helyes, erre persze jött a „miért?”, mondom azért, mert megsérülsz…erre Ő: „De szeretnék megsérülniiiii!!!!!!”

Folyadék

Dávid a szülinapjára kapott egy olyan autópályát, amihez tartozott egy kisautó, meg egy vizes tartály. A tartály a pálya tetőpontján helyezkedik el, meleg vizet kell beletölteni, és amikor a kisautó elhalad alatta, akkor ráömlik a meleg víz, amitől az addig sárga kisautó piros lesz. (azt most nem részletezem, mennyire örülök neki, amikor a gyerek ezzel játszik a nappaliban…a víz persze fröcsög, meg kiborul… és még nem mondhatom azt, hogy ezzel kint játsszon, mert nincs annyira jó idő… mindegy, azóta legalább tényleg enni lehet nálunk a padlóról, hála a napi többszöri feltörlésnek… és most először remélem, hogy a gyerekem hű marad önmagához, és hamar ráun az új játékra… és végül is egy szavam se lehet, mert igazság szerint az utóbbi pár napban a színváltós kocsi főleg a fürdőkádban jut nagy szerephez.).

Ez a színváltós dolog rettenetesen tetszik neki, így aztán azóta beszereztünk még két ilyen színváltós autót, nagyon ragaszkodik hozzájuk. Viszont… kicsit nehéz neki megmagyarázni, hogy nem minden színváltós. Megyünk az úton, lát egy sárga kocsit, és kérdi: „ha betesszük meleg vízbe, akkó’ pios lesz??????”… és akkor az ember magyaráz, hogy nem „miért”, mert nem olyan festék van rajta, „miért”, mert ahhoz speciális festék kell… (mondjuk ez a szó, hogy „peciájis”, ez nagyon tetszik neki, nekem meg az, amikor ezt nyilvánosan is használja, és az emberek meg csak néznek)…

Ma aztán már nem is magyaráztam, csak röhögtem, amikor is ovi után játszott a kertben, egyszer csak megjelent egy szál ibolyával, és kérdez:

„Anyuka, ha betesszük folyadékba (így! Folyadék!!!!), akkó’ pios lesz???”… olyan aranyos volt… ráadásul újabban, amikor nagyon magyaráz, vagy valami nagyon izgatja, akkor kicsit még kancsalít is… zabálnivaló. Szóval folyadék…

Ja, és ma megtanultam valamit: mégpedig azt, hogy az amúgy héjatlan virslinek csak akkor van bőre, amikor az ember már megevett belőle másfelet, és nem olyan éhes… akkor már lehet reklamálni, hogy „jajta van a bőőője” , lehet szétcincálni, hogy a kissé fényesebb külső rétegből kitrutyizzuk a belsejét…fő a következetesség.

Hol a gyerek?

No, G. elkezdett igen komolyan haladni…szó szerint. Eddig, bárhová is raktam, igazából max. hasról hátra fordult, ill. vissza, de most már elég komolyan halad, persze nem kúszva, pláne nem mászva, hanem görögve, kígyózva, és egyéb módszerekkel (pontosan nem tudom, mer’ ravasz ám, és amikor nézem, akkor nem halad egy centit sem, kizárólag akkor csinálja, amikor én mondjuk a konyhában vagyok). Ma leraktam a nappali közepére a szőnyegre, mentem mosogatni, közben hallottam hogy elégedetten gücög… és amíg jókedvű hangok hallatszanak, addig nem szoktam különösebben aggódni. Aztán hallom ám, hogy felváltva röhög, majd egy kicsi koppanás, kis méltatlankodás, majd megint röhögés… odamentem, és hirtelen nem is találtam...

Molekuláris hasraesés

Nem azért mert dicsekedni akarok, de általában ritkán érnek kudarcok főzés közben. Szeretek is főzni, tudok is. Szerencsés találkozás volt ilyen szempontból is Tamással a mienk, merthogy Ő meg enni szeret (jó, főzni is tud kicsit), ínyenc is, szeret bevásárolni, úgyhogy ha bárhol látunk bármilyen kaját, ötletet, receptet, azt szeretjük itthon is kipróbálni. Eddig legalábbis így volt.

Nade tegnapelőtt Tamás meglepett. Nem túlzottan, mert számítottam hasonlóra (meg nem is bírta ki, hogy ne árulja el előre, hogy mit rendelt nekem) de azért meglepett.

A sztori eleje: tavaly voltunk a Bábelben, ott találkoztunk először a molekuláris gasztronómia csodáival, aztán a TV Paprikán elkezdték vetíteni a Heston Blumethal féle sorozatot, aki szintén sokat operál ezekkel a szerekkel, és T. teljesen begőzölt tőlük, úgyhogy sejtettem, hogy előbb vagy utóbb nekem is meg kell próbálkozni velük…pénteken mondta is, hogy rendelt egy kezdőkészletet…

Szóval tegnapelőtt megérkezett a kis doboz, benne a molekuláris gasztronómiához szükséges alapszerekkel, meg egy adagolókanállal…két könyvvel…amiben le van írva, hogy hogy kell pl. gyümölcsszirupból kis kaviárt gyártani… Én mindent megtettem, tegnap még desztillált vizet is vettem, mert azt hittem, hogy azért nem sikerül, mert nálunk kemény a víz, és elvileg ehhez a cucchoz alacsony kalciumtartalmú víz kell… de kudarcot vallottam, hiába mértem ki pontosan a cuccokat, kevertem, kavartam, hagytam, hogy kimenjen az összes bubi az alaplöttyökből, csöpögtettem, nekem nem jött össze…már ragadt az egész konyha…(a nyüves algizoont vízzel kell összetrutyizni, és én előszeretettel a gatyámba törlöm a kezem főzés közben (hülye szokás, tudom), meghát csöpögött szerte a cucc, úgy nézett ki a helyiség is, meg én is a végén, mint ahol maratoni párcserés buli volt nemrégiben, aktív részvételemmel….)

A mézes joghurtból nagyjából sikerült golyókat gyártanom, de az meg nem volt finom…

Kész vagyok…van valakinek valami tippje, mit szúrhatok el???

Új poén

Most már tuti, hogy D. érti a viccet, illetve direkt akar poénkodni:
Mentem ma érte az oviba, miután felöltöztünk, még az udvaron akart kicsit csúszdáni, az idő jó volt, a kisbaba nyugisan nézelődött a kocsijában, mondom, semmi akadálya. Csúszott négyet-ötöt, majd megbeszéltük, hogy hazaindulunk. Egyszer csak megáll, és nagyon-nagyon morcosan nézett maga elé, száját lebiggyesztette, és még a nyálát is elkezdte folyatni…esküszöm, nem értettem, hogy a két perccel azelőtt még boldognak tűnő kisfiamat mi lelte…és gondolom, ez a megdöbbenés kiült az arcomra is teljesen, mert rámnézett, elnevette magát, és imigyen szóla:
„Becsaptalak ám!!!”, és nevet… Mondom, kisfiam, ez most vicc volt? Erre: 2igen, csak bosszantottalak tégedet”. Nem mondom, hogy kifinomult a humorérzéke, de háromévestől szerintem az is jó, ha próbálkozik, és gondolom, neki az a jó poén, amin én kiakadok….

D. túl okos

Klári délelőtt ért Pestre, Tamás ment elé, és mentek nézelődni, én meg próbáltam élhetővé tenni a lakást, ami két gyerek mellett csak úgy megy, ha az a gyermek, amelyik járni tud, az a kertben tartózkodik. Nem is volt gond, D. egyetértett, ő is a kertben akart lenni, csakhogy… porszívózni csak úgy lehet, ha a millió játéka a dobozokban van… igenám, de mivel hétkor kelt, mire Tamás fél kilenc után elindult, a nappalit 10 centi vastagon beborította a sok játék. Nem baj, azért vagyok én a felnőtt, hogy én szabjam a feltételeket... Legalábbis azt gondoltam.

Tamás el, én meg mondom nagy ravaszul: Dávidkám, ajarsz kimenni homokozni?

D: Igeeeeeeeen!

Én: Oké, de amíg nem pakolod össze a játékokat, addig nem mehetsz ám ki…

D: /ravaszul rám néz, elvigyorodik, és imigyen nyilatkozik/: Na fogaggyunk…

Azt hittem, leesek a papucsomról, szerintem még a szám is tátva maradt, mert a gyerek röhögőgörcsöt kapott… A párbeszéd a fürdőben zajlott, kijöttem én is kiröhögni magam, majd 5 perc múlva újra közöltem, hogy amíg egy játék is van a földön, addig tuti nem mehet ki… erre csak annyit mondott (esküszöm így volt, más mondja, el se hiszem): „majd meglátjuk…”

Ilyenkor mit kell mondani???????????

Babanézőben

Ma babanézőbe mentem. Lucának megszületett a kishúga (egész pontosan március 10.-én, 19.15kor), és én eredetileg már a kórházba be akartam menni a múlt hét végén, de aztán a hosszú út miatt inkább az otthoni látogatás mellett döntöttem (barát ez, ha szar is), amit mára tudtunk összehangolni. Tamás itthon maradt a mi két kölköcskénkkel, én meg felkerekedtem, és mentem babázni. Nem semmi a kislány, annyit mondhatok. Én még ilyen hosszú hajú babát életemben nem láttam, pedig az elmúlt 3 évben nem kevés babát volt szerencsém megtekinteni. Pelenkáztam is, kicsit dajkáltam is (tényleg kicsit, mert vagy nem voltam neki szimpi, vagy csak simán fáradt volt, de nálam mindig sírt), és szinte fájt a szívem egy ilyen kis apróságért (pedig G. is csak 8 hónapos, de egy újszülött, na az egészen más tészta). Luca a kisbabával ellentétben nagyon örült nekem, hozta a könyvtárból kikölcsönzött könyveit (bezony, nagylány, van saját olvasókártyája, és vigyáz is a kikölcsönzött könyvekre, mert érti, hogy az nem saját….nagyon okos kiccsaj), olvastunk is….persze beszélgetni nem nagyon maradt idő, de sebaj, most már majd G-vel mi is felkerekedhetünk, itt a tavasz lehelete, lehet kirándulni, meg minden…. Ebédre hazajöttem, ettünk, aludtunk, délután meg megállapítottuk, hogy G. lehet, hogy fogorvos lesz, merthogy még semmi nem tetszett neki annyira (kaját leszámítva persze), mint hogy az apja szájában turkálhat…. Holnap jön a Klári, mennek ágyat nézni Tamással, D. már most be van sózva: „mit hoz nekem a mama, mit?????”

Elsők

Nyugis kis nap volt ma, végre igazán szép idő, és két első dolog is történt:

Gábor először kapott bulátát, eleinte lelkesen rágcsálta, de aztán azért rájött, hogy a babapiskótának valahogy jobb íze van, de szerencsére a fotózáskor még örömteli képet vágott…

Szintén Gábor: nem kell ugye már a bundazsák, elég „kis-meleg-együttesbe” öltöztetni (az elkeseredett arca nem az együttesnek szól, hanem persze mire végeztem az öltöztetéssel, berottyantott, de gondoltam, inkább most fotózom, mint a következő ruha le-fel cibálás után, mert addigra úgyis még mérgesebb lesz), és állítólag már nem lesz még egy meglepetésszerű hóesés, így a babakocsit is átalakítottam ülősre, úgy sétálunk, mint a nagyok…

Ja, és először csináltam madártejtortát az új készletemmel…az üregekbe tálaláskor málnaszószt tettünk….nem volt rossz, mit nem mondjak…

De a legjobb tán Dávid reggeli (persze nem első) szólása volt:

Mikor bementünk öltözni, felugrott az ágyára, és leverte az ott heverő cumisüveget (szintén nem először), ami beesett az ágy mögé (szintén sokadszorra), és persze most sem nyugtatta meg, hogy majd én napközben kibányászom, AZONNAL ki kell azt onnan szedni, így elrángattuk az ágyat…erre ott volt egy hangya is (tavasztól őszig a mi házunk egy hangyaboly), amire ránézett, majd mutatta nekem: „nédd, anyuka, ez a hangya a barátom…ő a barátom, meg a Mákó”… szegény gyerekem…a Márkó tök rendben van, de hogy a hangyát teszi első helyre….

Ja, és este meg kitalálta, hogy a még mindig aktív (bár már nem felszállós) szülinapi lufik közül pakoljunk be néhányat („sokat, anyuka, aaaaa Zösszeset!!!”) a kádba, és ő majd úgy fürdik…

És egy vicces kép Dájíról is....

Címe: "Az éhes gyerek ráveti magát a rémületében felágaskodva hátráló almatortára…."

Blörccs

Két hete brahiból (meg hát mert a tombola kapcsán úgy tűnt, hogy a mákos korszakomat élem, és hát tényleg nem vagyok teljesen normális) jelentkeztem a Kütyüshop játékára. Ismerősöknek kellett ajánlani az oldalt, amit ugye én amúgy is megtettem már néhányszor, hisz odavagyok a baromságokért, sőt, onnan rendeltem T. kollégáinak a karácsonyi ajikat (nem tudom, mér’ feltételeztem, hogy mindenki elmebeteg, de úgy tűnt ajiosztáskor, hogy nem nyúltam nagyon mellé…bocs fiúk!), és magamat is megleptem egy Placcsal. Placcs egy süni, plüssből. De nem sima sün, hanem egy autóbaleset áldozatává vált sün… Tudom, nem vagyok normális, de nekem baromira tetszik a dög, imádom, az ágyunkban lakik (Tamás már több ízben kijelentette, hogy csak az én oldalamon alhat a dög), mindenkinek megmutattam. Az IQ-mat illetően többekben kétségek merültek fel, néhányan Tamást sajnálták, de volt akinek tetszett…

Szóval a gyártó piacra dobott még két „áldozatot, nekem meg a nyálam csorgott értük, de „csak úgy” nem mertem volna behurcolni őket a lakásba. Summa summarum, amikor megláttam, hogy a játék fődíja 3 db 10.000 Ft-os utalvány, lecsaptam, mondom hátha. És igen. Repülő Majom írt, hogy bejött, nyertem. Még kivártam, hátha valaki meglep a szülinapomra valamelyik döggel, de nem, így magad uram alapon gyorsan megrendeltem mindkettőt. Tamás már nem is nagyon kommentálta, bár párszor elmotyogta magában –gondolom megnyugtatásképp- hogy „legalább jól főz”, meg hasonlók, és csendesen beletörődött a sorsába. A csúcs szerintem a nyúl, becses nevén Blörccs…

Idézem:

"Mély fájdalmunkat könnyeink mögé rejtve tudatjuk az egybegyűltekkel, hogy mindannyiunk barátja, jótevője és kedvenc nevettetője, Alicia és Jason Flicksh Rutherford elsőszülött gyermeke, Blörccs Flicksh Rutherford a nyúl méltósággal viselt rövid szenvedés során kimúlt egy bóbiskoló román kamionsofőr járművének kerekei alatt. Utolsó szavait, mely önnön neve volt, legjobb barátja, Placcs, még hallotta. Blörccs bebalzsamozott, így a halál pillanatában felvett testtartását az utókornak mindörökre megőrizendő teste figyelemfelkeltésül folyamatosan megtekinthető a Kütyüshopban a számára készített mauzóleumban, hétköznap 10-18 óra között, ráirányítva a figyelmet a veszélyes közutakra, melyek a Blörccshöz hasonló ártatlan kisállatok között szedik főként áldozataikat. A gyászoló család, és Placcs, a süni, Blörccs közeli jóbarátja."

Elmebaj, nem?

És íme, egy újabb bizonyítéka, hogy Gábor rám fog hasonlítani…

Azért volt nyugis pillanat is...

Hát, a tegnapi nagyon züzü nap után kicsit aggódtunk, hogy mi lesz ma, de aztán msn-en, majd telefonon két perc alatt lebeszéltük Anettel, hogy mivel Márkóval is nehéz bent bírni, talizzunk a játszótéren… Ugyan a szél nagyon fújt, de mivel Dávid is egy pillanat alatt belelkesedett (elkérte a telefont, és kiabált bele: „Márkocska, megyünk a játszóra, mingyá’ tanálkozunk!!!”), jól felöltöztünk, és hajrá. El is volt a két gyerek tök jól (mi majdnem megfagytunk), csak ebédre jöttünk haza, esküszöm, egészen más volt, mint ha egész délelőtt bent kostattunk volna… Gábor addig elvolt itthon az apjával, így mindenki elégedett volt. Estére megint romlott kicsit a helyzet, de a fürdetés már abszolút D. ízlése szerint alakult, beleborította az egyik felelőtlenül előhagyott tusfürdőmet a vízbe (még félig volt), majd bekapcsolta a „bubujék”ot, és ugrált, pörgött, komplett hab-partit hozott össze magának… mi meg örültünk, hogy csendben van (az öröm-visongás egészen „csend”nek hat a tutulások után). A negyedik képet egyébként azért csináltam, merthogy ugye mindkettő eddigre lefáradt, nézték a tévét, mi Tamással összepakoltuk közben a játékokat, majd összenéztünk…és mondtam, hogy ezt muszáj lefotóznom, mint a nap legnyugisabb pillanatát…

Gábor eszik

Asszem Gábor étvágyáról már volt szó, de akit untat legfeljebb majd jól nem olvassa el.

Amikor megszületett, már akkor félelmetes iramban kezdett gyarapodni, ami nekem azért újdonság volt. Igaz ugyan, hogy Dájí súlyának alakulása sem volt gázos, de mivel kicsi súllyal – 2620 grammal- született, a doki és a védőnö is minden egyes látogatásakor ennek különösen nagy figyelmet szentelt… Gyarapodott Ő is, nem arról van szó, mindig belül volt a határértéken, de éppenhogycsak… Amikor elkezdtük a hozzátáplálást, 4-5 kanál kajától én már boldog voltam. Egy éves kora körül jutottunk el odáig, hogy egy normál méretű bébiételt bepusziljon (értsd ezalatt a 190 grammos kajákat).

Gábor ezzel szemben már anyatejből is képes volt 3 decit bevacsorálni, és ma meg aztán végképp bizonyította, hogy az én vérem csörgedezik az apró ereiben… Történt ugyanis, hogy ma ritka nyűgös napja volt mind a kettőnek, szenvedett Dájí is már reggel óta, hogy oviba akar menni, de még a kertbe sem mehettünk, mert oltári szél volt…megkíséreltem én velük egy sétát, beöltöztettem mindkettőt, mintha az északi sarkra mennénk, Gábort babakocsiba raktam, Dávid bringára kapott, és nekivágtunk, hogy sétálunk egy órát, de amikor 20 perc után már elgémberedtem, Dájít meg ötször borította fel a szél bringástul, a babakocsi többször majdnem az árokban kötött ki a szél miatt, akkor feladtuk, és hazajöttünk. A délutáni kajálásnál, amikor G. elvileg főzelékkel kezd, már nem volt türelmem pusszogni, és hagytam a főzeléket a fenébe (azt ugyanis azért nem falja olyan határtalan lelkesedéssel, arra időt kell szánni), előkaptam a kedvencét, a banán-alma pürét… Nem volt most itthon belőle kis kiszerelésben, ilyen 250 grammos extra méretű üveggel találtam, mondom majd holnap megeszi a maradékot… Hát, basszus, nem kellett eltenni belőle semmit se…

9, azaz kilenc perc alatt becsókolta az egész üveggel…Tamással csak néztünk… Kicsit aggódtam, hogy rosszul lesz, vagy valami, de semmi…

Hálistennek Dájí is jobb passzban ébredt a délutáni alvásából, fél órán keresztül játszott a Zsófiéktól kapott halas játékával (tök jópofa, az alul levő nagy hal levegőt fúj a csőbe, ott meg egyesével kirepülnek a kis könnyű anyagból készített halak, amiket hálóval kell elkapni…csak ne zenélne!!! Hangosan! És nem lehet leállítani külön a zenéjét…), így végül jó vége ért a nap… de tuti, ha valaha még eszembe jut ez a hétvége, akkor mindig a bébiételes üveg fog először beugrani…

Miért???

Elkezdődött a háromnapos hétvége… Nem tudom, hogy miért van így, de mihelyst eljön a szombat reggel, a Dávid rögtön azzal kel fel, hogy „kéne menni oviba”… ez persze hétközben szinte sosem hangzik el. És akkor az ember belekezd különböző félórás magyarázatokba, hogy most nem lehet („miééét?”), mert hát hétvége van („miééét?”), mert az emberek pihenni akarnak („miééét?”), mert ugye hét közben mindenki sokat dolgozik („miééét?”), hogy pénzt keressen („miééét?”), mert a pénzen lehet kaját venni a boltban (itt Dávid miértje kicsit változik, mert erre általában kijelenti, hogy „ apuka keres sok pénzt, akkor vesz nekem sok aniókot, meg rágót, meg eperet”), és az óvónéniknek is pihenniük kell („miééét?”), mert biztos elfáradtak, amíg rátok vigyáztak az oviban egész héten („miééét?”), mert nem mindig viselkedtek jól – ilyenkor bejöhet egy kis pedagógia, és ki lehet térni arra, hogy miért kell mindig jól viselkedni, de ez általában ilyen egyik fülén be, másikon ki, tehát az anyára van bízva, hogy van-e kedve csak úgy a vakvilágba beszélni-, és ilyenkor hétvégén ők is otthon maradnak („miééét?”)…. Na, mivel ez a párbeszéd nálunk ugyebár a 6 órai felkelést követően hangzik el, nagyjából itt adom fel, és inkább megkérdezem, mit akar reggelizni…. Tejpépet. Oké. Mint egy évesen…de legyen. Neki fel kell mászni a pultra, és nézni kell a folyamatot. Jó. Fényképezőt elő. Gyerek billeg. Elkapom. Lefényképezem. Bekeverjük a tejpépet. Eszi? Persze nem. Nem baj, van kifli. Kell kifli, kisfiam? Igen. Oké, tányérba vele, ülj le a lépcsőre…nem ő a fotelban akarja enni. Jó. Ülj le. Nem, autózni akar…nínózni akar, ordítani akar… Hálistennek felkel a kisbaba, lehet együtt menni pelenkázni (nem, fiam, a folyosón nem nínózunk („miééét?”), mert apád még aludna („miééét?”), mert fáradt(„miééét?”), mert sokat dolgozott („miééét?”) ááááááááááááááááááááááá CSENDET!!!!! Ülj le a tévé elé, és nézd a tomésdzserit, azért vettem!!!!! Vita lezárva!!! („milyen vitamííín???) kész….

Gábor sajátos humora

A Gábornak is nagyon fejlett lesz a humorérzéke… a héten már másodszor süti el a következő poént: hajnalban egyszer csak hallom a bébiőrben, hogy felvihog, gagyarászik… Kikómázok a konyhába, gyorsan megcsinálom a kávét, közben melegítem neki a tápihoz a vizet, beszürcsölöm a kávét azon forrón (ha nem iszom meg, még a babát se merem megfogni… alapból alacsony a vérnyomásom, és már próbáltam, hogy mi van akkor, ha nem iszom meg rögtön a kávém…. Nos, akkor az van, hogy megszédülök, nem is kicsit, úgyhogy már nem kísérletezem ilyennel), be keverem a tápot, aztán indulok a babáért….éééés mire beérek, ő édesdeden alszik, kis mosollyal a szája sarkában…. Először egész meghatódtam tőle, de ma valahogy inkább az járt a fejemben, hogy most még alhatnék én is akár… amit ugye a kávé elég lehetetlenné tesz… Mindegy, legalább nekiláttam, hogy a Márkóék pendrájvjáról letöltsem a képeket. Iderakok párat, látszik, hogy milye jól érezték magukat múltkor a vadasparkban.

Ja, Dájí meg újabban, ha olyan kedve van, nagyon jól elő tudja adni a szófogadó jó kisfiút, mindent megkérdez, hogy szabad-e. Mai duma: fogja a pendrájvot, amiről ugyebár még ő is sejti, hogy nem játszásra való, és kérdi: „Anyuka, szabad megpiszkálniiiiiii???????”

Ovis ünnep

Az oviban ma ünnepelték Dávidot, kapott ott is tortát, ajándékot, hiába, el van ez az én gyerekem kényeztetve…Én napközben felavattam az új tortaformáimat, csináltam sós piskótát májas és tojásos töltelékkel, meg a Tamás kívánságára mákos guba-tortát vaníliasodóval… Nem mondom, hogy nem lehet ezekkel elpusszogni akár egész nap is…de megérte, mert nagyon szép lett, és nem mellesleg finom is.

Délután Márkóék hozták haza Dávidot, merthogy fel is akarták köszönteni, meg hát a betegségek miatt régen dumcsiztunk… Érdemes lett volna látni a kölköket… Dávid már a kapuban ordította, hogy „Márkocska (így) hozot nekem anakiót!!!!”… kergetőztek, autóztak, bújócskáztak…csuda pofák voltak. Anett elhozta nekem azokat a fotókat, amiket még múltkorjában az ottalvós bulin csinált, majd azokból is teszek fel. Nem gondoltam volna, hogy már 3 évesen ilyen komoly „barátság” alakulhat ki két gyrek közt, de úgy látszik, ők tényleg nagyon ragaszkodnak egymáshoz…

Hivatalosan is 3 éves...

Na, Dávidom ma papír szerint is három éves lett. Mára nem csináltam körülötte már felhajtást, merthogy ugye a hétvégén is ünnepeltünk, az oviban meg holnap fogják köszönteni, mondom, teljesen összezavarodik, hogy neki akkor most hány szülinapja is van pontosan… de azért magamban a nap folyamán néhányszor elméláztam, meghát amikor fürdés után együtt ökörködtek Gáborral az ágyon, akkor majdnem meg is hatódtam…olyan aranyosak…

Most Dávid is nagyon élvezte, hogy fényképezem, bebújt a szekrénybe, hogy ott is fényképezzem, néha a lábát tolta oda, hogy azt fotózzam le, néha a kukiját, sőt, engem meg ő fotózott le…nagyon jót játszottunk. Szeretem az ilyen esti programokat…

Isten éltessen fiam, sokáig, és maradj mindig ilyen kis pozitív, mint amilyen most vagy!!!!!!

"Anyuka, írj jevejet..."

Tegnap nekem volt még egy szülinapi ajim: annyit alhattam, amennyit akartam. Reggel felkeltem velük ugyan, de 10kor már húztam is vissza a hálóba, délben előjöttem enni, majd aludtam még negyed kettőtől ötig…és este sem volt problémám az elalvással…. Úgy látszik, tényleg sokat voltam fent a betegségek alatt.

Ma meg vásárolgatni mentünk Klárival, majdnem egész nap plázáztunk, vettem egy csomó tökjó pólót, meg tavaszi kabátot, kölköknek pár dolgot, marha jó volt…

És Dájí is hozta magát: még a múlt héten volt, hogy eszembe ötlött, hogy hát lassan a könyvet is el kell kezdeni összerakni (szülinaptól szülinapig van ugyebár, régi olvasók tudják, az újaknak meg itt a link: 1. könyv, 2. könyv). Oké, mi a legfontosabb??? (igen, lehet hogy csak nekem, de nekem igen) Milyen kép legyen a fedlapon, meg a fejlécben? Aha, madeinartos kéne. Oké, írni kell ezügyben a Bálintnak. Nem, nem várhat egy percet sem…mivel ez pont a mesenézés ideje volt, mondtam Dnek, hogy mindjárt nézzük, igen, csak írok gyorsan Bálintnak egy levelet… Na, erre ma, mikor mondtam neki, hogy jöjjön esti mesét nézni (az esti mese mindig összebújva, internetről megy, csak a laptop jó, sima dvd ilyenkor nem pálya), a válasz a következő volt: „mingyá’ megyek, anyuka, csak még kicsit játszok, Te addig írj a Bájintnak egy jevejet!!!”…

És ez nem az első volt, hölgyeim és uraim, már vagy háromszor mondta ezt napközben is…amikor olyat csinál, amit nem akar, hogy lássak (mert TUDJA, hogy megtiltanám), előre szól: „anyuka, menj, írj a Bájintnak egy jevejet”…szegény Bájint, ha annyiszor írnék…. Mindenesetre engem lenyűgöz a kombinációs készsége…

A buli

Ma megtartottuk a nagy össznépi ünneplést. Nagyon jól sikerült, sokkal jobban néhány szempontból, mint amire számítottam… belekalkuláltam ugyanis a 4 gyereket, ezek közül ugye 3 egy év alatti, kettő kimondottan kisbaba, sőt, az egyik még szó szerint csecsemő…és hát igen, én számítottam arra is, hogy valamelyik a 4 közül mindig sírni fog (jó, Gábor ritkán sír, de gondoltam, ha más miatt nem fog most, akkor talán Murphy, Dávidnál bejátszhat, hogy eltöri valamelyik új játékot/nem kapja meg, amit akar/kidurran a kedvencnek kiválasztott lufi… Botom esetleg beüti valamilyét a nagy mászkálásban (eléggé megfürgült már), Nándesz meg…vagy éhes lesz, vagy nem tud idegen helyen elaludni, megijed a tömegtől/lufitól…. Szóval voltak necces pontok), de semmi. Komolyan, egész délutánig nem volt semmi. Szóval: Reggel a Bobó már fél nyolcra befutott Nándival, merthogy Ricsi suliba ment, és csak azelőtt tudta őket elhozni, de nem is volt baj, tök jól eldumáltunk, amíg összedobtam a salit, meg megpucoltam a krumplit…. Mire Anyuék megjöttek 10 után, addigra kész voltam a konyhával, Apu elvitte Dájít egy kicsit sétálni, azalatt feldíszítettük a nappalit (Verdásra az asztalt, zászlócskák, lufik), majd amikor megjöttek, vártuk a hatást ami nem is maradt el. Szemmel láthatóan lenyűgözte a gyereket a dekor, a sok aji, teljesen odavolt, bár amikor mondtuk, hogy azért van ez az egész, merthogy 3 éves lett, ő csak hajtogatta, hogy „nem, kettő fél”, úgyhogy már most tagadja a korát… A kajának sikere volt, a tortának szintén, bár D. szó szerint vette, hogy az az ő tortája, odavette maga elé az etetőszékbe, és nem engedett vágni belőle, mert „akkó’ csúnya lesz!!!”. Persze azért meggyőztük. Kapott rengeteg játékot, pörgött ezerrel… meg hát mi is. A képeken is látszik, hogy a sok lufi mindenkit megihletett, mindenki azzal fotózkodott (néha ilyen sajtótájékoztatónak tűnt a dolog: 2 csokor lufi közé bependerült valaki, a többiek mind megragadták a saját fényképezőgépüket, és kattingattak…majd helycsere, és előről…elvoltunk…). Én is kaptam tuti ajikat, bár a Bobóéra voltam a legkíváncsibb, már 2-3 hete mondogatja, hogy olyat talált, hogy nyulat fogok… és tényleg. Speckó, Zila féle tortaforma szettet kaptam. Aki nem szeret annyira sütni mint én, az nem bizti, hogy egyetért velem az aji ütősségét illetően, de nekem ez igazi meglepi volt, és nagyon örülök neki… Nem is tudtam róla, hogy már létezik ilyen, és tavaly heteken át gondolkodtam rajta, hogy hogy csinálhatják ezeket a töltött tortákat…. Asszem jövő héten tortákat fogok gyártani… Délután kettőre végeztünk a kajával,időközben megérkezett Ricsi is, fél három után muszáj volt Dájít kicsit lefektetni, mondta, maradjak bent vele a szobában, mondtam, boldogan (addigra már eléggé fáradt voltam én is), ledőltem a kanapéjára (amit ugye nem kimondottan felnőtt alvásra terveztek), és úgy elaludtam, mint a vöcsi… Én fél ötkor eszméltem, pont, amikor Anyuék elindultak haza, a Bobóék öt után mentek el, Dájí meg aludt fél hatig…fárasztó, ha ennyien szeretik az ember gyerekit…

Készülődés

Na, holnapra, mint már említettem, partit csinálunk a kölöknek. Hálistennek megen kiélhettem az agybajomat… Találtam a neten Verdák terítőt, Verdák poharakat, Verdák tányérokat, Verdák szalvétát, hármas számmal dekorált zászlót… Találtam tök jó lufidekorost, na akkor elpattant bennem valami (persze van nekik Verdák álló dekorjuk is, naná). Kérdeztem Tamást, hogy túlzás lenne-e, mondta, hogy azt rendelek, amit akarok, de neki is legyen meglepi. Nekem se kellett több… rendeltem egy csomó héliumos lufit, meg egy olyan álló izét, mondom biztos szép lesz. Mára ígérték a szállítást, én meg egy csomót agyaltam, hogy hova fogom eldugni, végül kitaláltam, hogy majd jól bezárom a kisfürdőbe. Kitaláltuk a kaját, lesz ugye a libamájas-áldobos előételnek, meg gondoltam csinálok egy hatalmas adag pásztorpitét, rendeltem egy tortát a Horváthéktól (nanáhogy Villám McQueen alakút, gondolom, ezt nem volt nehéz kitalálni). Reggel elvittem Dájít ovizni, aztán álltam neki a sütögetésnek, 11kor jött a Klári meg a Kati, hogy a főzés mellett a gyerekekkel ne nekem kelljen foglalkozni, addigra megvoltam a tortalapokkal, párolt almával, májjal… Hívtam a GLSes srácot (hetente szállít hozzánk, megvan a száma is), hogy mikor ér ide a lufikkal (a lufisok mondták, hogy a GLS szállít nekik), merthogy még elmennék virágot venni, erre mondja, hogy nála nincs semmi számomra. Na, akkor kicsit lezsibbadtam, hívtam a lufisokat, azok meg mondták, hogy úgy döntöttek, hogy ők hozzák ki személyesen... meg is hozták, gyorsan az összeset bezártuk a kisfürdőbe, rázártam az ajtót… Már csak várni kell a holnapot, remélem, jó buli lesz… Istenem, műr három éves a kölök…szinte hihetetlen….

34

Ma van a szülinapom…

A két gyerektől azt kaptam, hogy nagyon aranyosan viselkedtek egész este, fürdés után csak úgy elnéztem őket az ágyunkon, D. épp prezentálta Gábornak, hogy hogy is kell ugrálni, meg párnával csapkodni, a kicsi nézett rá, mint az istenre… zabálnivalóak voltak.

Szegény Tamás csak nyolckor ért haza, kaptam sütikét (a kedvenc cukrászatunk már nem csinál tortákat, így is Vácra kell menni, ha tőle akar desszertet az ember… és Ő elment, és onnan hozott…), meg kést (sajna a favorizált késeim horror áron vannak, egyszerre egy készlet az durva lenne, de már háromnál tartunk), meg ugyebár már 2 hete megkaptam álmaim (egyik) táskáját, de azt már ugye előbb átadta, lévén, hogy akkor mentünk bálozni, és ott én már azzal akartam virítani, meg egy csokrot, amin az öt szál rózsán öt saját költésű szép-szerelmes vers is volt…. Meg is hatódtam rendesen… Öregszem, egyre szentimentálisabb vagyok, úgy látszik… de ezek a versek tényleg nagyon megleptek (T. felett sem múlik nyomtalanul az idő…régebben ilyen azért nem volt)… Köszönöm, és köszönöm mindenkinek a sok telefont, üzenetet, képeslapot, mifenét… )lassan elkezdhetném én is számon tartani mások ünnepeit…ebben sose’ voltam jó…)

D. újra ovizik

Na, csupa jó hír: Gábor ugyan elkapta Dájítól ezt a vacakot, de hálistennek nem is lázasodott be, csak épp köhög (amint krupposnak hangzik, azonmód rohanok vele a sós inhalátorhoz, elhasználtunk egy doboz kúpot, de legalább megelőztük az újabb kórházas menetet), Dávid meg a pénteki láz után már semmilyen tünetet nem produkált. Szépen szedte a gyógyszereket is, itthon voltunk egész hétvégén, nem is nagyon csináltunk semmit, hétfőn meg már tökéletesnek volt mondható az állapota…. Annyira , hogy hétfő reggeltől délutánig egyfolytában oviba akart menni… Na, aztán délután fel is hívtam a dokit, ott kiabált mellettem, hogy „oviba akarok meniiiiiii”, erre a doki nevetve mondta, hogy ha tényleg péntek óta láztalan, akkor ma már mehet. Mindannyian megkönnyebbültünk… Igen, én is. Nem szól be. Hétvégére szülinapi parti van neki betervezve (márhogy D-nek, bár össze lesz vonva az én szülinapommal, meg Tamás névnapjával is, de az csak mellékszál, és engem is kerülget ez a rossznyavaja, jó lenne, ha nem purcannék ki teljesen…), kis pihi rámférne… Tamás már napok óta az emeleten alszik, hogy legalább Ő ne dögöljön ki reggelre, mert ugye felváltva kell kelni a kölkökhöz (azért G. produkált pár sírósabb éjjelt, meg hát amíg D. kicsit kehes volt, többször felkelt, átjött, pisilt, mászkált… és gondolom nem kell ragoznom, mennyivel könyebb, amikor csak a kisbabával kell veszkődni… Szóval ma már ment reggel oviba, úgy szaladt, hogy nem is tudtam utolérni… Délután alig akart hazajönni, csak és kizárólag Márkóék kocsijával volt hajlandó (szegény Carlos… egyik kezében Márk, plusz a másfél méteres plüsscápája (Márkó cápája, Carlos azért már kinőtt ebből, bár még mindig nehezen emésztem meg, hogy majdnem 10 évvel fiatalabb nálam…), a másikban Dájí, és még engem nyugtatott, hogy menjek előre a babával, Ő majd kirakja a ház előtt a nagyobbomat… nem kell konditeremre költenie, a kölkök edzésben tartják), aztán itthon kitalálta (Dájí, nem Carlos), hogy menjünk bringázni, menjünk el egészen a játszótérig… több eszem is lehetett volna, de belementem… Persze a játszótéren kijelentette, hogy „kicsit eeeefáradtam”, és az volt az elképzelése, hogy én hozzam a biciklijét is, meg őt is… ami ugye babakocsival együtt már nem megy… így kénytelen volt hazáig gyalogolni (nem tudtam meggyőzni, hogy a bringával kevésbé fárasztó neki, azt nekem kellett cipelni), és úgy kipurcant, hogy fürdeni se akart. Hálistennek befutott Tamás, és végül az apjával hajlandó volt bemászni a kádba (ahol persze ment a „nagy hab…apuka, csinázzunk nagy habot)… úszott a fürdő, de már nem tudtam magam rajta felhúzni, inkább fotózgattam… Ja, és a kaja: a hétvégére tervezett menü előétele, de mindenképpen le akartam próbálni, így ma meg is csináltam. Tamás vadászta, ez az Ízbolygó féle kaméleon menü egyik szereplője, a dobostorta libamájból…. Nagyon finom, nem fogok égni vele.