csütörtök, április 29

A galamb


Hát, ilyet még nem pipáltam… Mivel Apu ma úgyis Pesten van, úgy egyeztünk meg, hogy Dávidot ma Ő elviszi Ballószögre, mi meg Tamással és Gáborral majd szombaton megyünk, hogy majálisozzunk, meg megünnepeljük Botomd első szülinapját. Ennek fényében fél nap pakolásztam Dávid bőröndjét, közben meg az emeleten mókoltam a számítógépen. Esküszöm, max. tíz percet voltam fent épp, a kisbaba a nappaliban játszott a szőnyegen, teraszajtó nyitva, minden csendes… Végeztem fent, lejöttem, fogtam D. cumisüvegeit (a reggeli kakaóhoz ragaszkodik), hogy hátramenjek a szobájába, és betegyem a bőröndbe… És azt látom, hogy a bejárati ajtónál ott áll egy galamb. Nagyon szép galamb volt, de rettenetesen megijedtem…ugye az ember nem számít ilyenre. A galamb bezzeg nem ijedt meg, csak állt, és néz6ett. Nagy nehezen kitereltem a teraszra, de mivel kint sem repült fel, azt hittem, megütötte magát vagy valami, megpróbáltam megfogni, na, akkor felszállt, letelepedett a medence szélére és nekilátott tollászkodni. Kiszórtam neki egy kis babapiskótát, majd bejöttem, mondom, hadd pihenjen. Közben G. megebédelt, majd aludni ment, persze én is lefeküdtem kicsit. Egy óra múlva felkeltem, irány a konyha, kávéfőző bekapcs, és nyitottam a teraszajtót. Hát, ott állt a galamb, és a legnagyobb lelki nyugalommal beballagott, és letelepedett a bejárati ajtó elé… Nem tudtam mást tenni, kinyitottam azt az ajtót is, hogy ott is ki tudjon menni, ha akar, de nem akart, sőt, inkább hátrasétált a folyosón, és bement a hálóba. Na, azért ott nem mertem hagyni, mert ugyan az állatokat szeretjük, de a galambszart az ágyban kevésbé, így bezártam a bejárati ajtót, és visszatereltem a galambot a folyosóra, és már úgy voltam vele, hogy maradjon, legalább D.nek megmutatom, oszt majd utána valahogy Tamás kirakja. Láttam, hogy van a lábán gyűrű, mondom legfeljebb majd az alapján kezdünk vele valamit. Bementem a mosókonyhába a cuccokat átpakolni a szárítóba, majd hallottam, hogy G. ébredezik, és indultam érte…közben néztem körbe, a galamb sehol. Kihoztam G-t, még Dájí szobájában is megnéztem még a szekrény alatt is, de nem volt a galamb sehol, se a konyhában, nappaliban sem, emeleten sem, kertben sem, na mondom, ez közben mégiscsak elrepült, isten vele. No, délután megjött Tamás, meséltem a kalandot, majd elmentem Dájíért az oviba, merthogy apukám úgyis nemsokára érkezik, és mennek Ballószögre. Be is volt a gyerek sózva, azzal fogadott, hogy „Papa hó’ van???”, úgyhogy örömmel jött haza, megnézte a bepakolt bőröndjét a szobájában, és le is ült mellé…mondom, nem jössz ki addig a nappaliba, amíg nem jön a Papa? Mondta, hogy nem, ő ott akarja megvárni (gondolom aggódott, hogy a papa esetleg csak a bőröndöt viszi majd el őnélküle. Jó, mondtam, és kijöttem. Két perc múlva nagy sikítozás a gyerek szobájából, rohanok be, a gyerek rémülten mutogat a könyvespolcára: hát, persze, ott ült a galamb, csóri gyerek meg megijedt tőle. Bejött Tamás is, lenyugtattuk a gyereket, majd T. megfogta a galambot, is kirakta a kertbe, ahonnan aztán 10 perc múlva elrepült…de szinte már reméltük, hogy még visszajön…De csak a Papa jött, és elvitte Dájít „nyaralni” egy kicsit…Mindenesetre érdekes volt ez a galambsztori.

szerda, április 28

Anyák napja nekem...


Emlékszem, én már akkor is meghatódtam (bőgtem) az anyák napi ünnepségeken, amikor elvileg szavalnom kellett volna. Hetekig gyakoroltuk a műsort, letaroltuk Taszár összes orgonabokrát (fittyet hányva még a kiabálós nénire is, aki a 15ösben lakott, és minden kölök tőle félt a legjobban, pedig csak ült egy széken szegény, és még bottal is alig tudott besántikálni a lakásba, tehát utolérni minket még az én jelentős túlsúlyom ellenére sem tudott volna), feldíszítettük a termet, majd amikor megjöttek az anyák, és megszólalt az úgyszeretnémmegháláni, vagy valami hasonló, akkor kollektíve bőgtünk, és a verseknek jó ha felét sikerült érthetően elmakogni (ami egyébként nem baj, mire a nyolcadikat kijártuk, már az összes anya tudta az összes verset, merthogy általában mindig ugyanazokat mondtuk)… És bizony volt, hogy hetedik-nyolcadikban már felmerült bennünk, hogy mi lesz, ha majd a mi kölkeink fognak szavalni. Hát, ma megtudtam. Nyertetek, bőgtem.

Az óvodában mindent megtettek azért, hogy a bölcsi-csoport is tudjon műsort adni, örök hálán érte…

Háromra kellett menni, betömörültünk a terembe, a gyerekek a teremből nyíló mosdóban voltak, onnan jöttek elő zeneszóra, majd az óvónénikkel közösen elmondtak 4-5 verset kórusban, egyet még angolul is. Valami nagyon édesek voltak, én ezerrel koncentráltam, hogy ne nagyon sírjak, mer’ mondom csóri gyerekek megijednek, és körbe se nagyon mertem nézni, hogy csak én hatódok-e meg… akkor nyugodtam meg, amikor valaki hangosan szipogott, de azért továbbra is próbáltam nem nagyon könnyezni.

Fotót nem nagyon csináltam, inkább csak videóra állítottam a gépet, majd a térdemre raktam, veszi amit vesz alapon, mert mondom inkább nézem Dájít, az ilyen pillanatokat nem a kijelzőn keresztül akarom megélni (meg mások ezerrel fotóztak úgyis, majd megpróbálok képet begyűjteni)… Amikor végeztek a verseléssel, kaptunk virágot is, meg ajándékot is, egy nagy piros szívet tenyérlenyomattal, ki is tettem a hűtőre…istenem, én anyák napján…ezt is megértük….

Jutalomból elvittük Anettel fagyizni Márkot, Dájít, meg Kata kérésére Arikát is (Katának a nagyobb csoportba járó Fióka ünnepére kellett még menni, és így legalább Arikára addig nem volt gondja), meg persze kocsiban Gábort, nagyon édesek voltak mindannyian, addig fagyiztak, míg Dávidnak már a hátán is fagyis nem lett az inge…

Aztán Arikát leadtuk anyujának az ovinál, majd hazajöttünk, még Márkó is eljött kicsit játszani, szóval remek anyák napja volt ez így… Tényleg ez a legjobb dolog a világon….

kedd, április 27

A Margitszigeten


Ma a Margitszigeten voltak kirándulni az ovival Dávidék. Az oldalsávban megtekinthető az összes kép, láthatóan nagyon jól érezték magukat, Dávid szerint „sok csípős madarat” láttak, meg „kajáltunk, anyuka”… a lényeg megmaradt, hiába… Már tegnap mondta, hogy enni is ott fognak (mintha számára ez olyan fontos lenne), és reggel, amikor vittem, akkor mondták az óvónők, hogy igen, visznek tízórait csomagban, és piknik is lesz…érdekes, hogy a gyerek ezt jegyezte meg legjobban, én a buszozásra tippletem volna, mint a nap csúcspontja… Egyébként, mióta én legutóbb a ott jártam (az esküvői fotózásunk, ehhe), azóta odarittyentettek egy tök jó kis vadasparkot is….lehet, hogy gyakrabban kéne arra kirándulni (vagy bármerre…). Mindenesetre nem unom meg nézni sose az ilyen kis csoportos képeket, olyan édesek a kis egyenruhájukban, mindegyik folyton vigyorog…lehet, hogy mégse olyan rémület óvónőnek lenni?

hétfő, április 26

Dumák

D. meg megint hozta magát szövegileg: ovi utáni szokásos sétára indulunk, kéri, hogy a pékhez menjünk (naná) először, hogy vegyünk vaníliás csigát. Igenám, de nem sétál, nem is fut, hanem a kerítéseken csimpaszkodva araszol… 20 perc és 10 megtett méter után jeleztem, hogy így nem érünk oda a pékhez zárás előtt, reakció persze nulla, majd 5 perc araszolás után motyog: „attó’ félek, el fog fogyni a csiga”…és araszol tovább…. A néni, akinek épp a kerítésén lógott, eszméletlen jót röhögött, és mondta is, hogy igen, madaram, így aztán lehet, mivel már háromnegyed hat…ha hiszitek, ha nem, tovább araszolt…

Amikor hazaértünk (nyugi, maradt csiga, kapott is, meg is ette), kicsit még kimentünk a kertbe, D. játszott, G. az apja ülében ücsörgött a teraszon, én is odaültem, és próbáltam a férjemmel megbeszélni, hogy mi is volt aznap. D. persze nem sokáig bírta a figyelmünk nélkül, fogott valami kis botot, és elkezdte csapkodni a grillsütőt, ami elég hangos, G. ezen szétröhögte magát, de minket azért idegesített, tamás rá is szólt, hogy Dávidkám, hagyd abba, nem értem, amit anyád mond, erre D. sztoikus nyugalommal ránéz, és szinte felháborodva közli: „de hát a Gábojnak teccik!!!!”

Erre mit kell mondani?????Pláne, hogy röhögni nem célszerű….

A képen: Gábor és a spenót (az utolsó falatot csapta ki a kezemből persze…)


vasárnap, április 25

Szava(zunk)


Ma volt a népszavazás második fordulója, mi is vonultunk persze családosan. Amikor öltöztettem a kölköket, D., látva az igyekezetemet, megkérdezte, hogy hova megyünk, mondom neki, hogy szavazni…ezen elgondolkodott, majd amikor odaértünk az általános iskolához, ahol a mi szavazókörünk is van, megkérdezte az épületre mutatva, hogy „ez a szava?”. Először nem értettem, de aztán leesett, és végül is logikus: ha SZAVAZNI megyünk, akkor azt a SZAVÁBAN kéne csináljuk, nemdebár?

Aztán Tamás délután persze be kellett menjen dolgozni, mi meg jól elvoltunk itten hárman: D. „bíkóz”ott a kisbabával (ami abból állt, hogy csóri kisbabát betemette párnákkal, és próbált ráugrani (ezt megakadályoztam persze), meg odahordott neki csigákat, homok(os)ozó játékokat, füvet, mifenét, a kisbaba meg rötyörészett (igen, a párnákkal a fején is, ez ilyen), majd fürdetéskor, amíg én a kisbabát etettem, kiabált, hogy „nézd anya, beleültem tálba”, és el is várta, hogy a babát félrerakva lefotózzam (és minden kép után meg is akarja tekinteni a képet), majd összetornyozta a habtapikat, és kijelentette, hogy ő azon akar vacsorázni… Ritkán engedek ilyesmit, de kíváncsi voltam, hogy mit akar kihozni az egészből: hát ezt. A habtapikon trónolva, a párnát tálcaként használva tömni a szigorúan üres tésztát (aztán persze beugrott neki, hogy a tészta szósszal azért jobb, és gond nélkül beült az etetőszékbe „szószos téttát” enni, de az már nem olyan érdekes, hogy fotózzam), majd viszonylag gond nélkül elaludt (addigra a babec is már húzta a lóbőrt).
Ha belegondolok, hogy én mindig milyen parában vagyok, amikor tudom, hogy egyedül leszek velük, és mindig mennyire gond nélkül lemegy az esti szeánsz… Valahogy sokkal közreműködőbb, ha csak egy felnőtt van vele, mintha tudná, hogy bizony, ilyenkor néha a tesóval is kell törődni. Ha valaki még itthon van, akkr mindig elvárja a maximális figyelmet, ilyenkor meg abszolút kompromisszumkész… ki érti ezt???

szombat, április 24

Népitáncolunk


Tegnap már beszéltem róla Gabival, hogy mivel kéne Dájínak valami program hétvégére is, nem volna rossz ötlet kipróbálni a táncházazást. Minden hónapban egyszer a hozzájuk közel eső Rózsa művelődési házban népitánc-ház van szombat délutánonként, Luca már úgy várja, mint a messiást, talán D.nek is tetszene. Mivel nem voltam benne biztos, hogy Gábor nem betegszik le teljesen, ezért csak ma reggel vált biztossá (egy teljesen átaludt éjszaka után), hogy el tudunk menni. Délután négykor kezdődött, így a délutáni alvás után szépre öltöztettem a kölköt, az apja elvitt minket odáig kocsival, majd ők Gáborral hazajöttek, mi meg mentünk ropni. Lucát Micke hozta, merthogy Gabi még nem akart (érthető módon) a tömegbe bevándorolni a csöppjével. Dávid a szokásos örömmel üdvözölte Lucát, és viszont, majd amikor elkezdődött a tánc, egymás kezét megfogva ropták. Azért ez a tánc elég jól le van szervezve, egy négytagú csapat csinálja, van sok hangszer, tehát kvázi élőzene, hegedű, brácsa, meg a fene tudja micsoda (később kiderült, hogy az egyik érdekes izé neve ütőgardon…életemben nem láttam még ilyet), hárman zenélnek meg énekelnek, egy csak mutatta, hogy hogy kell lóbálni a lábat, meg ilyes, később a pacák is beállt táncolni…. Csuda profi volt, na. Dávid az első háromnegyed órában abszolút élvezte, csak aztán megszomjazott, és a büfében a nyalóka kicsit kizökkentette, onnantól már csak azért volt hajlandó táncolni, mert mondtam, ha ügyes lesz, kap nyalót (de hazamenni se akart ám, csak futkosni). Mondjuk neki kicsit ez hosszú, mert másfél órás progi, annyi ideig Ő még nem tud koncentrálni, de sebaj, majd belejön, merthogy sztem jövünk még. Luca már vérprofi volt, úgy lóbálta a lábát, hogy csak na, jó ritmusérzéke van, néha sikerült elkapnia a fiamat, és együtt ropták (fotókat a fények, meg a nagyon sok mozgás, valamint a tömeg miatt nehéz volt csinálni, de a lényeg látszik), mi meg Mickével meghatottan figyeltük őket (ez jobban hangzik, mintha azt írnám, hogy szakadtunk a röhögéstől néha…).

Amikor vége volt, akkor még volt D. számára (a nyalókán kívül, amit persze megkapott) jó dolog, ugyanis „vijjamos”sal mentünk haza… megkockáztatom, hogy legalább annyira élvezte, mint a táncot, hazafelé séta közben meg bemutatta, hogy érdemes volt az elmúlt hetekben az egyensúlyozó-padkán gyakorolnunk a játszótéren (minden nap séta közben erre megyünk, és akkor kézen fogva végigbilleg rajta), ugyanis kijelentette, hogy most „egevül” megy rajta végig, és lőn… Csak néztem, milyen ügyesen végigaraszol (lehet, hogy a nyalókája segített neki az egyensúlyozásban…).

Mindent összevetve: azt hiszem, gyakran fogom hétvégén vinni ide-oda, kell egy kis idő nekünk kettesben is….

péntek, április 23

Gábor megint "kövög"

Ma Gábort megint el kellett vinnem a dokihoz, mert az éjjel megint rájött a kruppos roham, akkor megkapta a maradék 2 kúpból az egyiknek a felét, reggel megint carul volt, akkor meg a másikat faragtam szét, és nem volt több itthon, így meg nem mertem nekimenni a hétvégének… (Dájí szerint a kisbaba ilyenkor "kövög")Nagyon vacak egy betegség ez, épp csak egy kicsit taknyos, és rögtön fuldoklik… Rám meg persze az infarktus jön rögtön. Kiderült, hogy a dokink valami kongresszuson van, így a helyettesítő dokinőhöz mentünk, aki írt egy doboz kúpot, és a lelkemre kötötte, hogy ha nem lesz holnapra jobban, akkor ügyelet. Fasza. Közben legalább a kapunk elkészült , illetve ekkor még ezt hittük, (hétfőn egyszer csak nem volt hajlandó kinyílni, megakadt félúton, Tamással alig bírtuk anyira elhúzni, hogy kiállhasson a kocsival, hogy melózni menjen, Attiláék azóta minden nap szerelik, mert levenni ugye nem lehetett, mert ezt még akkor rakták fel, amikor nem volt kész a kerítés, szét kellett vágni, leszedni, belső sínt-görgőket cserélni, visszarakni, összehegeszteni, csiszolni, festeni…estére kiderült, hogy közben az elektronikája is bedöglött, azt majd jövő héten meghekkeli Ádám, addig kézi vezérlésű), doki után irány a gyógyszertár, ahol megint anyáztam egyet, merthogy ugye a 30mg-os rectodelt kúp még mindig készlethiányos, sehol nem lehet kapni. A dokinő is a 100ast írta élből, azzal, hogy harmadoljam. A tegnap esti, illetve a ma reggeli tapasztalataim azt mutatják, hogy hosszában elvágni szinte lehetetlen, ha meg keresztbe vágom (az is csak meleg késsel megy úgy, hogy a fele ne forgácsolódjon széjjel), akkor a tompábbikat hogy adom be??? És ez a 100mg-os 3200 ft körül van, fele mehet a kukába…vagy a tompábbikat farigcsálom még kicsit, hogy használható legyen…gáz ez mindenhogy. És már hónapok óta nem kapható az, ami nekünk kéne…mééééééér?????
A doktornő is azzal nyugtatott, hogy ezt kinövik, márhogy a kruppot, de nagyon hosszúnak fogom érezni az elkövetkező pár évet… amikor ilyen rohamok vannak, egész éjjel úgy alszom, mint a nyúl, minden szusszanásra fent vagyok (ha nincs szusszanás, akkor arra ébredek fel, hogy mért nincs), másnap persze olyan álmos vagyok egész nap, mint az állat, meg ideges… ma a reggeli roham után addig idegbeteg voltam, amíg nem mentünk a dokihoz. Nem jó ez így. De legalább T. ma korán hazaért, úgyhogy a doki-gyógyszertár után hazavittem Gábort, és egyedül mentem Dájíért, jó nagy körrel sétáltunk haza, ez kicsit helyrerakott…

csütörtök, április 22

A nagy dumás


Miután a beígért esős idő hálistennek elmaradt, rendszeressé vált, hogy ovi után sétálunk egyet. A péket minden alkalommal útba kell ejteni, mert D. hiába uzsonnázik elvileg az oviban, ilyenkor is éhes. Mindig választhat egy valamit, amit aztán be is töröl csont nélkül… amíg ezután vacsizik, nem is bánom. Ma gyümölcsös papucsot akart, esküszöm, nagyobb volt a süti, mint ő maga, de megette. Szeretek vele sétálni, mert ilyenkor lehet vele a legjobbakat beszélgetni. Megkérdezte például, hogy mik azok a piros bogarak, mondtam, hogy tudomásom szerint tűzoltóbogárnak hívják, erre komoly litániába fogott: „Igen? Tűzojtóbogár? Amikor én beütöm a lábam, akkoj bekapcsojja a szijénáját, jön, és meggyógyítsa? A jábamat? És akkó’ nem fog fájni? Igen?” (van némi fogalomzavar, mert azt tudja, hogy a tűzoltónak, és a mentőnek is van szirénája, de hogy melyik pontosan mit csinál, azt néha keveri…). Látott szép lila virágokat is, arról kijelentette: „olyan, mint a szőlő. Nem az, de hasonlít rá”, és ha jobban megnézzük, kicsit tényleg…

Reggel, oviba menet is a virágokat nézegette, láttunk gyöngyvirágot, mondom ez anya kedvenc virága, nem messze tőle láttunk néhány kucsmagombát, azt is elmeséltem, hogy micsoda, majd tulipánfát… Pár perc múlva megkérdeztem, hogy emlékszik-e, mi anya kedvenc virága… Koncentrál, majd kivágja: ” a gombaaaaa!!!!”

Ja, vacsi után meg beköszöntött neki a kánaán: múltkorjában T. meglepett egy csupornyi (tényleg, van csuprunk!!!) karamellás csokifondüvel, ma vettem szép epret, és ezt ettük desszertnek. Hát, D. nagyon élvezte, igaz, hogy csokis lett még az isten agara is, de bánja fene, csuda aranyos volt, ahogy tunkolt, és boldogan mutatta a csokis eprét…

szerda, április 21

Malacka nyomdokain

Gábor haláli volt ma: fent voltam az emeleten, töltögettem a sorozataimat, Gábor lent a padlón kupászolt. Egyszer csak a következőt hallom: valami csattan, G. felvihog. Újabb csattanás, vihogás (nem viccelek, ez nem kacagás volt, hanem szabályos vihogás). Csatt, vihogás. Csatt, vihogás. Lenézek, és azt láttam, hogy G. talált egy kilukadt lufimaradékot (valszeg D. nyírta ki, még mindig van pár darab a szülinapiból, amiket néha focizásra használ), megfogja két kézzel, széthúzza, egyik kezével elengedi, az csattanva a másik kezéhez csapódik, ekkor meglóbálja, és vihog. Nagy homlokráncolás közben újra két kézbe fogja, széthúzza, és most a másik kezével engedi el, a lufi csattan, Gábor vihog…homlokráncok, széthúzás, csattanás, lóbálás-vihogás... esküszöm, vagy negyed óráig szórakozott vele… ha valaki nekünk ajándékot akar adni, és nem tudja, mi legyen az, akkor egy üres mézescsuprot hozzon, jól elleszünk….

kedd, április 20

Foghúzás, és D. szép kajája...


A mai nap azért kellemetlenséget is tartogatott: még pénteken délután, amikor Tamás még nem ért haza, viszont csodával határos módon mind a két gyerek szépen játszott magában, nézegettem a netet, közben elgondolkodva piszkáltam a fogam… úgy éreztem, hogy a bal felső bölcsességfogamnál beszorult valami, azt taperoltam (jó, tudom, nem guszta, de nem látta senki, és az vesse rám az első követ, aki még sose csinált ilyet), erre letört a fogamból egy darab… Tudtam én, hogy nincs az a fog teljesen rendben, mert amikor még a Gáborral való terhesség előtt legutóbb voltam fogorvosnál, akkor is pont azért mentem, mert D-vel való terhességem alatt, a kötelező ellenőrzésnél kiderült, hogy a jobb oldali bölcsességfog erősen romlásnak indult, és mondom még a következő terhesség előtt szedjük ki, mert ha terhesség alatt begyullad, az marha nagy szívás, mert akkor aztán nem lehet orrba-szájba gyógyszerezni. Szóval hősiesen elmentem kihúzatni, és már akkor mondta Eszti (Nyuszi barátnőmmel együtt jártak egyetemre, és amikor Nyusziék kimentem Olaszországba, és felmondott a melóhelyén, az Eszti ment oda helyette dolgozni, és Nyuszi ajánlotta, hogy hozzá nyugodtan járhatok a továbbiakban), hogy a bal oldalival is gond lesz. Tudtam én, hogy egy gyerek egy fog, de azért kiakadtam, hogy ennyire romlanak, hiszen minden nap legalább 2szer mosok fogat, de inkább 3szor (enni nem eszek ennyiszer). Eszti kicsit megnyugtatta a lelkiismeretemet, mert mondta, hogy annyira sűrűn vannak a fogaim, hogy a bölcsességfog hátsó részéhez nincs az a fogkefe, ami odaférne. Mindegy, szóval tudtam, hogy előbb-utóbb majd a baloldalinak is menni kell, de a letört darabka a frászt hozta rám, mert az volt a parám, hogy majd meg sem lehet fogni a fogóval, és akkor majd szájsebészet, meg műtét… Majdnem sírva hívtam Julit (az asszisztens, övé a rendelő, és már Nyuszi ideje alatt összehaverkodtunk), hogy mikor mehetek leghamarabb, ma fél négyre kaptam is időpontot… Mivel Klári ma hazautazott, ezért Gáborral vágtm neki a nagy útnak, nagyon jól viselte, a húzás alatt is tök jól elvolt (én kevésbé), de viszonylag hara túlestünk a dolgon. És most volt annyi eszem, hogy a Cataflam receptre ne mondjak nemet (múltkor hősies voltam, az érzéstelenítő hatása alatt azt mondtam, hogy nekem az nem kell), és mikor végeztünk, és indultam Dájíért rögtön ki is váltottam, és amint elkezdett múlni az érzéstelenítő hatása, rögtön be is vettem egyet… így talán majd túlélem.

A tegnapi naphoz meg még két szösszenet: mikor mentünk az oviba, az esőtől még jó pocsétás volt minden, és annyira a gyerekre figyeltem az ovi járdájánál, hogy ne lépjen bele a vízbe, hogy én léptem bele a sárba… erre D. elgondolkozva rám néz: „beleléptél sárba? Majd megmondalak a te apukádnak!”…

A kép meg D. viszonylag új szokását illusztrálja (amiről holnaptól leszoktatom, mert ez így nem frankó): miután lefeküdt, egyszer csak megjelenik, hogy „kérek még egy kis kaját”, és mivel minden falatnak örülünk, amit lenyel, adtunk neki egy-egy darab zsemlét… ez nem minden nap van így, egyik nap kér, aztán napokig semmi, és ezt is csak úgy egy hónapja…aztán tegnap este, miután hazaértünk a moziból, megvacsiztunk, és újfent kért egy darab kaját (néha „szép kajá”nak hívja, nem tudom mért), mondom most utoljára… és amikor bementem betakargatni, láttam, hogy így ájult el…muszáj volt lefotózni…szabályszerűen elájult evés közben…

Holnaptól kezdődhet a harc az ágybakaja ellen, mer’ a végén még vag megfullad, vagy megszállják a hangyák…

hétfő, április 19

A majdnem vacsi

Mára tökjól kitaláltuk Tamással, hogy kihasználjuk, hogy ma még itt van a Mama, és elmegyünk vacsizni. Konkrétan a Bábelt vettük célba, gondoltam, hátha rájövök, hogy mit szúrok el a poraimmal (ott nagyon szívesen alkalmazzák a molekuláris gasztronómiát, és a múltkor, mikor voltunk, tökjól összehavekodtam a pincérrel, aki a konyhát is megmutatta, mondom hátha most a szakáccsal (bocs, séffel, vagy mifenével) is tudok majd pár szót váltani), meg hát amúgy is rég voltunk kajálni… Vérszemet kaptam, és előtte még egy mozit is kicsikartam magamnak, így aztán az Arénában találkoztunk Tamással. Mivel egy órával előbb értem oda, megint benéztem az Oysho-ba, mert a múltkor tökvéletlen bementem, és megvettem életem legszebb pizsijét. Alice csodaországban, fehér-csillogó ezüst…gyönyörű, nem is voltam hajlandó másban aludni, de aztán Tamás meglepett egy hálóinggel is (ugyanolyan, szintén alicés, ugyanonnan), gondoltam, most jobban is körbenézek. Kár volt, most a szívem szakad, van ugyanis nekik rengeteg csillogós pizsi, a favoritom most a kisherceges… Na, majd egyszer.
Szóval megvolt a mozi, Alice csodaországban (hehe, nem a pizsiben mentem, bár jól passzolt volna), Imax, hát, agyam eldobom…nekem nagyon tetszett. Csak kicsit aggasztó volt, hogy közben Tamás hiába hívogatta az éttermet, hogy asztalt foglaljon, nem vették fel… tanácstalanul álltunk a film után, hogy most mi legyen, odamenjünk-e blikkre, mikor is nekem bevillant, hogy lehet, hogy ezek hétfőn zárva vannak… és igen. Mikor lementünk a kocsihoz, megnéztük a honlapjukat, és igen… így aztán vettünk szendvicseket, és hazajöttünk… de majdnem elmentünk vacsizni, és végül is a mozi összejött…

vasárnap, április 18

Fagyi, Luca, jó idő...


Legalább az a jóslat bejött, hogy hétvégére szép idő lesz, bár volt necces pillanat…

Szombat reggel Tamás elment Dáviddal a Teszkóba vásárolgatni, én addig rendbe raktam kicsit a kérót, előtte megbeszéltük, hogy ha ilyen szép idő lesz délután is, akkor talán megejthetnénk az idei első fagyizást. Felhívtam Kékezüstöt, hogy mit szólnának egy látogatáshoz, úgy tűnt, nagyon örülnének, (persze főként Luca), így aztán abban maradtunk, hogy ebéd utáni szuszka után átruccanunk. Mondanom se kell, délben kicsit elkezdett beborulni, ezzel párhuzamosan persze én is elkezdtem beborulni, de T. megnézte a műholdképeket, abból azt szűrtük le, hogy esélyes lehet a program. Mindenesetre én is lefeküdtem a kölykökkel, aludtunk egy nagyot, majd megnyugodva láttam, hogy jó idő van, így összeraktuk a kölköket, és Tamás átfuvarozott minket.

Mivel Luca és Dájí már karácsony előtt óta nem találkoztak, nem voltam benne biztos, hogy hogy fognak egymásra reagálni, de már a lépcsőházban megnyugodtam. Dávid ordítva rohant a folyosón, hogy „lucalucalucalucaaaaaa!!!”, majd amikor beléptünk az ajtón, rögtön együtt behőztak uca szobájába, olyan rutinnal szétszórták az összes játékot egy perc alatt, mintha naponta ezt gyakorolnák (igen, mindkettő ezt gyakorolja, de otthon, ill. az oviban, itt meg most ÖSSZMUNKA volt, kéremszépen), és kijelentették, hogy nem is akarnak fagyizni menni, hanem csak játszani…persze aztán hamar leesett nekik, hogy miről is akarnak lemondani önként, így azért a fagyizás is összejött. Ami nagyon tetszett, az az volt, ahogy egymást kézen fogva mentek az úton…csudák (már csak kicsit zavar, hogy Luca is magasabb Dájínál…). A fagyi finom volt, vettünk sütit is estére, majd még a játszótéren játszottak kicsit (lelkesen gyártották sorban a fagyikat, volt a homokozóban egy csomó gyerek, azoknak egy csomó játéka, köztük fagyitölcsér alakú homokozó játék is, sorban hozták oda nekem homokkal megtöltve, hogy „ez epejes, ez csokis, ez kajamejjás, finom, anyuka, kóstold meg”. Időközben Gabi felvitte Dalmát megetetni, és amíg Tamás nem jött értem, addig Mickével is tudtam legalább dumálni kicsit. Búcsúzkodásnál volt puszi is, ilyenkor aztán olvadok… ahogy óvatosan közelítenek egymáshoz Lucával, és hangosan cuppantanak….kész.

Ma meg aztán jött Klári mama délelőtt, ki is sétáltunk elé a kölykökkel (legalább T. nyugiban szurkolhatott Alonzónak), volt nagy öröm mindkét részről. Aztán ebéd után, amíg mi aludtunk, t. meg klári elmentek megreklamálni az ágyat (Klárinak ugye vettünk szülinapra egy tuti ágyat, cseresznye színű fejtámlával, mert az megy a bútorhoz… erre leszállítottak neki egy mahagónisat… nem írom melyik cég, de nem óccsó ágy, majd’ 400 ezerbe került, és erre rossz színt szállítanak. Amikor telefonon megreklamálta, először megpróbálták meggyőzni, hogy ő látja rosszul, és a kiállítóteremben is ilyen van… ezért inkább személyesen bementek…persze ott nem olyan van, mint amit vittek… mindegy, ígéretet kaptak arra, hogy lesz valami megoldás, majd színmintával kimennek a munkatársak…kíváncsi leszek), és pont vissza is értek, mire a kupászok felkeltek.

Este meg színházba mentem a Katával, megnéztük a Rómeó és Júliát, első sor, csudajó volt… sose rosszabb hétvégét.

péntek, április 16

Tiszta Anglia

Egyszerűen a kis törpöm kivan ettől a sok esőtől, komolyan mondom. Tegnapelőtt, amikor voltunk a péknél, láttuk ám, hogy fagyit is árulnak, persze D. (is…) rögtön bezsongott, hogy fagyit akar enni, én meg mondtam neki, hogy holnap, ha kicsit melegebb lesz, akkor ovi után eljövünk. Nem felelőtlen ígérgetés volt, tényleg szeretem betartani, amit a gyereknek ígérek, aznap az időjárás-jelentés jó időt ígért másnapra… ami meg is volt, egészen délig, akkor elkezdett esni, és abba se hagyta…Még jó, hogy amikor mentem csütörtökön a gyerekért, annyira el volt foglalva a hisztivel, hogy ne húzzam rá a fejére a kapucnit (az esernyőjét is vittem, de azt nem akarta tartani, mert akkor nem tudja fogni a kezében az autóját), hogy emiatt ordította végig az utat, a fagyi eszébe sem jutott. Nagyon vicces úgy vonulni hazáig, hogy a gyerek ordít, mint a fába szorult féreg. Ebben az az egy szerencse van, hogy bár Gábor egész délután nyüfis volt, és egy csomót sírdogált, mihelyt a Dávid rázendített a bőgésre, onnantól arra koncentrált, saját kis nyomorát feledte, és legalább ő csöndben volt…
Ma már meg sem lepődtem, amikor kettő körül borulni kezdett az ég, négykor felhívtam Tamást, aki mondta, hogy nemsoká indul haza, mondtam, hogy akkor menjen el a gyerekért, mert itt meg esik (a belvárosban sütött a nap), és már rezignáltan vettem tudomásul, hogy mire a telefont letettem, kint már jég zuhog… De nagyon utálom ezt az időt, bezártság-érzetem van… Amikor a híradó után elkezdődött az időjárás-jelentés, és miután Németh Lajos vigyorogva közölte, hogy egész hétvégén szép idő lesz, már épp kezdtem örülni, ám ekkor előhívta a jövő heti előrejelző-képet, és látszott, hogy bizony hétfőtől egész csütörtökig esni fog, na akkor elpattant bennem valami… Komolyan, még el is bőgtem magam. Tudom, hogy ez gáz, de nem tehetek róla, már tiszta depi vagyok, kinézek az égre, jönnek a felhők, én meg ütni tudnék…

szerda, április 14

Virágok, csigák (vaníliásak)


Tegnap rájöttem, hogy mégiscsak jó vásárt csináltam a férjemmel: hozott nekünk estére sütit. Igen, ennyire egyszerűen megvásárolható a szeretetem J

Igazából a süti Dávidnak szólt, illetve ünnepeltük, hogy hazajött, de ez mindegy is.Hozott, ez a lényeg. Fini volt nagyon.

Ma meg végre megint volt annyira jó idő, hogy ovi után sétálhattunk egyet. D. csudapofa volt, először is szedett egy csokor virágot magának, egy szálat kaptam én, egyet Gábor. Így igazságos, Ő végezte a munka dandárját. Utána bementünk a pékhez, vettünk egy csomó Cserpes joghurtot (újabban nekem ez a kedvenc), meg Dájínak vaníliás csigát.

A gyerek kitalálta, hogy ő akar fizetni. Én igyekeztem erről lebeszélni, de nem hagyta magát, pikkpakk felmászott a pultra (nem tudom, melyőnk lepődött meg jobban, az eladónő-e vagy én, mert azért elég magas az a pult), kérte a pénzt, elrakta a blokkot, megnyomkodta kicsit a pénztárgépet, majd elégedetten távoztunk.

Az úton hazafelé megette a csigáját, majd kérte Gábor vizét, lecsavarta a cumit róla (na, jó, ehhez azért kért egy kis segítséget), kiitta az összeset, elégedetten büfizett egyet, majd hazaindult… Így mulatnak a férfiak, kéremszépen.

Ja, és új mánia: dicséret-gyűjtő lett a fiam… Amikor először kikerülte a pocsolyát, megdicsértem, utána végig egész messze levő pocsolyákig is elfutott, hogy a szélén végigmenjen (látványos nem-lépek-bele vonulással), majd visszarohant, és kérdezte: „most megdicsééész? Anyuka, megdicséész?? Ha kikejüjöm pocsoját, akkó megdicsééész???”

hétfő, április 12

Gábor edzése


Na, ma este hazajött a Kupászkám. Az apja reggel bement dolgozni, majd három után elindult a gyerekért, és mivel hálistennek sehol nem volt dugó, hétre haza is értek. Hát, már hiányzott… egyfolytában éreztem, hogy valaki hiányzik itthonról… De gondolom, ez így normális. Ja, G. viszont többször is alakított napközben: először is, most már egész komoly távlságokat képes legyűrni, és ezt a tudását kamatoztatja is, konkrétan rögtön megcélozta a hifitornyot, azon belül is a kilógó kábeleket, odakúszott, és boldogan rágcsálta. Érdekes, annak idején Dávidnak is ez volt az első úticélja, úgy látszik, a babáknak a hifitorony a Mount Everest… meg kell hódítani ahhoz, hogy férfivá válljanak. A másik képen az van megörökítve, ahogy súlyzózik. Én rendszeresen tornázom itthon, és úgy látszik megtetszett neki… elmászott a katicáért, ami egyébként nem olyan könnyű valami (a babamérlegen megejtettem a hivatalos mérlegelést, eszerint 69 deka egész pontosan), megfogta, hanyatt fordult vele, és emelgette. Ugyan frászt kaptam, hogy a fejére ejti, de azért lefotóztam, mielőtt elvettem volna tőle… megint a gondos anya- énem…

vasárnap, április 11

Választunk


Eredetileg úgy volt, hogy tegnap hazahozzuk Dávidot, de aztán ezt holnapra halasztottuk. Nem, nem azért, mert nem hiányzik, hanem mert Tamásnak egész csütörtökön-pénteken késő estig kellett dolgoznia, és hát ugye a mai nap se lesz neki egyszerű, gondoltuk, jobb ha szombaton pihen kicsit.

Nem is csináltunk semmi különöset, néztünk filmeket, meg aludtunk, jókat főztünk, elvoltunk…Ma aztán kilenckor elmentünk szavazni, majd T. rögtön húzott be melózni, mi meg itthon hepázunk G-vel (kint esik, így még sétálni sem lehet), és a Gilmor lányokat nézzük egyfolytában… illetve néztük, egészen a választási műsor megkezdéséig, mert azóta azon röhögök… Bár ezen inkább sírni kéne, de mindegy, majd meglátjuk. Holnaptól itt a kánaán…ehh. Mondjuk, nekem jó lesz, mert estére megjön a nagyobbom is…

Van pár kép, amit sms-ben kaptam Kláritól a héten, telefon-minőségűek, de a lényeg látszik: D. megtanult pogácsát sütni, krumplipürét keverni, mondtam is klárinak, hogy mire hazajön a kölök, jobban fog főzni, mint én… Egyébként voltak Siófokon is sétálni, meg Földváron játszóterezni, meg autókázni Imre bácsival, meg a fene tudja, hol nem még… nem uatkozott, az biztos. Telefonálni továbbra sem szeret, minden nap, amikor hívom őket, megkérdi, hogy „Anyuka, jössz?”, mikor mondom, hogy még nem, akkor elszalad, és játszik tovább…

Bár igazából asszem ez sokkal jobb, mint ha nem tudna elszakadni a szoknyám (melegítőm) mellől.

péntek, április 9

G., az orvul elalvás bajnoka


Hétvégén nem csak cipőt, és székrongyot vettem, hanem új habtapikat is, amik tegnapelőtt meg is érkeztek. Épp időben kaptam észbe, mert Gábor most már rendszeresen halad, mászni ugyan még nem mástik, hanem csak görög-kúszik, de ahoz épp eleget halad, hogy fél perc alatt lemásszon a szőnyegről. Igazából nagy gond ezzel sincs, mert amikor elkezdte két hete a „kutyázást”, akkor vagy kétszer odacsapta a kis buksiját a földhöz, azóta viszont olyan óvatosan teszi le a fejét, hogy öröm nézni, de azért jobb valami puhán gyakorolni szerintem (pláne, hogy végre kezdenek múlni a fején a kék foltok, amik miatt a szokásosnál is jobban kénytelen voltam a sapiját a fejébe húzni, mert kicsit úgy nézett ki a gyerek, mint akinek a szülei hisznek a régi angol nevelési módszerekben). Van nekünk fent a padláson egy kupac habtapink még Dávidtól, de az az a fajta, amiken középen kiszedhető (és apró darabokra széteső) figurák vannak, és megmondom őszintén, már akkor is utáltam a nap végén összeszedegetni a darabokat, meg újra- és újra kirakni. Viszont Nyusziéknál már tavaly láttam nyomott mintás, darabka nélküli habtapit, is most ilyet akartam beszerezni, találtam is Verdásat a Vaterán (Nyusziéknak Lilu miatt hercegnős volt, az ide ugye nem nagyon passzolt volna a két fiú mellé), rendeltem három csomaggal, meg is jött még szerdán, leraktam, rá a kölköcske… hát, nem semmi sikere volt. Gábornak nagyon tetszett, gondolom az élén színek miatt, úgy tornázott rajta, hogy még…. Tegnap egyébként erről is lemászott… Délelőtt pont a Gabival beszéltem telefonon, egyszercsak mondom neki, hogy te, túl nagy a csend (én a konyhában szöszmötöltem dumálás közben), mondom megnézem már, mit csinál G. Hát, az én kisfiam visszamászott a kanapé alá, keresett egy darab szőnyeg nélküli követ, békésen ráhajtotta a fejét, és elaludt… olyan csuda aranyos volt….

szerda, április 7

A székrongy


Nos, a pihizős hétvégének volt még egy nagy haszna: bele tudtam magam kicsit ásni a netes vásárlásba (bár ez csak szerintem hasznos, Tamást mindig újra meg kell győznöm….ki érti…)

Vateráztam Gábornak két Nike kocsicipőt 5000ért (a kettőt együtt, ikrektől, és ráadásul különböző mintásat), meg új, nem darabokból álló habtapit, had gyakorolja a kutyázást.

Közben találtam egy nagyon jó kis dolgot, ami tulajdonképpen egy anyagból varrt utazó-etetőszék.

Mivel nagyon kicsi helyet foglal, meg könnyű is, elég praktikusnak tűnt, bár én főként amiatt akartam kipróbálni, merthogy amikor együtt vacsizik a család, a kisbaba addig általában ugye a földön játszik, vagy a hintában, nekünk háttal ül. És visong. Merthogy nem lát senkit, csak hallja, hogy mi beszélgetünk, D. röhögcsél, és ez felpiszkálja. Mivel a nagy etetőszéket vacsikor D. használja, a meglévő utazó-etetőszéket meg hiba raknám fel, abban még nem ül stabilan a kiccsávó, gondoltam olyan nagyot ezzel nem bukhatunk. (T. valahogy nem őrült meg az ötlettől, hogy gyorsan vegyünk még egy Bloomot…ezt se értem, de ez egy ilyen, úgy látszik. Semmisejó :) )

Ma, meg is jött ez az izé (Rongyszék? Székrongy?), és jelentem, csudaklassz.

Mindenféle székre passzol, tehát a miénkre is, és elég biztonságos is. Pedig elég hevenyészve raktam fel, és először próbáltam, mikor leszereltem,akkor néztem, hogy szebben is eligazgathattam volna, de még így is tuti volt. Ma egész nap ebben kajált Gábor, pedig most aztán használhatná akár a nagyszéket is, lévén hogy Dájít hétfőn lent hagytuk tavaszi szünetre a „Kájimamánál”… azóta nagy a csend itthon…

hétfő, április 5

D. locsol


A tegnapi napba még belefért egy jó nagy séta délután a Balcsiparton. Volt kacsaetetés , játszóterezés, Apanyúzás ezerrel, a gyerek nagyon élvezte (én lusta voltam megen, és jól nem mentem, helyette huszadszorra is végigröhögtem az Óvakodj a törpétől-t… Valami zseniális, egyszerűen nem tudom megunni, örök kedvencem az öreg – egyébként a Szomszéd nőjében is Őt bírtam a legjobban- ), Kati, Klári meg T. nem kevésbé. A képen látható még az esti csendélet is…nagyjából annyi értelemmel nézünk ki a fejünkből, mint egy-egy fej káposzta, de tök jó volt…. Ma meg as locsolkodás ment egész délelőtt. Sajnálom, hogy nem fotóztam többet, de a röhögéstől nem tudtam… Dájí első körben (némi nagyanyai segítséggel) engem locsolt meg hétkor az ágyban. Majd később még két adagot kaptunk, amikor Apa locsolt, ugyanis D elkunyizta a parfümöt, és mindenkit végigfújt, szó szerint, ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy Apát és Gábort is meglocsolja (és hozzátette, hogy Gábort azért kell, mert „akkó’ majd nagyra nő”), majd amikor befutott a Kati néni (Klári barátnője), akkor ugye őt is meg kellett locsolni, vele együtt újra mindenkit (Apát és Gábort is „hogy nagy legyen), kicsivel később Imre bácsi érkezett, locsolt, majd D lenyúlta az Ő spriccnijét is, és fújt kegyetlenül… Szerintem legutóbb hamvas kislánykoromban voltam ennyiszer megöntözve, de hogy idén nem fogok kornyadozni, az ziher.

vasárnap, április 4

A tojásút


Hát, én gyakorlatilag két napja csak eszem és alszom, a kölkök meg élvezik a helyzetet, főként azt, hogy minden pillanatban van valaki, aki kényezteti őket. A Kati mestere ennek, én nem tudom, hogy hogy csinálja, de gyakorlatilag egész nap képes a Dáviddal meg Gáborral játszani…Dájí ezt persze maximálisan tudja, és se pisilni, se öltözni, se sehova nem akar nélküle menni. Ilyenkor persze le vagyok ejtve, és egyfolytában megy a „Katiiii, Mamaaaaaaa”, még a játékáért sem hajlandó egyedül nyúlni, hanem visít, hogy valaki vegye fel neki…mindegy, ahogy már többekkel beszéltem erről, végül is ezért vannak a nagyszülők.

Szóval pihi. A tegnapi pihit egy mai pihivel fejeltem meg, valmint további kajálással (éljen a fogyókúrám). A Klárinak a szülinapját is most ünnepeljük (2.-án volt), és hoztunk is egy tortát (már a mákosgubáson kívül) ajándékba (ami tényleg gyönyörű volt, szebb min a képen, nem nagyon tudtam róla szép közelit csinálni, mert csillámos fehér marcipánnal volt bevonva, és a vaku becsillantotta, anélkül meg nem lehetett most jót fotózni, mert egész nap borús volt, felhők, trutyi…), persze én ettem belőle a legtöbbet…

Közben azért D.nek tojt a nyuszi is a kertbe (amíg Kati hintáztatta, addig én suttyomban, a hátam mögött potyogtattam a csokinyomot (vettem egy kupac kis csokitojást, és azzal építettem „utat” a fészekig). Mikor szóltunk a gyereknek, hogy szerintünk itt járt a nyúl, na, hát azt látni kellett volna…Fogta a kosarat, és veszett tempóban dobálta bele a tojásokat, végig a nyomon, egészen a bozótosba elrejtett fészekig… majd a fészekben talált munkagéppel boldogan tologatta az újra kiborított tojásokat… Csuda ari volt, ennyire tán még nem láttam örülni semminek… Tényleg most ért abba a korba, amikor már igazán értékelni tudja az ünnepeket.

péntek, április 2

Irány a Húsvét


A mai nap nem a pakolással kezdődött igazán, hanem azzal, hogy elmentünk Dájíval a védőnőhöz, megcsináltatni a három éves státuszt. Ez egy új dolog, bizonyos időközönként papírt kell gyártani arról, hogy hogy fejlődik a gyerek. Namost semmi újat nem tudtunk meg, D. valóban apróka, az alsó 3%ba tartozik mind a súlya, mind a magassága alpján, nade a jó dolgokból mindig keveset adnak ugyebár, úgyhogy ezen nem is aggódom…majd megnő. Végül is ha engem meg az apját nézzük, logikus, hogy nem lesz egy égimeszelő. Egyébként a pakolással sem volt különösebben gond, hála Tom és Jerry rajzolóinak… Miután hazaértünk a védőnőtől és Tamás elment, pikkpakk összeraktam a tortát, majd elkezdtem a bőröndökbe bepakolni… kisbőrönd Gábornak, nagybőrönd Dájínak (mivel Ő a jövő héten ott is marad, meg is tömtem csurig), az apjuknak meg nekem egy utazótáska (nem tervezünk menni sehova, max. egyet sétálni a Balcsipartra). Délre nagyjából megvoltam, akkor ebéd, mindkét gyereket letettem aludni, rendberaktam a kérót, hogy hétfőn ne rumlira érjünk, kettőre jött apjuk, kölkök kocsiba, cuccok kocsiba, oszt tűz. Fél négy után megérkeztünk, és én fellélegeztem, összerogytam a kanapén, és fel se nagyon álltam idáig…meg persze ettem, mert trakta az van, a báránytorta kimondottan nagyon fini lett. Ja, nem mellesleg megismertük végre Klári barátját (udvarlóját, hódolóját, barátját), és rögtön családtaggá is fogadtuk. Nagyon szimpi tényleg, úgyhogy mostantól új is szereplője van a blognak, Ő Imre bácsi. Majd lesz kép is. Na, és a nap meglepetése: Dájí kijelentette, hogy Gáborral akar fürdeni. Csuda ramazurit csaptak, mindkét kölök nagyon élvezte, én meg boldog vagyok, hogy kezdenek egymásra találni…

csütörtök, április 1

D. mint oroszlán


Mivel holnap nem lesz ovi (valami továbbképzés miatt), ma tartották meg a húsvétot. Sajna a fényképezőt elfelejtettem otthagyni, így csak azt tudtam megörökíteni, hogy hogy is néz ki az én nagyfiam, mint oroszlán… ugyanis nemcsak csomagot kaptak a kölkök, de volt megint bohóc, meg arcfestés, meg egy csomó minden, amit persze a gyerek nem nagyon tud még elmesélni, de hogy élvezte, az tuti… és milyen büszke volt a sminkjére!!!

Odaértünk Gáborral, gyerek rohan hozzám, felkapom, puszit adok neki, erre megszólal: „puszit ne, mert elfolyik!!!”… nem kicsit röhögtünk az óvónővel.

Aztán persze nekilátott a csomagjában lévő csokiknak, így legalább volt mit lesétálnunk, megint mentünk egy nagy kört a környéken… Így most külön jó volt, mert persze a festett arcú gyereknek nagyobb sikere van, mint egy simának, mindenki mosolygott, aki csak szembe jött, jó volt… Több mint két órát csatangoltunk, de legalább úgy aludt el mind a kettő, hogy egy hangjuk sem volt. Nem is baj, ha kialusszák magukat, holnap megyünk a húsvétolni Földvárra, sűrű nap lesz (főleg nekem… Már most frászban vagyok, hogy mit fogunk itthon hagyni… Még egy mákosgubatortát is meg kéne sütnöm reggel, bepakolva még semmi, és ha mind a két gyerek hisztisen ébred, akkor nekem annyi.)