Tegnap rájöttem, hogy mégiscsak jó vásárt csináltam a férjemmel: hozott nekünk estére sütit. Igen, ennyire egyszerűen megvásárolható a szeretetem J
Igazából a süti Dávidnak szólt, illetve ünnepeltük, hogy hazajött, de ez mindegy is.Hozott, ez a lényeg. Fini volt nagyon.
Ma meg végre megint volt annyira jó idő, hogy ovi után sétálhattunk egyet. D. csudapofa volt, először is szedett egy csokor virágot magának, egy szálat kaptam én, egyet Gábor. Így igazságos, Ő végezte a munka dandárját. Utána bementünk a pékhez, vettünk egy csomó Cserpes joghurtot (újabban nekem ez a kedvenc), meg Dájínak vaníliás csigát.
A gyerek kitalálta, hogy ő akar fizetni. Én igyekeztem erről lebeszélni, de nem hagyta magát, pikkpakk felmászott a pultra (nem tudom, melyőnk lepődött meg jobban, az eladónő-e vagy én, mert azért elég magas az a pult), kérte a pénzt, elrakta a blokkot, megnyomkodta kicsit a pénztárgépet, majd elégedetten távoztunk.
Az úton hazafelé megette a csigáját, majd kérte Gábor vizét, lecsavarta a cumit róla (na, jó, ehhez azért kért egy kis segítséget), kiitta az összeset, elégedetten büfizett egyet, majd hazaindult… Így mulatnak a férfiak, kéremszépen.
Ja, és új mánia: dicséret-gyűjtő lett a fiam… Amikor először kikerülte a pocsolyát, megdicsértem, utána végig egész messze levő pocsolyákig is elfutott, hogy a szélén végigmenjen (látványos nem-lépek-bele vonulással), majd visszarohant, és kérdezte: „most megdicsééész? Anyuka, megdicséész?? Ha kikejüjöm pocsoját, akkó megdicsééész???”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése