D. és a diplomácia

Tegnapelőttről kimaradt, hogy délután Katával meg Anettel röpke pletykapartit tartottunk délután, mielőtt mentünk volna a gyerekekért, aminek az lett a vége, hogy megbeszéltük, hogy a gyerekek menjenek át egy kicsit Anettékhez játszani. Én nem is mentem az oviba, mondtam, hogyha D-nek esetleg nincs kedve menni, akkor hívjanak… persze erre nem került sor, a gyereket csak fél 8ra hozta haza Kata, aki tele volt élménnyel, hogy milyen jó volt, játszottak, ettek, satöbbi.

Tegnap aztán, amikor mentem érte, pont egyszerre értem oda Katával, és persze jött is rögtön a könyörgés. Ariella kezdte, odajött hozzám, és közölte: „menjünk hozzátok játszani!!!”, Hát, mondom, kérdezd meg anyudat. Szegény Kata tipródott kicsit, mert főzést tervezett, de hát a gyerekek egyből behergelődtek, Fiorella is nagyon akart jönni, D. meg tanúbizonyságot tett a veleszületett diplomáciai érzékről. Jelenet: Arika áll a lépcső tetején, és kiabál le Katának, aki épp Fiókát öltözteti: „Anya, a Dávidkához akarok menni!!!”, erre D. odalép, megfogja Arika kezét, egész közelről belenéz az arcába, és mondja: „Először azt kell mondani, hogy SZERETNÉK!!!!”.

Lehet erre nemet mondani? Kompromisszumként felajánlottuk a kölköknek, hogy 20 percet ugrálhatnak a trambulinon… volt is sikerünk…

Ma reggel meg, amikor indultunk az oviba, D. észrevette, hogy a postaládából kiesett egy újság, amit vígan lapozgat a hideg szél. Nézi, majd felkiált: „Anya, a szél tud olvasni!!!!”

Elalvás előtt

Esténként, mielőtt D. elalszik, mindig mesél magának… Tegnap este nagy vihogás hallatszott a bébiőrből, T. épp fürdött, hátraosontam megnézni, mi van… aztán meg szaladtam vissza a fényképezőért, hogy le is videózzam a jelenetet: D. fekszik az ágyon, és énekel: „eevesztettem zsebkendőmet….de nem adom vissza” és vihog… de úgy szívből….alig bírtam ki röhögés nélkül, de ha videózni akarok, akkor muszáj volt… Az oldalsávba, a videók közé felteszem a jelenetet, nézzétek meg, érdemes… a fotó meg akkor készült, amikor már elaludt… kezén a zoknival… gondolom, azzal bábozott….

D. a tűzoltóságon

Ma nagy nap virradt D-re: az ovi összes gyerekét elvitték a Tűzoltósághoz, hogy lássák, hogy is mennek ott a dolgok… D. apró kora óta imádja a tűzoltóautókat, mentőket, rendőrségi járműveket (mint ahogy gondolom a kisfiúk 99,99%a), emlékszem, egyik első szava a „nínomotó” volt… Most aztán láthatott mindent.

Mivel nyolcra az ovihoz kellett érni, én marha optimista módon még az ébresztőt is beállítottam fél nyolcra, „nehogy elaludjunk”, de D. már fél hétkor szólt, „anya, megyünk a tűűűűzoltókhoz!!!”

Odafelé busz vitte őket, megnézhették a tűzoltóállomást, a felszereléseket, Tömlőt, felvitték őket a kosárral magasra, felpróbálták a gázálarcot, tuti volt… a fotókért köszi Vikinek, így legalább láthatom, mi is volt (bár erről valamivel részletesebb beszámolót hallgattam végig D-től, mint a múlt heti hajókázásról). Visszafelé villamossal mentek az aprónépek, mert sokuk igen-igen ritkán ül ilyenen (kocsinemzedék), ez is majdnem akkora élmény nekik, mint a hajózás…

Tündi

Tündi már 3 éve jár mihozzánk hétfőnként, és még egyetlenegy képet sem tettem fel róla. Most aztán mondtam, hogy lefotózom, mert már nem csak a takarításban segít nekem… Az elmúlt fél évben ugye járok műkörmöshöz, nagyon szeretem, mert a saját körmeim elég ergyák, így meg legalább szép a kezem… igenám, de eleinte ugye nem volt gond, lévén amíg G. kisbaba volt, tök nyugiban elvolt az alatt az egy óra alatt a babakocsiban, amíg én szépültem. Két hónapja azonban belázadt, és miután már gyakorlatilag végignyígta az egy órát, komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy mennyire kell nekem szépnek lenni. Amúgy is mindig hétfőn jártam, délelőtt, hogy Tünde nyugodtan molyolhasson addig is, ne zargassuk, most azonban más módszert kellett kitalálni. Ha sétálok a babeccel, az oké, csak az egy helyben ácsorgás, kocsiba bekötve, az nem megy neki… Erre Tünde jött a mentő ötlettel: sétáljunk délelőtt, addig Ő belehúz, és megcsinálja a zajos melókat (porszívózás pl.), majd ebéd után úgyis aluszik G., menjek azalatt szépülni… Kipróbáltuk, bevált. Most minden második héten ebédidőben megyek körmölni, addig G. alusz, Tündi meg figyel rá, és ha gond van, akkor ott van… A fennmaradó hétfőkön meg mehetek popsiszépítésre. Oltári hálás vagyok az ötletért, így a kecske is jóllakik, és a kápi is megmarad…G.-nek mindegy, ki van a bébiőr közelében, nekem meg nem kell lemondani a szépséges körmeimről…. királyságos dógom’ van… Ja, és G. természetesen amúgy is odavan Tündiért, Dájíval egyetemben, úgyhogy ha bébiszitter kell, akkor sem sokat szoktam gondolkodni, kit is hívjak…

Nincs valakinél egy Grál????

Csak hogy ne legyen unalmas a hétvége, mára áthívtuk Márkóékat játszani. Sajna hiába van új gépem, összesen egyetlen használható fotót sikerült csinálnom… Naja, mondjuk az is igaz, hogy mivel Carlos beült a nappaliba középre, és fél délelőtt egyszerre lefoglalta mind a három gyereket, mi Anettel csak ültünk a fotelben, és dumáltunk… talán ha egyszer is felálltam volna, hogy valami megfelelő szöget keressek a fotók készítéséhez, akkor nem jártam volna így… de lusta állat vagyok, és nagyon élveztem, hogy a gyerekek tök jól elvannak, és nem mozdultam. Sőt, mondtam Carlosnak, hogy néha átjöhet ám hívás nélkül is, „csak úgy” mindig szívesen látjuk ;-)))) Aztán mikor Anett halkan megjegyezte, hogy a múltkor, mire Ő felébredt, C. ki is takarított, akkor már felajánlottam a fenti szobát is, állandó lakhatásra…

Szóval elvoltunk.

Délután megjött T. is, a kölkök örültek, pláne, amikor az apjuk kitalálta, hogy hogy is tudnának együtt bobocarozni…nemes egyszerűséggel összekötötte a két kölköt egy övvel, így megszűnt a veszély, hogy az egyik kanyarban D. elveszíti Gábort… Oltári volt, ahogy rötyögve fel-alá száguldoztak…

Este volt még T-nek aranyos megnyilvánulása: néztük az Indiana Jonest (utolsó keresztes lovag), közben a bébiőrön keresztül hallgattuk G. szokásos esti köhécselését (nem, nem vészes, semmi komoly, picit taknyos csak, de a krupp miatt ettől is már idegrángásunk van rögtön).

Közben Indi sikeresen bejut a templomba, briliáns logikával kiválasztja a valódi grált a sok ül, vizet merít bele, fut az apjához, aki haslövéssel fetreng a padlón, megitatja az éltető vízzel, és lőn feltámadás-sebgyógyulás…

T. nézi-nézi, majd megszólal: nekem is kéne egy ilyen Grál, basszus, azon nyomban megitatnám belőle a Gábort….

Szüreti muri a Bókay kertben

Mivel ma T. lelépett a Tiszára horgászni pasibuliba, gondoltam kell valami program. Alaphangon azt beszéltük meg Gabival, hogy délután átjönnek játszani, ám amikor felkeltem reggel, és bekapcsoltam a gépet, várt egy ímél tőle, hogy a Bókay kertben szüreti mulatság lesz, nincs-e kedvünk csatlakozni, merthogy ők délelőtt kimennének. Gyorsan dobtam neki sms-t, hogy hívjon, ha már felkeltek, rögtön hívott is (itt megnyugodtam, hogy nem csak én vagyok már talpon, mert bár már fél nyolc volt, én úgy éreztem, mintha hajnali hat lenne, addigra bepakoltam a mosogatógépet, egy mosást, bekapcsoltam D-nek a mesét, tisztába raktam Gábort…), mondom tudunk menni, de úgy, hogy 9re ott lennénk, mert T-vel vitetnénk el magunkat, amikor indul a buliba. Mondta, semmi gond, majd ott reggelizünk, kicsit játszanak a kicsik, aztán együtt majd elsétálunk. Így is lett. Dávid nagyon örült Lucának (és viszont), egyből bevonultak Luca szobájába játszani. D. már itthon mondta, hogy Lucának van vonata, én ugyan állítottam, hogy nincs, de Ő emlékezett jól, tényleg van neki (megjegyzem, ugyanolyan nekünk is van, itthon sose kerül elő, még egyszer nem mondta, hogy avval akarna játszani). Rá is csapott rögtön, elkezdte összerakni, mi meg szakadtunk a röhögéstől, mert Luca meg szedte elő a babákat- babaruhákat, közben próbálta D-t rávenni, hogy csatlakozzon: „nézd, nekem van ám babaruhám!!!”, „jó” mondja erre D., de fel se néz, hanem tovább tologatja a vonatot. „Babám is van”..”Aha”, és tologat. Mi meg lesünk, és röhögünk. Volt aztán közös reggeli, aztán felkerekedtünk, és indulás. Megnéztük a piacnál a menetre felsorakozott szüreti kocsikat, majd elballagtunk a Bókay-kertbe (Dávid és Luca nagyrészt kézen fogva, néha egy-egy puszival, mi meg olvadoztunk). Ott első körben kürtőskalit kerestünk, de az nem volt, és hogy ettől ne legyenek depisek a gyerekek, gyorsan befizettük őket egy kör ugrálóvárazásra. A tulaj hapsi rendes volt, mondta rakjam be Gábort is nyugodtan, de fizetni nem engedett utána, sőt, amikor D. gaytagumija megadta magát, előszedett egy hajókötelet, hogy azzal kössem fel a gatyót. Mondtam, hogy a kabátomon van öv, megpróbálom azzal, erre kijelentette, hogy a kabát így szép, inkább odaadja a kötelet. Lucát utána Gabi a körtánc felé terelte, D-t erre nem lehetett rávenni, így elmentünk vattacukorért. A srác akkorát csinált neki, hogy már én szóltam rá, hogy elég lesz, erre mondta, hogy akkor had csináljon egyet Gábornak is, egy kicsit legalább, mondom oké, legyen… de fizetni ő sem engedett (érdemes volt sminket dobni magamra a reggeli kapkodásban, úgy látszik… vagy az is lehet, hogy D. kék hajókötéllel rögzített gatyája hatotta meg). Fél tizenkettőkor aztán elindultunk kifelé, még megnéztük az akkor bevonuló lovasmenetet (bár D-nek igazából az őket biztosító rendőrök, és azok motorjai tetszettek), és megbeszéltük, hogy akkor most mindenki hazamegy, kis pihi, és 3ra akkor átjönnek (nem a rendőrök, hanem Lucáék). Itthon 10 perc alatt megebédeltünk, leraktam a gyerekeket, ekkor volt délután egy óra, és mivel egy hang se hallatszott ki egyiküktől se, én is eldobtam magam a hálóban. Háromkor nyitottam ki a szemem, 5 perc múlva hívott Gabi, hogy úton vannak. Mire megérkeztek, addigra a kölkeim is felébredtek. Előszedtem a héten vásizott ujjfestő készletet, a reggel kinyomtatott színezhető lapokat, lepapíroztam az étkezőasztalt, és D. meg Luca boldogan festhettek… Gyorsan elment a délután, és amikor Lucáék hazamentek, utána se volt sok gond a gyerekekkel, jól el voltak fáradva… Fél kilencre aludt mind a kettő… Szeretem, ha hétvégén vannak ilyen programok, főleg, ha egyedül vagyok velük.

Dumák

D. szövegel. Mindent megmagyaráz, néha rögtön magának, néha nekem (vagy aki felelősségre vonja.

Idézek:

Megyünk szerda reggel az emeletre, hogy vigyünk kávét a mamának. Rögtön kérdi:

„És az Imre bácsi hóóó van???”

Mondom otthon.

„Igen, otthon van, a kutyájával, aki bátor!!!” (magyarázat: a kutyát Bátornak hívják…)

Este, miután a mese előtt elfogyasztott egy adag kakaót, fogat mostunk, megy aludni, és újabb kakaót koldul. Mondom neki, éjjelre víz jár, mert már nem kisbaba. Erre ő:

„ kakaót kérek, mert az előbb is kakaót ittam, és ha most vizet iszok, akkor össze fog kavarodni a gyomrom, és beteg leszek” Erre most mit mondjak???

Tegnap este, szitu ugyanaz, vége a mesének.

„mért van minden mesének vége?” Mondom, mert minden mesének vége van valamikor…

„egyszer vegyél nekem olyan mesét, aminek sosincs vége!!!!!”

Édes…

Aztán Tamással is röhögtünk egy jót: keresi a fülhallgatóját, kérdezi, hova raktam…

Mondom, hova? Hát a járókába dobtam be, oda úgyse megy egyik gyerek se, ott biztonságban van…szerintem oda fogom rejteni a karácsonyi ajándékokat is…

Szomorkás nap

Tegnap volt Sógi temetése. Az Anyu már kedden este jött Apuval Pestre, Apu ment a Dádihez aludni, Anyu nálunk maradt. Kora délelőtt befutott Klári, hogy Gábort szittelje, D. oviba ment, én közben az előző estéről maradt tojásfehérjékből összeütöttem egy csokis Pavlova-alapot (rosszkedv ellen a sütés abszolúte hat), aztán amikor megérkezett Zsófi is meg Bobó is, innen indultunk. Apu is ide jött (itt a helyi virágosnál intéztük a koszorúkat). Nagyon régen volt már olyan, hogy mi hárman, lányok mentünk volna valahova Apuékkal, kár, hogy ilyen szomorú apropó miatt jött ez így össze. Furcsa volt az út, mert szomorúak voltunk Sógi miatt, és mégis, egy csomót vihogtunk, mert ugye már mindhármunknak van gyereke, és végig arról beszélgettünk Anyuékkkal, hogy hogy is volt ez régen… amikor mentünk a Mamához, és mi hárman ültünk hátul… akkor még gyerekülés álmokban sem volt, állítólag ennek ellenére viszonylag jól elvoltunk. Most meg el se tudjuk képzelni, hogy 3 gyerek hátul, és leszíjazás nélkül is szépen ülnek, nem ölik meg egymást, nem másznak előre, stb. A temetés szép volt (amennyire egy temetés az lehet, de hát így szokták mondani), nem is ragozom, utána meg elmentünk Sógi házához, ahol volt egy kis fényképnézegetős-beszélgetős tor… Majdnem fél hat volt, hogy hazaértünk, Anyuék rögtön indultak is haza, és meg a szomorúságot orvosolandó, gyorsan befejeztem a délelőtt elkezdett tortát. T. úgy döntött, hogy karamellszálakkal kicsit feldíszíti, na, ettől D. teljesen odavolt: „én olyat kérek, amin a nyaklánc van!!!” Ma meg aztán már mintha mi se történt volna, minden ment tovább a régiben… Jó, persze, az ember gyászol a szívében, de nekem ilyenkor mindig fura, hogy tényleg, az élet nem áll meg, minden folytatódik… Hiszem, hogy van VALAMI az élet után, és azt is hiszem, hogy ebben kell is hinni, különben az emberben felmerülhet a MIÉRT… és ezen agyalni borzasztó.

Mi volt a hajón?

Életképek az oviból.

Tegnap a gyerekek hajókirándulásra mentek. Busszal elvitték őket a hajóig, és mentek egy nagy kört a Dunán… Vikit megkértem, hogy fotózzon párat (szegény próbálkozik, de ennyi nyüzsgő gyerek mellett ez nem egyszerű feladat), és milyen jól tettem. Egyrészt ugye nagyon édik az egyenruhában, másrészt meg, ha a gyereken múlna, semmit nem tudnék…

Kérdeztem délután, hogy milyen volt az ovi:

-Jó.

Majd csend. Oké, új kérdés.

-Voltatok valahol?

-Igen.

Csend.

-Csak nem hajókázni voltatok???? (muszály direktbe’….)

-De.

Csönd. Nabassza.

-És jó volt kicsim??????

-Igen.

Csend. Feladtam. Az apja továbbment.

-Mi volt ma a hajón kicsim?

-Tea. Meg babapiskóta.

És egy autóval balra el….

Ma meg az oviban készült pár fotó: a gyerekek programtábláján a gyümölcsös rizspuding készítése szerepelt, állítólag mindannyian lelkesek voltak, asszem, lassan itthon is befogom majd a gyereket… Készült kép az alvásról is, valamint az angolóráról… úgy örülök neki, hogy ezt lebótoltuk Vikivel, így legalább képen látom, mit csinál a gyerek napközben…

Szülinapok

Péntek este buliba mentem. Ritka (bár több anyukához képest gyakori) alkalom, és most mellékelek (bár kicsiben) magamról is fullos képet…csak hogy nehogy szó érje a ház elejét. Jó buli volt, bár én csak beszélgettem, a tánci elmaradt, de sok emberrel találkoztam, akikhez már rég volt szerencsém… Éjjel negyed kettőre értem haza (bár tízkor már erőst könyököltem az asztalon, olyankor szoktam aludni menni), reggel meg korán kelés volt, merthogy mentünk Ballószögre. Anyunak szeptember 9én volt a szülinapja, Apunak meg október végén lesz, és most tartottunk egy összevont ünneplést. Ugye nagy „ünnepélyességet” négy unoka mellett nehéz összehozni, de remélem, hogy nem bánták. A négy gyerek nagyon édes volt együtt egy rakáson… Nándi megindult, növésben is, mászásban is, konkrétan pont akkora, mint Gábor (pedig ugye 5 hónappal fiatalabb, ami az ő korukban majdnem egy fél élet), akkora kék szemei vannak, hogy csak na. Botomd már kész kisfiú, nagyon komolyan festett az ünnepi szerkójában, megy, rendez, intézkedik… az én két kölköcském meg hát… ugye.
Volt nagy ebéd (G. Fecó ölében tolta), tortázás (jajj, a Sugar!... amerikai csokitorta…), majd pihi után nagy közös játék a kertben. G. maradt a hintázásnál, de Botomd, Dájí, meg a két komoly, felnőtt férfi (Fecó és T.) veszélyesen nyomta: előszedte nekik Apu az íjat, nyilat, céltáblát, ők meg lőttek… D. határozottan ügyi volt, Botomd meg inkább belátta, hogy a foci neki jobban tetszik, és a labdára gyúrt azontúl. A csúcs persze megint a tűzgyújtás volt, de most már gábor is elég felnőttnek érezte magát ahoz, hogy a hintából kiszálva inkább a tűzzel játsszon (figyeltünk rá, nyugi).
Estefelé Bobóék hazamentek, merthogy Nándesz erőst fogzik, és nem akarták, hogy miattuk a másik két gyerek is ébren töltse a fél éjjelt. Tök sajnáltuk, hogy elmentek, de megértem, ez a hülye fogzás mindenkinek rossz… én nem is értem, hogy ez mért így alakult az evolúció folyamán…
Ma reggel meg felkelés után megint jöttek Zsófiék (ugye ők Kecskeméten laknak, aludni persze hazamentek ők is), kezdődhetett megint a játék. Mi meg Tamással kértünk kis kimenőt, hogy elmenjünk a helyi Decatlonba, hátha (mivel sokkal kevesebben járnak itt oda, mint Pesten), tudunk még valami jó cumót lőni a kölköknek. Hát, cucc is lett, de csúcs nem ez volt.
Én már évek óta irigyen nézem a soros görkorival közlekedő fiatalokat, és nagyon szerettem volna már kipróbálni, hogy milyen is. Pesten ugye mindig egymillióan vannak a Decatlonban, és ugyan mindig elsertepertéltem a görkorik felé, de mondom ennyi ember előtt nem égetem magam… itt viszont összesen vagy 10 ember volt az egész áruházban, így Tamást odarángattam a korikhoz, és bevallottam, hogy én bizony majd meghalok, hogy felpróbáljam. Kicsit vihogott, de mondta, hogy nosza. Felvettem, és a sorok közt bukdácsoltam vele… A tíz emberből nyolcnak érdekes módon pont arra akadt szintén dolga, de akkor már nem érdekelt, röhögve próbálkoztam (a polcok mindig megfogtak, mielőtt baj lett volna). Tnek annyira tetszett a lelkesedésem, hogy megvette nekem a korit, hogy hát akkor hajrá. Utána beugrottunk még a Teszkóba, meg a Kikbe (egész jó alvósrugik voltak G-nek, vettem is 3at… apám már 80-ast hord… D. 2 évesen hordott 80as cuccokat…), aztán visszamentünk anyuékhoz. Még ebéd előtt kimentem, hogy „szabad pákyán” is kipróbáljam a korit. Ez az egy kép készült rólam a mi gépünkkel, de túllépek önmagamon, és ideteszem emléknek… aki megjegyzést tesz az arckifejezésemre, azt megharapom… koncentráltam, na… az én koromban már nem egyszerű ám belevágni egy ilyen dolog megtanulásába… Alapvetően mindent szeretek kipróbálni, és örülök, hogy ez sem maradt ki… majd még gyakorlok, és tavaszra én leszek a Görkoris Szindi!
D. időközben elaludt, úgyhogy Gábort is letettük kaja után szuszolni, majd amikor felkeltek (tünk, mert persze én is aludtam) hazajöttünk. Csomagokat épp csak levágtuk a sarokba, és kimentünk, mert végre nem esett. A két gyerek a közeli focipályán tett-vett az apjukkal, és meg a kis forgalommentes utcácskában próbálgattam, hogy meg tudnék-e élni görkoris felszólgálóként… Egyre jobban ment, de a legjobb az volt, hogy mindannyian végre szabad levegőn lehettünk együtt, eső nélkül… Ráadásul D. marha jól szórakozott a korizásomon, gyakorlatilag nem hitt a szemének „anyuka, gőőőkorizol??”… aztán a harmadik seggreesésem után bejöttünk…

G megtanult járni, és udvarolni

Az ifjabbik gyerekem tegnap úgy döntött, hogy innentől Ő márpedig járni fog. Reggel elkezdte, és abba se hagyta egész nap. Ez is elég hirtelen jött, mint minden fejlődés nála, tegnapig max. két lépést tett meg, aztán leült, ma viszont már a folyosó egyik végétől a másikig gond nélkül elsétál… asszem a tornám időtartamát nyugodtan csökkenthetem, meglesz a napi mozgás így is…

Ma be is mutathatta közönség előtt is a tudományát: eljött Kékezüst Dalmával. Végre tudtunk pár szót is váltani, a gyerekek tulajdonképpen egész jó elvoltak együtt (bár Gnek még gondolom fura, hogy vannak babék, AKIK MÉG NEM TUDNAK JÁRNI… sokszor elindult valamerre, és csak nézett vissza, és látszott az arcán, hogy nem érti, Dalma miért nem követi… de túltette magát ezen is, és inkább melléhasalt, úgy folytatta az udvarlást.)

Délután meg Dájí hozta magát: sétálunk haza az oviból, ő lelkesen tolja a babakocsit (beállítja a tolókar magasságát is magának, én hozzá se nyúlhatok, ilyenkor ő sétáltat, és roppant büszke magára), de amikor figyelmeztettem, hogy ne az út közepén, akkor megjegyzi: „miért ne? Mer jön az autó? ... jön szembe az autó, nekimegy a Gábornak….és akkor LESZ BELŐLE PALACSINTA!!!!!!!!!!!!” És nevet…

Fürdéskor meg persze addig ökörködtek, amíg megcsúszott, és a víz alá merült…feljön, prüszköl, majd közli: „anya, én kicsit belefulladtam a vízbe…”

Sógi

"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél.
Ne változtass hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj. "
/Henry Scott holland kanonok/

Metláger János, 1949-2010.
Tegnap hajnalban ment el. Nagyon küzdött, de nem győzhetett.
Szeretünk Sógi. Ég áldjon.

Az új bébiszitter

Tegnaptól még egy bébiszitterünk volt. Konkrétan megérkezett Klári barátja, és hálistennek hamar sikerült rábeszélnem, hogy maradjanak már még itt éjszakára. Imre most volt először nálunk, de mondom egyrészt nem adunk a formaságokra („most rögtön itt aludjak,???”), másrészt el akartam menni zsírbontós kezelésre. Szerencsére hamar meg tudtam őket győzni, úgyhogy kora délután elmehettem szépülni (igen, van még hova), és leszen nagy bódottá. (és igen, használt...simul a popojám). Idáig jutottam az írásban, amikor ki kellett szaladnom a mosdóba, úgyhogy Gábor is megörökíthette a mondandóját (meglátta, hogy felállok a laptop melől, és rárepült egyből…)gondoltam, itthagyom, amit begépelt, hátha Ti megfejtitek, mit is akart közölni veletek: q q w 10 10 10QYX 10xy0 q8wwwn,

Ja, és nem csak bébiszittelés volt, hanem megcsinálták az előkertet (Imre kertész), és a darazsaink is ki lettek irtva...jöhetnének gyakrabban...

Van farmerom!!!!

Íme, a hétvégén készült képek, amik bizonyítják, hogy a gyerekeim jó tesók. Gyakorlatilag el nem mozdultak egymás mellől (nem, ez nem azt jelenti, hogy mindig aranyosan simogatják egymást, meg hogy vita nélkül játszanak együtt, de sokkal rosszabb viszonyokról is hallani)…édik, ugye? Amúgy én meg voltam farmert venni…és találtam is jót (Marco Pecci, árban fele, ill harmada a Levisben látottaknak, nőies szabású, a vékony(abb) derekamra úgy rásimul, hogy az egész fenekem belefér közben…hihetetlen… a bugyim se lóg ki fölül (de utálom az olyat…főleg, amikor olyan csaj veszi föl, akinek a csípővonal felénél ott a gyatya, felette meg két dudor oldalt, mert a hájat már nem tudja belegyűrni…jujjj. És ez most nem SI faktor, mert momentán a derekam nem hájas, efelől akár hordhatnék is olyat...sőt, csípőfarmernél, amibe a fenekem-combom belefér, az 10 centire áll el a derekamtól(illetve a csípőmtől)... jó nagy pocakom kéne legyen, hogy kitöltsem...kire szabják ezeket????)! Hállelúja… rögtön vettünk 2 színben, biztos ami biztos. A Levis meg kapja be…

Hétvége Mamával

Tegnap reggel jött a Klári mami, hogy egy kicsit unokázzon. Sütöttem megint citromtortát, és a legjobban amiatt örültem, hogy nekiálltam, mert a tál kinyalása lassan az én gyerekeimnek is olyan élmény lesz, mint nekem volt annak idején…emlékszem, nekem is mindig mondta ilyenkor a nagymamám (nálunk ő sütött leginkább, Anyu nem igazán szeret), hogy „lehet jönni nyalni”, mi meg még vonalat is húztunk a krémbe, hogy eddig én nyalom, az a rész a Bóbié, amaz a Zsófié… most meg már D. reklamált, hogy most ő jön, nem G… Gábor egyébként haláli, hörögve-cuppogva esik neki a citromkrémnek, esküszöm, közben mondogatja, hogy „nyami-nyamm”, majd egyszer levideózom.

Délután voltunk sétálni, megjárattuk megint az új bringát (abban a fél órában, amikor épp nem esett), D. persze a Mamával nézte az esti mesét, T. egész nap pihizhetett a kanapén, jó volt, na, soha roszabb napot…

Ma meg kettesben Tvel elmentünk délelőtt az Outletbe, vettünk egy csomó szép holmit, bár borítékolható volt, hogy a legnagyobb sikere a Dávidnak vásárol új villogós cipőnek lesz…

Én is találtam magamnak pofás melegítőt, bár a farmereknél berágtam… 200 nélgyzetméteren csak farmerek, de mind olyan méret, hogyaszongya :T. egyet felemelt, nézi, és hangosan elgondolkodik:”basszus, aki ebbe belefér, az már szerintem nincs is életben”. És igaza van, ilyen lába normális embernek szerintem nincs is. Én nem gondolnám, hogy kövér vagyok, és igenis kiakaszt, hogy az úgymond kicsit „menőbb” darabok kizárólag XSes méretben vannak… mindegy, megbeszéltem Klárival, hogy holnap délután majd jól elmegyek a Cloppenburgba, és ott veszek magamra gatyát… remélem, ott még gondolnak a 30 felettiekre…

G. kapcsol

Gábor új játékot talált ki magának. Felmászik a lépcsőn, és kapcsolgatja a villanyt… halál boldog vele, vagy fél órán keresztül csinálta… fel-le-fel-le…és közben kacarászott… Mondjuk örültem, mert így legalább esélyem volt emberi külsőre szert tennem (hajat mostam-szárítottam, némi smink, királyság), délután ugyanis mentem Dávid szülői értekezletére. Még mindig fura, hogy én „szülői”-re kell menjek, de már sokkal rutinosabb vagyok mint tavaly (nem vittem pl. jegyzetfüzetet, mert elhittem, hogy úgyis megírják mindig ímélben a lényeget). És egyfolytában az járt a fejemben, hogy jövőre már valszeg’ Gábor is ide fog járni, neki is lesz szülői…de hamar itt lesz…Ma még fotózom, ahogy felkapcsolja a villanyt, holnap meg szülői… öregszünk.

D. és az alvás

Hajnalban felkel, jön, hogy kér egy kis kakaót. Mondom oké, de mese még nincs, tessék visszafeküdni.

Erre ő:

„visszamegyek, mert én nagyon aranyos vagyok” Mondom, igen, aranyos vagy? „Igen…meg álmos is”. Elindulunk a szobája felé, a háló ajtajánál megszólal”te oda menj be, aludj még kicsit, egyedül is le tudok feküdni”…és nyolckor úgy kellett keltegetnem…

Este bezzeg:

„az a baj, hogy nehezen tudok elaludni”

Miért is?

„hát, az a baj, hogy nem vagyok álmos”

„az a baj, hogy szekrény is van a szobában, nem kértem”

„ha lekacsolod a villanyt, akkor nagyon szigorúan néz a tigriskígyó, vidd ki”

„az a baj, hogy szeretnék egy kis kakaót”

„az a baj, hogy mi dobogott???” (az apja keresett valamit az emeleten)

„az a baj, hogy a Gáborka mélyen alszik” . A kérdésre, hogy az vajon miért baj: „Mert amikor én merülök a vízben, mélyen vagyok, és ha sokáig ott vagyok, megfulladok. Gábor nem fullad meg mélyen?”

És még jön sok ezt vidd ki, azt szeretnék, amazt hozz be…csak a szigorú rászólás használ…de méééér?????

A bőrönd

Ja, hétfőn volt még az is, hogy megjött az Amazonos rendelésünk (T. az új Metroid megjelenése miatt akart rendelni, és ha már kell, tudok választani én is). D. kapott egy utazóbőröndöt. Nyáron Törökországba menet láttunk egy rózsaszínűt egy kislánynál, megjegyeztem a nevét ( a bőröndét, Trunki), és egy tigriseset rendeltem Dávidnak. Volt nagy öröm, azóta is az a sláger, tologatják, ki-be pakolnak, tök jól elvannak vele (pontosabban este Dájí, G. csak akkor lehet vele igazán boldog, amikor D. oviban van). Ez a rendelés egyébként csuda egy dolog: itthon, bárhol akar az ember WII játékot venni, 10ezer alatt nincs, max. a 2 éves játék. Az új játékok, amiket most dobnak piacra, jóval drágábbak, és sok idő, mire kapni lehet (jó, türelmetlenek vagyunk… T. a Metroidra nem hajlandó várni, na…) Amazonról nem egész 5ezer volt az új Metroid, a Grease (na vajon azt ki kapta?) meg, ami szintén szept. 4-én debütált, még 4ezer sem volt…itthon még kapni sem lehet, de majd ha lesz, kíváncsi vagyok, mennyiért…
Szóval a Trunki bevált, asszem, szerezni kell majd G-nek is egy sajátot… Ja, és D. persze megkérdezte, hogy mikor megyünk megint Törökországba, mert akkor majd abban hozza az autóit…

Jót tett helyébe...

Tegnap egyébként programunk volt Gáborral. Az Esztivel (régi koléganőm-barátnőm még a cégtől) megbeszéltük, hogy van egy kis dolga az Europarkban, ott fogunk találkozni… majdnem derékba tört, ugyanis Gábor szombat éjjel produkált egy durva kruppos rohamot. A vicc az, hogy volt nálunk a doki még a múlt héten csütörtökön, merthogy G.nek járt egy oltás (az agyhártya gyulladásos második része), Dávidnak meg ugye kellett az igazolás, hogy nincs semmi fertőző betegség itthon, mehet oviba bátran. Erre szombat éjjel beütött az idei (tanévkezdéstől számított) első roham. Elég durva volt, úgyhogy nagyon gyorsan beadtam neki egy kúpot, attól jobban is lett, elaludt, reggelig már nem volt semmi…vasárnap azért is vittem sétálni is, mert a levegő jót tesz, és egyebek.

Vasárnap este már előre aggódtam, de nem volt újabb roham, csak kis krehácsolás (ezek szerint a levegőztetés jót tett), de hát ugye az idő, és egyebek… ellenben hétfő reggel D. ébredt rondán köhögve… esküszöm, reggel fél hétkor ott filóztam, hogy most akkor mi legyen aznap…

1. verzió: D. nem megy oviba, én lemondom a takarítónőt, helyette hívom a gyerekorvost
2. nem variálunk, imádkozunk…

D-nél lázat mértem, nem volt semmi, és állította, hogy ha kaphat egy kis kakaót (az esti kakózás beszüntetve, reggel ihat 2 decit), akkor „a kakaótól elmúlik a köhögés, anyuka”.

Kapott kakaót, újabb lázmérés (miszerint a gyerek 34,5 fokra hűlt időközben), majd bementem T-hez, tanácskozni. T. azt mondta, hogy szerinte vigyem D-t oviba, csak szóljak, hogy figyeljék, Gábort meg nyugodtan vigyem el az Europarkba, a levegőzés jót tesz, sétálni úgyis mennénk, és különben sem volt vele éjjel gond.

Így tehát D. oviba ment, (Vikivel megbeszéltem, hogy ha bármi van, hívnak, Viki szerint egyébként jól tettem, hogy vittem, mert olyan most tavaszig úgyse lesz, hogy mindenki tök egészséges legyen, egy kis köhögés smafu…jó, csak már én vagyok hiperérzékeny, a köhögő hangtól rögtön jön nálam az infarktus), mi meg a randinkra (G. nagyon élvezte a villamosozást), Tünde meg jött takarítani.

Nagyon örülök, hogy így döntöttem… Esztivel legutóbb még akkor találkoztam, amikor épp hogy teherbe esett Rékával, azóta csak telefonon-mélben kommunikálunk (volt azóta pár céges buli, de vagy az ő gyerekei nyúltak ki addigra, vagy az enyémek, sőt volt olyan, hogy aznap derült ki, hogy este egyikünk se megy…), Réka meg már jár, basszus… Csuda aranyos kiscsaj… Kár, hogy az Europarkban nincs semmi olyan hely, ahol egy 12 és egy 16 hónapos gyerekkel beszélgetni lehetne, de megoldottuk: leraktuk őket az egyik pénzbedobós játéknál, ott molyoltak fél órát (közben csak egyszer lógtak be a Mediamarktba), úgyhogy állva dumáltunk, majd lementünk egy kávéért, és egy hátsó asztalt elfoglalva még ülve is tudtunk kicsit beszélgetni (fotó nincs több, nem volt rá lehetőség)… És megegyeztünk, hogy a jövő hét pénteki buliba mindenképp megpróbálunk eljutni, hacsak nem üt be a kolera valamelyik gyereknél… Fogadunk, hogy LESZ kolerajárvány addigra??? 17-re mindenki oltassa be magát, mert lesz…

Fél tizenkettőkor hazaindultunk, G. jól viselte az utat, itthon aludt egy nagyot, D. miatt nem hítak, hepi voltam. Délután meg elmentünk az immunerősítő gyógysziért a gyógyszertárba, ami ugyan nem volt, de megint bebizonyosodott, hogy jó tett helyébe jót várj…

Előttünk egy néni volt a sorban csak, fizetett, elment, majd mi kerültünk sorra..épp kiderült, hogy nincs az, amit szeretnék, és rátértem arra, hogy ugyan, lehet-e már kapni a 30mg-os Rectodeltet, amikor észrevettem, hogy kicsit arrébb a pulton ott maradt egy táska… Mondja a gyógyszerésznő, hogy valszeg a nénié, na mondom, akkor tessék már ránézni a gyerekemre, én futok… A néni már eléég messze jutott időközben, de utolértem, majdnem elsírta magát, úgy hálálkodott, én csak legyintettem, és tűztem vissza. G. észre se vette persze, elvolt a gyógyszerésznővel, aki a kúpra vonatkozó kérdésemre mondta, hogy 1 doboz van raktáron, ó, mondom, sztem nekem az kell a biztonság kedvéért (sose lehet elég itthon, lásd a tavalyi kálváriánkat), holnap visszajövök érte egy recivel… Erre a gyógyszerésznő suttogva: ugyanennyibe kerül recivel, odaadom, jó? De pszt… Pszt. Köszönjük. Elhoztuk. Remélem, felbontás nélkül dobhatom majd ki.

Altatás

Régen, mikor D. olyan másfél éves volt, esténként gyakran énekeltem neki a Bóbitát (míg rá nem jött, hogy nincs hangom). A koreográfia az volt, hogy leülök a kanapéra, D. szemből az ölembe, átkaroljuk egymást, és ritmusra (?) hintázunk jobbra-balra, közben éneklek, ha vége, akkor alvás.
Ma nagyon nem akart este lefeküdni, ment az időhúzás ezerrel, fél óráig mosta a fogát, majd amikor végre bejutottunk a szobába, szólt, hogy énekeljük a Bóbitát. Lekapcsolta a villanyt, az ölembe telepedett, én meg rázendítettem:

„Bóbita, Bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.”
Oké, eddig le is ment a műsor simán…
Jött a következő sor (bár én felcseréltem a következő versszakokat, mert eredetileg ugye nem így van, de már pilledt voltam):

„Bóbita, Bóbita épít,”, itt a gyerek közbevágott:
-Anyuka, mivel épít? Kockával? Mondom, nem köddel…
-Kővel, anyuka? Mééé nem kockával???
-Mert ő egy tündér, és köddel épít. Slusz. Éneklem tovább, jó?
-Jó

Elkezdeném, hogy B.B. épít, de D. ismét közbevág:
-Anyuka! Először táncoljon!!!!!!
Óhogyaza…jó. Előröl.
B.B. táncol, sallala, első versszak, második versszak, felszabadultan belevágok a harmadikba (ami papíron a második):

„Bóbita, Bóbita játszik,”
-Anyuka, mivel játszik?
-Most fogom énekelni!!!
„Szárnyat igéz a malacra,”
-Milyen malacra?
Mondom kismalacra.
-Arra, amelyikbe pénzt kell dobni???
(Mivan??????? Egy perselye van, az is kutyaház alakú….)
-Azzal…mondhatom tovább?
Igen
„Ráül, igér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.

Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,”
Eddig bírta:
-Milyen csiga? Az, amelyik kijön a bokorból, és sáros a térde?
-Milyen térde??????????????? A csigának nincs térde, kisfiam!
-Tudod, anyuka, az a csúszója, amivel csúszik a vizen…
-Ja, -mondom-, az a talpa.
-Taaapa? Akkóm mé sáros a tapa?
Mondom mert a sárba is belement…
-Abba, amelyikből kinő a bokor???
Na, itt adtam fel.
-Marsazágyba, elegeténekeltem,szeretlekszépálmokat…
és menekülés, mielőtt levegőt vesz….

Az új bringa

Nos, tegnap délelőtt felkerekedtünk, hogy őszi ruhákat vegyünk… Előtte nap még úgy gondoltuk, hogy megcélozzuk az outletet, de aztán amikor láttuk, hogy kicsit szemerkél is az eső, meg hát a kölköcskék is nyűgösek, úgy döntöttünk, hogy aznapra elég lesz a Ferihegyi bevásárlóközpont…jó döntés volt. Kb. 10 perccel az érkezésünk után találtunk mind a kettőnek sportcipőt, majd letudtuk gyorsan a C&A-t, ott kaptak pulcsit (egyformát), kabátot (majdnem egyformát), meg egy-egy farmert… melegítőt akartunk még, átnéztünk az Intersportba… sajna melegítők csak a horror drágák voltak (én hétköznapra nem akarok Nike cuccokat rájuk adni, főleg, ha teljes áron kéne megvenni), viszont D. megint felpattant a már múltkor kiválasztott fém futóbringára… esküszöm, emlékezett… nyár elején voltunk itt, akkor kiszúrta, most alig beléptünk az üzletbe, közölte, hogy „én bringázni akarok” és már ment is… tudta, hogy hol keresse az egyébként nem kicsi áruházban, ráült, és száguldozni kezdett. Apja rám néz: „megvegyük?”, hát, mondom, már régóta nézegeti, és azért ez jobb, mint a fa, ami van neki, vagy ha nem is jobb, hát szebb, meg hát mit tudom én…vegyük.

Bólintás, oké, menjünk fizetni. D. boldog volt, majd közölte, hogy „ez gyorsan tud menni, majd veszek fel bukót, hogy ha elesek (és mutatta, hogy esik el…szép lassan elfektette a bicajt, és ráfeküdt, fejét óvatosan a földre hajtva), akkó’ ne üssem meg a fejemet”… Persze elájultunk, hogy milyen okos, ehhez tényleg kell sisak…választottunk tehát azt is….

Olyan boldog volt a gyerek, hogy azon nyomban húzott a kijárathoz, hogy ő így jön haza, a biztonsági őr majdnem hülyét kapott, mert hát egy ekkora gyereket mégse tartóztathat le, de a bringán még fityeg az árcetli (a sisakon is)…gyorsan meggyőztük D-t a fizetés szükségességéről, majd amikor az is megvolt, ő már a bicajjal jött vissza a Müllerig (győztem futva tolni utána G-t, ráadásul ketten is megállítottak, hogy hol vettük ezt a franyesz bicajt, közben a gyerek már 100 méter előnyt szerzett…vicces volt…).

Dél lett, mire végeztünk, irány haza, kaja, alusz, alvás után meg elvittem a két gyereket a játszótérre, hogy D. kibringázhassa magát. Volt egy olyan gondolatom, hogy hátha G. meg időközben megérett a kismotorra, úgyhogy vittük azt is… a közeli focipályán ráültettem Gábort, aki üdvözülten feszített rajta, de egy millimétert nem volt hajlandó előremozdulni. Kicsit tologattam, (esküszöm, még brummogtam is hozzá), de ő azt is csak hagyta… akkor adtam fel végleg, amikor az egy helyben álldogálást elunva, ugyanazzal a kis büszke mosollyal az arcán szép lassan egyszer csak oldalra dőlt, és felborult… nem volt tragédia, még a földön is boldogan vigyorgott, de asszem, erre még ráérünk… úgyhogy Ő visszakerült a babakocsiba, D. meg bicózhatott…

Ma ugyanez volt a program, különbség csak az üzletekben volt: délelőtt Decatlon (ott kaptunk jó áron melegítőket), meg Bricostore (a kertnek is kell néha valami), meg Brendon (kukazsák), majd ebéd, alusz, és ismét jétszótér (nem, már nem cipeltem a motort, G. mászókázott, D. meg a dombról gurulászott le… Most mákom volt, nem nekem kellett utána futni, mert ott volt egy kislány, aki tavaly volt D. ovijában nagycsoportos, most már komoly iskolás, és boldogan pesztrálta Dávidot, én meg pletyizhettem az anyukájával…

Este hatra mentünk csak haza, és hát az alvással egyik gyereknél sem volt gond… csak lenne szép őszünk, ha már a nyár ilyen vacadék volt…

Szeretet

Gábor beletörődött, hogy márpedig ő most szeretgetve van... ha abbahagyták, megyünk őszi ruhatárat frissíteni, mert D. hálaajóistennek nőtt pár centit (szerintem annyit még nem, hogy a 98-as gatyák ne legyenek hosszúak, de a 92-esek végre harangoznak...).

Fürdenek

Amint D. hazaér az oviból, kezdődik az őrület… Többnyire együtt játszanak, oltári édesek (és hangosak, meg kupit csinálnak), bár majdnem minden nap van olyan, hogy D. egy kicsit besokall, és valamelyik játékával bezárkózik a szobájába, hogy „Gáborka ne rontsa el”…ilyenkor G-t kicsit nehéz más irányba terelni, mert veri az ajtót, és ordít, mert persze sehol máshol nem olyan jó, mint ahol épp D. van…Már együtt is fürdenek, ami mondjuk nagy könnyebbség, akár percekre ki lehet szaladni, hogy közben terítsek, vagy a tésztát vízbe dobjam, vagy valami, mert ha véletlen G. elesik, akkor egyrészt profin feláll , másrészt meg D. abban a pillanatban ordít, hogy „Anyuka, gyere, valami baj van”… bár olyan még nem volt, hogy mentenem kelljen. Mondjuk máig az is nyugalmat adott, hogy csak kicsi víz van a kádban, de Dájí rájött, hogy hát ő a csapot is tudja kezelni: engedett még vizet (azt régóta tudja, hogy közben a kart nem fordítja el, mert akkor „forró, anyuka”, majd bekapcsolta a buborékoztatót, és boldogan közölte, hogy „de hát Gábornak tetszik”. Tényleg tetszett neki, csak egész kevés rémület volt a szemében (mikor meghallottuk, hogy zubog a víz, azért beálltunk a fürdőajtó mellé startra készen T-vel, hogy ha bármi van, kéznél legyünk…de hát amíg együtt ők jó játszanak, mi egyszerűen nem vagyunk hajlandóak holmi „de hát ebből baj lehet” ok miatt megzavarni őket…kivárjuk, míg megunják a játékot, és utána fegyelmezünk…mondtuk most is D-nek, hogy nem azért van kicsi víz, hogy vele kiszúrjunk, hanem mert ez így biztonságos. Mondjuk, amikor G. már aludt, és D. is lefekvéshez készülődött, akkor előadta nekem, hogy „anyuka, ha Gáborka beleesik a vízbe, én ki tudom ám szedni…így (és mutatta) megemelem a kezénél, és akkor kap levegőt!!!!!).Mindent meg tud magyarázni, félelmetes.

KoPtélozunk

Ma Tamás hazafelé beugrott a Metróba, hozott pár koktélszirupot, és hirtelen felindulásból kevert is nekünk egy-egy italt. D. a pólójához passzoló színűt kapott, ami nagyon tetszett neki, és ragaszkodott hozzá, hogy Gábor is kapjon egyet…cumisüvegben…vicces volt. D. boldogan ordította, hogy „koPtélozik a Gáborka is!!!!”. Tudunk élni…

Az első ovis nap idén

Az első igazi ovis nap… Tavaly ugye Dájí a bölcsi-csoportba járt, mától hivatalosan is a Suzy (kis)csoport tagja… Örömmel indult az oviba, G. segített Neki öltözni, amikor odaértünk volt nagy öröm, mert az ovi hivatalos bohóca (minden ünnepen Ő gondoskodik a gyerekek szórakoztatásáról) sorban gyártotta a lufiállatokat-kardokat (D. természetesen lézerkardot kért…nagyon megmaradt neki a vasárnapi filmélmény, úgy látszik…mindenesetre ezzel valószínűleg nincs egyedül, mert amikor megérkezett az egyik legjobb haverja, Krisi, az ő anyuja rögtön mondta D-nek, hogy „milyen szép lézerkardod van”, ó, mondom, Anikó, hogy Te hogy megláttad, hogy az nem csak sima, hanem LÉZERkard!!!! És nagyon röhögtünk…Krisi is látta a film egy részét…).

Kicsit meglepődött a gyerek, hogy a jele már nem a régi szekrényén van, de hamar belenyugodott, hogy mostantól új helye van (nagyon figyelmesen az óvónők Ariella és Krisi helye közé jelölték ki az övét), felvette a benti cipőt, és húzott volna be a régi termébe… miután letisztáztuk azt is, hogy a másik terem mostantól az övé, irányt váltott, és bement…én meg jöttem haza, és csak sopánkodtam magamban, hogy milyen hamar eltelt egy év…és jövőre terveim szerint G. is kezd…

Aztán az egész napom ráment, hogy ünnepi „ovikezdős” vacsit rittyentsek… Közben szidtam kicsit magam, mert ennél bonyisabb menüsort tán még karácsonyra se sikerült kitalálnom (ayran-panna cotta volt, zöldséges párolt báránycsülök rizzsel, és citrom-krémtorta). Főleg az esett rosszul, amikor 10kor rájöttem, hogy citromot elfelejtettem venni, és el kellett rohannom még a zöldségeshez is, de aztán amikor G. hörögve nyalta ki a citromkrémet a tálból, akkor úgy döntöttem, hogy megérte… este Tamásnál is mennybe mentem a vacsival, úgyhogy nem volt ez rossz húzás mégse…

Délután 4re készen lettem, fél öt után értem Dávidért, megejtettük az első hivatalos pék-látogatást (valahogy ez nagyon kedvenc programja lett…ovi után sétálunk egy kört, megbeszéljük a dolgokat (mi volt az oviban? –Játék. Kivel játszottál? -Krisivel, meg Márkóval, meg Ariellával. Mi volt az ebéd? –Kaja. Ja, ez ma módosult, mert közölte, hogy ő repetát evett ebédre, és vacsorára is repetatésztát szeretne…), közben beugrunk a pékhez, és úgy megyünk haza… ), majd hazajöttünk, ők játszottak, utána vacsi, most alusznak…és holnap minden kezdődik előlről…tavaszig.