Szomorkás nap

Tegnap volt Sógi temetése. Az Anyu már kedden este jött Apuval Pestre, Apu ment a Dádihez aludni, Anyu nálunk maradt. Kora délelőtt befutott Klári, hogy Gábort szittelje, D. oviba ment, én közben az előző estéről maradt tojásfehérjékből összeütöttem egy csokis Pavlova-alapot (rosszkedv ellen a sütés abszolúte hat), aztán amikor megérkezett Zsófi is meg Bobó is, innen indultunk. Apu is ide jött (itt a helyi virágosnál intéztük a koszorúkat). Nagyon régen volt már olyan, hogy mi hárman, lányok mentünk volna valahova Apuékkal, kár, hogy ilyen szomorú apropó miatt jött ez így össze. Furcsa volt az út, mert szomorúak voltunk Sógi miatt, és mégis, egy csomót vihogtunk, mert ugye már mindhármunknak van gyereke, és végig arról beszélgettünk Anyuékkkal, hogy hogy is volt ez régen… amikor mentünk a Mamához, és mi hárman ültünk hátul… akkor még gyerekülés álmokban sem volt, állítólag ennek ellenére viszonylag jól elvoltunk. Most meg el se tudjuk képzelni, hogy 3 gyerek hátul, és leszíjazás nélkül is szépen ülnek, nem ölik meg egymást, nem másznak előre, stb. A temetés szép volt (amennyire egy temetés az lehet, de hát így szokták mondani), nem is ragozom, utána meg elmentünk Sógi házához, ahol volt egy kis fényképnézegetős-beszélgetős tor… Majdnem fél hat volt, hogy hazaértünk, Anyuék rögtön indultak is haza, és meg a szomorúságot orvosolandó, gyorsan befejeztem a délelőtt elkezdett tortát. T. úgy döntött, hogy karamellszálakkal kicsit feldíszíti, na, ettől D. teljesen odavolt: „én olyat kérek, amin a nyaklánc van!!!” Ma meg aztán már mintha mi se történt volna, minden ment tovább a régiben… Jó, persze, az ember gyászol a szívében, de nekem ilyenkor mindig fura, hogy tényleg, az élet nem áll meg, minden folytatódik… Hiszem, hogy van VALAMI az élet után, és azt is hiszem, hogy ebben kell is hinni, különben az emberben felmerülhet a MIÉRT… és ezen agyalni borzasztó.