Hiába igyekszünk...

És van olyan, hogy a legjobb szándék is „rosszul” sül el…

Ugye eddig minden évben megajándékozta egymást Luca és D.( természetesen a ajándékot egyenlőre mi biztosítjuk). Most kari előtt ők voltak betegek (meg mi), kari után mi (meg asszem ők is), újév, új betegségek (itt is, ott is), úgyhogy ajándékozás még mindig nem volt.

Tegnap aztán nyélbe ütöttük ezt is.

Még anno, amikor Lucának vettük együtt Dájíval az ajándékot a Tescoban, még jóval karácsony előtt, Dávid ugye ott ült a bevásárlókocsiban, és ahogy a csajos játékok közt keringéltünk, egyszer csak kijelentette, hogy ő akar egy pónit. Így. Egy pónit. Én nagyon röhögtem, ahogy elképzeltem, amint autók helyett pónikat tologat, és ez annyira megragadta a fantáziámat, hogy persze másnap telefonon Gabinak is elmeséltem, hogy mi a gyerek leendő hobbija.

No, jött a karácsony, betegségek, Lucáékkal összefutni esélyünk nem volt, (igen, mi Gabival órákat beszélünk naponta telefonon, de az azért más…és különben is, már olyan előfizetésünk van, hogy ingyen beszélünk, úgyhogy nemszólbe), póni feledésbe merült…egész tegnapig.

Bár… Gabi már többször mondta, amikor újabb és újabb betegségek miatt már tizedszer halasztottuk el az ajándékozást, hogy a csudába, mire oda jutunk, hogy megkapják, addigra már rég nem lesz aktuális…én rötyögtem, mivel nem is tudtam, miről van szó, mondtam, nem baj, majd ha D. kinövi, mire megkapja, akkor hordja G…

Szóval délelőtt össznépileg, a három gyerek, Bobó meg én kisétáltunk eléjük a villamoshoz, aztán hazajöttünk. D. átadta az ajiját, megkapta a sajátját, egy ajándékszatyrot, benne…igen, egy édi lila (direkt nem rózsaszín) pónit… hát, először is kijelentette, hogy ő nem ilyet akart, majd még el is sírta magát… az, hogy a szatyorban volt egy, az illusztrátor által a nevére dedikált gyönyörű verseskötet, már hangyányit sem izgatta… Úgy sajnáltam szegény Gabit is, mert ez akkor, kari környékén tényleg örömöt okozott volna D-nek, mostanra viszont el is felejtette, hogy mire vágyott… de hát a betegségekről senki nem tehet…

Még az volt a mák, hogy titokban Gabi hozott még valamit, amit aztán pluszban átadott: egy autópálya mintás szőnyeget, ami az oviban D. egyik kedvence, és Lucának a szobájában ez volt eddig, most kapott csajosat, én meg elkuncsorogtam ezt Gabitól. Először D. rá se nézett, mélyen meg volt sértve a póni miatt (talán úgy érezte, hogy a férfiasságát vonták kétségbe???), de aztán az apja jó taktikával nekilátott rajta autókat tologatni (a szőnyegen, nem Dájín), amihez először D., majd Luca is lelkesen csatlakozott… így aztán 10 perc múlva már senkinek nem volt semmi gondja…sőt, később bújócskáztak is, majd megint szőnyegeztek…a pónit meg felraktam a polcra, legyen szem előtt… két nap múlva D. megint akarni fog egy pónit….

Azért a két kicsiről is teszek ide pár képet, nehogy mellőzve érezzék magukat...

Örülök, hogy Bobóék itt voltak, olyan jól éreztük magunkat... van egy olyan érzésem, hogy pár év múlva ezek a kölkök tényleg nagy haverok lesznek, jókat fognak bandázni együtt (minket meg az Isten óvjon)... Végül is rábeszéltük ugye Bobót, hogy csak ma délelőtt menjen haza, ez így nekem is jobb volt, kicsit kevesebb időm maradt egyedül izgulni G. holnapi napján...

...majd hogy maradjunk ott egész napra...

Miután az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy hogyan hívassuk meg magunkat vendégségbe, most elmesélem, hogy hogyan kell utána a kedves vendéglátóinkhoz behéderezni egész napra…

Először is, ezt csak azokkal a vendéglátókkal lehet megtenni, akik valamennyire kedvelnek minket, és rendelkezni kell hozzá pár darab cukipofa kiskölyökkel, akik rendszeresen alszanak ebéd után, viszont ha nem alszanak, akkor kellően nyűgösek.

Szóval ugye eredetileg az volt a terv, hogy délelőtt átugrunk Lilikéékhez, kicsit ott leszünk, megnézzük Hunort, akit nyár óta nem láttunk (ez a buli az Ő egy éves szülinapja volt egyébként főleg, mellesleg persze volt pár felnőtt szülinap-névnap), majd (miután letaroltuk az asztalt) a délutáni szuszra hazajövünk. Ehez képest elég hamar megszületett az ötlet, hogy miután a gyerekek aludtak egy-két órát, mejünk vissza délutánra is.

Isten bizony nem emlékszem, kinek jutott ez eszébe… lehet, hogy nekem? De hát mit tegyünk, tényleg jól éreztük magunkat, és ugye mivel fél 11re értünk oda, és délben indulnunk kellett altatni, olyan spontán jött, hogy jó, de délután jöjjünk vissza, hátha tudunk többet dumcsizni… Okés, tényleg lehet hogy én vetettem fel a dolgot, de mivel Lilike először azt próbálta leszervezni, hogy ne is jöjjünk el, pihenjenek le ott az aprólékok, ebből azt szűrtem le, hogy nem bánnák annyira… Az ott alvást elvetettük, mert igazából egyrészt nem akartam nagyobb felfordulást csinálni, mint amekkorát muszáj volt már addigra is (Hunor gyönyörű játszósarka eddigre már kicsit káoszos volt), másrészt meg tényleg 10 perc alatt hazaértünk. Úgyhogy tényleg az lett, hogy hazaugrottunk, aludtunk 2 órát, majd visszamentünk.

A képeken is látható, hogy nagyon jól éreztük magunkat. Minden gyerek volt mindenki ölében, de érthető módon én főleg Hunort fotóztam, mert hát ritkán látom amúgy is… csuda kis kölök, és a családunk gyerekeire jellemző egyik legfőbb vonás benne is megvan: egy hangyányit sem idegesíti fel magát sem a tömegtől, sem az „idegenek”től, akik összevissza nyüsztetik.

Közben persze egész délután ettünk, Lilike és Rita nagyon kitettek magukért (azt a mákos sütit muszáj volt külön is lekapnom, mert feltett szándékom elkérni a recijét…marha látványos cucc, és nagyon-nagyon finom…ismeritek? Tészta, vaníliakrém, valami piskótaszerű tésztával készült mákos tekercs, megint vaníliakrém, puha tészta, kis krém, kakaópor… nekem annyira ízlett, hogy vagy 5 darabor betöröltem belőle, pedig van benne anyag rendesen..). A gyerekek játszottak sokat, ettek is sokat, és komolyabb gond nem volt egyikkel sem. Summázva: nagyon jól éreztük magunkat, köszönjük :)

Aztán fürdetésre hazajöttünk, vacsival nem volt gond (mindegyikünk tele volt), lefürdettük a kölköket, elaludtak, mi meg WIIztünk. Tök jó volt. Annyira, hogy ma reggel gyorsan rá is beszéltem Bobót (oké, nem is kellett nagyon nyüsztetni), hogy ne menjen haza délután, hanem majd csak holnap reggel... ma délelőttre úgyis meghívtuk Gabit meg Lucát, lesz itt program, estére meg beterveztünk egy újabb WII csatát...

Hogy hívassuk meg magunkat vendégségbe?

Tegnap délután eljött a Dédi, meg Apukám, hogy az unokákat abajgassák kicsit, közben mesélték, hogy a Lilike (Dédi húga) unokája ugye szombaton lesz egy éves, meg van még egypár ünnep mostanság, úgyhogy a Gyusziék is eljönnek Oroszlányból, esetleg ugorjunk már át mi is. Én kapva kaptam az alkalmon, sőt ma reggel hirtelen felindulásból felhívtam a Bóbit, hogy mi lenne, ha ők is jönnének, ő is nagyon megörült, majd mondta, hogy igazából az volna jó hogy őt meg Nándeszt még ma délután áthozná hozzánk Ricsi (mivel R. hétvégén suliba jár, ő tuti nem tud jönni), és akkor holnap mehetnénk együt… majd elnézést kért, hogy így meghívatta magát, mondom nehülyéskedj, örülök, viszont most akkor felhívom a Lilikét, és mindannyian meghívatjuk magunkat hozzájuk akkor holnapra… így kell vendégséget szervezni! Már hogy magunknak, hogy hova menjünk…

Mentségemre legyen mondva, hogy

1, sejtettem, hogy Lilikéék nem fogják bánni, hogy így beesünk

2, miközben ezeket a telefonokat bonyolítottam, közben már rongyoltam is a boltba, hogy az időközben kifogyott kakaópor helyet vegyek annyit, hogy egy dupla adag duplacsokis kekszet össze tudjak dobni

Az egyes pont bejött, Lilike örült, sőt, visszahívott 10 perccel a beszélgetésünk után, hogy Timi visított örömében, amikor újságolta neki, hogy hattal felcsapjuk a vendégek számát (jó, tudom, ebből 3 kisgye5ek, így könnyű népszerűnek lenni), a kettes pont viszont csak félig, mert miután G-vel hazaértem, és a majd’ egy kiló lisztet már bekevertem kakaóporral, cukorral, sütőporral, közben a másik két kezemmel bevágtam Gábor egyetlen overálját a mosásba, és el is indítottam a gépet, akkor jöttem rá, hogy tojást viszont nem vettem… márpedig kellene négy… még jó, hogy van egy aranyos szomszédasszonyom (nem, nem azért mondom, ő nem olvassa a blogot, néha igenis tudok érdek nélkül is szépeket mondani), akihez ilyen vészhelyzetben át lehet rohanni…

Kaptam tojást, megsütöttem 7 tepsi kekszet, közben még a gyerekorvos is jött, beadta a 18 hós oltást G-nek (és megörvendeztetett a hírrel, hogy ettől kicsit be is lázasodhat… már így is egy merő idegbaj vagyok a keddi bölcsikezdés miatt…még a végén lebetegszik, és fuccs a laza délelőttömnek…igen, ilyen mocsok vagyok), majd fél négykor befutottak Bobóék is… most megy a nagy játék, úgy tűnik, Nándesz is hamar felveszi a fordulatszámot, D. meg rettentően élvezi, hogy két kisebbet is egrecírozhat…

Fészbúkról

Dávid szövegel… minden napra jut valami :)

Még jó, hogy ha frissiben felteszem a Facebookra, akkor onnan már csak le kell gyűjteni :)

D. ma nem igazán strapálta magát fürcsi után az öltözéssel, konkrétan megen' ordítanom kellett... rákiabáltam, erre vigyorgó szemmel (esküszöm, vigyorgott a szeme!!!) rám néz:
-Jóvan, nem kell türelmetlennek lenni!!!!!
És az ember maradjon komoly....

(02.23.)

D. dobálta a kisautóit, és miután a tizedik rászólás sem használt, kicsit leordítottam a haját. Erre megsértődött, és bevonult a szobájába.
Két perc múlva jön elő, fenyegetően maga elé tartva egy játékrepülőt:
-Anya! Ha még kiabálsz, akkor lelőlek!!! Ha nem kiabálsz, akkor nem.....

(02.22.)

D. ugrál vacsi közben, T. rászól:
-Látod, a Gábor milyen szépen ül a helyén???
Mire D.motyogva, miközben visszatelepszik:
-Mert ő be van kötve.....

(02.21.)

Dáviddal imént néztük a "Kisvakond és a születés"t.
Apanyuszi elvörösödik az epekedéstől, erre D:
-Anya, miért lett piros?
- Hát- mondom- mert szerelmes lett, és aki szerelmes, az gyakran elvörösödik...
D. megfogja a pofiját:
...-Anya, én is piros vagyok?
-Miért, szerelmes vagy???
Suttog: -Igen...
-Kibe?
-Téged....

(02.18.)

G. mint ipari alpinista

Tegnap délután V.G. kiskorú fogta magát, bement a kisfürdőbe, kiborította a ruhákat az ottani szennyeskosárból, majd fogta a kosarat, és elcibálta a konyháig. Ott elborította, rámászott, majd bekapcsolta az olajsütőt….(a kép érthető okból nem a legjobb, de egyrészt muszáj volt valahogy megörökítenem, másrészt viszont nem nagyon néztem, milyen üzemmódba van állítva, csattint, kész, gyerek lekap, mielőtt még az ujjával ellenőrzi, hogy felforrósodott-e már…)

Ugyanezen gyermek ma délután fogta az étkezőszéket, odataszigálta a konyhapulthoz, felmászott először a székre, majd a pultra, és lefőzött egy adag kávét.( Nem viccelek. Jó, oké, a főző be volt kapcsolva, és ilyenkor persze világít az a gomb, amit meg kell nyomni, persze, hogy a világító gombot nyomkodja (ja, és közben ordít, hogy „ámpa, ááááámmmmpaaa!!!), és poharat sem rakott a kifolyó alá (de legalább az ujját sem), de akkor is…). Miután leszedtem onnan, a széket a helyére toltam, és hosszasan elmagyaráztam, hogy ez „nem”, majd elszaladtam átrakni a ruhákat a szárítóba… ez max. 5 perc. Ezalatt a gyermek fogta a széket, és a telefon elé tolta… ekkor már direkte’ lesben álltam a géppel, hogy lássam, most mi a cél (ott nincsenek forró dolgok). Hátkérem: levette a telefont, és a hátát lazán a falnak vetve csacsogni kezdett a kagylóba…halál édes volt, néha még szünetet is tartott, hogy képzeletbeli barátja is szóhoz tudjon jutni… és még gesztikulált is közben…Mindezzel együtt azt gondolom, hogy a lehető legjobbkor jött ez a bölcsi-dolog…

Párterápia Vargáéknál

Jelentem, találtunk egy új párterápiás módszert!!! Nyugi, nem azért vágtunk bele, mert inog a házasságunk, véletlen volt, de szerintem működik. A múlt héten ugye vettünk a WIIhez új játékokat, és az új WII PLAY egyik fele olyan játékokat tartalmaz, amiket csak akkor lehet végigcsinálni, ha a játékosok összedolgoznak. Komolyan, mi azért nem vagyunk teljesen rutintalan játékosok, de némelyiket tényleg csak ötszöri próba után tudtuk megcsinálni…

A billegő labirintus, amin úgy kell végigmenni, hogy egyszerre kanyarogni, különben a pálya felbillen….ááááá

DE! 10 körös a játék, és összesen kétszer vesztünk csak össze közben! (egyszer azért, mert T. szerint direkt nem úgy csináltam, ahogy kéne, egyszer meg azért, mert szerintem rondán nézett, amikor valamit VÉLETLENÜL! elrontottam…. Ja, most nézem, hogy ezek szerint mindkét esetben ő volt a hibás… háháháhá…én csak a szimplán béna, amiről nem tehetek).

Közben rengeteget röhögtünk, és amikor végeztünk, megbeszéltük, hogy

1, egy Orbán-Gyurcsány menet ezzel a WIIvel lehet, hogy sokat használna az országnak,

2, valószínűleg minden ismerősünk sokkal többször veszne össze a párjával a 10. kör végére,

3, legközelebb, ha ténylegesen lesz valami feszkó köztünk, akkor előszedjük ezt a játékot, mire végzünk, okés lesz minden.

Éljen a WII.

Szombat

Ma nagyon jó napunk volt: már a múlt héten kinéztük bevásárláskor a Kalandpark nevű játszóházat, hogy ezen a hétvégén családilag elvonulunk majd ide, had tombolják ki magukat a kölkök. Tegnapelőtt este D. még rá is kérdezett, hogy „anya, délután elmegyünk majd abba a játékosba, ami ott van, ahol a csöves kukuckát vettük???” (magyarázat: amikor megbeszéltük, hogy a héten ide jövünk, ugye épp vásárolni voltunk, és ilyenkor mindig gyorséttermes ebéd van, akkor épp KFC, aholis D. kedvence a kukorica, amit, ha izgatott, kukuckának hív…)

Úgyhogy meg sem tudtuk volna úszni, elmentünk a „játékosba”.

Nagyon-nagyon jó volt, mind a két gyerekem pikkpakk feltalálta magát, olyannyira, hogy gyakorlatilag egyetlen normális fotót sem tudtam csinálni, mert bizony mind a ketten kellettünk Tamással, meg az én két gyerekem úgy viselkedett, mint egy zsák bolha…

Én főleg Dájíval voltam, lévén ugye ő az „ügyesebb-mászósabb”, így nekem is aktívan végig kellett ugrálni-mászni az egész komplexumot… ne tudjátok meg, úgy aludtam én is utána ebéd után, mint az állat… marhára le lehet ám fáradni… ha csak a nagycsúszdát veszem, ami cca 5 méter magasról indul (ilyen felfújós csúszda), és oda köteleken kell felmászni, ami ugye egy négyévesnek pite (ráadásul én alulról kicsit tudtam tolni a popsiját, ha ellankadt), de azért én harmadszor már nem másztam olyan fürgén (és nem tolt meg senki hátulról). Legnagyobb sikere egyébként a bobocar- pályának volt. Itthon ugye „csak” egy bobocar van, na, itt mindkettőnek jutott saját, és halál boldogan (és álltai gyorsan) köröztek-versenyeztek.

Szerintem a jövő hét végén is eljövünk.

Este meg T. elment kártyázni-haverozni, és természetesen megint hozta magát a szabály, hogy ha egyedül vagy a kölkökkel, akkor valahogy jobban figyelnek rád (igen, van a betegséges szabály is, hogy amint Apa kihúzza a lábát, lebetegszik valamelyaik/mindkettő, de úgy látszik, van valami kilométer-határ, aminek meg kell lenni…)… olyan aranyosak voltak… a képen egyébként látható a vacsi utáni ejtőzés … G. észrevette, hogy maradt még kifli az asztalon, és vitt Dávidnak is…

Csak úgy vagyunk

A bölcsi leszervezve, elsejével kezdhet Gábor… főleg ugye, ha addigra

1, kigyógyul a maradék takonyból

2, nem kap el újabb betegséget

Én csak reménykedni tudok. Amilyen fura volt először a gondolat, hogy nem lesz itthon a csöpp delelőtönkként, annyira hamar bele is éltem magam ebbe… T. is örül, már bejelentette, hogy minimum heti háromszor szeretne villásreggelit, lehetőleg az ágyba… érdekes, mennyire más elképzeléseink tudnak lenni pár szabad óráról J))) De ezen ne múljon a házasságunk, ha villásreggeli kér, akkor villásreggelit kap… időmből majd kitelik J))

Ja, és ami még bölcsi-téma: Dávid is tök be van sózva már, minden reggel kérdezi, hogy ma már megy-e a Gábor, és látszik, hogy boldog, hogy ott lesz… minden nap elmondja, hogy Gábor a Némóba (Némo-csoport) fog jérni, és ha majd nagyobb lesz, akkor majd a Suzyba (ez a kiscsoport, ide jár most ő), és akkor ő majd már a Garfield-ba…. Minden reggel végigbeszélgetjük az ovi egész hierarchiáját…

És már most kezdi (legalábbis elméletben) elfogadni, hogy a Gábort hazahozom ebéd után, ő viszont ott alszik, és majd csak a szokott időben megyek érte…

Apropó, szokott idő: a szokott idő sokáig negyed öt volt. Max. fél öt. Mostanában viszont kénytelen vagyok egyre később menni… a héten minden nap azzal fogadott (sőt már ez régebb óta kezdődött, csak a héten csúcsosodott ki ennyire), hogy ő még nem játszott eleget, nem akar még hazajönni… így aztán mostanában öt után pár perccel érkezünk Gáborral…és még mindig ugyanezzel fogad… tényleg jól érzi ott magát ezek szerint… ma negyed hatra mentem, és végig aggódtam, hogy tán már ott sír, hogy hol az anyukám….fenéket…”még nem játszottam eleget…”. No comm.

Még a tegnapihoz

Na, azért a bemutató óráról is írok egy kicsit. Én roppant örülök, hogy néha tartanak ilyet is az oviban, mert mondjuk én személy szerint nehezen tudom elképzelni, hogy Dávid hogy viselkedik ilyenkor… sőt, azt hiszem, minden anya így van vele egy kicsit (legalábbis a gyereke egy bizonyos koráig), hogy ugye van AZ Ő KISFIA, és annak ő minden mozdulatáról, lélegzetvételéről, gondolatáról tud…és az olyan felfoghatatlan (mondom, lehet hogy csak nekem, de szerintem nem) hogy a gyereknek vannak olyan pillanatai, szokásai, napszakai, amiről tulajdonképpen nagyon keveset tudunk, elképzelni meg végképp nem megy…nem tudom, értitek-e.

Mindenesetre nekem ilyen az ovibeli léte úgy en block.

Most újra láttam (tavaly is volt már ilyen), hogy igen, a gyerek önállósodik…

Bemutatták, hogy hogy is mennek a játékok, milyen verseket-dalokat tanultak az elmúlt időszakban, milyen az angol foglalkozás…. Mindegyik gyerek nagyon ügyes volt, és olyan nagyon büszkék voltak magukra, mindegyik folyton a saját anyuját kereste a szemével, Dávid is tök be volt sózva, minden elmondott vers után hátranézett, várta, hogy mit szólok (nem, most nem hatódtam meg… lehet, hogy edződök?), néha odaszaladt pusziért… szóval, tündériek voltak.

Ja, és ma reggel meg elkaptam Krisztát, és lefixáltam vele, hogy akkor tényleg bevállalja-é G. pesztrálását…megnyugtatott, hogy boldogan, nyugodtan kezdhetem intézni a papírokat. Úgyhogy haladunk…

Van egy bölcsisem...

Ma történelmet írtunk…és ugyan a mai napnak Dávidról, és a teljesítményéről kéne szólnia, de arról majd írok holnap, most inkább megörökítem, hogy hogy is lehet az, hogy egyik pillanatról a másikra lesz egy bölcsis gyerekem.

Ma volt Dávidnak ugye a bemutató-órája az oviban. Reggel gyorsan elvittem, majd hazajöttem, hogy kilencre már Gáborral együtt menjek vissza (T-nek azért időközben azért el kellett indulnia dolgozni). Tündi ma jött ugye takarítani, de nem akartam vele itthon hagyni G-t, hogy Dávidra tudjak koncentrálni, mert akkor meg ő nem halad a melóval… úgyhogy még amikor Dájít vittem, megkérdeztem a bölcsi-csoport vezetőjét, hogy esetleg nem-e rakhatnám be addig a csoportba Gábort, ne kelljen már az ölemben lefogni egy órán keresztül. Mondta, hogy dehogynem, nyugodtan… szeptembertől úgyis ő veszi a szárnyai alá, legalább szokják egymást.

Okés, tehát hazarohantam, T. megkért, hogy ugyan, engedjek már egy fürdővizet neki, amíg a víz folyt, gyorsan összedobtam a reggelit, ezalatt G. úgy döntött, hogy ha már közösségbe kell mennie, azt tiszta lappal, tiszta testtel teszi, és úgy, ahogy volt, alvóruhástól, bemászott a kádba… így aztán tényleg őrülten kellett kapkodnom, hogy visszaérjünk kilencre az ovihoz…

Idő arra nem volt, hogy Gábort én vigyem be a terembe, egyszerűen csak a reggeliből beérkező bölcsisek közé taszajtottam, Kriszta meg győzött nyugtatgatni, hogy nem lesz gond…

(Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy nem is aggódtam. Kriszta volt tavaly ugye Dávid óvónője is, ismerem, Gábor is szinte naponta találkozik vele, amikor megyünk Dávidért, meg hát amúgy sem egy elveszett lélek, úgyhogy tényleg nem tartottam attól, hogy én csak úgy eltűnök, ő meg majd ordít, hogy „hol az anyááám”… főleg, ugye, hogy még nem beszél…)

No, én átmentem Dávidhoz, megnéztem a produkciót, majd amikor egy szűk óra múlva vége volt, mentem Gáborért… aki a legnagyobb lelki nyugalommal játszott a kicsik közt, és hát nem is nagyon akart igazából kijönni a teremből…

Kriszta odajött, és mondta, hogy minden okés volt, és hát tulajdonképpen nem is érti, hogy Gábor miért is nem jár már hozzá????

Én itt egy kicsit leakadtam, és hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak, ugyanis:

1, épp a múlt héten írattam be Gábort azzal, hogy szeptemberben kezd

2, tudom én, hogy már un engem itthon, és kéne a közösség, egy hónappal ezelőtt egy csomót forgattuk magunkat azon, hogy hát mi is legyen, hova vigyük, ugyanis ebben a korban már Dávidot rendszeresen hordtam a helyi kis játszóházba, imádta, azt is, amikor ott maradhatott délelőtt egy-két órára, soha nem volt gond, de hát ez a játszóház bezárt, illetőleg messzebb költözött

3, így aztán felmerült, hogy egy nem messzi magánbölcsibe íratjuk időlegesen, hadd legyen kölkök közt, de ezt én fúrtam meg, mert nem akartam, hogy most megszokik egy közösséget/helyet, és szeptemberben meg már máshova megy

4, lelkileg a szeptemberre készültem, na…

De egy fél perc alatt átfutott az agyamon, hogy lehet, hogy Kriszta most nagyon okosat mondott…tényleg, mi baja lehet abból, ha reggel, amikor D-t hozom, akkor Ő is jön, együtt megreggelizik a többiekkel, délelőtt játszik (angolozik…kirándul…mifene), ebédel, majd elugrok értem és a délutáni alvás már otthon van? Tehát egy fél napos bölcsi… (nekem fél nap nyugi???? Minden nap???? Hát hülye vagyok én, hogy erre nemet mondok???). Gyerekek közt lesz, a környezet nem idegen, Dávid is imád idejárni…

Mondom a Krisztának, akkor szerinted csapjak bele? Mindenképp, mondta…

Úgyhogy hazafelé már fel is hívtam az ovi vezetőjét (na jó, először Cicukát, de tudtam mit fog mondani, és igazam lett, szerinte is menjen, persze…majd felhívtam a két legjobb barátnőmet, megerősítésért), és megkérdeztem, volna-e erre lehetőség… azt mondta, ha a Kriszta bevállalja, hogy egy ilyen kicsit bevesz így, akkor rajta nem múlik… így aztán 11re már volt egy bölcsisem…. Hú.

Semmi különös

Ez egy olyan kis nyugis hétvége volt, annyira nem történt semmi különös, hogy kezdek tartani a jövő héttől…

Simán csak elvoltunk, vásárolgattunk (sokat, főleg fimeket, meg WII játékot, meg kaját), játszottunk (szintén sokat, szintén főleg WII), főztünk (nyulat- nagyon jó lett, krémest- még jobb lett… már amennyire egy borban pácolt nyulat össze lehet vetni egy krémessel, de csináltam zellerkrémet is, nehogy éhen maradjunk), verekedtünk kicsit (na jó, azt csak a kölkök). A fotó a ma esti vacsit ábrázolja, a csirke az KFC-s maradék ebédről, csak odaraktuk, mert D. nem valószínű, hogy nyulat enne elsőre...backi, csoda, hogy nem gurulunk, tényleg...

Holnap lesz D. bemutató órája az oviban, na, arról majd lehet írni…

Csillagánizs 5-6 (sőt, igazából 7-8, csak decemberben nem volt külön poszja)

Most valahogy úgy jött ki, hogy héten kétszer is voltam főzni (Cicukával havi két estében egyeztünk meg, elég neki annyi gardedámkodás egy hónapban… mert ugye a két gyerekkel egyedül…).

Hétfőn vaníliakrém-est volt. Készült szép sorjában krémes, creme bavaroise, creme caramel, creme brulee, és madártej.

Mind-mind igazi vaníliával…olllyan illat volt, hogy hihetetlen…

Erre az estre főként a bavaroise, a caramel és krémes miatt mentem, madártejet és brulee-t én is sokszor szoktam csinálni, (krémest is csináltam már, de formában még sose, már úgy értem, hogy a végeredmény olyan igazi krémes forma krémes legyen…)bár most így utólag már pláne azt vallom, hogy ha profit lát az ember, akkor még a vajaskenyérnél is tanulhat új dolgokat. És ezt nem pedálozásként mondom. Például: sokan a habgaluska miatt nem szeretnek madártejet csinálni, merthogy

1, ha tejben főzöd, sokéig tart, mire megfelelő lesz az állaga

2, ha vízben főzöd, akkor anyázol, amikor a lábas szélére csíkban kitapadt fehérjét lesúrolod (nekem legalábbis kitapad)

3, tökmindegy, miben főzöd, a negyedik körben már sürgetnéd, nagyobb galusokat szaggatsz, amik összetapadnak, amikor a főzés hatására megnőnek.

Viszont! Most láttam, hogy hogyan lehet mikróban galuskát csinálni… megformázod, folpackos tányérra teszed, és mikróban 20-25 másodperc (mikrója válogatja)…ja, és mennyivel más egy madártej, ha tejszín is van benne!!!

Egyébként ugye minden este végén megesszük a „végtermékeket”.

Hétfőn ez nem volt egyszerű, de jelentem, megálltam a helyem!

Mind az öt féle cuccost benyomtam, egyedül a bavaroise felét voltam kénytelen meghagyni…rájöttem, hogy az én kapacitásomnak is vannak határai… mindenesetre így is jól teljesítettem…és nagyon jól éreztem magam.

Tegnap meg húsos estre mentem, „Főételek főszerepben”. Megtanultam nyulat bontani (ezt nálunk otthon mindig a fater csinálta, bár ha muszáj, persze meg tudtam eddig is csinálni, de hát nem „szakszerűen”), egész csirkét kicsontozni…

Sütöttünk sztéket, meg fél csirkét tekercsben boros-paradicsomos körettel, amit itthon tuti fogok reprodukálni, mert nagyon finom volt…

Legközelebb elsején megyek, és márciusban összesen háromszor (nem tudtam választani a sok tökjó óra közül, és hát januárban úgysem voltam). Éljenek a hobbik.

Ja, a képek most is telóval készültek, esküszöm, legközelebb viszek fényképezőt…

D. és a krupp- második felvonás

Hát, nem volt egyszerű az éjszaka….

Tavaly egyszer már volt olyan, hogy Dávid is meglepett egy eszméletlen köhögőrohammal, akkor derült ki ugye, hogy Neki is hajlama van a kruppra, de aztán azt az egy rohamot leszámítva nem is jött elő többet abban a szezonban.

Na, most viszont újra. Én még ilyet nem láttam… tegnap este fél nyolckor ment Gábor aludni, Dávid mesét nézni, akkor még nem volt semmi baj. Fél kilenckor Dájít is lefektettük, még mindig semmi jele nem volt semmiféle betegségnek, de komolyan, még csak az orra sem folyt.

Mi Tamással a nappaliban tévéztünk, amikor is hallom, hogy D. fuldokolva köhög…berohantunk, láttuk, hogy csak úgy rázza a köhögés. Először próbálkoztam a Robitusinnal, be is vette szépen, majd 10 perc múlva kihányta az egészet a vacsorával együtt, annyira köhögött… akkor adtam neki még egy kicsit, és megbeszéltük, hogy ha akar, akkor összebújhatunk a hálószobában. El is aludt mellettem, T. éjfélig kotlott a nappaliban, hogy biztosan mélyen elaludjon a gyerek, majd éjfélkor átvittük a saját ágyába.

Éjjel kettőkor arra ébredtem, hogy kimondottan krupposan köhög, átmentem, láttam, hogy szabályosan görcsöl szegény, úgyhogy jobb ötletem nem lévén, gyorsan belenyomtam egy Rectodeltet, majd ottmaradtam, és simogattam a kezét, amíg meg nem nyugodott. Akkor már sejtettem, hogy ez a tényleg krupp, mert a kúp hatása már 10 perc múlva látszott, elmúlt a görcsös légzés, a köhögés is gucogássá szelídült, és aludt is a gyerek reggelig.

Ma persze nem engedtem oviba, kihívtam a gyerekorvost, aki miután megvizsgálta, mondta, hogy jól tippeltem: van egy enyhe vírusfertőzése, emiatt jött elő a krupp, de a vírus gyakorlatilag már múlóban van a torka-füle alapján, valszeg a köhögés sem fog előjönni már (legalábbis emiatt a fertőzés miatt már nem). Tiszta vicc basszus, gyakorlatilag tünet nélkül átvészelte a fertőzést, csak a vége felé jött ki a krehács… ha nem jön elő a krupp, észre sem vettük volna, hogy elkapott valamit….

Lényeg, hogy jobban van (nagyon is, ma egész nap Gáborral ölik egymást, még jó, hogy olyan jó idő volt, hogy egy marha nagyot tudtam velük délelőtt sétálni), még holnap itthon marad, és ha hétfőig nincs semmi gond, akkor mehet oviba….

Én még ma este is megyek főzni (már hétfőn is voltam, erről memoár a holnapi beszámolóban), úgyhogy kiheverem közben a mai napot…

2011 legrosszabb fotói 2.

Ugyan én csak azt akartam megörökíteni, hogy a babec milyen ügyesen használja már a kanalat (főleg, ha fogára való az étel, jelen esetben már a desszert, név szerint tejszínhab- igen, ezért járok főzősuliba, hogy a gyerekeim kedvence továbbra is a tejszínhab maradjon….).

Mindenesetre G. tömte a habot, én meg próbáltam lefotózni…lehet, nem kellett volna…

Kéretik nem megbotránkozni!

Pedig nem biztos, hogy ezt meg kéne írni, de annyira nagyon vicces volt…

Tegnap délután, amikor a gyerekek épp nyugodtan elvoltak kicsit, T-vel belevágtunk egy nagyon rövid Mario-partiba. Mármint a társasjáték-félébe a Wii-n. a játék lényege, hogy mászkál az ember a pályán, és minél több pénzt, és csillagot kell összegyűjteni. A fő cél a sok csillag.

És hát, én ebben a játékban az esetek 90 százalékában nyerek. Nem azért, mert ügyes vagyok, hanem mert malacom van. És ezt T. nagyon utálja. Megértem. Én is utálnám. De hát mit lehet tenni… becsülöm benne, nem adja fel, én már rég nem játszanék magammal ilyet, ő mindig megpróbálja.

Na, most nagyon jól állt, már két csillagja volt, amikor én megszereztem az elsőt, rötyörészett, viháncolt, majd a következő körben kiakadt, mert egy röfögőssel elvettem tőle az egyik csillagját (tehát rögtön átvettem a vezetést). Még a szusz is benne szakadt, majd miután látta, hogy a gyerekek építőkockáznak, nem ránk figyelnek, egyezményes jelet mutatott, miszerint vegyem a számba valakinek valamijét (sose beszél csúnyán, nem sértés volt, inkább poén… 15 év után??? Különben is, én vagyok általában a vulgáris kettőnk közül….), és mozgassam egy darabig.

Én csak szemtelenül vigyorogtam, majd a következő pillanatban felcsendült D. kis ártatlan hangocskája:

„Apuka!!! Te mit eszel?????”

Nem tudom leírni a hatást… de gondolom el tudjátok képzelni….

Csani szülinapja

Ma szülinapi zsúrra voltunk hivatalosak. D. kis csoporttársának, Csanádnak volt a 4. szülinapja. Dájí már nagyon várta a bulit, reggel felkelés után egy percig nem kellet noszogatni, hogy fogmosás, és egyebek, sőt, még a gálacuccba is úgy bújt bele, mintha minden nap abban aludna (egyéb napokon, amikor oviba megyünk, akkor még egy sima kis farmert sem tudok ráimádkozni, állandóan melegítőben akar (és megy is végül) menni. Mondjuk az igazság az, hogy ha hazaérek valahonnan én is rögtön leveszem a farmert… már ha eleve nem melegítőben indultam el itthonról. De erről nem tudtam, hogy genetikailag örökölhető).

Tamás elvitt minket Csaniékhoz, majd hazajött Gáborral, mink meg majdnem délig buliztunk.

A kölkök elég hamar feloldódtak, ami azt illeti, négy kis vendég jött el, az ugye Csanival együtt 5 gyerek, ami azért már jó kis hangulatot garantál. Amin meglepődtem: sírás nem volt egyszer sem, senki részéről.

Volt ellenben sok lufi, gyurma, egy szoba tele játékkal, (még Legó is. Na, én ezt még egy darabig tuti nem veszek. Erről most megint meggyőződtem, amikor Csani jó vendéglátóhoz méltóan-miután az összes gyerek csak megszemlélte a tortáját, és nem evett belőle egy falatot sem (kivéve magát Csanit, aki legalább átérezte, hogy ez az ő tortája, és befalatozott belőle)-szétosztott fejenként egy Kinder-tojást… amit persze az én fiam Krisivel vállvetve (mindkettő váltig állította, hogy a másik volt, tehát valszeg’ együtt csinálták) apró darabokra törve szétszórt a padlón a Legó-darabkák között… mire Krisi anyujával felszedegettük az összes Legót, hogy Annabella összeporszívózhassa a csokit, lélekben azonosultam először Hamupipőkével, majd megfogadtam, hogy nálunk csak akkor lesz Lego, amikor D. elmúlt ötéves és/vagy különszoba lesz Legózásra. Addig marad a Dupló. Majd vendégségben Legózunk. ), volt torta, arcfestő készlet, úgyhogy minden adott volt a szórakozáshoz.

Mint már említettem, a tortát egyik gyerek sem ette meg, de mi szülők, akik az év eleje óta először tudtunk ülve beszélgetni egymással, megoldottuk ezt a problémát…

Végül is lett arcfestés is, bár ugye a profizmus az nem a legtalálóbb szó a festéseimet elnézve, de mentségemre legyen mondva, hogy először csináltam, és a gyerekeknek tetszett.

Dávid halál boldog volt attól, hogy ő most kalóz, mikor elindultunk hazafelé, akkor közölte is, hogy: „nem is fogok leülni a villamoson, hanem mindenkihez jól odamegyek, és megijesztem”… de hálisten1, mire felszálltunk, addigra jobban lefoglalta a Csanitól kölcsönkért kisvonat, mint hogy emlékezzen eme ígéretére.

Annyi hiba csúszott a mai napba, hogy Gábor háromnegyed tizenkettőkor meglepetésszerűen elaludt az apja ölében, és sajna a mi negyed egyes érkezésünkre viszont felébredt, és ebéd után persze már nem akart az istennek se visszaaludni (D. sem aludt egyébként, de ezt ugye mindenki sejtette), ennek folyományaként estefelé olyan kómás volt, hogy a bobokárral lebucskázott a nappali lépcsőjén (ilyen akkor sem történt, amikor tanult menni vele…), úgyhogy most akkora hupli van a fején, mint az állat, gyaníthatóan szerda környékére már frankón fog lilulni is…remélem, addigra visszahűl az idő, és ráadhatom a sísapkát, mert az az egy az, ami takarja annyira, hogy ki merjek vele menni az utcára…

D-dicséret

Tegnapelőtt megkaptuk az oviban a féléves értékelést…hát, el is voltunk vágódva J

Persze, eddig is tudtuk, hogy okos, meg ügyes, de olvasni arról, hogy ezt mások is így gondolják, na, az nem rossz érzés.

Ja, és ma hazafelé az oviból megint szövegelt persze.

Épp hogy kiléptünk az ovi kapuján, az ilyenkor dugig levő kis parkolóban valami miatt (nem mi voltunk!) bekapcsolt először az egyik kocsi riasztója, majd egy másiké is csatlakozott, mintegy válaszolva rá. D. is így értelmezte a dolgot, mert rögtön kommentálta az eseményeket:

„Látod, Anya? Így beszélgetnek. Biztos azt mondta neki, hogy menjünk, játsszunk kergetőzőset!!!”

Naéspersze a fotó: azért készült, hogy dokumentáljam, hogy néha D. is tud sokat enni…és egész konjrét kis pocakja van olyankor.

D-dumák

Halál bírom, hogy néha csak úgy beugranak Dávidnak dolgok… Ma reggel ülök a kanapén, már épp nézem, hogy fél nyolc, lassan keltenem kéne Dájít, hogy ne késsünk el az oviból, amikor megjelenik… alig lát, félig még alszik. Mielőtt eszébe jutna, hogy mesét akar nézni, gyorsan terelem fogmosásra, ő meg félkómásan, épp hogy kiérünk fürdőbe, kijelentőmódban:

„Anya, ha nagy leszek, és erős, akkor már majd el fogom bírni a keverőgépet, és fel tudom emelni!!!”

„Ez hogy jutott eszedbe???”

„Csak meggondoltam…”.

Ma reggel meg, mivel tegnap este nem nagyon evett semmit a vacsinál, úgy ivott nagy adag kakaót (még mindig a szójaital a kakaó…), és utána fájlalta a pocakját, megbeszéltük, hogy nem iszik ovi előtt már mást, csak vizet.

Kicsit korábban kelt, még volt idő, hogy egy kicsit mesét nézzen, úgy ébredezzen. Kuporog a fotelben, nézi a tévét, majd egyszer csak hozzám fordul, és ravaszkás szemmel kérdi:

„Na???(sic)Anya??? Csinálsz kakaót????

„ Mér’???,Kérsz??? (elfelejtette, amit 5 perce beszéltünk????)

„Jaj, csak vicceltem, nem akarok én beteg lenni!!!”