Kéretik nem megbotránkozni!

Pedig nem biztos, hogy ezt meg kéne írni, de annyira nagyon vicces volt…

Tegnap délután, amikor a gyerekek épp nyugodtan elvoltak kicsit, T-vel belevágtunk egy nagyon rövid Mario-partiba. Mármint a társasjáték-félébe a Wii-n. a játék lényege, hogy mászkál az ember a pályán, és minél több pénzt, és csillagot kell összegyűjteni. A fő cél a sok csillag.

És hát, én ebben a játékban az esetek 90 százalékában nyerek. Nem azért, mert ügyes vagyok, hanem mert malacom van. És ezt T. nagyon utálja. Megértem. Én is utálnám. De hát mit lehet tenni… becsülöm benne, nem adja fel, én már rég nem játszanék magammal ilyet, ő mindig megpróbálja.

Na, most nagyon jól állt, már két csillagja volt, amikor én megszereztem az elsőt, rötyörészett, viháncolt, majd a következő körben kiakadt, mert egy röfögőssel elvettem tőle az egyik csillagját (tehát rögtön átvettem a vezetést). Még a szusz is benne szakadt, majd miután látta, hogy a gyerekek építőkockáznak, nem ránk figyelnek, egyezményes jelet mutatott, miszerint vegyem a számba valakinek valamijét (sose beszél csúnyán, nem sértés volt, inkább poén… 15 év után??? Különben is, én vagyok általában a vulgáris kettőnk közül….), és mozgassam egy darabig.

Én csak szemtelenül vigyorogtam, majd a következő pillanatban felcsendült D. kis ártatlan hangocskája:

„Apuka!!! Te mit eszel?????”

Nem tudom leírni a hatást… de gondolom el tudjátok képzelni….