Ma szülinapi zsúrra voltunk hivatalosak. D. kis csoporttársának, Csanádnak volt a 4. szülinapja. Dájí már nagyon várta a bulit, reggel felkelés után egy percig nem kellet noszogatni, hogy fogmosás, és egyebek, sőt, még a gálacuccba is úgy bújt bele, mintha minden nap abban aludna (egyéb napokon, amikor oviba megyünk, akkor még egy sima kis farmert sem tudok ráimádkozni, állandóan melegítőben akar (és megy is végül) menni. Mondjuk az igazság az, hogy ha hazaérek valahonnan én is rögtön leveszem a farmert… már ha eleve nem melegítőben indultam el itthonról. De erről nem tudtam, hogy genetikailag örökölhető).
Tamás elvitt minket Csaniékhoz, majd hazajött Gáborral, mink meg majdnem délig buliztunk.
A kölkök elég hamar feloldódtak, ami azt illeti, négy kis vendég jött el, az ugye Csanival együtt 5 gyerek, ami azért már jó kis hangulatot garantál. Amin meglepődtem: sírás nem volt egyszer sem, senki részéről.
Volt ellenben sok lufi, gyurma, egy szoba tele játékkal, (még Legó is. Na, én ezt még egy darabig tuti nem veszek. Erről most megint meggyőződtem, amikor Csani jó vendéglátóhoz méltóan-miután az összes gyerek csak megszemlélte a tortáját, és nem evett belőle egy falatot sem (kivéve magát Csanit, aki legalább átérezte, hogy ez az ő tortája, és befalatozott belőle)-szétosztott fejenként egy Kinder-tojást… amit persze az én fiam Krisivel vállvetve (mindkettő váltig állította, hogy a másik volt, tehát valszeg’ együtt csinálták) apró darabokra törve szétszórt a padlón a Legó-darabkák között… mire Krisi anyujával felszedegettük az összes Legót, hogy Annabella összeporszívózhassa a csokit, lélekben azonosultam először Hamupipőkével, majd megfogadtam, hogy nálunk csak akkor lesz Lego, amikor D. elmúlt ötéves és/vagy különszoba lesz Legózásra. Addig marad a Dupló. Majd vendégségben Legózunk. ), volt torta, arcfestő készlet, úgyhogy minden adott volt a szórakozáshoz.
Mint már említettem, a tortát egyik gyerek sem ette meg, de mi szülők, akik az év eleje óta először tudtunk ülve beszélgetni egymással, megoldottuk ezt a problémát…
Végül is lett arcfestés is, bár ugye a profizmus az nem a legtalálóbb szó a festéseimet elnézve, de mentségemre legyen mondva, hogy először csináltam, és a gyerekeknek tetszett.
Dávid halál boldog volt attól, hogy ő most kalóz, mikor elindultunk hazafelé, akkor közölte is, hogy: „nem is fogok leülni a villamoson, hanem mindenkihez jól odamegyek, és megijesztem”… de hálisten1, mire felszálltunk, addigra jobban lefoglalta a Csanitól kölcsönkért kisvonat, mint hogy emlékezzen eme ígéretére.
Annyi hiba csúszott a mai napba, hogy Gábor háromnegyed tizenkettőkor meglepetésszerűen elaludt az apja ölében, és sajna a mi negyed egyes érkezésünkre viszont felébredt, és ebéd után persze már nem akart az istennek se visszaaludni (D. sem aludt egyébként, de ezt ugye mindenki sejtette), ennek folyományaként estefelé olyan kómás volt, hogy a bobokárral lebucskázott a nappali lépcsőjén (ilyen akkor sem történt, amikor tanult menni vele…), úgyhogy most akkora hupli van a fején, mint az állat, gyaníthatóan szerda környékére már frankón fog lilulni is…remélem, addigra visszahűl az idő, és ráadhatom a sísapkát, mert az az egy az, ami takarja annyira, hogy ki merjek vele menni az utcára…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése