Most semmi különös nincs, azon kívül, hogy két napja készülődöm, ugyanis a hagyományok értelmében holnap megyünk Kecskemétre, hogy megünnepeljük:
A sorrend még nem biztos, és ezt most ne tessék fontossági sorrendnek érteni, mert az természetesen így helyes, hanem időrendi sorrendi kérdések vannak… de majd beosztjuk.
Kihasználva, hogy a gyerekek ugye nincsenek itthon, napközbeni programot szerveztem magamnak. Lehet, hogy rossz anya vagyok (nem, nem várok választ, igazából nem érzem magam annak), de minden feszkó nélkül indultam neki a belvárosnak. Egy kedves „főzőtárssal” egyeztettem, hogy együtt nézünk meg egy nemrégiben megnyílt kávézó-delikatesz üzletet, név szerint a Baldaszti’s-t. Remek volt, ettünk finom croissant-os reggelit, végignéztük az üzlet kínálatát, ami valóban lenyűgöző. Még a világ legjobb sonkájából is lehet vásárolni… bár azt most kihagytuk. Méghozzá egyszerű okból. Még nem volt felbontva rajta a fólia… és mivel az ilyen sonkából az ember ugye max. 5-6 lehelet-szeletet visz, megbeszéltük Krisztával, hogy ne má’ miattunk álljon a pultban kibontva… neadjisten egy hétig nem kér más belőle… mi ennél jobban tiszteljük az ételt. Legalább lesz „indok”, hogy miért kell eljönnünk újra hamarosan J
De azért vettem ám pár nagyon tuti kis dolgot… többek közt extrás olajoshalat… na, arra nagyon kíváncsi leszek.
És még azt is sikerült megoldanunk, hogy ennyi nyúl után még tegnap is kaphassanak csokit a gyerekek… igen, a locsolásért, kindert. Nyugi, kaptak piros (lila, kék) tojást is, de abban ugye nincs ajándék, csak sárgája. Amit D. pl. nem is eszik meg főtten. Bár az igaz, hogy a fehérjét meg nagyon szereti, és meg is ette az asztalra kitett hímes tojások jó nagy százalékát,úgyhogy neki nyugodtan lehet adni kindert, úgyis csak szétszedi, és kibányássza az ajit. Csak arra kell ügyelni, hogy a csokit utána rejtsük el, mert G. viszont nem ilyen finnyás.
Viszont muszáj megjegyeznem, hogy szerintem az én gyerekem mondja a legaranyosabban a locsolóverset… és nekem is nagy meglepi volt a vers, ugyanis az oviban tanulta, teljes titokban, és ma reggelig (na jó, péntek délutánig, de tényleg csak akkor árulta el, hogy ő ilyet is tud) nem is hallottuk… a Mama meg Kati lepetéztek a gyönyörtől, mi meg csak könnyes szemmel néztük. Ja, a vers:
Én még kicsi vagyok
Verset nem tudok.
Majd jönnek a nagyok,
Mondanak azok.
Szabad-e locsolni????? (És itt a hatás kedvéért még ugrik is egy párat egy helyben, gondolom, hogy nyomatékot adjon a szavainak… vagy hogy nagyobbnak látszódjon???)
A locsolkodáson kívül is volt egyébként program tegnapra. Tervbe vettük, hogy elsétálunk hattyúkat etetni a Balaton partra, de két árva kacsán kívül nem volt ottan kiket etetni… és azok is a félénk fajtából voltak… Én nem tudom. Máskor mindig annyi madárféle versen ott a kenyérért, hogy 2 kilót is képesek befalni… lehet, hogy a madarak is ünneplik Jézust?
De azért a kölkök jól érezték magukat, főleg visszafelé a játszótéren, lehetett libikókázni, homokot szórni, szóval csupa érdekes dolog… igaz, hogy hazafelé főleg már csak a nyakunkban sétáltak, de legalább nem ugráltak annyit a kocsiban,a mikor jöttünk hazafelé…
Tegnap óta Földváron vagyunk, már évek óta itt ér minket a húsvét.
Evés-ivás van dögivel, meg sok játék ( a gyerekek részéről), és még több nyulazás. Komolyan, nem tudom, hogy hány családba jött még ennyi nyuszi…
Igen, azt is tudom, hogy mindenkinél nagy polemizálás van, hogy most akkor a nyúl hozza-e az ajándékokat, avagy tojja, illetve hoz-e egyáltalán ajándékot, vagy csak csokit- és ki eszi meg azt a csokit??? Már ha a tojás marad, ugye…
Azt is olvastam többeknél, hogy igazi gond ebből akkor lehet, ha Apuka és Anyuka mondjuk az ország két végéből jött, és ugye az ilyes szokások tájegységenkét eléggé eltérően alakulnak (és akkor a modernizációról még nem is ejtünk szót)., és mondjuk mindenki a saját gyerekkorának a szokásait akarja meghonosítani a saját gyerekeinél is. Nekünk nagy szerencsénk, hogy a férjemmel nem olyan messze egymástól nőttünk fel (Somogy megye mindkettőnknél), úgyhogy az alapok adottak voltak: a nyuszi HOZZA a csokit, és hoz mellé ajándékot is. De ajiból kicsit hoz, mer’ kisebb a befolyása, mint a Jézuskának. Meg különben is, gyerekem, nemrég volt a szülinapod, elég legyen.
Viszont minálunk ezt mindenki szépen be is tartotta, (márhogy csoki-ajándék), és a nyulak elég szép számmal vonultak fel: Imre-nyuszi már tegnap délután elszórta a dolgait az egyik sarokban, bár ő a gyerekeknek „csak” játékot hozott, Apának hozott némi csokit (és tudta pontosan, hogy Apa a marcipánosat szereti a legjobban…), nekem egy rúd szalámit (szerintem ez a nyúl olvassa a blogot…). Ma reggel nem jött egy nyúl sem, mert esett az eső, úgyhogy máshova mentek szórni, de az ebéd utáni alvás alatt a kertben megnőtt a forgalom, egymást kerülgették a nyulak: Apa-Anya nyúl, Klári nagyi nyula, és a Katika nyula. Ezek mind lelkes nyulak voltak, csokival ÉS játékkal, úgyhogy a gyerekek felkelés után fejenként három fészket találtak a kertben. Jó napjuk volt, szerintem a jövő héten kérnek egy-egy lottót (most úgyis megint milliárd felett lehet nyerni, úgyhogy ha kérnek, veszek is nekik…). Mindenesetre mi örültünk az örömüknek, és lelkesen segítettünk pusztítani a rengeteg csokit… Vacsinál kevés süti fogyott…
Ja, és ideteszem a kedvenc húsvéti karikatúrámat is… ezt minden évben látom itt vagy amott, és mindig tudok rajta nevetgélni…
Hétvégén már itt húsvét…úgyhogy ma az oviban is nagy nyusziünnep volt, egy szegény nyuszi legnagyobb bánatára. Jó, már most az elején szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy túlélte… legalábbis aggódó kérdésemre a gyerek ezt a választ adta. Szóval volt élő nyuszi, sok ajándék, pattogatott kukorica-evő verseny, tojáskeresés… minden.
Gábornak extraként ovibanalvás, ovibanuzsonnázás, oviban délutáni játszás.
Nekem itthon pakolás, mert holnap utazás.
Egyikünk sem panaszkodott este, szerintem… és apjukkal döntésre jutottunk: ha már így beszokik G. magától, akkor tegye. A jövő hét úgyis csak rövid hét, próbáljuk meg az ottalvást is, meg egésznapozást, és ha bármi nem stimmol, akkor visszakozunk. (Nem, nem tudom, konkrétan mire gondolok. Bármire. Nem akar este elaludni, ésvagy éjjel többször felsír, reggel nem akar elindulni az oviba, ésvagy ott meg rázza a rácsot, és ordít, hogy „édesanyám, ki világra szültél, mér is hagysz el engem ilyen kora gyermekkoromban”, ésvagy... mittudomén.
Bár igazából nem hiszem, hogy ezek közül bármelyik is előfordulna…
Először is: ugye G. eredetileg szeptemberben kezdte volna az ovit (bölcsi csoport). Ámde közbejöttek dolgok, és immár második hónapja ő délelőttös-bölcsődés. Imádja. Nem kamu. Imádja. Fejlődik. Rohamléptekkel. Egyedül eszik, énekelget, majd’ fél órán keresztül képes a Dáviddal együtt játszani, ugyanez velünk is megy (érti a bújócskát, fogócskát, D.vel az „autóversenyt” ect.).
Másodszor: már az elején felmerült, és azóta többször is, hogy ha már lúd, legyen kövér, és ne hozzam én haza azt a gyereket délben…. Ha már ilyen pikkpakk megszokta, had’ maradjon. És ami miatt ez gyakran előjön:
Reggel ugye általában a kölkök 7-negyed nyolc körül kelnek. Én addigra jó esetben már megkávéztam-megmosakodtam, blogot írtam szüttyögtem a neten, rfriss vagyok, mint a madárfütty, úgyhogy fél óra alatt gyönyörűen felöltöztetem Dájít, majd Gábort, összerakom a napi kiegészítőket (edző-vagy úszóruha, G-nek cumisüveg, mindenkinek kinti ruha, mikor mi kell), majd elkiáltom magam: „Kölkök!!! Cipősszekrény!!!” . A vezényszóra (röhögjetek ki, de van pár ilyenem és az esetek 98 százalékában vita nélkül csinálják, amit kérek) mindkettő fut az előszobába, D. egyedül Gábor a segítségemmel cipőt húz, kiskabát (újabban pulcsi), anyának a cucc kézbe, és már vonulunk is ki együtt a garázsba, D. bringára pattan, és nyomulunk az oviba. Nincs vita, nincs elfutkosás, semmi. A mi miatt viszont Gábor még mindig babakocsival teszi meg ezt a rövid utat reggelente, az a déli hazaindulás. Mingyá’ mondom.
Szóval odaérünk az oviba, D. egyedül cipőt cserél a saját helyén (oké, 10 esetből nyolcszor), én két méterre tőle átváltom Gábor topogóját bentire, és (figyeljetek!!!) MINDKETTŐ szépen besétál a terembe. Vita- hiszti-nyervogás vagy bármi nélkül. Mindkettő. Gábor is. Még a kezdeti megszeppenése is nyom nélkül eltűnt. Ámde jön a dél: Anya ugye a cipősszekrényen (az óvodai cipősszekrényen) ülve várja, hogy a két gyermeke végezzen az ebéddel. Jönnek is fel a lépcsőn, Dájí odaszalad, boldog, ad egy puszit, majd „szia, anyuka, megyek aludni, majd délután gyere értem” kiáltással (esetleg egy kis bújócskázás után) megy a csoportja után be a szobába. Én meg megkezdem a harcomat Gáborral. Akinek ilyenkor mondhatom, hogy „cipősszekrény”, de annyi erővel mondhatnám azt is, hogy „Kambodzsa” vagy „Los Angeles”, mert tesz rám, és inkább ledobja megát a földre (nem, nem sír közben), majd amikor összelapátolom, és ölbevéve megpróbálom ráadni a kinti cipőt, akkor már nyüfög is… és inkább nyomulna be ő is a saját csoportjába a saját kis haverjai mellé. És ilyenkor szokott viccelődni azzal az az óvónő, amelyik épp tanúja a jelenetnek, hogy nem azér’, de olyan marhára nem akar hazamenni a kölök….én meg minden alkalommal megnyugtatom őket, hogy nem verem pedig otthon…
No, ennyi bevezető után (hehe, jóvan, hosszú lett, nem muszáj végigolvasni, ha unjátok, ez magamnak is kellet, összegzésképp, hogy majd amikor a gyerek nagykorában pszichológushoz lesz kénytelen járni, merthogy az anyja ellökte magától, akkor legyenek érveim a döntéseim mellett) jöjjön a mai nap.
Délelőtre Margitsziget volt a program. Márhogy az ovinak. Állatkert, szabadtéri játék, piknik, ésatöbbi. Az érkezés vissza az ovihoz fél kettő. Én fél kettőre ott is voltam, de az első pillanatban kiderült, hogy a busz már öt perccel azelőtt befutott a kölkökkel. Megyek be, Gábor sehol, Szilvi (az óvoda vezetője) ücsörög G. helyén, nézegeti a képeket a telefonján. Mondom, Gábor hol van? Azt mondja, hogy Kriszta (G. óvónője) bevitte a többiekkel a terembe. Mondom, pedig nem is késtem. Azt mondja, nem is, ők jöttek előbb, de ha már így alakult, hagyjam, szerinte már alszik is G., mert elfáradtak. Én persze tipródtam. Hogymostakkormilegyen. Nyílik az ajtó, Kriszta megjelenik G-vel, aki valóban csak pislog, majd Szilvi közölte vele, hogy vigye vissza, fektesse le a többiekkel, holnap úgyis nyusziünnep is van, én közbeszúrom, hogy igen, tudom, egész napos, akkor holnap is maradjon? Persze, maradjon, mondja Szilvi, közben Kriszta már el is tűnt G-vel. Ez az egész egyénként elolvasva tovább tart, mint ahogy ott pár másodperc alatt lezajlott…
Én csak ültem a cipősszekrényen, és hirtelen tényleg nem tudtam, mi legyen Mondja Szilvi, hogy várjak 10 percet, és ha nincs gond, hagyjam ott nyugodtan Gáborkát, majd amikor megyek D-ért, akkor hazaviszem mindkettőt, menjek haza, olvassak, csináljak amit akarok…
Nekiláttunk kicsit beszélgetni (milyen volt a kirándulás, ect…) 10 perc múlva jött ki Kriszta, mondja, h G. alusz. Oké. Még egy órát pletykáltunk, és abban maradtunk, hogy másnap is mindenképp ott alusz G., a többit meglátjuk. Persze a holnapot is függővé tettük a délután további részétől… de délután arra értem oda az oviba, hogy G. olyan elmerülten játszik, hogy 15 percig nem vett észre. Nem vicc, ennyi ideig voltam ott félig titokban (félig, mert közben D. odajött, és mivel még meg akartuk várni Kristófékat, akik jöttek hozzánk még kerti-játékra, még ők leültek Krisivel könyvet olvasni), kibeszélhettem a történéseket Annával (G. másik óvónénije), és sutyiban le is fotóztam a kisebbikemet, ahogy 2vegyül”.
Úgy néz ki, nem okozott maradandó károkat az oviban alvás… este asszem beszélgetnem köll apjukkal. Mi legyen???
Dájíékat minden szerdán a kerületi Sportkastélyba viszik edzésre (Gáborék a tornaterembe szoktak lemenni „mozogni”, és csütörtökönként Dávidéknak szintén az óvodai tornaterembe megy „házhoz” Péter bácsi, az edző), de persze nem lehet minden héten bemenni, megnézni, hogy pontosan mit is csinálnak… és hát ugye minden szülő kíváncsi, ezért bevezették az alkalmi „nyílt edzést”. Ami ma volt. Csuda aranyosak voltak a kölkök, és ami fő, nagyon ügyesek. És milyen nagyon boldogok voltak, hogy ott voltak a szülők!!! Szegény Péter bácsinak most valószínűleg lényegesen nehezebb dolga volt, mint egyébkkor, mert minden gyerek a galériára való felintegetéssel-kiabálással-puszidobálással töltötte az első perceket, de aztán azért rend lett, és megnézhettük, mit is tudnak a gyerekek. Hát, kérem szépen, most minden túlzás nélkül: látszik, hogy sok melót raktak bele… mindenki tud előre-hátra bukfencezni, megy a spicc-pipa, vagy ötféle ugrálás fél- és páros lábon, tudnak hidat csinálni… És tudom, hogy ezek nagy részét egy bármely négyéves megcsinálja, de akkor is. Tetszik a rendszer, a fegyelemre nevelés, hogy tudják, hogy edzés van, és nem rohangálás sorban álláskor, hanem figyelünk az edzőre…stb. Szerintem értitek.
És igen, néhányszor persze majd’ elbőgtem magam… mert persze az én fiam volt a legügyibb : )
Tegnap délelőtt vásárolgatással töltöttük az időt, majd amikor hazaértünk, kihajtottuk a kölköket a kertbe, mert azalatt legalább nyugodtan ki tudtunk pakolni. Mikor azzal kész voltunk, T. kiment a gyerekekhez, én meg nekiláttam az ebéd melegítésének. Egyszer csak D. kiabál: Anya!!! Gyere!!!! Gyere gyorsan!!!!
T. ott tipródik a medence szélén, majd mikor odaérek, mutatja, hogy egy szegény kis süni belepottyant a medencébe… még jó, hogy nem volt benne víz (bár így megütötte magát valószínűleg). Úszhatott volna szegény, míg kihalászom (az elmúlt években már volt erre is példa). Gyorsan bemásztam, szegény állat úgy le volt zsibbadva, hogy esze ágában sem volt menekülni, összegömbölyödni sem akart, épp hogy kicsit összehúzta magát, amikor kézbe vettem…. Kitettem a homokozó tetejére, a gyerekeknek a lelkére kötöttem (igen, hiszek a csodákban), hogy ne piszkálják, de nézzék meg alaposan, aztán, ha kicsodálkozták magukat, majd betesszük a bokrok közé, had regenerálódjon nyugiban. Bementem egy kis áfonyáért 2(esznek a sünök áfonyát???), majd mikor visszaértem, láttam, hogy a két kölök majd’ ráesik szegény állatkára…odamegyek, D. észrevesz, és boldogan közli:
- Nézd, Anya!!! Feldíszítettük a sünit!!!!!
Sose’ láttam még ilyen szép sünit….
De nyugi, ezután tényleg betettem csórikámat a bokrok közé, és tíz perc múlva jött is Dáj, hogy biztos nem lett baja, mert „elsétált”.
Két kép a tegnapi vacsiról. Igazam volt, T. hanyattdőlt az iható szendvicstől, az almás sütinél meg újfent megkérte a kezem.
Megpróbálok összevont élménybeszámolót írni két olyan főzőestéről, amikről külön-külön is lehetne, több oldalon keresztül is akár, de egyrészt ez azért mégse’ gasztroblog, másrészt meg ugye tekintettel kéne lennem az olvasói szokásokra, értsd: nem hiszem, hogy az engem olvasók nagy része már eljutott volna oda, hogy tudatosan reggeli-ebéd vagy vacsora ELŐTT olvassa el a bejegyzéseket (sőt, ha magamból indulok ki, akkor ugyebár én is este, vacsi után netezek általában), és ha a képeket látva bárki megtámadja a hűtőt, (amit maximálisan meg tudok érteni), és emiatt hízni kezd, akkor még a végén én leszek a hibás. Szóval két ilyen estről elég egy „felzaklató” poszt.
Naszóval, a két aktuális havi főzőestém most úgy alakult, hogy e hét kedd, illetve csütörtök. És a tegnapitól még mindig nem tértem magamhoz. Az, kedveseim, űberelt minden eddigit.
De kezdjük a keddel. Mert az sem volt piskóta. Illetve akkor nem volt piskóta. Merthogy spanyol tapasok voltak. Az est séfje Segal Viktor volt. A tapas lexikai meghatározása: ……………. Gondoltam én, hogy ez jobb helyeken azért nem csak kistányérra kirakott kolbászkarikákat, pirítóskenyér-kockákat, és esetleg (töltött) olívabogyókat takar, de azért lenyűgözött, hogy a meghatározás mennyi féle ételre érvényes lehet.
Először is készítettünk egyfajta salit, méghozzá: csicseriborsó mazsolával, petrezselyemmel, és római köménnyel. Igen, nekem is durván hangzott a csicseriborsó a mazsival, de egyrészt ugye extra minőségű fekete mazsolát használtunk, aminek a készítéséhez nem használnak egy szem plusz cukrot sem (igen, én is tudom, hogy a mazsola az elméletileg aszalt szőlő, de érdemes többfélét megkóstolni, és akkor az ember rájön, hogy nem valószínű, hogy létezik olyan édes szőlő, amiből a kevésbé jó minőségű, ámde majdnem gej-édes mazsola „sima aszalással” előállítható volna…), és higgyétek el, nem ütötte, hanem kiemelte a borsó (depláne a római kömény) sajátos ízét. Eszméletlen finom volt, otthoni vacsikaja lesz belőle, meglássátok. Már érdemes volt eljönnöm. És még ezután következett a tonhal ceviche friss fűszerekkel, csilivel. Ez meg tulajdonképpen nyers, apró kockákra vágott (nagyon friss!!!!) vörös tonhal, enyhén citromos-fűszeres pácban, zöldfűszerekkel, és természetesen csilivel. Megmondom őszintén, a friss csili engem eddig elborzasztott, de most rájöttem, hogy ha megfelelően elő van készítve (kierezve-magozva), akkor a csili nem csíp!!!! Viszont finom. Nagyon. Bevezetjük. Újabb érv, amiért jó, hogy eljöttem.
Készítettünk még fokhagymás barna csiperkét. Mivel nagy gombarajongó vagyok, ez is nagyon bejött… és újabb tény, amit aznap megtanultam: nem, nem kell a gombát megpucolni! Én, bevallom, eleddig lelkesen mindig lehúztam a fejek tetejéről a „héjat”, de most Viktor meggyőzött róla, hogy ez tök felesleges művelet, szép gombát kell venni, annak elég egy alapos mosás (arról nem is beszélve, mennyivel szebb így az étel…ha a barna csiperkét pucolnám, akkor messze nem így nézne ki…). De beleestem én is abba a hibába, ami miatt a háziasszonyok gombát pucolnak: nagyon szapora, látványos művelet… de, ismét hangsúlyozom, felesleges. Szokjunk le róla. Az étel viszont, nos, nagyon nyami volt. Recept gondosan megjegyezve (oké, minden egyes főzőestről hazavisszük ugye az összes elkészülő étel receptúráját, de mindegyiket azért én sem készítem el otthon. Csak a 95 százalékát…hehhe).
Következő fogás: friss szardínia sütve, naranccsal, zöldsalátával. Nos, újabb érv, amiért ezt az órát kár lett volna kihagyni: sosem láttam még igazán friss szardíniát eddig. Mondjuk filézni meg ugye pláne nem próbáltam, de legalább ez is megvolt… és ez a halacska most megmutatta nekem, hogy mennyi mindent tud még azon kívül, hogy konzervdobozban, olajban úszva etesse magát… (én mondjuk személy szerint szeretem az olajos halat is, de tudom, hogy sok ember emiatt a „szardínia” szótól is hidegrázást kap… nos, nekik kéne így megkóstolni ezt kis uszonyost…a képtől gondolom mindenkinek kedve támad ehhez, nem? )
És még desszertet is készítettünk, ami ugyan a tapas meghatározásába nem nagyon illik bele, viszont Viktor rendes, és tudta, hogy női többség lesz az estén, akiket csokival könnyű boldoggá tenni, így aztán az ötödik aznapi fogás (igen, jóllaktam… ): csokoládé mousse olívaolajjal, tengeri sóval. Nem összerázkódni!!! A só kiemeli csokoládé ízét… és a narancsos olívaolaj pár cseppje a pirított kalácson…. Jó, jó, abbahagyom…(szerdai bejegyzésemnél egyébként a „home made” verzió is megtekinthető.)
Inkább (így egy oldalnyi áradozás után) rátérek a tegnap estére. Az este séfje: Várvízi Péter. Az este címe: francia bisztrókonyha-haladóknak.
Előétel: sandwich au jambon á boire. Elképzelni sem tudtuk, hogy ez mit is jelent igazán… jelentem: iható szendvics. (Én ma ezt készítem itthon vacsira, mert ugyan sok csodát láttam már itt a főzőesteken, de ez az étel nagyon lenyűgözött…és van egy olyan gyanúm, hogy ezzel T. sem lesz másképp, az esti sikerről holnap mindenképp beszámolok.) Képzeljetek el egy sonkás-fokhagymás tejszín-sűrűségű cumót, amit behűtve, kis pohárban tálalunk a frissen megpirított, olívaolajjal megcsepegtetett, friss petrezselyemmell felütött pirítós társaságában. Most először fordult elő, hogy nem bírtam ki, előbb kóstoltam, és csak utána fotóztam… (igen, mohó vagyok. Az adott szituban érthető volt, higgyetek nekem).
Főétel: mi cuit St-Jacques, gateau de savoie au cerfeuil. (igen, a pontos nevét most másoltam ki a receptúrámból. Az életben nem tudnám magamtól leírni. Kiejteni meg depláne, meg sem próbálom.). Az étel prózai leírása: Szent-Jakab kagyló zellerpürén (emulzión) és párolt édesköményen tálalva, bazsalikommal, turbolyával és korianderrel megszórva, snidlingolajjal és étcsokoládés garnírunggal extrázva. Ja, és zöld, petrezselymes piskótával. Namost, a tányér olyan látványos volt, hogy ahhoz képest a naplemente lófütty, és giccsparádé. Mellé Timi még nagyon finom (azt hiszem 2006-os, de ugye nem vagyok nagy borszakértő) traminivel is kedveskedett nekünk. Sírtunk a gyönyörtől.
Desszert is volt: tarte tatin készült, vaníliás-fahéjas-kardamomos parféval. (Abban a pillanatban, ahogy az első falatot megkóstoltam, eldöntöttem, hogy a mai vacsi zárása itthon is ez lesz…. Csak hogy a sok tudás ne vesszen kárba, ugyebár…).
És most nagyon szépen megkérek mindenkit, hogy hunyja le a szemét, és egy perces néma tiszteletadással adózzunk a francia konyhának… én is ezt teszem majd, ahányszor erre a fantasztikus estére gondolok… köszönöm az élményt!!!!!
D. kezd helyrejönni… egész kivirult mára, úgyhogy holnap, egy hét hiányzás után már mehet is oviba. Épp ideje, mert már nagyon várja. Mondjuk, ha van olyan, hogy jó oldala is van egy betegségnek, akkor azért ennek a betegségnek volt: már régen bújtunk össze ennyit, mint az elmúlt napokban, és a délelőttök, amikor kettesben voltunk, azok meg kimondottan jók voltak… mert hát ugye D. az esetek 99 százalékában úgy van velem, hogy ott van Gábor is. Most nem volt, így aztán kicsit többet tudtam vele foglalkozni. Mondjuk tegnap délután befutott a Klári mami is, onnantól én már nem is voltam érdekes, de azért ez is érthető, a nagyival még kevesebb időt tölt általában, mint velem.
Egyébként a látványos javulás tegnap indult be: már előző este megbeszéltük Tamással, hogy másnap olyan kaja lesz, amit D. imád, hátha eszik végre… Nem volt nehéz eldönteni a menüt: paradicsomleves csipetkével, és krumplis tészta.
Tegnap reggel ugye elvittem Gábort az oviba, majd amikor hazaértem, D. már azzal fogadott, hogy mikor lesz kész a „krumlistészta” . Úgyhogy villámtempóban jártuk meg a boltot kockatésztáért, egész úton hazafelé bíztattam, hogy rögtön nekifogok majd a tésztának… Ő ült a pulton, és sürgetett (mondjuk úgy örültem neki, mint az állat, mert inkább hajszoljon a kaja érdekében, minthogy ne egyen semmit napokig). A krumplit is apró kockára vágtam, minél hamarabb puhuljon…. Háromnegyed tízkor a gyerek már két pofára lapátolta a krumplis tésztát, közben leste a tűzhelyt, hogy mikor lesz kész a „pamamicsomleves”…örömömet csak fokozta, amikor a krumplistésztáról imígyen nyilatkozott: Anya, ez VÉGRE olyan, mint az oviban!!!!!! Hehehe, végre, mi? Tényleg csak halkan jegyzem meg, hogy a nagy kapkodásban hangyányit túlfőztem a krumplit, és kicsit kenőcés lett a cucc, de mindegy, gondoltam, eszi, az a lényeg. Mit eszi, zabál. Máskor is így csinálom, direkte.
Ja, amikor aztán délben együtt mentünk a Gáborért, Bence bácsi, a szakács nyitotta ki a kaput, úgyhogy D. rögtön neki is lelkesen előadta: „Képzeld, Bence bácsi, Anya VÉGRE tudott finom krumplis tésztát főzni!!!!”. Bence bácsi rettentő jót szórakozott, ugyanis már evett a bonbonjaimból, tudja, hova-kivel járok főzni, és nagyon kacarészott… mondtam is neki, hogy ja, ma este is megyek ám főzni a Segal Viktorral, majd neki is előadom, hogy képzeld, VÉGRE tudtam krumplistésztát főzni… valószínüleg jól fog neki esni, hogy a tanítása nem hullik terméketlen talajra….
Este egyébként nagyon jó volt a főzés, majd írok is róla (és igen, elmeséltem Viktornak a legújabb gasztrosikeremet), és ma már D. segítségével reprodukáltam is a tegnapi csokimousse-t, narancsos olívaolajjal (kösz, Timi;-) ) és tengeri sóval…nyamm. Majd leírom…
Szóval D. gyógyul: kavarta a tojássárgáját cukorral, nyújtotta a nagyi által hozott pogácsatésztát (és evett is a pogiból), délután végre játszott Gáborral – esküszöm, nem mi zártuk be őket a zuhanykabinba, az D. ötlete volt!!!!! Először ő rekkentette be Gábort, majd maga is mellémászott, és határozottan KÉRTE, hogy kicsit kötözzem be az ajtót… úgyhogy nem éri rám uszítani a gyivit!!!!
Holnap mehet oviba.
Tegnap egyébként legalább már levegőzni el tudtam vinni kicsit a gyereket… kitalálta ugyanis reggel, hogy ő dinnyét akar enni… és némi rábeszéléssel azt is bevállalta, hogy ha már dinnyét akar, akkor el is jön érte velem. Bringával jött ugyan, de így is rettenetetesen elfáradt, hazaérkezés után 10 perccel már aludt is… de legalább tényleg evett egy keveset a dinnyéből.
Gábor szegénykém meg nem tudta mire vélni a túl eseménytelen hétvégét, és a túl csöndes Dájít… egyfolytában próbált bejutni hozzá a hálószobába, majd amikor az ajtóról visszapattant, akkor meg nem győzött méltatlankodni… de azért próbálta feltalálni magát…
D. eléggé odavan… szegényben kizárólag a víz marad meg, amint valami ütősebb cuccot akar a gyomrába juttatni, két perc után kihányja. Most aztán tényleg hálát adtam a sorsnak az oviért, mert legalább Gábor addig nincs mellette, hátha megússzuk, és nem kapja el…
Állandóan csiszálom a klotyót fertőtlenítővel, ma is ágyneműt cseréltem, ne tenyésszenek a bacik, és délután is próbáltuk külön tartani a kölköket, amennyire csak lehetett- nagyon nem volt nehéz egyébként, lévén, hogy D. ki se mozdult a hálóból, ott feküdt szegény, kornyadtan nézte a mesét, néha hányt egyet az odakészített lavórba, néha kiszaladt a klotyóra… ááá…
Estére Cicuka kártyapartira volt hivatalos, nem is akart elmenni, de rávettem. Lefektettem Gábort, Dájínak mondtam, hogy addig nézheti a tévét, amíg akarja, és természetesen ma is együtt alszunk (már tegnap is velem aludt, az apját felküldtem az emeletre, legalább ő ne kapja el, ha nem muszáj). 10 perc után bementem hozzá, és ez a kép fogadott… most vagy el akart indulni kifelé, vagy nem tudom, mi történt, de látszik, hogy mozdulat közben aludt el… szegénykém, remélem, hamar helyrejön…
Tegnap délután, mikor Gáborral mentünk Dájíért, fújt ugyan a szél, de én mégis úgy döntöttem, hogy elfogyaszthatjuk az idei első fagyit… megmondom a tutit: a gyerek már vagy egy hete emlegeti, hogy fagyit akar, de eddig keményen kitartottam amellett, hogy még nincs ehhez elég jó idő, de most valahogy annyira megkívántam napközben én is egy adagot, hogy bevallom: én pendítettem meg, hogy esetleg megnézzük-e, hátha van már a pék néninél fagyi? Nanáhogy ráharapott a gyerek, úgyhogy elballagtunk az idei első fagyiért. Odafelé természetesen már jóval hidegebbnek éreztem a szelet, és átkoztam magam a mohóságomért (már hogy az én mohóságom miatt fog torokgyulladást kapni ), de meg kell nyugtassak mindenkit: néztem az órát, és 42 perc alatt fogyott el egy gombóc fagyi… igen, én sem gondoltam volna, hogy ennyi idő alatt nem olvad rommá… lehet, hogy tényleg hideg volt a szél??? Mindegy, ennyi idő alatt plusz 4 fok felett már folyósra olvad a jégkocka is tán, nemhogy a fagyi, úgyhogy tán nem lesz torokgyulladás belőle, gondoltam…. Nem lett.
Éjszaka arra ébredtem, hogy D. kétségbeesetten hív… alighogy átértem (pedig ugye így négy év után, legmélyebb álmomból felkeltve is, ha hallom a hangjukon, hogy sürgős, 2 másodperc a szintidőm mindkét szobába) láttam, hogy nagy a baj: D. sápadtan ül az ágyon… épp mondani akartam, hogy hajoljon ki a padló fölé, de máris elkéstem ezzel. Az egész vacsi, és az azóta elfogyasztott kakaó az ágyon landolt, beterítve az ágyneműt, matracot, mindent… ilyenkor általában áthúzom rögtön az egész miskulanciát, de most bevallom, reggelre halasztottam a projektet, rázártam az ajtót, D-t (akinek pillanatok alatt visszatért a színe) átvittem a mi ágyunkba, és mint a kő, aludtunk reggelig. Reggel élénken ébredt, és bár egyszer azt mondta, hogy nem akar oviba menni, mert beteg, mihelyt Gábor is megjelent a nappaliban, olyan viháncba fogott vele, hogy egyszerűen nem hittem el, hogy komolyan baj van…
Arra gyanakodtam, hogy ezt inkább a kakaó mennyisége okozhatta, és ravasz cselt eszeltem ki: ártatlanul megjegyeztem, hogy okés, maradjon velem itthon, bár sajnálom, mert akkor délután kimarad a fagyizás, pedig mára tényleg huszon-iksz fokot ígértek…
Legközelebb asszem inkább tényleg elhiszem neki, hogy nincs jól… ugyanis fél tízkor már újra itthon is volt csórikám, ugyanis felhívtak az oviból, hogy megint hányt, meg a hasa is megy… és azóta csak fekszik… annyira odavan, hogy délben kénytelen voltam egyedül hagyni a lakásban, amíg elrohantam Gáborért… igaz, hogy ez összesen 13 percet vett igénybe (futás odafelé, gyerek benti cipőstől babakocsiba bevág, D. állapotáról gyors tájékoztatás az óvónőknek, majd futás haza), és mikor hazaértem, D. aludt, de akkor is, mégiscsak most maradt egyedül először a lakásban…
Tegnap, mikor hazaértünk az oviból, a két gyerek szépen nekilátott, hogy tornyot építsenek kockákból… két percig persze. Majd bősz autókázásba fogtak. Három percre. Majd labdáztak… akkor már tudtam, hogy ez sem fog sokáig tartani de az is világos volt, hogy ők most EGYÜTT játszanak, és ha emezt megunják, majd találnak mást… így aztán nekiláttam, hogy a mosógépből áttegyek egy adag ruhát a szárítóba (csak a pontosság kedvéért: ez kb. 3 perc). (Újabban egyébként, mióta G. is „ovis”, amikor itthon vannak, akkor már nem szoktam házimunkázni, de ha így elvannak, akkor egy ilyen aztán tényleg belefér.)
Mire visszamentem, már valóban nem a labdázás volt porondon.
„Mi van a hűtőben?”-t játszottak.
Együtt, ahogy az a jó tesóknál elvárható.
És D., aki mint tudjuk, nem egy nagy zabás (mert hogy G. mindent megeszik, az oké, rajta nem lepődök meg), halál lelkesen befalta a csonthideg pizzaszeletet… legközelebb főzni fognak????
Külön szeretném felhívni a figyelmet a középső nagy képre… igen, a Mama bukfencezik Dájíval a trambulinon… nem semmi, mi???
Tegnap volt Klári mami szülinapja… és most először volt az, hogy itt nálunk ünnepeltük meg. Mégpedig azért, mert Imrétől színházjegyet kapott ajándékba… igaz, nem édes kettesben mentek, én is becsatlakoztam, de nagyon sajnáltam volna, ha nem teszek így. Mici néni két élete- Bodrogi Gyulával és Esztergályos Cecíliával… eszméletlen jó kis darab volt.
Egyébként Mama kapott rózsákat is (igen, a tartós fajtát, gyönyörű), meg torta is volt, bár a gyertyáinak csak a felét fújhatta el ő, a többire a gyerekek tartottak igényt.
Már pénteken megérkeztek egyébként, márhogy a két „nagyszülő”… Imrét ugyanis tiszteletbeli nagypapává fogadták a hétvégén a gyerekek, egyszerűen le sem szálltak róla… még jó, hogy Imre edzésben van a lovai miatt, nagyon jól bírta az egész napos kiképzést…
Hálistennek az idő is a mi pártunkon volt, egész hétvégén kint lehetett lenni a kertben. Mindenki minden évben elmondja, hogy talán sose várta még annyira a tavaszt, mint most, de azt hiszem, hogy ez most nálam tényleg így van. Csuda jó, ahogy két gyerek rohangál a kertben, Dávid most már abszolút partnernek fogadja el a kicsit, gyönyörűen játszanak együtt…soha rosszabb hétvégét!!!!
És Mama, még egyszer nagyon boldog születésnapot kívánunk!!!!
D. azért most már tud ám ravaszkodni is… pontosabban akár hazudni is a célja elérése érdekében. Történt ugyanis, hogy nem akartam neki reggel már kakaót adni (mondván, úgyis nemsoká indulunk az oviba, ott lesz finom reggeli, egye azt, ne kakaóval töltse meg a gyomrát)… nézte a mesét, és esküszöm, közben látványosan járt az agya. Egyszer csak megszólal:
-Anya, be szeretnék menni a szobámba, meg szeretném nézni, hogy rend van-e!
Ujuj. Gyanús. Engem sem ejtettek ám a fejem lágyára, és egyből levágtam, hogy valszeg’ a szobában maradt még egy kis dugikakaója estéről… És igen, És igen. Mert miután válaszoltam, hogy megnézheti, halálszéles vigyorral jött vissza fél perc után, kezében 3 kortynyi kakaó, és lelkendezett, hogy képzeljem, ezt találta az ágyban… arról elfelejtett beszámolni, hogy rend van-e…
És még egy: T. még tegnap mesélte, hogy amíg én főztem, ők mennyit játszottak az udvaron, jól lefárasztotta a kölköket. Erre tegnap este, amikor fektetem D.-t, egyszer csak megszólal:
-Anya, amikor te nem voltál itt, nagyon fárasztó napunk volt!!!!!
