Hiába tudtam már hétfőn hazamenni, igazából én is csak szerda körül tértem magamhoz, és bár nagyon fura volt, hogy a Dávid nem volt otthon, de azért egy kicsit jó is volt egy kis csend, meg egy kis nyugi. Arról nem is beszélve, hogy minden nap beszéltünk persze telefonon a Nagyival, és elmesélte, hogy miket is csinálnak. Persze voltak fagyizni, meg sétálni, de még a helyi zenebölcsit is kipróbálták! A képek tanúsága szerint ezek a zenebölcsik nagyon hasonlítanak egymáshoz, ami olyan szempontból mindenképpen jó, hogy a gyerek rögtön be tud illeszkedni (bár a Dávidnál ez egyébként is jellemző), és rögtön „otthon érzi magát”. Volt nagy locsolászás is a kertben, meg azt is mondták, hogy eszik, mint egy kubikos, úgyhogy tényleg nem lehetett oka panaszra. Én meg legalább egy kicsit tudtam tanulni, meg megnézhettem végre 2 évad Jóbarátokat a szülinapi ajándékomból, mert ahhoz azóta alig tudtam hozzájutni… De azért minden este megbeszéltük az apjával, hogy „ilyen hosszú időre máskor nem adjuk oda…”. Bizony, gondolom másnál is van ez így: amikor a gyerek otthon van, és van egy rosszabb napja, akkor azért csábító a gondolat, hogy pár napig csend legyen, és nyugi, és kettesben elköltött vacsik… amikor meg nincs otthon, akkor meg csak néz egymásra a két szülő, és nem érti, mi a baja…nem egyszerű.
Én mondtam Zsozsinak, hogy tuti, hogy meg fogom írni én is a szülését a saját blogunkra (pláne, hogy nem biztos még, hogy nekik is lesz sajátjuk, legalábbis addig nem, amíg úgy igazán bele nem jönnek otthon a dolgokba…), legfeljebb majd utólag lektorálja kicsit.
Szóóóóóóval, az úgy volt, hogy tegnap este, miután kijöttünk a színházból, én még azért a biztonság kedvéért felhívtam a Fecót, hogy nincs-e esetleg valami változás, mondta, hogy pár perce beszélt Zsozsival, és persze csak a néma csend, úgyhogy most először hetek óta nem is vittem be a hálóba a telefonomat, merthogy gondoltam, inkább jól feltöltöm éjjel, merthogy reggel megyek angolra, és akkor jó, ha fullon van nálam, hátha mégis születik egy babec….
Na, reggel negyed hétkor arra riadtam, hogy mintha csörögne kint a telefon. Mint a hülye rohantam ki, de hát addigra elhallgatott persze…látom ám, hogy a Zsófi hívott, de mire lenyomtam volna a zöld gombot, hogy visszahívjam, addigra már újra csörgetett… hát, nem is mertem elhinni. Felvettem, mondta is rögtön, hogy „na, indulhattok!”, hú, mondom, mi van? Mondja, hogy éjjel három óta fájogat, egyre erősebben, bár a nővérkék szerint „ez még nem az igazi”, de szerinte igen… Mivel 2 percenként elhallgatott, mondtam, hogy nagyon sietünk. Felkeltettem Tamást, és háromnegyed 8-kor beléphettem Kecsón a kórházba. Szegény Tamástól ez a hősiessége egyik mintapéldája, aki ismeri, az tudja, hogy 8 előtt felkelni neki maga a halál, de becsületére legyen mondva, hogy csak egyszer mondta, hogy ha már eddig elvolt bent a Boti, akkor akár még egy órát várhatott volna… de szerintem eztezt már ő sem gondolta komolyan. Amint odaértünk a kórházhoz, Ő már fordult is vissza, én meg téptem fel a negyedikre, még jó, hogy emlékeztem, hogy ott van a szülőszoba, mert a liftes bácsi csak helyettesített, és nagyon bizonytalannak tűnt. Azt, hogy honnan helyezték át ide, már meg sem mertem kérdezni, féltem, hogy kiderül, hogy valóban a másik épületben dolgozik már 10 éve, de erről az épületről fogalma sincs….ugyanis az pikkpakk kiderült, hogy már 3 napja van itt, de tényleg nem tudta még, hogy melyik emeleten mi van!!!!! Hozzátenném, hogy összesen 5 emelet van… én most voltam ott harmadszorra, de már köptem, ugyanis: 1 em: nőgyógyászat, 2 em. nőgyógyászat, 3 em. babaszoba-gyerekágy, 4.em. szülészet, 5. em. műtők…marha bonyis… na mindegy, ideges is voltam nyilván, de kínomban már csak röhögtem.
Szóval a negyediken kiestem a liftből, nézem, sehol senki. Hívom Fecót, nem veszi fel. Hívom Zsófit, ő se. Gondoltam, lesz ami lesz, bementem az üvegajtón a „zárt részre” (pocakomat jól előretolva, az mindig hatásos), ott egy kispapa pakolt valami szekrénybe, de mire elmakogtam volna a kérdésemet, felbukkant egy nővér, de neki is csak köszönni tudtam, mert a szemközti ajtón kijött a Fecó. Mondta, hogy a Zsozsi bent van, már eléggé odavan szegény, a nővér közbeszólt, hogy felváltva lehet bemenni majd. Fecó bement szólni Zsozsinak, hogy akkor egy kicsit bemegyek én, majd kijött, átadta a köpenyét, meg a cipővédőjét (fő a tisztaság), mondta, hogy a Zsó azt üzeni, hogy ne nagyon várjam, hogy fogunk tudni beszélni, mert az már nem megy neki, mondtam, hogy már én is csináltam hasonlót, tudom, hogy van ez…Hát, tényleg, szegénynek már elég erős fájásai voltak (ekkor volt 8 óra pont), vagy a harmadik után jutottunk el oda, hogy akkor tényleg jó lenne, ha megtörölgetném egy kicsit vizes gézzel a száját. Akartam kérni egy kis gézt, erre nekemesett az egyik nővérke (3an ületek a szomszéd szobában, ajtó nem volt a kettő között), hogy „jó lenne, ha nem mászkálnának ennyien, mert sokan vannak amúgy is, erre nincs idő... mondom, basszus, ad1: három hónappal ezelőtt, amikor voltak itt szülőszoba nézőben, akkor ők mondták, hogy kettő ember lehet itt, ad2: inkább gézt adjon vizesen, mert szegény lánynak már tök cserepes a szája… Mindezt persze nem a legkedvesebb hangomon… én nem értem, hogy miért ez a hatásos mindig, egyből visszafogta magát, mondta, hogy okéoké, de egyszerre egy legyen bent, mondom, amint látja már csak én vagyok, a Fecó kiment, nem vagyunk hülyék… na, erre hozott gézt, és valami csoda folytán 3 perc múlva négyen voltak a Zsó ágyánál, és nézték meg az NSTs szalagot, majd közölték, hogy„hú, szegénynek már tényleg nagyon erősek a fájásai”…ehh, gondolták, viccből fetreng? Mindegy, onnantól már rendben voltunk, tök kedvesek voltak a továbbiakban.
Zsó mondta, hogy már eléggé nyomáskényszere is van, a szülésznő megnézte, mondta, hogy már majdnem 3 ujjnyi, innentől legalább tudtam a fülébe mondogatni, hogy már több mint a fele megvan. Amikor levegőt kapott, mondta, hogy szóljak a Fecónak, hogy lehet, hogy tényleg jobb lesz, ha én maradok bent, erre én is besz*#&tam, mert eddig azt hittem, hogy csak a folyosón fogok bíztatni, de gyorsan kiszaladtam, mondtam a Fecónak, hogy mizu, láttam rajta, hogy a szíve nem szakad meg, elég sápadt volt, látszott rajta, hogy nagyon sajnálja a Zsozsit, mondta, hogy OK, leül kint, szóljak, ha van valami. Visszamentem, tovább törölgettem a Zsó száját a vizessel(ehhe, stikában, amikor kimentem, öntöttem rá citromos ízű hideg ásványvizet, nem tudom, hogy neki feltűnt-e a különbség, el is felejtettem megkérdezni) a fájások közt, alattuk meg az Ő kérésére a fülébe mondogattam, hogy „szuszog, szuszog”, meg néha szorongattam a kezét…vagy Ő az enyémet, azt már nem is tudom. Szerintem én is az övét már, úgy szerettem volna segíteni. Naszóval, fél kilenckor (ja, el is felejtettem mondani, hogy egy gramm oxitocint nem kapott, ekkor már azért áldottam a dokiját magamban, hogy a „természetesség” híve, mert így legalább azzal nem piszkálták) megint megnézte a szülésznő, és közölte, hogy 4 ujjnyi…és erre még ő maga is meglepődött, hogy így belehúzott a Zsó! Én meg majdnem ugráltam örömömben, és csak azt hajtogattam a fülébe, hogy mindjártmegleszmárnemsokvanvisszadeügyivagyhúha” meg hasonló baromságokat. Szegénynek szerintem már nem nagyon jutott el az agyáig, nagyon erős fájásai voltak már, ömlött róla a víz, meg minden, gyakorlatilag alig voltak szünetek….marhára sajnáltam, de legalább már sejtettem, hogy nem lesz baj. Mondták, hogy tuti, hogy délelőtt meglesz, de én a Zsónak azt sutyorogtam, hogy sztem annál sokkal-sokkal hamarabb, merthogy én ugyebár nem szültem természetes úton, így csak a fejszámolásra hagyatkoztam, ami szerint ha az utóbbi negyedóra egy ujjnyit jelentett, akkor a következő mééér is ne lenne meg negyedóra alatt szintén…. Valahogy bitos voltam benne, hogy nem lesz fennakadás, és csak bíztattam a Zsót, hogy rekordot fog dönteni, meg hasonló marhaságok.
Háromnegyed kilenckor az újabb vizsgálatnál már majdnem 5 ujjnyi volt, na, akkor már Ő is kezdett bizakodni, aztán nekünk lett igazunk, mert 9.15kor Botond végre megszületett!!!
Hát, hirtelen azt se tudtuk, hogy örüljünk, amikor odarakták a Zsófira, akkor majdnem elfelejtettem fotózni a nagy izgalomban, majd amikor elvitték rendberakni, gyorsan kirohantam a Fecónak szólni, hogy megvan. Még Ő is meglepődött a gyorsaságon, szerintem hosszabb várakozásra rendezkedett be, de nagyon-nagyon örült. Mondtam, hogy most már csak akkor jöjjön be, ha már a Zsó is okés, és visszahúztam. Hozták tisztán a Botit, a Zsó mondta, hogy Ő még kér pár percet, mert fél, hogy elejti, így a kezembe nyomták… hát, nagyon ari volt!!! Zsófinak leesett, hogy a Fecónak meg kéne mutatni, a szülésznő mondta, hogy nyitja az ajtót, így gyorsan kivittem az Apához, a gyerek meg csak pislogott rá, a Fecó meg vissza, hogy milyen picike… aranyosak voltak nagyon. Na aztán amint a Zsót összestoppolta a doki, áttolták az őrzőbe, bejött Fecó is, én esküszömki akartam menni, hogy legyenek hármasban, de aztán elfotóztuk az időt, meg dumálgattunk, meg örültünk, meg minden… aztán hogy humor nélkül ne maradjunk, kiderült a két órás megfigyelés után (ami csak fél órának tűnt, olyan jól elvoltunk), hogy ha a Zsó rooming-inn-be akar menni, akkor még másfél órát ott kell maradnia az őrzőben, a nővér meg megsajnálta, és odahozta az ebédjét… Csóri Zsófi már nagyon éhes is volt, úgyhogy a hellyel mit sem törődve nekiállt, a Fecó alig ért vissza az evőeszközzel, ami nem volt nagy baj, merthogy szilvalekváros nudli volt…és elég guszta…és én se reggeliztem sokat…és a Zsófi tuszkolta… így én is csipegettem párat… szerintem mi voltunk az első emberek, akik családilag kajáltak a szülőszoba melletti örzőben :)
És mivel 1-kor tényleg lekerülhetett a Zsó az osztályra, és ott úgy van a rendszer, hogy a szobába látogató már be se mehet, én a háromnegyed négyes vonattal már jöttem is vissza Pestre….Na, ezt sem gondoltam volna, amikor egymilliószor megbeszéltük, hogy mi hogy lesz….
Mindenesetre nagyon örülök, hogy ott lehettem, így aztán nekem is van valamennyire „igazi” szülésélményem is, nem csak császár…
Mint a mellékelt fotón is látszik, a gyerekről nem csak úgy állítja a Nagyija a telefonban, hogy jól érzi magát, hanem az valóban úgy is van. Most hétvégére ment a Kati is „segítségnek”, és bejárták együtt egész Földvárat (a rendőrségnél csak a kocsiig jutottak, akkora ramazuri nem volt, hogy be is vigyék őket), meg persze evett a gyerek, mindent, jobban mint itthon. Röhögtünk is az apjával, merthogy azt mondja a Nagyi elutazás előtt, hogy „majd én megnevelem az a gyereket!”, meg „ilyet nálam aztán nem lehet ám csinálni majd”, és fenyegetően nézett…mi már akkor röhögtünk, hogy ja persze, erre szombaton érkezett egy mms, a címe: Kisült a kenyér, rajta a gyerekem, amint éppen könyékig elmerül egy kenyérkében, amit a Nagyi sütött….
Rögtön fel is hívtuk Tamással őket, és mondtuk ám nagy vigyorogva, hogy „na, itthon meg ILYET nem csinálhat a gyerek… De persze én nem vagyok pipa emiatt, hiszem, hogy a nagyszülők arra valók, hogy kényeztessenek (a saját anyámék se tesznek másként, ha náluk van a gyerek, esküszöm, az apám akkor naponta hoz neki valami játékot), majd én nevelem (ha tudom).
Mi meg itt nagy magányunkban tegnap elmentünk körbenézni, hogy hol és milyen „játszóteret” szerezzünk a kertbe a gyereknek, ma meg „kultúrálódtunk”, de nem gyenge módon ám!
Az úgy volt, hogy még vagy 2 hónapja az egyik adón meghallgattuk a Popper Péter egy előadását a boldogság kereséséről… Nekem már sokszor mondta a Tamás, hogy jók szoktak lenni ezek a Mesterkurzusokon készült felvételek, de eddig valahogy vagy nem jó pillanatban kapott el a dolog, vagy nem voltam hozzá elég éber, de valahogy nem éreztem késztetést arra, hogy végighallgassam… akkor viszont valahogy nagyon megfogott az az előadás, rögtön neki is estem a netnek, hogy hol lehet visszamenőleg még néhányat fellelni, és akkor láttam, hogy április 26-án megint lesz Mesterkurzus, ráadásul az első előadó akkor a Szendi Gábor lesz… Róla azt kell tudni, hogy múltkorjában, úgy egy évvel ezelőtt Tamás elolvasta egy cikkét (fantasztikusan érdekes a blogja is, még ilyen laikusnak is, mint mi), és oly nagyon egyetértett vele, hogy azóta (kis túlzással) minden publikációját elolvasta, és már némelyikből fejből idéz, így szoktam vele viccelődni, hogy „na vajon, mit mondana erről az Istened?”.
Így aztán nem is volt kérdés, vettünk jegyet erre a mai előadásra… pláne, hogy akkor még, 2 hónappal ezelőtt úgy voltam vele, hogy „26? Ó, a Zsozsi 16ra van kiírva…neviccejjé, addigra ez már nem lehet gond!”… Hát, gond nem is volt, reggel 9kor hívott, hogy semmi sehol, úgyhogy be is ültünk a fél tízkor kezdődő előadásra. A mostani téma az emberek közti játszmázás volt, először ugye Szendi úr tartott egy előadást, nagyon tetszett, rögtön el is könyveltem magamban, hogy lehet hogy először, de biztos nem utoljára vagyunk itt. A szünetben megvettük az új könyvét, és persze Tamás dedikáltatta is (nekem :-) ), amikor is feltűnt, hogy az előadások alatt is dolgozó fotós lekapja őket, és mivel a program kezdetén elmondták, hogy más nem fotózhat (én meg nem tudtam, hogy ez a szünetre is vonatkozik-e, és rendes vagyok), odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy esetleg megkaphatom-e a képeket. A srác nagyon rendes volt, azonnal beleegyezett, felírtam az ímélcímét, és amint írtam Neki, rögtön küldte is a képeket, így aztán profi képeink vannak a „nagy találkozásról”. Köszönjük szépen Matits Istvánnak a fotókat, nagy örömöt szerzett vele!!!
No, és szünet után még 2 fantasztikus előadást végighallgattunk, Dr. Bagdy Emőke és Poppper Péter előadásában (Poppert nem is linkelem, mert mindenki ismeri), mindkettő csudajó volt. (Bagdy Emőkét egyébként eddig abszolút nem ismertem, de olyan előadást tartott, hogy beleszeretem teljesen…háromszor tapsolták vissza, mint egy színházi előadást… nem semmi volt, elhihetitek).
Előadást tartott még Müller Péter is, de azt sajna ki kellett hagynunk, mivel este 7-re meg színházjegyünk volt, és egy kicsit azért haza akartunk előtte menni. A darab a Tavasz ébredése volt, hát, nem volt vidám darab…viszont a fiatal színészek nagyon jók voltak… tán még jobban tetszett volna, ha még otthon megnézem, hogy most kivételesen nem az Operettbe, vagy a Tháliába szól a bérlet, hanem a Nyugati teátrumba…volt egy kis rohanás, hogy odaérjünk, és persze még pisilnem is kellett), de végül is nekem tetszett. Nem kell mindig vidám darabot nézni…
És persze a nap folyamán végig a fenekem alatt volt a mobil, rezgőre állítva, hogy ha a Zsófi hívna… bár már én sem hittem benne, hogy valóban kisbabája lesz….
Nostehát: szerdán már teljes lázban égtem, és amikor a Zsozsi felhívott, hogy volt a Dokijánál, és a doki azt mondta, hogy „elfogyott a türelem”, tehát hogy csütörtökön (23-án) befekteti a kórházba. Ráadásként közölte, hogy mindjárt aznap csinálnak is egy ún. „terheléses vizsgálatot”, tehát hogy kis mennyiségű oxitocint kötnek be, és meglátják, hogy erre a baba hogy reagál. A Zsozsi elégé be volt tojva (érthető módon), én meg valahogy annyira nagyon biztos voltam benne, hogy majd ettől a „terhelésestől”, meg a szintén esedékes magzatvízvizsgálattól beindul a szülés (egy csomó ilyet hallottunk már mindannyian, pláne egy hét terminustúllépést is hozzászámolva…), úgyhogy úgy döntöttem, hogy reggel én is megyek Kecskemétre, oszt’ majd meglátjuk. Úgyis azt beszéltük meg, hogy akkor délután meg a Klári meg a Tökikém mennek a Balcsira, gondoltam, nincs vesztenivaló. Csütörtök reggel a 9 órás vonattal mentem, 10.10kor szálltam le Kecsón, Fecó akkor hívott, hogy ne menjek sehova, nemsokára ott van értem, majd amikor megjött, mondta, hogy most kötötték be Zsozsinak az infut, állítólag 2 óra a vizsgálat, majd hív a Zsozsi, ha van valami, addig menjünk el hozzájuk. Még úgyse láttam az új kérót, háűt, nagyon szép lett, nagyon szépen kifestettek, meg minden. Vettünk útközben kaját, ettünk, majd nekiálltunk egy igenigen hosszú thillernek, gondoltuk, úgy gyorsabban megy az idő…. Hát, aki már látta a Zodiákus című filmet, az tudhatja, hogy ez azért nem egészen így van…mindegy, vártunk. Egyszer csak szólt Zsozsi, hogy a vizsgálattól sem indult be semmi, a magzatvíz tiszta, várunk….be is mentünk hozzá, már eléggé el volt szegény szontyolodva… ráadásul csórinak 2 napja hasmenése volt, amit meg is mondott, amikor felvették a kórházba, így aztán különszobát kapott, ami akkor mondjuk jó, ha valaki pihenni akar, de ilyen esetben csak klattyog benne egyedül…. Egész délután bent voltunk, este fél kilenckor mentünk csak haza, akkor már úgy voltam vele, hogy megvárom a másnapi amniocentézist, hátha attól majd lesz valami….. Hát, nem lett. Se éjjel, se másnap… Azt gondolom nagyon részleteznem sem kell, hogy szegény Zsozsi mennyire izgult már, meg én is, meg a Fecó is. Fecó egyébként pénteken bement dolgozni, én mentem a Zsófihoz, délután meg jöttem haza, amikor Fecó megjött a melóból, és kivitt az állomásra. Lehetne még ragozni a kórházi dolgozók (szar) hozzáállását, a doki viselkedését, meg ilyes, de nem akarom, majd megírja a Zsozsi magának, ha akarja, de sztem jobb felejteni az ilyen dolgokat. Ami azért vicces volt ebben a két napban: nem akartuk, hogy Anyu meg Apu egy csomót idegeskedjen (elég, ha mi tesszük), így megeggyeztünk, hogy nem áruljuk el nekik, hogy a Zsófit befektették, és persze azt sem, hogy én is Kecsón vagyok… így aztán (figyelem, nem hazudni akartunk, de jobb volt így, tényleg), a Zsó csütörtökön is, meg pénteken is felhívta az Anyut, hogy most volt NST-n ( tényleg ott volt, csak nem otthonról ment, hanem egy szintel lejjebbről), és még semmi… és csak nem szólt, hogy bent van… Szegény Anyám meg, mivel tudta a tervet, márhogy ha szülés van, akkor én is indulok, hűségesen felhívott, és tudósított, hogy beszélt Zsóval, és még semmi, én meg hümmögtem, hogy hát, ez van… a Zsó meg mellettem kanalazta a (kímélő, tehát az átlagnál szarabb) kórházi leveskéjét, és már kínunkban röhögtünk… Mindenesetre már előre tudtam, hogy szegény Zsó előtt igen hosszú hétvége áll, merthogy hétvégén tényleg csak marhanagy baj esetén tesznek valamit, és valahogy éreztem, hogy az meg nem lesz, így biztos volt, hogy egész hétvégén csak várni fog a kis szobájában, hol egyedül, hogy Fecóval…nem irigyeltem, elhihetitek…. Közben a Babec meg Klári már a Balcsin örültek egymásnak, mi meg csak hallgatuk pénteken a nagy csöndességet itt a Tamással kettesben….marha fura volt ám….
Mivel még a Zsófi babeckájának se híre, se hamva, a Dávid majd csak csütörtökön megy „nyaralni” Földvárra, és én meg már elég nehezen tudok a seggemen otthon megülni, így ma elmentünk a Luca új ágyát megtekinteni, meg fagyizni, meg játszóterezni. Közben persze egyfolytában a kezemben tartopttam a mobilt, merthogy a Zsozsi 11re ment elvileg NSTre, és ugyebár én minden NSTtől , meg vizsgálatól azt várom, hogy… nem is tudom igazán, hogy mit. Én annyira azt hittem, hogy 16-ra már meglesz! Iszonyúan izgulok, tudom, hogy akár 2 hét „túlhordás” is belefér ( a valódi túlhordás az igazán csak a 42. hét végétől számítódik, addig csak terminustúllépésről beszélünk, és tudom, hogy nincs gond, mert mindennap nézik a babecet, de már kész vagyok teljesen…. Jóvanna, nem kiröhögni, de mégiscsak az első kis unokaöcsém születik, meg lehet, hogy bent leszek, és én sose szültem természetes úton, és nem is tudom, hogy mit szeretnék jobban, bent vagy kint, vagy nem is tudom…. Mindegy. Izgulok, terhes vagyok, és pont).
Szóval Luca tegnap megkapta az új ágyát, és tegnap este önállóan, egyedül aludt benne (régebben voltak némi alvás körüli hercehurcák, de ezek szerint csak a rácsok okozták a gondot). Én meg valahogy azt remélem, hogy majd a Dávid is rákap a jó példára, merthogy nemsokára Ő is megkapja majd a rács nélküli ágyat. Csuda aranyosak voltak, egymás mellett fetrengtek, meg kergetőztek, én meg sokszor, és jó hangosan elmondtam, hogy „Luca már olyan nagylány, hogy ilyen ágya van”, de sokat nem értem el vele…na, majd még később. Arról nem is beszélve, hogy egy csomót játszottak a rácsos ágyban is, ami még ott van összerakva ( a képen látszik, ahogy Luca épp a „férfiak leigázása” című játékot játsza). Ja, és persze fagyizni is voltunk… De az nem csak a gyerekek miatt van… Újabban fagyit ennék fagyival…nyami.
A legaranyosabb képet mostanában az esti mese nézésekor készítettem. Próbáltam én már sokszor, hogy mesélek a gyereknek, de valahogy nem nagyon ugrál érte. A könyvek közül a Tavaszi böngésző a kedvence, amiben egy darab betű nincs, olyasmi, mint régen a Tesz-vesz város volt, nagy képek, rengeteg apró részlettel, amiről én ugyan óréákat tudok mesélni, de Ő inkább azt szereti, ha meg kell keresnie apró dolgokat (minden oldalon van pl. kisegér, pingvin, fagyi, meg egyebek, imádja megtalálni a tömegben, boldogan ordít, hogy „cicin!!!”), de hát ez nem estére való. Így aztán maradunk annál, hogy a YoutTuberól néz Kisvakond mesét (az a kedvenc, már próbáltuk a Kockásfülű nyulat is, meg Lolka Bolkát, meg egyebeket, de a „vakun” kiütéssel győz mindig). Na és mivel már van olyan rész amit 20szor látott, előre tudja, hogy mi fog történni…és amikor izgi rész jön, odabújik az Apjához (vagy hozzám, ha nagy ritkán velem nézi)….hát valami nagyon aranyos. Van egy rész, amikor annyira izgul, hogy befogja a fülét is, és nem néz oda….csuda tényleg. Mielőtzt jön a locsolókocsi, hogy lespriccelje az egeret, már előre ordít, hogy „ví,ví”….meg kell zabálni!
A héten ugyebár itt van a Nagyi is, ami nem csak azért jó, mert mindig van valaki, aki játszik velem, hanem azért is, mert minden tavasszal akkor költöznek virágok a kertbe, amikor a Nagyi megjön. Most is ugye tegnap, meg tegnapelőtt is voltunk venni virágokat, és a Nagyi szépen el is ültette őket a sziklakertbe. Ezzel nem is lenne baj, a baj csak az, hogy azt viszont nem engedi, hogy én meg kihúzgáljam némelyiket, csak azért persze, mert miközben Ő ültetett, én jó alaposan megfigyeltem, hogy hogy csinálja, és én is szeretném kipróbálni. Ezen volt egy kis vita, de azért elég hamar felfogtam, hogy kényes a viráűgaira, okés, legyen neki, én majd csak csigát gyűjtök, azt úgyse akarja senki helyettem megtenni… csak látnátok azt az ösztönös iszonyt, amikor odaviszem a csigát valamelyik nőhöz! Pedig Anya általában elég vagány, de a csigát Ő se nagyon komázza, szerinte nyálkásak, és rosszul van tőle, ha esetleg enni akarok az egyik kezemmel, miközben a másikban csiga van…
Ja, és ha már az evésnél tartunk:tegnap nem csak virágokat vettünk, hanem egy új kütyüt is a konyhába, nevezetesen egy fagyikészítő gépet…úgyhogy ma estére már kétféle fagyi is készült (Anya nem szeret virágokkal foglalkozni, az tény, de főzni azt szeret, és érdekes módon a fagyit is főzni kell először, és csak utána hűteni, hogy hideg legyen….ezt sose gondoltam volna.). Hát, nagyon finom volt mindkettő! Volt málnafagyi, meg madártejes karamell…nyami…ja és hab! Tejszínhab! Imádom a tejszínhabot! Már az is buli volt, ahogy a gép keveri a fagyit, de valóban, enni még jobb! Ha valaki figyelmesen megnézi a képet, láthatja azt is, ahogy a Nagyi egy idő után már nem is pohárból ette, hanem magából a tartóból…és higgyétek el nekem, ez aztán a valami!
A gyerek ravasz… lassan már odáig jut, hogy engem is tud manipulálni, pedig eléggé vigyázok rá, hogy ne dőljek be a trükköknek. Ma reggel Ő már végzett a reggelivel, én még az asztalnál ettem, a Klári meg mosogatott. A gyerek kihúzta a sütő alatti szekrényt, és kivett egy porcelántányért (egy darab van abból a fajtából, és eléggé szeretem, meg különben is, akárhány van, tányérral, meg törékeny konyhai cumókkal nem játszunk). A Klári megpróbálta először elkérni tőle, majd óvatosan kivenni a kezéből, de a gyerek arcán megjelent a speciális „csakazértis” arckifejezés, és konokul fejhangon visítva kapaszkodott a tányérba. Nem tudom, mi volt vele a terve, de látszott, hogy nagyon végre akarja hajtani. Az egyik jobbra húzta a tányért, a másik balra… Már kíváncsi voltam, mi lesz a vége, de aztán meguntam, és mondtam, hogy nagyon határozottan fejtse le róla a kezét, és vegye el, majd inkább felálltam, és én téptem vettem ki a kezéből, és közben igenigen határozottan közöltem a ygerekkel, hogy az nem az övé, de közben kicsit át is öleltem, nehogy nagyon a lelkére vegye (elég hangosan tudok rászólni, ha bemérgedek), közben éreztem, hogy tele van a pelusa, és mondtam neki, hogy ahelyett, hogy butaságokat csinál, inkább szólna, ha teli a pelus, és irány kicserélni!!!! Erre tündér módon megfogta a kezem, és húzott be a szobájába mosolyogva, erre persze ellágyultam, mondom, na látod, megyünk pelusozni. Mire előszedtem a pelust, meg az aznapi ruhát, a gyerek nagyon csendben volt, megfordulok, hát, fekszik a padlón, a kis szőnyegével betakarózva, fogja a cumisüveget, meg két vonatot, és úgy tesz, mint aki alszik, vigyorgott, és közölte hogy Apa (az apja mellett is így szokott feküdni, úgyhogy értettem a célzást)… csuda ari volt, ilyet még sose csinált, úgyhogy tutibiztos, hogy ez engesztelés akart lenni…. Át is vittem az apjához, ébressze fel ő….ott is hentergett egy kicsit, én meg csak néztem…. (meg fotóztam).
Már többször volt ugye szó róla, hogy Zsófi húgom április 16-ra van kiírva szülni, én már egy hete gyakorlatilag helyben futok, hogy akármikor tudjak indulni, ha szól. Amikor ugyanis kiderült, hogy babec lesz, meg szülés, meg ilyesmi, én mondtam a Zsófinak, hogy ha gondolja, én szívesen bemegyek vele majd a szüléshez. Természetes, hogy az első számú segítő-jelölt jelen esetben is a párja, tehát a Fecó lenne, de hát ugye, én Tamáson is láttam annakidején, hogy becsületből kitart, de szegény nagyon nehezen viseli a szenvedés látványát, így azt mondtam, hogy Fecó bemegy (ha egyáltalán vállalja), én meg a folyosón leszek, és ha esetleg Fecó is megpihenne, addig felváltom, vagy lelket öntök belé. Szegény Fecó eleve nem nagyon ugrált a feladatért, de mivel Zsófit imádja, meg a babecet is már nagyon régen akarta Ő is, nanáhogy bevállalta, hogy bemegy, de Ő se nagyon bánta, hogy lesz más „alternatíva” is (én), ha úgy alakul.
Mivel ez így mindenki szerint tuti kis ötlet, meg is egyeztünk, hogy ha van valami, akkor szólnak….és ugyebár annak idején a Dávid 3 héttel előbb jött, így valahogy az volt bennem, hogy a Zsófi se feltétlenül fog a kiírt időpontban szülni, hanem azért valamivel előbb.
A múlt héten tudtak beköltözni az új lakásukba, én (meg sokan mások is a családból) arra gondoltam, hogy a nagy pakolástól meg izgalomtól megindul, de kitartott. Na, mondom, akkor majd húsvétkor talán meghozza a nyuszi a babecet….lestem a telót, de hiába. Így aztán tök jó, hogy klári is jün velünk Pestre a héten, mert ugye csütörtökön már 16 van, most már lesz valami!!!!! Jövő héten meg majd a Dávid jön hozzá a Balcsira kis előnyaralásra, már úgyis régóta volt szó róla, hogy rég volt ott „egyedül”, Nagyizzon kicsit, én meg tudok menni Zsozsinak segíteni….és mostan várunk….
„Most már bármikor” így szól az egyik mondat, ami a családtagok közt gyakran elhangzik, és „majd szólj, ha van valami” a másik, amit minden egyes Zsófival folytatott érdeklődő telefonom végén(napi max 3-szor, hogy ne idegesítsem…khm) belelehellek a telefonba….kicsit izgulok….már ha ez eddig ne lett volna nyilvánvaló :-)
Tegnap este végül is hazajöttünk Pestre, jött velünk a Klári is, hogy egy hétig besegítsen, meg hogy én akármikor mehessek Kecskemétre szülni (most még nem a sajátomat, hanem a Zsófihoz segítségnek, de erről majd még úgyis lesz szó). Délelőtt nekiállt, hogy az új sziklakertet (a hátsó ugye el lett bontva, és a nagy része anyagból az elülső lett megnagyobbítva, így oda új növények kellettek, meg a régieket kicsit meg kellett nyesni, meg ilyesmi) kicsit ráncba szedje, mi meg a Lucáékkal együtt elmentünk a játszótérre, hogy ha már ilyen jó idő van, had rohangáljanak kicsit együtt a szabad levegőn, meg fel is akartuk köszönteni Lucát, lévén hogy 11-én Ő is betöltötte a második évét. Na, a játszótér az elején tök jó volt, csak aztán ledobtam a láncot, és át kellett menjünk a játszóházba. Történt ugyanis, hogy a gyerek megindult a homokozóba, belemászott, én meg észrevettem pár csikket a homokban, és gyorsan összekapdostam őket, hogy nehogymár ott heverjenek, majd amikor Gabi is odaért Lucával, mutattam is neki a kezemben levő csikkeket tök mérgesen, hogy hát azért, majd kidobtam a (egyébként 2 lépésnyire levő) szemetesbe őket….. Gabi is csóválta a fejét, de hát mit lehet tenni… viszont közben látom ám, hogy Dávid valamit molyolgat a földön, majd fél perc múlva a két kis tenyerében hoz oda nekem vagy (minden túlzás nélkül!!!) 20 csikket, és adja a kezembe, gondolom, mert Ő nem éri fel a szemetest. Lehet, hogy én vagyok mostanában túl érzékeny, de azért a rohadt életbe…. Valahogy olyan rossz volt a látvány is, hogy szegény azt hiszi, hogy ez a játék???!!! Hogy össze kell szedni más bunkó emberek csikkjeit??? A vadiúj eurószabványos játszótér homokozójáűban?????? Aszeittem’ felrobbanok. Úgyhogy azzal a mozdulattal inkább bevonultunk a játszóházba, és megfogadtam, hogy én oda egy darabig nem megyek. A játszóházban viszont nagyon jól elvoltunk, volt labdában hentergés, meg csúszdázás, meg ilyesmi, majd hazafelé átadtuk az ajándékunkat is (persze könyvet, mert Gabi is, én is azt tartjuk a legjobb ajinak, megvesszük a másik gyerekének azokat a könyveket, amit a saját gyerekünk értékel, hátha a másiknak is bejön), így végül is a délelőtt nagyon jó volt. Délutéán meg, amikor Tomi hazajött, még elmentünk a kertészetbe virágokért…előbb utóbb nagyon szép lesz a kert!!!!
Még ma is húsvét van, mégpedig húsvéthétfő, amiben az a jó, hogy a pasik nyugodtan nyakonönthetik a csajokat egy pohár (vödör, csajka, lábas- kinek mi a szimpi, vagy a csaj mennyire szimpi) vízzel, és nem kell attól félni, hogy csaj meg esetleg egy fülessel honorálja. Mivel nekem a közelben csak a Nagyi meg Anya volt úgy hirtelen reggel, tőlük meg azért még sok jóra számítok, én a sokkal humánusabb kölnivel való locsolást választottam (Apa meg csak simán nem merte bevállalni a vízzel való locsolást, gondolom, még Ő is akart ebédelni). Kaptam érte piros tojást (Apa csak puszikat- hiába, nehéz a felnőtt-élet), meg finom reggelit. Majd jövőre megpróbálom úgy intézni, hogy legalább egy olyan csaj legyen a közelemben, akinél bevethetem a vizet, mert azért az baromi jó lehet, ahogy a csaj visítozik….
Délután meg azért máshova is mentünk locsolni, konkrétan a Nagyi barátnőjét, az Ancit kaptam kölnivégre, és be is gyűjtöttem érte a piros tojást, meg olyan csokitojást, amiben még külön aji is van…Úgyhogy asszem mégse olyan rossz ez a locsolni járás, mint ahogy innen-onnan hallottam…
Aztán meg lementünk a Balcsi partjára, ott sétáltunk vagy másfél órát… És nem csak sétáltunk, hanem én még a lábam is megáztathattam, úgyhogy én voltam az első a családban, aki fürdött idén a Balcsiban!!! Apa meg Anya nagyon büszke volt rám, de a Nagyi meg a Kati elég sápadtan figyelte a szórakozásunkat… de sebaj, majd megedződnek, és belátják, hogy már sokkal nagyobb vagyok mint tavaly, és a nagyfiúk már hamarabb fürödhetnek, és igényük van a lábáztatásra is!
Tegnap délelőtt még elmolyoltunk otthon egy kicsit, Anya becsomagolta a fél házat, aztán Apa bepakolta a bőröndöket a kocsiba, és elindultunk… Először csak nem messze mentünk, ebédelni a bohócos kajáldába (néha kell ez is, igen!), de amikor jóllaktunk, és Anyáék már biztosak lehettek benne, hogy tuti átalszom az utat, akkor nekivágtunk, hogy lemenjünk a Balcsira a Nagyihoz húsvétozni. A Nagyi már nagyon várt minket, kétféle tortát is sütött, meg volt egy csomó kaj, meg ott volt a ker5t, meg voltunk fagyizni is, de a legnagyobb szám, az a fészekkeresés volt ma reggel. Az úgy volt, hogy amikor már Apa is felkelt, és a Kati is befutott, akkor mindannyian kimentünk a kertbe, és nekem apró csokitojás-nyomokon haladva meg kellett keresni a fészkeket, ahova a Nyuszi ( a húsvéti!!!) tette az ajándékaimat. Egy kis kosárba szedegettem össze a csokikat, a többiek meg bíztattak, és mutatták, hogy merre vezetnek a nyomok, így elég hamar megleltem mindkét fészket. A Nyuszi valahogy kitalálta, hogy tologatható dolgokra vágyom, mert kaptam mini bevásárlókocsit is, meg olyan játékbabakocsit, amilyen Lucának is van (és mindig összeveszünk rajta, hogy ki tolja), úgyhogy volt nagy örömködés. Az egyetlen baj, hogy Anya nem akarta megengedni, hogy kibontsam az összes kis pici csokitojást…nem tudom, miért olyan nagy baj az, hogy nem akarom én megenni…én csak kibontani szeretem, de azt csagyon…. Aztán persze ebédeltünk is, meg jó nagy hepázást csaptunk a kertben, olyan jó idő volt, hogy napozni is lehett. Asszem szeretem a húsvétot.
Ma nagy nap volt, ugyanis Apa rendes főnök volt, és az egész cégnek szabadnapot adott (és TÉNYLEG nem csak azért, mert ő is itthon akart maradni, jóóóóó????), úgyhogy velünk töltötte az egész napot. Délelőtt elmentünk a Bauhausba, hogy beszerezzük azokat a dolgokat, amikre még szükség van a ház tavaszi megújításához (többek között üvegpolcot is vettünk a fürdőbe, asszem Anya tényleg berágott a múlt héten, amikor 2 flakon tusfürdőjét is beleöntöttem a fürdővízbe, holott én csak azt akartam, hogy az összes napi kosz biztosan lejöjjön rólam). Elég sokáig voltam türelmes, nézelődtem, meg minden, de aztán azért csak meguntam a dolgot, és kiköveteltem, hogy Anya kimenjen velem a kocsihoz, és ott várjuk meg Apát. Addig is eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem babecnek, hanem kocsiba való bólogatós kutyának születek, és úgy döntöttem, hogy az sem lehet rossz, de az én sorom azért mégiscsak szerencsésebb (odasütött a nap, és nagyon hamar melegem lett, és nem hiszem, hogy a bólogatós kutyák akkor kapcsolhatnak maguknak klímát, amikor csak akarnak).
Amikor Apa végzett bent, begyömöszöltük a kocsiba az összes vásárolt cuccost (nem volt egyszerű, vett egy csomó növényt is, de valahogy megoldottuk), hazamentünk, kaja, szuszka, aztán meg jött a Papa meg a Fecó (jelzem, az unokatesóm most már bármikor megszülethet!!!), hogy elvigyék a kisszobából a kanapét, meg még egy pár cuccot, és egy kicsit játszottunk is a kertben. Marha jó volt, mert Apa épp szivattyúzta a medencéből ki arégi vizet, és kiderült, hogy időközben lakója is lett a medencének, mégpedig két béka! Apa egy hálóval kihalászta a békákat, én meg a Papával szépen beterelgettem őket a bokrok közé….oltári aranyosan ugráltak! Szóval, nem volt uncsi a nap, csak kár, hogy a Papáéknak olyan hamar vissza kellett indulniuk… Viszont holnap állítólag utazunk,így rám is rám fért a pihi este, hogy ne legyek az úton nyűgös (ezt Anya mondta el nekem lefekvés előtt vagy ötvenszer, és már én is elhittem), úgyhogy gyorsan el is aludtam.
Ma Lucaanyunál járattam le egy kicsit Anyát… Persze ugyanúgy kajaügyben, mint az ovinál, ez most jól bejön. Az történt ugyanis, hogy Anyának este orvoshoz kellett mennie, hogy megnézzék, hogy a kistesóval minden okés-e, de csak koránra kapott időpontot, és Apa meg nem tudott addigra hazaérni. Anya viszont kihasználta Lucaanyu rendességét, és átpattintott hozzájuk arra a másfél órára. Amikor odaértünk Lucáékhoz, Gabi néni megkérdezte, hogy eszek-e Lucával joghurtot, mire Anya mondta, hogy nem valószínű, mert otthon se nagyon eszem meg…. Na, ekkor jöttem én. Kivettem Gabi néni kezéből az előkét, odaadtam Anyának, és mutattam, hogy rakja a nyakamba, majd a legnagyobb természetességgel benyaltam egy egész doboz joghurtot…Anya meg aztán megen magyarázkodhatott, hogy „hidd el, otthon tényleg nem szokta”, és még jó, hogy Gabi néni hisz neki… De aztán azt is mondta Anya, hogy most aztán KÖTELES vagyok NAPONTA otthon is enni legalább egy fél dobozzal…. Na, majd meglássuk. Aztán Anya elköszönt, mondta, hogy Apa nemsoká jön értem, és elhúzottt. Az ajtóban még eleresztettem egy halovány „aja”-t, de aztán a Gabi néni mondta, hogy kesergés helyett menjünk le a játszótérre, és úgy is tettünk… Pillanatok alatt felöltöztünk mindannyian, és lementünk…. Ott aztán olyan hamar elment az idő, hogy csak perceknek tűnt az a másfél óra, amíg Apa nem jött értem… Mondtam is Apának, hogy nem baj, ha máskor is később jön, én nagyon szeretek a Lucáéknál lenni…
Egyébként a Dokinál minden rendben volt persze, annyi van csak, hogy el kell kezdenem szedni a magnéziumot, mert a Doki kicsit keménynek találta a pocakom, valamint az UH megmutatta, hogy Csöpp továbbra is keresztben fekszik a pocakomban, és a Doki egy kis „lassulást” javasolt, meg hogy ne emelgessem a Dávidot…hehe. Mindegy, lassulok.
És most egy bejegyzés arról, hogy a gyerekek IGENIS úgy be tudják égetni az embert, hogy csak na…
A múlt héten ugye bebizonyosodott, hogy a gyerek szeret oviba járni, és nincs is szükség arra sem már, hogy előbb menjek érte, így különösebb aggodalom nélkül vittem hétfőn reggel. Isten látja lelkemet, imádom a kölkömet, de most nagyon jókor jött, hogy van hova „lepasszolni”, mert jöttek a klímaszerelők, és egész délelőtt fúrtak, faragtak, romba döntötték a nappalit, szállt a por, dübörgött a fúró, én már kínomban kisikáltam közben a szemetes-fiókot, meg szétszedtem a mosogatógép szűrőjét, szóval volt nagy felfordulás…Megígérték a srácok, hogy a zajossal végeznek délelőtt, hogy délután tudjon aludni a babec (meg én…khm), így jó volt, hogy nem kell még a gyereket is hajtani körbe-körbe körülöttük (tuti az összes csavarfejet széthordta volna). Ja, és hogy látszódjon, hogy mekkora volt a kupi, íme a bizonyíték: este még Apjuk saját kezűleg porszívózott!!! Önként!!!!
Naszóval, a lényeg: megyek a gyerekért délben, erre közli a Zsuzsa néni (láttam, hogy más gyerekek papírból kivágott bárányt adnak az anyujuknak, amiknek pattogatott kukoricából van a szőre), hogy :”háááát, akartunk Anyukának ajándékot csinálni, de szeeeegény gyerek olyan éhes volt, hogy leette az összes kukoricát róla ragasztóstul majdnem, úgyhogy bevittük a konyhába, és még adtunk neki enni”- pedig ugye gyümit is evett a többiekkel.
Hát, égtem mint a rongy.
Szerdán éppen ezért felügyeltem a reggelit: 20 percig evett egyedül, és még utána (szokásomtól eltérően) bohóckodtam neki, és így is belecsempésztem a szájába egy negyed zsömlét….Na, mondom, most nem szúrsz ki velem.
Elvittem ovizni, közben jöttek vissza a klímások, befejezni a melót, meg Attiláék szétdönteni a sziklakertet, meg az ajtószerelők, megnézni a nyílászárókat (a teraszra már tavaly is necces volt kimenni, és most mindent meg akarunk csináltatni), így aztán volt most is felfordulás, azért a telefon kéznél volt, hogy ha szólnak az oviból, akkor tudjak rohanni, de nem hívtak.
Délben megyek érte, hát csak néztem….rohan elém a gyerek, vadidegen ruhadarabokkal a kis testén… hámmondom, mitörtént????
Jön óvónéni, és mondja: „hát, szeeeeegény gyerek, olyan kis mohón falta az almát tízóraikor, hogy az utolsó falattal együtt minden kijött belőle, de ne aggódjon Anyuka, egyébként jól van, csak biztos nagyon éhes volt, azért evett mohón! De kimostuk a ruháját, és még jó, hogy tartunk itt vésztartalékba régi kisruhákat, de tessék legközelebb egy kis váltót is bepakolni neki, jó?”
Namost, ilyenkor az ember már magyarázkodni se tud kínjában….még szerencse, hogy azért talán nem úgy festek külsőleg, mint aki éhezteti a gyerekét….
Egyébként otthon azért lefotóztam a kölcsöngöncben (ahogy tökegyedül, fél kézzel issza az „apajé” joghurtját….mert más joghurtosat nem hajlandó…legalábbis itthon).
Ma nagy kirándulást csaptunk! (A tegnapi nap említésre méltó eseményeiről majd a következő bejegyzésben szólok).
Az apropó a Segítsüti átadása-átvétele volt, amire a belvárosban került sor. Mivel ugyan az én gyerekem általában nagyon jó gyerek, abban azért nem bízhattam, hogy a belvárosi cukrászda is olyan toleráns, mint én, meg hát nem is akartam a fegyelmezéssel az időt tölteni, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy a gyereket bevisszük Apa irodájába, ott a két titkárnő majd vigyáz rá egy órát (a fényképet elnézve a gyerek irigylésre méltó helyzetben volt, szerintem a 18. szülinapjára is ilyen felügyeletet fog kérni ajándékba), mi meg elugrottunk Tamással talizni Ízbolygóval. Némi (negyedórás) parkolóhely keresés után siettünk a cukrászdához, (ami előtt természetesen volt 3 szabad parkoló, de ebben ugyebár reménykedni sem mertünk), ahol Ízbolygó már várt minket. A tervezett fél órás taliból kerekedett egy jó másfél órás beszélgetés (nem csak sütés-főzés, és igenis, Tamás is szóhoz jutott!!!!), ami sz’tem, ha nem vagyunk mindannyian időhöz kötve, még nyúlt is volna tovább, de így is nagyon-nagyon jól éreztük magunkat!
Kaptunk egy nagy (sk!!!! Az ilyet nagyon szeretem…) dobozt, benne nem csak a beígért süti lapult, hanem azon kívül még 3 féle másik is…. Nem is tudtuk eldönteni, melyik ízlik a legjobban…. Ja, és nem mellesleg, Ízbolygó mintha kitalálta volna a mostani mániámat, beletett egy nagy üveg házi készítésű karamellszószt is….. ajjaj…nem baj, majd szoptatás után letornázom ;-)
Szóval, köszönjük szépen még egyszer, és reméljük, lesz még majd hasonló kezdeményezés!!!!!
Miután búcsút vettünk egymástól, visszamentünk az irodába a gyerekért, Apa ment tárgyalni, útközben kirakott minket a Nyugatinál, és jelentem, egész hazáig az én gyerekem TÖKÉLETESEN viselkedett, élvezte az utazást, előre köszönt az összes kallernak, úgyhogy nagyon meg vagyok vele elégedve (pedig az alvása majdnem 2 órát csúszott, amitől általában már nem beszámítható) .
Este meg én még elmentem egy lakógyűlésre, és csak fél tízkor estem haza....
Ezen a hétvégén csak néha élvezhettük Apa társaságát, de azt legalább kihasználtuk rendesen. Mivel már kora reggel nagyon jó idő volt, megejtettük az első „reggeli a szabadban” című programunkat, amit szerintem a legjobban Apa élvezett. Sütött a nap, és szinte hihetetlen volt, hogy 2 hete még majd megfagytunk. Esküszöm, az embernek még az étvágya is jobb! Reggeli után közösen megnéztük a Forma1 aznapi időmérő edzését, utána sajna Apának el kellett mennie egy kicsit dolgozni, de megígérte, hogy siet haza, úgyhogy azt a taktikát követtem, hogy gyakorlatilag átaludtam azt az időt, amíg nem volt otthon. Amikor hazaért, kimentünk a kertbe, és a füvön olvasgattunk…nagyon jó volt! Ma meg már reggel dolgoznia kellett menni, de most nem maradtunk egyedül, ugyanis jötta Bóbita meg a Ricsi, és négyen együtt elmentünk egy nagy fagyizásra, aholis kaptam EGY EGÉSZ GOMBÓC fagyit, SAJÁT TÖLCSÉRBEN!!! Ééééééés…úgy tudtam megenni, hogy tényleg csak egy 2 cm-es kis foltocska lett a pólómon (na jó, ketttő, de annyi kell is, mert jelzi, hogy ennyi éves vagyok ;-) ). Anya rettentő büszke volt rám, csinált egy csomó fotót. Miután a fagyi elfogyott, még kicsit játszottam a Bóbival a cuki kertjében, aztán hazamentünk, és kollektíve eldobtuk magunkat egy kis délutáni szuszkára. Mire felkeltünk, épp jött Apa is haza, és Ricsivel megnézték a Forma1-et, mi meg hogy ne zavarjunk, Anyával meg Bobóval elmentünk egy jó nagy sétára. Útközben vettünk dinnyét (ez az előnye annak, ha az ember tesót vár, hónapokkal előbb kóstolhat meg bizonyos dolgokat, mint mások, merthogy az anyja mondhatja, hogy „de hát úgy megkívántam!”…nem mellesleg nekem egsy csöppöt sem ízlett…), meg epret, otthon meg begyümiztünk. Kár, hogy a Bobóék nem tudtak vacsira is maradni, de hát dolguk volt. Asszem azért az elmondható, hogy nagyon jól sikerült az első „nyári” hétvégénk!
Időközben átálltunk a nyári időszámításra, ami nálunk hálistennek eléggé zökkenőmentesen zajlott, igaz, mi is bevezettük hozzá a saját időszámításunkat, miszerint nem fél hétkor, hanem csak hétkor megyek fürdeni, vagy csak negyed nyolckor (amikor már nem bírnak velem). Már régóta rendszeresen Apa fürdet, addig Anya megterít, meg ilyesmi, és most már minden nap együtt vacsizunk, jó sokáig, így a mostani idő szerint csak olyan nyolc-negyed kilenc körül megyek aludni… Viszont ugye mivel jó idő van, még ilyenkor is nyitva van a teraszajtó, így új rítus alakult ki a lefekvés előtt, történetesen az, hogy suttyomban kilógok a kertbe, és megnézem a holdat, meg a csillagokat. Borzasztóan tetszenek, alig lehet berángatni! Esküszöm, jobban tetszik, mint a vakondos mese… Apa meg is ígérte, hogy amint egy kicsit nagyobb leszek, majd a szupi távcsövével együtt kémleljük az eget, és akkor még több látszik majd a most még nagyon aprónak tűnő „csijja”gokból. És még azt akarom elmesélni, hogy ma 00.01kor lezárult a Segítsüti akció, és büszkén jelentem, hogy mi nyertük meg az egyik kedvenc gasztrobloggerünk sütijét, amire egyrészt büszkék vagyunk, másrészt meg éhesek. A küzdelem egyébként igazán kiélezett volt, az utolsó másodpercben dőlt el (másnap meg Anya dőlt el az álmosságtól, merthogy éjfélig résen kellett lennie…), és végül megszavaztuk a másik versenyzővel, hogy szegény Ízbolygó 2 tepsinyi sütit lesz kénytelen legyártani…de szerintem Ő sem bánja, mert a cél nemes… Reméljük, hogy a Lea Otthon jó hasznát veszi majd a pénzen vett dolgoknak, és őszintén kívánunk az Otthon minden lakójának boldogabb életet…
Annyira élvezem,hogy végre jó idő van, hogy azt el sem lehet mondani! Tegnap is, délelőtt ugyebár ovi, ahol megint nagyon jól viselkedtem persze (mondta is Anyának az óvónéni, hogy a jövő héten már nem kell, hogy 11re visszajöjjön, elég, ha háromnegyed 12kor értem jön), utána hazasétáltunk úgy ebédeltem, mint egy kocsis, aztán aludtam egy órát, utána fél négytől egész fél hétig kint voltam - először a kutyával játszottam a kertben, aztán némi arc-kézmosás, pólócsere után elsétáltunk Apa elé, majd utána meg megint együtt kupászoltunk kint majdnem este hétig… sokkal jobb így, mint bezárva lenni!!!
Ma meg angolra mentünk délelőtt, oda is gyalog (márpersze Lucáékig elvitt minket Apa, onnan sétáltunk), és angol után meg ELMENTÜNK FAGYIZNI!!! Útközben Anya kapott némi ízelítőt abból, hogy lehet-e egyszerre kettő gyerek kezét fogni, pláne, ha mindegyik „ededüj” akar menni, de most még elég jót röhögtek rajta a Gabival, hogy nem, ez nem biztos, hogy menni fog… de a fagyizás, az ment csont nélkül! Először csak úgy ettük, hogy a saját tölcsérünk szélére kaptunk egy kis fagyit, de aztán amikor már Anya tölcsérében kevés volt, megkaphattam az egészet… Ti is tudjátok, hogy nem vagyok oda az édességekért, de asszem a fagyi tuti kivétel lesz! Ez aztán jöhet majd csőstül! Anya meg is fogadta, hogy legközelebb saját gombócot kapok, mint a nagyok… remélem, nemsokára erre járunk megint…
