Hiába tudtam már hétfőn hazamenni, igazából én is csak szerda körül tértem magamhoz, és bár nagyon fura volt, hogy a Dávid nem volt otthon, de azért egy kicsit jó is volt egy kis csend, meg egy kis nyugi. Arról nem is beszélve, hogy minden nap beszéltünk persze telefonon a Nagyival, és elmesélte, hogy miket is csinálnak. Persze voltak fagyizni, meg sétálni, de még a helyi zenebölcsit is kipróbálták! A képek tanúsága szerint ezek a zenebölcsik nagyon hasonlítanak egymáshoz, ami olyan szempontból mindenképpen jó, hogy a gyerek rögtön be tud illeszkedni (bár a Dávidnál ez egyébként is jellemző), és rögtön „otthon érzi magát”. Volt nagy locsolászás is a kertben, meg azt is mondták, hogy eszik, mint egy kubikos, úgyhogy tényleg nem lehetett oka panaszra. Én meg legalább egy kicsit tudtam tanulni, meg megnézhettem végre 2 évad Jóbarátokat a szülinapi ajándékomból, mert ahhoz azóta alig tudtam hozzájutni… De azért minden este megbeszéltük az apjával, hogy „ilyen hosszú időre máskor nem adjuk oda…”. Bizony, gondolom másnál is van ez így: amikor a gyerek otthon van, és van egy rosszabb napja, akkor azért csábító a gondolat, hogy pár napig csend legyen, és nyugi, és kettesben elköltött vacsik… amikor meg nincs otthon, akkor meg csak néz egymásra a két szülő, és nem érti, mi a baja…nem egyszerű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése