Én mondtam Zsozsinak, hogy tuti, hogy meg fogom írni én is a szülését a saját blogunkra (pláne, hogy nem biztos még, hogy nekik is lesz sajátjuk, legalábbis addig nem, amíg úgy igazán bele nem jönnek otthon a dolgokba…), legfeljebb majd utólag lektorálja kicsit.
Szóóóóóóval, az úgy volt, hogy tegnap este, miután kijöttünk a színházból, én még azért a biztonság kedvéért felhívtam a Fecót, hogy nincs-e esetleg valami változás, mondta, hogy pár perce beszélt Zsozsival, és persze csak a néma csend, úgyhogy most először hetek óta nem is vittem be a hálóba a telefonomat, merthogy gondoltam, inkább jól feltöltöm éjjel, merthogy reggel megyek angolra, és akkor jó, ha fullon van nálam, hátha mégis születik egy babec….
Na, reggel negyed hétkor arra riadtam, hogy mintha csörögne kint a telefon. Mint a hülye rohantam ki, de hát addigra elhallgatott persze…látom ám, hogy a Zsófi hívott, de mire lenyomtam volna a zöld gombot, hogy visszahívjam, addigra már újra csörgetett… hát, nem is mertem elhinni. Felvettem, mondta is rögtön, hogy „na, indulhattok!”, hú, mondom, mi van? Mondja, hogy éjjel három óta fájogat, egyre erősebben, bár a nővérkék szerint „ez még nem az igazi”, de szerinte igen… Mivel 2 percenként elhallgatott, mondtam, hogy nagyon sietünk. Felkeltettem Tamást, és háromnegyed 8-kor beléphettem Kecsón a kórházba. Szegény Tamástól ez a hősiessége egyik mintapéldája, aki ismeri, az tudja, hogy 8 előtt felkelni neki maga a halál, de becsületére legyen mondva, hogy csak egyszer mondta, hogy ha már eddig elvolt bent a Boti, akkor akár még egy órát várhatott volna… de szerintem eztezt már ő sem gondolta komolyan. Amint odaértünk a kórházhoz, Ő már fordult is vissza, én meg téptem fel a negyedikre, még jó, hogy emlékeztem, hogy ott van a szülőszoba, mert a liftes bácsi csak helyettesített, és nagyon bizonytalannak tűnt. Azt, hogy honnan helyezték át ide, már meg sem mertem kérdezni, féltem, hogy kiderül, hogy valóban a másik épületben dolgozik már 10 éve, de erről az épületről fogalma sincs….ugyanis az pikkpakk kiderült, hogy már 3 napja van itt, de tényleg nem tudta még, hogy melyik emeleten mi van!!!!! Hozzátenném, hogy összesen 5 emelet van… én most voltam ott harmadszorra, de már köptem, ugyanis: 1 em: nőgyógyászat, 2 em. nőgyógyászat, 3 em. babaszoba-gyerekágy, 4.em. szülészet, 5. em. műtők…marha bonyis… na mindegy, ideges is voltam nyilván, de kínomban már csak röhögtem.
Szóval a negyediken kiestem a liftből, nézem, sehol senki. Hívom Fecót, nem veszi fel. Hívom Zsófit, ő se. Gondoltam, lesz ami lesz, bementem az üvegajtón a „zárt részre” (pocakomat jól előretolva, az mindig hatásos), ott egy kispapa pakolt valami szekrénybe, de mire elmakogtam volna a kérdésemet, felbukkant egy nővér, de neki is csak köszönni tudtam, mert a szemközti ajtón kijött a Fecó. Mondta, hogy a Zsozsi bent van, már eléggé odavan szegény, a nővér közbeszólt, hogy felváltva lehet bemenni majd. Fecó bement szólni Zsozsinak, hogy akkor egy kicsit bemegyek én, majd kijött, átadta a köpenyét, meg a cipővédőjét (fő a tisztaság), mondta, hogy a Zsó azt üzeni, hogy ne nagyon várjam, hogy fogunk tudni beszélni, mert az már nem megy neki, mondtam, hogy már én is csináltam hasonlót, tudom, hogy van ez…Hát, tényleg, szegénynek már elég erős fájásai voltak (ekkor volt 8 óra pont), vagy a harmadik után jutottunk el oda, hogy akkor tényleg jó lenne, ha megtörölgetném egy kicsit vizes gézzel a száját. Akartam kérni egy kis gézt, erre nekemesett az egyik nővérke (3an ületek a szomszéd szobában, ajtó nem volt a kettő között), hogy „jó lenne, ha nem mászkálnának ennyien, mert sokan vannak amúgy is, erre nincs idő... mondom, basszus, ad1: három hónappal ezelőtt, amikor voltak itt szülőszoba nézőben, akkor ők mondták, hogy kettő ember lehet itt, ad2: inkább gézt adjon vizesen, mert szegény lánynak már tök cserepes a szája… Mindezt persze nem a legkedvesebb hangomon… én nem értem, hogy miért ez a hatásos mindig, egyből visszafogta magát, mondta, hogy okéoké, de egyszerre egy legyen bent, mondom, amint látja már csak én vagyok, a Fecó kiment, nem vagyunk hülyék… na, erre hozott gézt, és valami csoda folytán 3 perc múlva négyen voltak a Zsó ágyánál, és nézték meg az NSTs szalagot, majd közölték, hogy„hú, szegénynek már tényleg nagyon erősek a fájásai”…ehh, gondolták, viccből fetreng? Mindegy, onnantól már rendben voltunk, tök kedvesek voltak a továbbiakban.
Zsó mondta, hogy már eléggé nyomáskényszere is van, a szülésznő megnézte, mondta, hogy már majdnem 3 ujjnyi, innentől legalább tudtam a fülébe mondogatni, hogy már több mint a fele megvan. Amikor levegőt kapott, mondta, hogy szóljak a Fecónak, hogy lehet, hogy tényleg jobb lesz, ha én maradok bent, erre én is besz*#&tam, mert eddig azt hittem, hogy csak a folyosón fogok bíztatni, de gyorsan kiszaladtam, mondtam a Fecónak, hogy mizu, láttam rajta, hogy a szíve nem szakad meg, elég sápadt volt, látszott rajta, hogy nagyon sajnálja a Zsozsit, mondta, hogy OK, leül kint, szóljak, ha van valami. Visszamentem, tovább törölgettem a Zsó száját a vizessel(ehhe, stikában, amikor kimentem, öntöttem rá citromos ízű hideg ásványvizet, nem tudom, hogy neki feltűnt-e a különbség, el is felejtettem megkérdezni) a fájások közt, alattuk meg az Ő kérésére a fülébe mondogattam, hogy „szuszog, szuszog”, meg néha szorongattam a kezét…vagy Ő az enyémet, azt már nem is tudom. Szerintem én is az övét már, úgy szerettem volna segíteni. Naszóval, fél kilenckor (ja, el is felejtettem mondani, hogy egy gramm oxitocint nem kapott, ekkor már azért áldottam a dokiját magamban, hogy a „természetesség” híve, mert így legalább azzal nem piszkálták) megint megnézte a szülésznő, és közölte, hogy 4 ujjnyi…és erre még ő maga is meglepődött, hogy így belehúzott a Zsó! Én meg majdnem ugráltam örömömben, és csak azt hajtogattam a fülébe, hogy mindjártmegleszmárnemsokvanvisszadeügyivagyhúha” meg hasonló baromságokat. Szegénynek szerintem már nem nagyon jutott el az agyáig, nagyon erős fájásai voltak már, ömlött róla a víz, meg minden, gyakorlatilag alig voltak szünetek….marhára sajnáltam, de legalább már sejtettem, hogy nem lesz baj. Mondták, hogy tuti, hogy délelőtt meglesz, de én a Zsónak azt sutyorogtam, hogy sztem annál sokkal-sokkal hamarabb, merthogy én ugyebár nem szültem természetes úton, így csak a fejszámolásra hagyatkoztam, ami szerint ha az utóbbi negyedóra egy ujjnyit jelentett, akkor a következő mééér is ne lenne meg negyedóra alatt szintén…. Valahogy bitos voltam benne, hogy nem lesz fennakadás, és csak bíztattam a Zsót, hogy rekordot fog dönteni, meg hasonló marhaságok.
Háromnegyed kilenckor az újabb vizsgálatnál már majdnem 5 ujjnyi volt, na, akkor már Ő is kezdett bizakodni, aztán nekünk lett igazunk, mert 9.15kor Botond végre megszületett!!!
Hát, hirtelen azt se tudtuk, hogy örüljünk, amikor odarakták a Zsófira, akkor majdnem elfelejtettem fotózni a nagy izgalomban, majd amikor elvitték rendberakni, gyorsan kirohantam a Fecónak szólni, hogy megvan. Még Ő is meglepődött a gyorsaságon, szerintem hosszabb várakozásra rendezkedett be, de nagyon-nagyon örült. Mondtam, hogy most már csak akkor jöjjön be, ha már a Zsó is okés, és visszahúztam. Hozták tisztán a Botit, a Zsó mondta, hogy Ő még kér pár percet, mert fél, hogy elejti, így a kezembe nyomták… hát, nagyon ari volt!!! Zsófinak leesett, hogy a Fecónak meg kéne mutatni, a szülésznő mondta, hogy nyitja az ajtót, így gyorsan kivittem az Apához, a gyerek meg csak pislogott rá, a Fecó meg vissza, hogy milyen picike… aranyosak voltak nagyon. Na aztán amint a Zsót összestoppolta a doki, áttolták az őrzőbe, bejött Fecó is, én esküszömki akartam menni, hogy legyenek hármasban, de aztán elfotóztuk az időt, meg dumálgattunk, meg örültünk, meg minden… aztán hogy humor nélkül ne maradjunk, kiderült a két órás megfigyelés után (ami csak fél órának tűnt, olyan jól elvoltunk), hogy ha a Zsó rooming-inn-be akar menni, akkor még másfél órát ott kell maradnia az őrzőben, a nővér meg megsajnálta, és odahozta az ebédjét… Csóri Zsófi már nagyon éhes is volt, úgyhogy a hellyel mit sem törődve nekiállt, a Fecó alig ért vissza az evőeszközzel, ami nem volt nagy baj, merthogy szilvalekváros nudli volt…és elég guszta…és én se reggeliztem sokat…és a Zsófi tuszkolta… így én is csipegettem párat… szerintem mi voltunk az első emberek, akik családilag kajáltak a szülőszoba melletti örzőben :)
És mivel 1-kor tényleg lekerülhetett a Zsó az osztályra, és ott úgy van a rendszer, hogy a szobába látogató már be se mehet, én a háromnegyed négyes vonattal már jöttem is vissza Pestre….Na, ezt sem gondoltam volna, amikor egymilliószor megbeszéltük, hogy mi hogy lesz….
Mindenesetre nagyon örülök, hogy ott lehettem, így aztán nekem is van valamennyire „igazi” szülésélményem is, nem csak császár…
Isten hozott, Boti!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése