Nos, Gábor hivatalosan is elkezdte a bölcsit. Dávid már ugye egy hete be van sózva, alig várta ezt a napot… Ma is, mint két hete minden reggel, megkérdezte, hogy akkor most Gábor már jön velünk? És ma végre azt felelhettem, hogy igen…majd bementem a fürdőbe arcot mosni hideg vízzel (igen, közben kicsit könnyeztem…de ez a hideg víztől azonnal elmúlt).. Aki ismer, az tudja, hogy általában én nem csinálok nagy lelki meghalást, ha a gyerekemet másokra kell bízni egy időre, sőt… nem vagyok hős anya, aki el sem engedi egyetlen (illetőleg kettő) magzatát a teste mellől, amíg az le nem érettségizik… soha nem volt célom hat éves koráig szoptatni a gyereket, és amikor D. öt hónapos, G. meg hat hónapos korában egyszer csak feladta a szopit, akkor sem forgattam magam ezen egy percig sem. Mikor D. elkezdte az ovit, korán, két és fél évesen, szinte megkönnyebbültem… Oké, mentségemre szóljon, hogy G. akkor egy hónapos volt, és ésszel is tudtam, hogy itthon tuti nem tudnék annyi figyelmet fordítani a nagyobbikra, amennyit addig kapott, hiszen itt van egy csecsemő, és jobb lesz neki az oviban, ahol egész nap őt nyüsztetik… és nem is volt gond, soha nem volt cirkusz, első perctől kezdve örömmel jár az oviba, imádja, mostanság már efektíve nem is akar ugye hazajönni, mert „még játszani akarok egy kicsit, anyuka…”.
És (tudom, éssel nem kezdünk mondatot, de a zaklatott lelkiállapot miatt nem megy máshogy, mint kapkolódva) most is tudom, hogy Gábor is imáédni fogja az új szitut, hiszen látom, hogy kell neki a társaság, még tán jobban, mint Dájínak annakidején, hiszen születése óta tudja, hogy mennyivel érdekesebb az élet, ha vannak más gyerekek is a közelben (délutánonként ugye D, néha unokatesók, és higgyétek el, az utóbbi időben, ha délután mondom Gábornak, hogy „gyere, indulunk Dávidért”, boldogan sikoltva rohan a cipős szekrényhez, felkapaszkodik, és megpróbálja a lábára ügyeskedni a kiscsizmát… mert addigra már tényleg alig várja, hogy a kis pajtija hazaérjen.).
Szóval aggyal én ezt nagyon jól tudom, valamint azt is, hogy nagy látványos „nem akarok itt maradni, haza akarok menni az anyukámmal” jelenetre sem kell számítanom, nincs okom izgulni… ennek ellenére nem tudom másnak betudni az elmúlt éjszakámat, amikor is 38,5 fokos lázzal ébredtem éjjel fél kettőkor (miután persze az ovikezdéssel álmodtam), és nem is tudtam visszaaludni, mert rájöttem, hogy mégiscsak izgulok, ám hajnalra frankón még egyszer végigmagyaráztam magamnak a fentebb leírtakat, és gyógyszer-hűtőfürdő-borogatás-éjfélkor a kertben leszedett macskagyökér nélkül elmúlt a lázam…. És semmi nem maradt, nem fáj semmim, még csak hőemelkedésem sincs…mégiscsak lakik bennem egy paraanya valahol mélyen…
Naszóval: mind a két gyereket összeraktam, elindultunk, ott gond nélkül ment a vetkőztetés, majd először ugye mind a kettőt beküldtem Dávid csoportjába (ott van a gyülekező, és G. úgy vonult be Dájí kezét fogva, mint a pinty), majd mialatt pakolásztam, össze is jött annyi gyerek, hogy a bölcsisek átvonulhattak a saját óvó nénijükkel a saját szobájukba… G. olyan természetesen fogta Melinda kezét, és úgy vonult be a termükbe, mint aki előző életében ott lakott… utána kiválasztottuk a jelét (teknős lett… nyugi, nagyon édes teknős…), majd befutott Kriszta (a fő óvónénije), akivel megbeszéltük, hogy jobb lenne, ha a gyerek már nem is látna engem többet, csak délben, és lévén, hogy 2 perc alatt itt vagyok, menjek csak haza nyugodtan… így tettem. Itthon nekiestem a kisfürdőszoba fugáinak a gőzös tisztítóval, közben a telefont a melltartómba rejtettem, mert mondom ott tuti megérzem, ha rezeg… jóvanna…
De nem hívtak… délre mentem, és átvettem a kis bölcsist, aki addigra ugyan olyan fáradt volt, hogy el is sírta magát, amikor meglátott, de különben azt mondta Kriszta, hogy tényleg nem volt gond vele… kicsit még nehezen bírta a sétát, de majd belejön (persze, hát én eddig ugye kocsiban tologattam, tényleg nem tudtam Neki edzést tartani, merthogy állandóan sár volt…).
Hazahoztam, lefektettem, el is aludt egy perc alatt… és itt jött még a mély víz, ugyanis nekem ma dokihoz is kellett mennem, utána meg főzőórám volt. A főzőórát már egy hónappal ezelőtt lefoglaltam, amikor még nem sejthettem, hogy G. pont ezen a napon debütál az oviban, lemondani nem akartam (Segal Viktort?????), a dokihoz is muszáj volt elmenni, úgyhogy egy hete lepacsiztam Tündivel, hogy kettőre jön, és amikor G. ébred, akkor már ő lesz majd vele… szegény gyerekem, nem elég, hogy délelőtt ovi, alvás után se az anyja megy be… de gondoltam, majd legfeljebb 18 év múlva lesz mit elmesélnie a pszichológusának. (Tudja, doki, asszem, azon a napon ingott meg a hitem….).
Úgyhogy miután kettőkor befutott Tündi, én le is koccoltam itthonról… és nem, nem hívogattam a Tündit, hogy hogy ébredt a babec (na, erről kell még leszoknom, nem babec már), doki után csak Tamást hívtam, hogy akkor ugye viszi haza Dájít, majd még egy telefont megeresztettem a főzés előtt, hogy minden okés volt-e… miután megnyugtatott, tudtam, hogy nem okoztam maradandó károkat… és olyan jól éreztem magam főzés közben, hogy ihaj… a mázsás kőnek nyoma se, itt az új élet, hallelúja!!!!
Ja, és ami még nagyon jó volt: a főzőóra elején még virágot is kaptam Timitől, a holnaputáni szülinapomra való tekintettel…meg is hatódtam rendesen…
Most kéne jönnie egy beszámolónak a főzögetésről, de asszem, majd megint összevonom a következőkkel, mert így sincs szerintem ember, aki ezt végigolvassa, és annál azért sokkal jobb volt az óra, mint hogy idezsufizzak róla öt mondatot…
