A lufik támadása

Hát, a hétvége megint nem tartogatott (hála istennek, teszem hozzá) túl nagy meglepetéseket, egyszerűen csak jól elvoltunk. Jaj! Hát hogy is mondhatok ilyet!!! Hát elindult a Forma1 idény! Hú! Jól van, nem gúnyolódok, sokan szeretik, nálunk T. mellett már tuti, hogy van még egy rajongó. Dájí természetesen. Olyan kis lelkesen nézte az apjával az edzést, hogy csak na, bár sajna magát a versenyt már egy kicsit hosszúnak, és unalmasnak találta, azalatt inkább szétverte a lakást… mondjuk nem bánnám, ha tényleg annyira beleszeretne az F1be, hogy a verseny alatt elég lenne csak G-re koncentrálnom, hogy ne zavarja őket…

Egyébiránt mint minden hétvégének, fénypontja azért ennek is volt: mégpedig amikor leszedtem a galériáról a szülinapról még megmaradt lufikat. Direkt hétvégén akartam, eddig ugyanis D. meglehetősen szeretett lufikat kidurrantani, most fogtam az egész nagy csokrot, és kivittem a kertbe…

Mind a két gyerek roppant lelkesen megragadott egy husángot, és jó nagyot rásózva kidurrantott egy-egy lufit. Már épp kezdtem aggódni, hogy amikor már majd kevesebb lufi lesz, akkor netán a pukkantási jogért először majd egymást verik fejbe a husánggal, de hálistennek D. úgy döntött, hogy ő fél a pukkanástól, úgyhogy az egész meló Gáborra maradt. Ő nagy lelkesen agyon is vert vagy 3 lufit, majd jött a gebasz: a husángja beleakadt az összegubancolódott szalagokba. Először csak rángatta, majd elkezdett hátrálni, odaoldalazott Dájíhoz, hogy ugyan, szabadítsa meg ezektől… mikor rájött, hogy ez sem járható út, mert a tesó nem nagyon töri magát azon, hogy kiszabadítsa (és az anyja is csak kattintgat, ahelyett, hogy segítene), először csak megpróbált simán elmenni a helyszínről… majd amikor a lufik nem tágítottak, egyre elszántabban küzdött… csuda jelenet volt! A végén csak négykézláb sikerült kimásznia a lufik szerető öleléséből, ott is hagyta őket nyomban… és ment hisztizni a hintához, hogy rakjam bele, és löködjem. Hintáztattam is vagy fél órán keresztül, közben a lufik bágyadtan lengtek a szélben….