G. gyorsan tanul

Azt nem lehet mondani, hogy Dávid tanításai terméketlen talajra hullanának Gábornál…

Míg kikísértem tamást, a kisbabát hagytam cserkelni, és mire mentem be a hálóba, hogy megcsináljam az ágyat, Ő már vígan a Dávid által múltkor kitalált „pakoljuk ki Apa szekrényét” című játékot játszotta…nem mondom, fejlődik…

Mozgalmas délután

Mivel D. az elmúlt pár napban többször volt „kutyafája” (ezt mondjuk rá, ha rossz, valamiért ez jobban hat, mintha csak „rossz” lenne… a kutyafája az sértés számára, bántja, jobban visszafogja magát (általában) ha ezt hallja), gondoltam, lehet, hogy simán csak az a baja, hogy kicsit többet foglalkoztam most Gáborral a betegsége miatt, mint ővele… így aztán, mikor T. szólt, hogy ma időben haza fog érni, elhatároztam, hogy egyedül megyek érte az oviba, meg is beszéltem Katával, hogy csapunk egy közös-nyugis fagyizást, T. addig itthon marad a kisbabával, és füvet nyír (a mostani pech-szériánkhoz hozzátartozik, hogy a fűnyíró kilehelte közben a lelkét…). Aztán ötkor egy spontán ötlettel nem a közeli fagyizóba sétáltunk, hanem elmentünk egy messzebbi helyre Katáékkal kocsival, ami mellett van egy játszótér, Márkóék is ott csatlakoztak hozzánk, úgyhogy volt nagy öröm. Mindenki kapott fagyit, aztán szabadjára engedtük őket a játszótéren, had őrüljenek meg. Közben még vonatot is lehetett nézni, és akadt kölcsönkérhető markoló is, ami miatt aztán D. alig akart hazaindulni…Végül azzal sikerült meggyőzni, hogy ha most szépen hazajön, akkor csütörtökön eljönnek majd a többiek mihozzánk pancsolni. Itthon még volt egy naaagy fürdés: érdemes megfigyelni, hogy amíg a kisbaba is a kádban volt, addig D. milyen „kulturáltan szórakozott”, majd amikor G-t kivettem, jöhetett a habos őrület… mindenesetre a sok mozgás rajta is nyomokat hagyott: mikor kilenckor bementem hozzá, hogy ellenőrizzem, valóban alszik-e, a következő látvány fogadott:

G. gyógyul

Ma végre kicsit már jobb idő volt, így aztán elég sokat voltunk a kertben, és vagy ennek köszönhetően, vagy a gyógyszer hat ennyire gyorsan, Gábor így aludt el… Szájában az üveg… Nem is gondoltam, higy egy ilyen látvány ennyire boldoggá tud tenni… Hallelúja.

G. megpenészedik

Hát, volt már jobb hétvégénk is…Nem akarom nagyon ragozni, de bátran mondhatom, hogy kikattantam rendesen… Szegény kisbaba elég ramatyul volt, péntek éjjel sokszor volt fent, de fél egyre sikerült stabilan visszaaltatni, majd szombaton úgy tűnt, hogy kicsit jobban van, és épp nem is esett, így délelőtt sétáltam velük egy nagyot, de aztán a délután az totál agyhalál volt: kint esett, így kimenni nem lehetett, D. játszott volna, amiben G. most nem igazán volt partner, én próbáltam mindkettővel foglalkozni, de amelyikre épp nem fordítottam elég figyelmet, az sírt… azt hittem, sose lesz vége a napnak…Ráadásul G. egész nap alig evett és ivott, amint közel került a szájához a cumisüveg, rögtön sírt… Aztán amikor lefektettem őket, nem győztem hálát adni az égnek, de ez sem tartott sokáig, mert 11 tájban G. felébredt, és gyakorlatilag fél kettőig csak kézben volt hajlandó csendben lenni…és mivel nem akartam, hogy D. felébredjen, hurcolásztam… a cumisüveget továbbra sem volt hajlandó elfogadni, így kiskanállal itattam, gondoltam, frankó, hogy még a fogai is most indultak be… Még jó, hogy legalább fél kettőre elaludt, így elájulhattam én is (bár fél háromkor Dávid csatlakozott hozzám a nagy ágyba, de már erőm sem volt vitázni vele, megfogtam a kezét, oszt’ szusz). Ma reggel valamivel jobban volt megint, de enni-inni továbbra is kanállal (közben Dávid hálistennek ráfagyott a Micimackóra, legalább Ő nyugiban volt)… Ebéd után befutott Tamás, aki nem örült a fejleményeknek, és miután láttuk, hogy a baba nem igazán van jól, kihívtam a gyerekorvost (már előre megbeszéltem vele, hogy ha nagy a gáz, akkor vasárnap délután ki tud jönni, itthon lesz), jött is, és megállapította, hogy az enyhe vírusos fertőzés mellett szájpenésze alakult ki Gábornak… na, ettől kész lettem… tudom én, hogy nem azért lesz „penészes” a kölök, mert nem tartok tisztaságot, de akkor is ilyen érzése van az embernek… Tamás elrohant a felírt gyógyszikat kiváltani, és nekiláttunk ecsetelgetni a babát, meg kapott Cataflam cseppet, amitől legalább annyit javult, hogy a vacsit már üvegből tudta fogyasztani… De azért pár kép készült hétvégén: az egyik azt a nyugis húsz percet követően, amikor én a konyhát pakoltam, és közben Gábor és Dávid hátul a szobáknál mókoltak…és mikor mentem hátra megnézni, hogy mivel szórakoznak, láttam, hogy a játék Gábor öltöztetése. Úgy nézett ki szegény, mint egy kis ET., de nagyon nem zavarta, így én is röhögtem egy jót rajta… egész addig, amíg eszembe nem jutott, hogy hát milyen cuccokat aggat rá Dájí… először azt hittem, hogy az apja szennyestartójából szedte ki a dolgokat, de aztán rájöttem, hogy hát én mindent kimostam… bementem a hálóba, és akkor kiderült, hogy D. kinyitotta az apja szekrényét, és onnan cibálta elő a tiszta cuccokat (persze G. közben mindent összenyálzott, így aztán minden mehetett a mosásba… de 20 perc nyugiért ez nem tűnt nagy árnak…). A másik képkockán az látható, hogy D. tejbegrízt kért és kapott vacsira, én meg, miközben evett, gondoltam nyugodtan pisilhetek egyet… mire visszajöttem, csóró Gábor feje így nézett ki…. Tudom, hogy bunkóság ilyet mondani, de nem bánom, hogy holnaptól ovi….

Törvényszerű...

Hát ezt előre lehetett sejteni. Tamás ugye ma utazott el az évi szokásos háromnapos kanbulira, és mit tesz isten, a kisbaba a délutáni alvásból 38,5 fokos lázzal ébredt… én ebben annyira biztos voltam, hogy így lesz, hogy még csak meg sem lepődtem igazán…

Felhívtam a dokit, és abban maradtunk, hogy most lázcsillapítás, és holnap délelőtt beszélünk telefonon, hogy hogyan tovább… A kúp levitte a lázát, a sétát az oviba és a fagyizóba örömmel fogadta, csak kornyadt volt, amikor hazaértünk, akkor máég játszott is kicsit Dáviddal (aki persze egyfolytában az apját kereste), majd fürdetés, vacsi, elaludtak…

Nem lesz rövid hétvége…

Anyu buszmegállója

A mai nap híre: Anyu megölelgethetett egy buszmegállót.

És ez nem vicc.
Amikor úgy döntöttek annó vagy 5 évvel ezelőtt, hogy építkeznek, és Anyu kiszúrta Ballószögön az „új osztást” (ami a falu szélén levő szántó felparcellázásából lett), a helyi polgármester égre-földre esküdözött, hogy amellett fog menni az új út, arra jár majd a busz, közel lesz a kiszemelt telekhez a megálló (Anyunak fájós a lába nagyon, és neki 10-20 méter már kész kín tud lenni, és az akkori megálló cca. 500 méterre volt). Anyu boldog volt, a ház felépült, az őt meg nem készült az istennek se…. Ha az ember hozzájuk akart menni, az felért egy vesekő-kezeléssel, tuti kirázódott belőled minden…
Eltelt egy év, majd mégegy, út sehol, beton sehol, nemhogy buszmegálló…
Anyu gyalogolt hősiesen (Ő kardoskodott a telek mellett a legjobban), bár, az esetek 90 százalékában Apu hurcolászta kocsival, de a maradék 10% az nem volt neki kellemes.
Újabb évek teltek, sehol semmi…nade…egy hónapja…felbukkantak az első gépek…
Ma hívom Anyut (már egy hete nem beszéltünk, ritkán marad ki ennyi), hát extázisban meséli, hogy képzeljem, van beton!!!! Meg buszmegálló! Nem érdekelte a fájós lába, ahelyett, hogy egyből hazament volna, elment megnézni! És lőn! Ott van!!!! És képzeljem, Ő majdnem minden nap elmegy arra, és köszön a munkásoknak … azok először nyilván meglepődtek, de sztem azóta Anyut valami ellenőrnek hiszik, aki minden nap megy nézni, hogy mennyit is haladtak, és visszaköszönnek. Sőt, tegnap óta előre.
Szóval így. Szerintem ember még így nem örült buszmegállónak…alig várom, hogy legyen fotóm róla :)

Zokni nélkül...

Minekutána tegnap letudtuk D. egyik legsüsübb napját/délutánját (egyszerűen semmi sem volt jó, valószínűleg fáradt volt, egyfolytában nyígott, majd egy kevéssé sikeres vacsi után fél nyolckor leraktuk, és nyolckor már aludt is) ma nem is számítottam semmi jóra. Ámde amikor reggel Tamás már hétkor elment, meglepődve vettem tudomásul, hogy még mind a két gyerek alszik. Nyolckor azért felkeltettem Dávidot, merthogy azért oviba kéne menni, és kipihenten üdén ébredt, vidáman bemászott Gábor mellé az ágyba, viháncolt, na, mondom, még sincs minden veszve…

Na, összepakoltuk magunkat mindhárman, persze addigra nekiállt zuhogni az eső, úgyhogy felapplikáltam a babakocsira az esővédőt, merthogy miután beadtuk D-t az oviba, gondoltam Gáborral gyorsan letudjuk a boltot is, mert ha hazajövünk, nincs az az isten, hogy én ilyen időben még egyszer elinduljak. G. vihogott, rugdosta az esővédőt a vastagzoknis lábával (télen hordott legutóbb ilyet, de hát hideg van…), én meg a zuhiban leszegtem a fejem, jól arcbahúztam a kapucnit, és futás… legközelebb a boltajtóban néztem körül jobban, és akkor láttam, hogy időközben az én drága kisebbem MIND A KÉT zokniját lerugdosta (el is hagytuk persze), és az immár pucér lábát nyomogatja az esővédőnek… Egyrészt égtem, mint a rongy, mondom tuti mindenki azt hiszi majd, hogy eleve nem adtam rá a lábára semmit, de hát már nem tudtam mit csinálni, másrészt tutiziherbiztos voltam benne, hogy megfázik. De most komolyan, mit tudtam volna tenni? Rapid vásárlás, sztori leadása a mögöttem álló néninek ( aki megnyugtatott, hogy Ő 20 évig dolgozott a nem messze levő intézetben nehéz sorsú gyerekekkel, ő aztán nem lepődik meg semmin), a pénztárosnőnek (aki szintén megnyugtatott, hogy ilyen előfordul, mondta, hogy az ő fia a legtöbbször úgy nézett ki, mire a boltba értek, hogy több ízben akartak vadidegen emberek „valamit” venni annak a „szegény kisfiúnak”) majd futi haza, közben sűrű imádság, hogy hazaérjek a védőnő előtt, és az ne azt lássa, hogy én szakadó esőben, hidegben zokni nélkül sétáltatom a kölykömet…

Megszívom én ezt még, az tuti…Ja, és persze Gábor végigröhögte az egészet…

Megint majdnem vacsiztunk

Pénteken délelőtt eljött a Klári mami, hogy Tamással el tudjunk menni egy kicsit „ünnepelni” kettesben is. A vacsorát megint dobtuk mert nagyon nagy vihar közeledett, és tartottunk tőle, hogy Dávid majd megijed… Jó, oké, bevallom, elbénáztuk. Későn álltunk neki az asztalfoglalásnak, konkrétan azután hívtuk az éttermet, hogy megvettük a mozijegyet, és mivel a filmnek fél nyolckor volt vége, a fél nyolcra felajánlott asztalt nem tudtuk elfogadni… így aztán vettünk szendvicset. Így jár az, aki későn kapcsol, és az uccsó pillanatban akar népszerű helyre bejutni, és aki olyan nőt vesz el, aki döglik a moziért (meg a pattogatott kukoricáért). A Klárinak meg azért mondtuk a vihar verziót (ami egyébként annyiban volt igaz, hogy amikor a film után, kezünkben a vacsival kikanyarodtunk a parkolóházból, és megláttuk, hogy miylen felhők közelednek, egyszerre mondtuk, hogy ha most lenne is hely az étteremben, akkor is valszeg’ inkább hazamennénk, mert ez rondán néz ki…és ahogy hazaértünk, leszakadt az ég, D. persze ki is jött a szobájából, és hozzám bújva, kicsit remegve nézte az ablakból a balhét, és közben magát nyugtatta, hogy „szép vijjámok…világítanak…nem kell félni”, és miután ezt elmagyarázta magának, kicsit lazított is a szorításán, amit nem bántam, mert addigra belilult a karom…úgyhogy tényleg jobb, hogy így esett (nem az eső, hanem az eset…hehehehe)), szóval azért mondtuk csak ezt, mert már ez a harmadik alkalom volt, hogy amiatt utazott, hogy mi mehessünk enni, és ne bántsa már, hogy nem jött össze…a vihar verziót könnyebb megemészteni, mint a bénázást (különben ő is fél a vihartól, de pszt…. Viszont a film nagyon jó volt. Az Ilyen a formám-at néztük meg, és persze mivel szülés-gyerekek volt a téma, külön is érintett, de amúgy is egy szórakoztató kis film…jókat röhögtünk, megettünk egy halom csipszet, meg kukoricát, fogtuk egymás kezét…bánja a fene a proccos vacsit… Ja és a képek: a mama összerendezte a kölköket, legyen már szép közös fotó…lett is, valamint elvitte vasárnap Dávidot az Europarkba (mert máshová ebben a szutyadék időben nem lehet menni) „vezetni”… éles szeműek megfigyelhetik az autó és D. pólója közt az összefüggést… így mennek ferrárit vezetni a menő kiccsávók… az a koncentrálás az arcán, istenem…meg az a kéztartás balra lent…

Örömök az életben

A legnagyobb örömöm az elmúlt hetekben kétségtelenül az, hogy Dávid igenigen lelkesen játszik újabban Gáborral. Fel-alá tologatja az autókat a folyosón, a kisbaba meg tán még lelkesebben, folyamatosan rötyögve mászik utána (az már csak plussz pozitívum, hogy a fél-egy órás 2edzések” óta Gábor szabályszerűen elájul estéként, no nyüfi, no kínlódás (jó, amúgy se volt sok), beteszem az ágyba, megkapja az üvegét, és már alszik is).

De a legújabb, hogy most már fürdeni is a kicsivel akar, és egész hamar rá tudtam venni, hogy ne közvetlenül a szemébe célozzon…

G. felfedez

Gábor legújabb szórakozása, hogy cserkel a lakásban, és felderít-felborogat mindent…kukákat, bilit, mindent. Ez abból a szempontból mindenképp jó, hogy én addig nyugodtan csinálhatok bármit, mert a zajokból ki tudom következtetni, hogy éppen merre jár- mit csinál. Ma is zörgött cefetül, először a nagyfürdőben (fémes zörgés: kukázik; tompa csattanások: valamit nekiütöget a fürdőkádnak, máshoz nem hasonlító csattanások: D. bilijét gurigatja fel-alá), majd hallottam, hogy kurjongatva megindul hátra a folyosón, ajtócsattanás, kisfürdőbeli műanyag kuka zörgése, fiók nyílik, nem baj, nincs benne semmi veszélyes (én közben próbálom nagyjából rendbehozni a nappalit), röhögés- lehet hogy mégis volt valami a fiókban (nem, nem a fiókban, a kukában megtalálta D. egyik autóját, ne is kérdjétek, nem én tettem oda), majd egyszer csak éles, segítségkérő sivítozás…na, ekkor persze rohanok… ééééés, íme. Bemászott a zuhanyfülkébe… kijönni nem tud, ezért a segélykérés… persze megmentettem, de csak fotózás után…

Évforduló (némi hisztivel)

Pont négy éve, hogy kimondtuk egymásnak a boldogító (hehhehe…na, komolyan, tényleg az vót) igent T.vel. Esküvői fotókat is tehetnék ide, de azzal azt hiszem, megvárom a kicsit kerekebb öt éves évfordulónkat, elég lesz akkor szembesülni vele, hogy mennyit változtunk…

Nagy ajándékozást nem terveztem az idén csapni, de a véletlen a segítségemre sietett… Múltkor az egyik női magazinban láttam egy hirdetést, hogy van egy új cég, ahonnan egyedi ízesítésű csokikat lehet rendelni. Ez persze kapóra jött, merthogy T. újabban édesszájú, gondoltam, lássa, hogy tényleg megédesítjük az életét (hehehe).

Felvettem tehát a kapcsolatot a Csoxival, és nagyon aranyosak voltak, segítettek kitalálni, hogy pontosan hogy is nézzen ki az ajándékcsomag (pedig mint tudjuk, velem nem egyszerű), az eredményt láthatjátok a képen. Nagyon aranyosak voltak, a csokik meg nagyon finomak, ajánlom mindenkinek, aki meg akarja lepni a párját (vagy valaki mást, én pl. agyalok azon, hogy kit is lephetnék meg csirkés csokival)… Úgy örülök, amikor sikerül olyan ajándékkal „virítanom”, amire T. nem is gondol…

Szóval tegnap már meghozták a csokikat (ja, házhoz szállítás Bp. területén ingyenes!!!), jól eldugtam, aztán ma előkészítettem az ünnepi vacsit (csak az előétel volt fotózásra érdemes, a többi csak finom volt), ami nem volt egyszerű, mert G. nem volt hajlandó fél méternél messzebb kerülni tőlem, többnyire a gatyámba kapaszkodott, és nyüsszögött, mialatt kavartam-daraboltam, habosítottam, etc. Mindenesetre kész lettem, a menü: ayran panna cotta by Chili és vanilia, sült libamáj kaláccsal, és máglyarakás (szerintem még életemben nem ettem máglyarakást, ugyanis D. vel való terhességem előtt kimondottan utáltam az alma-fahéj párost, de azóta valahogy megszerettem, és 2 hete rendeltem egy új könyvet, amiben viszont olyan guszta máglyarakást láttam, és a reci is olyan jónak tűnt, hogy gondoltam, ki kéne próbálni végre- nagyon-nagyon-nagyon jó lett).

Gondoltuk, hogy a gyerekeknek is legyen valami jó az évfordulón, így együtt mentünk T-vel (aki hozott nekem egy nagy kazal gyönyörű virágot) és Gáborral Dávidért az oviba, hogy utána csapunk egy közös fagyizást… hát, mint tudjuk, ember tervez…

Az oviban összeakadtunk Katáékkal, és amikor hangosan mondtam D.nek, hogy megyünk fagyizni, Arika és Fióka is be akart csatlakozni, így aztán együtt indultunk a fagyizó felé. Ennek kimondottan örültem, mert így mondom T. is láthatja, milyen aranyosak így együtt a gyerekek… odafelé minden jó volt, együtt tolták hárman a babakocsit, Arika még jól meg is pakolta az alját a cuccaival (kistakaró, plüssök, mifene), mi Katával legalább kicsit pletyizhettünk… csak aztán amikor odaértünk, kitört a balhé. Persze mindhárom gyerek különböző fagyit kért, ami eddig sose okozott bajt, csakhogy kifelé jövet D. megkóstolta Arika fagyiját, és úgy döntött, hogy neki az jobban ízlik, azt akarja folytatni, nem a sajátját. Ariella persze ragaszkodott a fagyijához (kiemelném, hogy igaza van, jól tette), erre D. először az apja kezébe nyomta a saját fagyiját, majd fogta a rolettijét, ledobta a földre, páros lábbal ugrált rajta, eztán éktelen hisztibe kezdett, hogy kér másik rolettit. Amit persze eszünk ágában se volt venni neki. D. ordított, mint a fába szorult, az apja felkapta, hogy mentse a menthetőt, erre megütötte (márhogy D. az apját). Hiszti esetén itthon irány a szoba, de most ehez előbb haza kellett érni… így sűrű elnézést kértem Katától, hogy mégse megyünk velük vissza a kocsijukhoz, amit az ovi előtt hagytak, kezébe nyomtam szegénynek a babakocsi aljában levő rengeteg cuccot, és otthagytuk őket a fagyizó előtt (szegény, csak nézett), és tűz haza. D. gyakorlatilag kézben kellett vinni (különben lefeküdt volna a földre), úgyhogy érdekesen értünk haza…. Hogy mééér most jött ez ki rajta, a fene se érti… Itthon egy fél óra a szobájában, és mintha elfújták volna a hisztit…úgyhogy azért sikerült szépen elkölteni az ünnepi vacsit (T. állítása szerint még életében nem evett ilyen jó máglyarakást, háháhá), majd amikor már mindkét gyerek elaludt, meggyújtottuk az esküvői gyertyánkat, és kicsit elméláztunk az elmúlt négy éven… majd átadtam a dobozt a csokikkal, és bezsebeltem a dícséreteket… Tehát szummában azért jól sikerült kis évforduló volt… sok ilyet még!!!

Kapuzunk!!!

Úgy tűnik, hogy a testvér-projekt bejött… Neeem, nem jön a következő, nem erre gondoltam, hanem arra, hogy ugye azért is lett nálunk második baba, hogy D. ne nőjön fel úgy, hogy nincs kivel játszania. Mert az nem jó. Tesó kell, akivel lehet játszani, rosszalkodni… Mikor G. megszületett, már akkor sejtettük, hogy Dávid részéről csak akkor várhatunk komolyabb érdeklődést a kisbaba iránt, amikor az már kicsit „használhatóbb” lesz, tehát nem csak fekszik, meg eszik, hanem lehet vele „kezdeni valamit”.
Ma, miután D. hazajött az oviból, már azzal kezdte, hogy játszani akar Gáborral. Egy darabig fel-alá autóztak (a kisbaba kitartóan mászott D. után), majd egyszer csak elcsöndesedtek… Mondom Tamásnak, én már megnézem, mifenét csinálnak… megyek hátra, látom, hogy egy csomó cuccot odahordott D. a hálószoba ajtóhoz, és mikor megkérdeztem, mit csinál, kijelentette, hogy ők „kapuznak”.
Kis magyarázat: már régebb óta csinálja, hogy behúzódik valami sarokba, maga köré pakol dolgokat, és akkor az a „kapu”, ki-be megy rajta, és mondogatja, hogy „nézd, anya, kapuzok”. Nem értettem, de aztán egyik reggel az oviban, mikor egyszerre értek Márkóval, épp hogy átvették a cipőiket, majd D. felkiáltott, h „kapuzzunk!!!”, és Márkóval rögtön nekiáltak elbarikádozni magukat a sarokban, erre az óvónő mondta, hogy újabban az egész csoportnak ez a kedvenc játéka, ha hagynák, akkor ezek egész nap kapuznának… Már nem tudni, ki kezdte, és miért, de nem is lényeg, gyanítom, hogy igazából ez valami saját kisházat-kuckózást jelent, de D. ragaszkodik a „kapu” megnevezéshez.
Szóval Gáborral épített kaput, méghozzá ha megfigyelitek, elég komplexet… (a fotók áthelyezésre vártak épp, azon a fehér asztalon voltak (persze nem az ajtóban), és nagyon vigyázott rájuk, egyiknek se lett semmi baja).
A második kapus képen látható (bár messziről) G. tekintete, ahogy az istenét nézi, hát, meg kell zabálni…
Hagytam, had kapuzzanak… olyan kacarászás szűrődött ki a nappaliba, hogy esküszöm, majdnem meghatódtam… Amikor jött a fürdésidő, elkezdtem Gábort vetkőztetni, erre D. is, mint az őrült, ledobálta magáról a ruhákat, és kérte, hogy tegyem fel Gábort mellé a franciaágyra… ot is rötyögtek vagy 10 percet, gondoltam, hát tényleg, had játszanak még, mondtam, hogy menjenek a földre, mert különben G. leesik, kijöttem, és elérzékenyülve hallgattam, hogy milyen aranyosan játszanak.Aztán ez elmúlt, amikor hallom ám, hogy csapódik Dávid szobájának az ajtaja… hátramegyek, hát bezárkóztak… mindketten. Belestem a kulcslyukon, csak annyit láttam, hogy néha felbukkan G. feje, és röhög, néha elsuhan Dávid, és valamit nagyon mókol, közben magyaráz Gábornak, hogy „Gábóóóka! Nééézd! Ezt iderakjuk, azt oda…”.
Na, kíváncsi voltam, mi sül ki ebből… 10 perc múlva jött D, és boldogan közölte, hogy „összecérnálta” a szobáját... „Nézd meg, anyuka, összecérnáltuk Gáborval”, és ugrált a boldogságtól…
Namost az történt, hogy a varródobozomból előszedett 2 spulni cérnát, és kifeszítette a szobában a kanapé és az ágya közé, majd azalatt bújtak át, oda-vissza-oda-vissza…
Fene ott egye a kupit, olyan boldogok voltak…

Két gyerek- két kép két maradékról

Dávid tényleg megtesz mindent, hogy a lefekvést minél tovább húzza.

Rájött, hogy vacsi után a mesét ki lehet tolni elég sokkal, hogy ha lelkesen „jáccok kicsit a GáborVal!!!” kiáltást hallat, majd valóban együtt játszanak: D. fog egy autót, a maga őrült tempójában négykézláb tologatja a lakásban fel-alá, Gábor meg rötyögve (aki hallotta már, az tudja, hogy TÉNYLEG röhög…nem kacarászik, röhög…tündéri) mászik utána (már most gyors…edzésnek ez nem rossz). Elvannak ezzel akár fél órát is, mi meghatottan figyeljük őket. D. valószínűleg levágta, hogy erre ráharapunk, mert ma vacsi közben, ahelyett, hogy evett volna, csak ökörködött, és amikor rászóltunk, akkor szinte felháborodva mondta, hogy „csak a Gáborval jáccok, ne unatkozzon”. Újabban nem az etetőszékben vacsizik, hanem a nagyasztalnál, G. meg a lábunknál cserkel addig, mint egy kiskutya…naszóval D. inkább Gáborral volt elfoglalva, nem is nagyon evett, pedig az egyik kedvence volt (ma rendeltünk, neki pizzagolyókat rántott csirkeszárnyakkal, ez az egyik tuti befutó kaja). Kaja közben még falatokat is nyújtott le Gábornak, amiket az rötyögve taszajgatott a padlón… Mikor nem figyeltünk eléggé, akkor egy csokit is lecsórt az asztalról nyilván, mert G. egyszer csak feltűnően elcsendesedett, de ez nekem csak 5 perc után lett gyanús, amikor is a jobb felső sarokban található bizonyítékot szedtem ki a kezéből (márhogy Gáboréból…apám, kirágta a papírból a csokit…).

Na, vacsi vége, kicsit játszottak, mese, irány aludni…

10 perc múlva megjelent D., hogy „szeretnék enni egy kis ebédet”, na, mondom, persze, nem evett rendesen, most meg éhes, és tekintettel a méreteire, kaját nehezen tagadok meg tőle, pláne, hogy a kérdésemre, hogy mégis, mit enne, rávágta, hogy husit. Oké, egy kis husit lehet. Kitettem neki egy egész szárnyat, odaültettem az asztalhoz, de hogy ne fulladjon időhúzásba az egész, mondtam, hogy 5 perce van enni, ott hagytam az asztalnál, én meg leültem Tamáshoz a nappaliba.

Össze-összenéztünk, 2 perc múlva hangosan kérdeztem D-től, hogy végzett-e, mondja, nem, még eszek, és olyan csámcsogást produkált, hogy mi alig tudtuk visszafojtani a röhögést.

10 percnyi élénk(nek hangzó) táplálkozás után ellentmondást nem tűrően visszaparancsoltam az ágyába, majd Tamásnak mutattam a jobb sorsra érdemes szárnyat…. Hogy hogy tudott ennyit csámcsogni a gyerek? Mert a szárnyból, látható, gyakorlatilag alig fogyott…. Van taktikai érzéke, az szent…

Fotó nélküli hétvége

Na, ez volt az a hétvége, amikor egy darab fotó nem készült… én nem is tudom, hogy mióta gyerek van, volt-e ilyen egyáltalán (nem).
De nem fotóztam, mert úgy elvoltunk, hogy amikor eszembe is jutott egyszer, hogy ezt le kéne kapni, akkor lusta voltam bejönni érte a házba, vagy kimenni érte a teraszra, már nem is tudom… meg hát vannak olyan percek, amiket úgysem ad vissza a fénykép…
Simán csak elvoltunk a kertben, pancsiztunk, nagyokat kajáltunk, játszottunk, napoztunk, olvasgatni is próbáltunk Tamással, de rájöttünk hamar, hogy két gyerek mellett esélytelen, minden, gyurmázni úgyis jobb (ehhen)…jó volt.
De van egy dolog, amit meg kell jegyeznem:
Egész télen ment a harc Dájíval, hogy miután megvolt az esti fürdés, vegye már fel a pizsijét, különben meg fog fázni. Boldogan rohangált egy szál kukiban a lakásban, és kiabált, hogy márpedig ő „pucén” akar lenni… mindig mondtuk, hogy majd ha kijön a nyár, akkor eleget lehet majd pucéron, meleg lesz, nem kell majd felöltözni… erre most? Kijött a hőség, a lakás is meleg (nem klímázzuk agyon, így is hűvösnek tűnik a benti 26 a kinti 37 fok mellett), erre amikor fürdetés után csak megtörölgettem, és mondtam, hogy vacsiig még játszhat kicsit a Gáborral, egész belázadt, hogy márpedig ő fel akar öltözni… Hét közben is, egyik reggel alig bírtam meggyőzni, hogy ne az általa a fiókból kirángatott bazi vastag melegítőt vegye fel, hanem egy rövidgatyát… Hőség van, ez meg egyfolytában öltözni akar… hihetetlen, komolyan.

Ja, és egy bosszúság is jutott mára azért. Nem nagy dolog, de én berágtam. Nehezen tudok este 10 után bármilyen filmre is koncentrálni, de ma nagyon hegyeztem magam, hogy hát 9.50kor kezdődik a Hatodik érzék, márpedig én azt megnézem. Megittam délután 2 kávét, aludtam is egy nagyot, így aztán felkészültem, hogy bírjam fél egyig. Erre elkezdődik a film, és már az első 5 perc gyanús volt, hogy innen mintha mondatok hiányoznának (amikor betör az a srác a Willisékhez, a monológja felét kivágták). Mondtam Tamásnak, hogy itt valami nem stimmel… aztán ment a film, és olyan brutál módon volt tényleg megvágva, hogy ha valaki először nézi, komolyan mondom, tán nem is érti, hogy mi a franc van, miről beszélnek ezek…
Akkor vágtam oda aztán majdnem a pacskerom végképp, amikor a felénél Willis visszagondol a betörésre, és felidézi, mit mondott az a srác a fürdőben, és akkor ott van a hiányzó mondatokból néhány… beszarás.
Idézek a fórumról, ami a film alatt ment, mert a lényeg benne van:

„Az még senkinek nem jutott eszébe, hogy az RTL - vagy akitől megvette - vágószobáiban egy olyan fickó dolgozik, aki valaha filmrendező akart lenni, csak nem jött neki össze?

Gondoljatok bele! Ő tulajdonképpen egy alternatív értelmezést akart adni a filmnek. Mivel az összes szellemes részt kivágta, már korántsem olyan biztos, hogy a gyerek nem simán gyagyás. Látott valaki szellemet? Nem. Hát lehet, hogy ott sem voltak!!

Szóval szerintem simán művészi hajlamait élte ki a vágó, mert kizárt, hogy egyébként bármi értelme legyen minden szellemet kivágni egy 16+os filmből.”

Naja. Értem én, hogy 16+. De szerintem az a 17 éves, aki nem tudja ezt a filmet megszerezni, azt meg épp ideje rádöbbenteni, hogy vannak félelmetes dolgok… Mifrancért vetítenek akkor ilyen filmet???? Harangozzák be akkor az Édes Annát vasárnap este 10-es kezdéssel, én pl. azt is szívesen megnézném, azt nem kell megvágni… (vagy legfeljebb kihagyják, ahogy szegény Annát „kihasználja” párszor jóízűen a gazda fia (asszem, ő, rég láttam, rég olvastam, csak hirtelen ez jutott eszembe).
És mielőtt megkérditek, igen, nekem is megvan dvd-n, de már nem volt kedvem felmenni érte az emeletre, hogy azt a verziót nézzem, meg hát azokra gondoltam, akik esetleg tényleg itt akarták először végignézni…na, azok most tuti pislognak, és mondogatják, hogy micsoda szar egy film ez…ehhh.
Esküszöm, most egy darabig nem is állok neki nagyfilmet tv-ben nézni…
Ha beharangoznak valamit, amit szívesen újranéznék, akkor odakészítem dvd-n, oszt szevasz.

Tali

Már hónapok óta tervezzük Dorcival és Gabival, hogy EGYSZERRE eljönnek hozzánk és tudunk talán kicsit dumálni… nem, ez nem igaz, mert már tapasztalatból tudjuk, hogy a beszélgetésből megint nem lesz semmi, inkább csak összeeresztjük végre a kölyköket, nehogy elfelejtsék egymást. Új versenyzők is csatlakoztak, a Gabiék házában lakó Anikó jött a Dájíékkal egyidős Zsófival, és a Gáborral egyidős Laurával.

Nagy élet kerekedett pillanatok alatt kettőre itt volt mindenki, 7 gyerek, mire összerendeződtünk Lucával már indultunk is Dávidért az oviba. Zabálnivaló volt Luca az úton, elmondta, hogy hozott ám fürdőruhát, cicitartósat (így mondja). Kérdezem, hogy a cicitartót is fel akarja venni? Igen, mondja, mert ő lány… behalok.

Hát, nem volt egyszerű, 4 csecsemő (Dalma, Gábor, Laura, Reni baba) és 5 rohangálóképes gyerek… volt olyan hogy egy felnőttre 4 gyerek jutott a medencében… még jó, hogy volt elég úszógumi- karúszó (tegnap T. hazafelé beugrott a Metróba, és onnan is hozott felszerelést. Bár itt jegyezném meg, hogy ritka gusztustalan emberek vannak: az egyik karúszós dobozban 1 db!!! karúszó volt csak… valami köcsög úgy döntött, spórol 500 forintot, és 2 dobozból kilop egyet-egyet. Szívemből kívánom neki, hogy élete legnagyobb megtakarítása legyen, és legközelebb, amikor valamit véletlenül pénzért vesz a kölykének, az legyen gyári hibás. Na.). Természetesen mindegyik gyereknek az kellett, amit épp már viselt valaki, de elsimítottuk az ilyen nézeteltéréseket (a rutin, meg az évek).

Mindenki kapott pálcás jégkrémet (meg is lepődtem, hogy

1. mindenki meg tudta mondani, hogy vaníliásat vagy csokisat kér-e
2. volt 3 csokis 3 vaníliás, és nem mind a négy jégkrém kompatibilis gyerek akart egyfélét, hanem ketten ilyet, ketten olyat
3. mindenki a sajátját ette meg, és senki nem kezdett hisztizni, hogy a másiké jobban tetszik neki….

Kezdenek felnőni a kölkök, úgy látszik….)

Na, nem ragozóm, jó vót’, sok ilyent még.

Összepasszolunk

Egyik este fürcsi előtt kezdődött a szokásos rohangálás, persze ahogy ugrált, valaminek sikeresen nekiment, és megütötte a száját. 2 perc visítás után közölte, hogy megnézi a tükörben, hogy mekkora károkat szenvedett, és szinte büszkén mutatta: „nézd, anyuka, igen, itt megsértődött a szám!!!”

Tegnap, szintén fürdés, ami után rendszerint a vacsi jön. Még ül a kádban, én a konyhában teszek-veszek, szólok Tamásnak, hogy lassan majd ehetünk, erre ő bement Dájínak szólni, hogy lassan kimászhatna a kádból, erre az én gyerekem felnéz a játékból, és szinte számonkérő hangsúllyal kérdezi: „Mé’??? Má’ kész a vacsi??”

Régóta áhítozik egy Crocs papucsra, Márkó cápás mintájú tutyijáért volt odáig már 2 hete, mindig felpróbálta (tegnap is jöttek Márkóék egy röpke ovi utáni mártózásra, és akkor is egyfolytában abban rohangált), az oviban mutatta, hogy Ariellának is van, neki narancssárga, alig tudtam lebeszélni arról, hogy abban jöjjön haza, ezért az apja meglepte őt is egy ilyennel (felhívott, hogy lát crocsot, D. méretében van egy olyan, ami világoskék-sötétkék-fehér, mondom jó lesz, mikor hazahozta, akkor láttam, hogy ugyanolyan cápás, mint ami Márkónak is van). Na, D. boldog, viszi a pacskert mindenhova (gyakrabban kézben, ritkábban a lábán), sőt, az ágya mellé is odarakja este. Mikor jött ki a szokásos „pisilnikell” körére, akkor is hozza magával. Mondom, hát ezt meg mért. Válasz: „nehogy valaki közben elvigye”…

Majd miután visszafekszik, kijelenti: „Mákónak is ilyen papucsa van, most már összepasszolunk” … hogy ilyen szavakat honnan vesz…

Meleg délután

Ma is beugrottak Márkóék pancsizni… olyan édesek (márhogy Márkó és D), úgy élvezik a vizet, hogy öröm őket nézni. A kisbaba is örül, ha sokan vagyunk, a nagy medencétől sem fél, ugyanolyan kacsa-típus, mint az anyja, meg a bátyja… A sláger egy nagy műanyag hajó volt (ezen néha összevitatkoztak), meg a tisztító háló: fél órán keresztül szedegette ki a(z újra visszadobált) kis műanyag labdákat… Van egy olyan érzésem, hogy ilyen képek még gyakran fognak itt a blogon szerepelni…

G. és az üvege

Ma egész nap gyakorlatilag a kertben voltunk, délelőtt persze csak én meg Gábor, ovi után csatlakozott Dájí és T. is, és együtt áldottuk a nyarat, meg a meleget. Mondjuk reggel még elmentünk babeccel a boltba, postára, aztán irány haza, gyors rendrakás, majd irány kifelé. A kisbaba rettentően élvezi a bébimedencét, majd’ egy órát elvan benne egyedül (persze, tudom, egyfolytában nézem), elég neki pár műanyag valami, amivel lehet öntögetni a vizet, és kész. Néha beültem én is mellé, ilyenkor azt játszotta, hogy a lábamon mászott át, oda-vissza, oda-vissza, és közben folyamatosan rötyögött… a képen az látható, hogy ez mennyire fárasztó is lehet: mikor letettem aludni kora délután, és a kezébe nyomtam az üveget, egy hang sem jött többet a szobájából, 10 perc után bementem, hogy valóban így elaludt-e, és hát igen: látható, hogy tulajdonképpen még akart volna inni kicsit a tápiból, de belealudt, álmában szorosan fogta az üveget, nehogy valaki meglovasítsa, amíg ő ájultan alszik, és még az ajtócsapódásra sem rezzent össze (mert közben kereszthuzatot csináltam a nagy eszemmel, úgy bevágta az ajtót a cúg, hogy majdnem infarktust kaptam, neki meg sem kottyant).

Népsűrűség-növekedés

Szombatról lemaradt egy poén: ülünk hárman anyukák a teraszon (igen, ez abban a negyed órában történt), gyerekek játszanak, mikor is G. kicsit elkezdett nyüfögni a pokrócán, merthogy mindenki otthagyta. Az első, aki odaért hozzá, hogy vígaszt nyújtson, az Márkó volt. Simogatta, és valamit még gügyögött is neki, erre Kata (szintén ugye két gyerek anyja… a két gyerekes anyukba azért már beköltözik némi „gonoszság”), mondja Anettenek vigyorogva, hogy „szerintem kéne Márkónak is egy kistestvér”… Erre Anett némi védekezéssel a hangjában: „hát, most kapott egy új nagy plüssállatot….”

Biztos lett volna tovább a mondat (valami olyasmi, hogy azzzal azért nem bánik ilyen szépen, vagy ilyesmi asszem), de mi Katával úgy elröhögtük magunkat, hogy szegény be se bírta fejezni… nagyon jól jött ki… de hát most kapott új plüsst…. :)

Ma egész nap töltődött a medence, délutánra sok víz lett már benne, ki is próbáltam, és mivel a kazánra kötöttük közvetlenül, nem is volt hideg (stabil 27 fok). Háromra ki volt írva D. csoportjának a szülői értekezlet, Gábort itthon hagytam Tündivel, elmentem a szülőire, ahol csak a jövő évi csoport- és óvónőbeosztást mondták el, fél négyre vége is volt az egésznek, és egy spontán gondolattól vezérelve mondtam Anettéknek, hogy ugorjanak be hozzánk egyet mártózni. Mondták, hogy nagyon szívesen jönnének, de nincs náluk fürdőruha… minekutána nem tudtam meggyőzni Carlost, hogy én elnézem neki, ha pucéran fürdik, kölcsönöztem neki egyet Tamás készletéből, Anett a kisbabát felügyelte, mi meg fürödtünk egy nagyot… végre volt egy kis szokásos nyári hangulat minálunk (nyáron mintegy ugrásszerűen megnő a népsűrűség a kertben általában).

De csúcs az volt, amikor kiültünk a pokrócra megszáradni… Gábort olyan szinten lenyűgözte Carlos háta, hogy vagy 10 percig nézte elmélyülten, különböző szögekből, és esküszöm, már vártam, mikor kér ő is egy ilyet a kis hátára… mondjuk amilyen pici, legalább óccsó lenne… tényleg, a tetkó vajon együtt nőne a gyerekkel?

Tegnap és ma

Nostehát, megvolt tegnap délután az első nagy kerti játszás a haverokkal… Jött Márkó, valamint, hogy az ivararányt kicsit javítsuk, Fiorella és Ariella… kép nem sok készült, mert valamelyik gyereknek mindig volt valami kis gondja, de higgyétek el, nagyon jól éreztük magunkat mindannyian, sőt, olyan is volt, hogy a gyerekek játszottak, mi meg akár 10 percig tudtunk folyamatosan pletykálni a csajokkal (hiába találkozunk majd’ minden nap Anettel és Katával az oviban, beszélgetésre általában nulla esélyünk van…). A kölkök kedvence természetesen a trambulin volt (soha még ilyen jó befektetést), főleg, hogy a vége felé a hintáról folyamatosan lebeszéltük őket (ahhoz valamelyikünknek fel kellett volna állni, amikor végre le tudtunk ülni egy kicsit mindhárman a teraszra…ez mindig így megy ilyen alkalmakkor: egy-két órán keresztül folyamatosan: anya, gyere ide, nézzél-ugráljál-fotózzál-elvette-megütött(jó, ez ritkán)adjál enni-inni-akármi, anya rohan (valamelyik, felváltva), majd egyszer csak az anyák belázadnak, összerogynak valahol, és innentől kezdve, ha valamelyik gyerek valami miatt felvinnyog, akkor a sztereotip válasz: játszatok szépen, anyuka beszélgetni akar. Dögök vagyunk, tudom). Szóval eljátszottak egészen fél hétig, mi kipletykáltuk (az utolsó negyed órában) magunkat, nagyon jó volt… Az altatással már nem is voltak különösebb gondjaim, azt sejthetitek… Ma reggel meg aztán hős anyát játszottam… mikor még a kölkök aludtak, kitaláltam, hogy biza felfújjuk délelőttre az új kismedencét, mert T. csak dél körül érkezik, akkor tudjuk majd a nagyot elkezdeni feltölteni, és addig is kell valami. Kimentem a garázsba, megtaláltam a tavalyi felfújó kompresszort vagy mifenét, és bár úgy emlékeztem, hogy már nem jó, tettem egy próbát, és működött. Öröm-bódottá… a reggeliztetés emiatt le is ment csont nélkül, merthogy „ha szépen eszel, akkor kimegyünk, felfújjuk, megtöltjük, pacsálhattok”. És én be szoktam tartani az ígéreteimet… CSAKHOGY. Kimentünk, szétteregettem azt a nyüves kismedencét, elkezdtem fújni, erre a kompresszor 2 perc után kinyúlt… mit tesz ilyenkor a hős anya? Láthatjátok a képen, mi lett: felfújtam tüdővel… nem volt nehéz, csak háromszor ájultam majdnem el, de mindent a gyerekekért (meg a hiszti elkerüléséért)… úgyhogy mire Apa hazajött, már azt látta, hogy a csemetéi boldogan pancsolnak (a sápadtságomat addigra elfedte a melegtől való kivörösödésem)… Délután aztán mehettünk a nagymedencébe is, alvás utánra már elég víz folyt bele, volt ám nagy buli… Dájí ugrált, úszott, locsolt, és hát a kisbaba is bebizonyította, hogy az én fiam: boldogan négykézlábazott a (még) kicsi vízben, üldözte a labdákat, locsált, boldog volt… és mi is, nagyon…

G. és a barikád

Ma délelőtt Tamás elment, hogy részt vegyen az x-edik (sokadik) érettségi évfolyam találkozóján, én meg hálát adtam az égnek a jó időért, hogy nem kell a két gyerekkel egész nap bent lennünk majd. Délutánra vendégeket is hívtam, biztos jól elleszünk, de most ezt muszáj külön megírni…szóval: A kisbaba ugyebár mászik. És, mint minden (nála sokkal kevésbé jó) gyereknek, neki is az a legérdekesebb, ami tiltott, többek közt a dvd-tv-erősítő. Mivel tegnap este már egyszer elhangolta a dolgokat, ma azzal kezdtem, hogy barikádot építettem a cuccos elé a faládából, a hintaszékből és a hintalóból…és marha büszke voltam magamra persze, hogy ezt így kitaláltam. D. nagyon hamar megértette a barikád lényegét, és kimondottan kéjjel mondogatta, hogy „az azé jó, anyuka, me’ Gábor nem tudja piCkálni!!!”. Jaja, csak nem számoltunk G. ügyességével… (Figyelem! Már az első képen látható a gyerek, az nem csak a barikád milyenségét szemléltető fotó ám!!!) De van olyan is, hogy csórikám lukra fut… miután eltessékeltem újfent a gépektől, arra gondolt, hogy nálunk minden hintaszék mögött kincsek (tiltott dolgok) vannak, így aztán 5 perc múlva már máshol visított, hogy beszorult (vagy az is lehet, hogy csak csalódottságában tutult, mert nem találta meg a remélt kincseket?)…

Ma Tamás megint sokáig dolgozott, így, hogy feldobjam a hangulatot, megvártam a túrógombóc formázásával Dájíkámat… csodálom, hogy nem lett rosszul, annyi nyers masszát tömött magába, nem tudtam lebeszélni róla (igen, utána még vacsizott is), közben lelkesen mondogatta, hogy „anyuka, gyújok”… Gábor meg csak irigykedett a pedlón, de aztán mikor kapott egy szűrőlapátot, javult a hangulata… azért egyedül gyorsabban elkészültek volna a gombócok, bár így valóban izgibb a főzés…

Szép, ugye?

Ugye, mennyire nagyon gyönyörű? Milyen komoly kis képet vág…bele lehet szeretni… DE HA HALLANÁTOK!!!! Merthogy ez az arckifejezés, a kis gömbölyűre igazított pofazacskó, a gyönyörű kerek szájacska nem mást jelent, mint hogy CSIKORGATJA A FOGÁT!!!! Hangosan! És sokáig! És tudja ezt minden helyzetben, nem csak szemlélődés közben az etetőszékében… volt olyan, hogy négykézlábazott a nappaliban és közben ugyanezzel az elgondolkodó pofácskával csikorgatott mintegy negyed órán keresztül… Közben kézbefogott ezt-azt, játszott, felállt, tette a dolgát, és folyamatosan csikorgatott… Az, hogy nem jó hallgatni (és finoman fogalmaztam) csak egy dolog… de hogy nem marad zománc a fogain, az is tuti…