Minekutána tegnap letudtuk D. egyik legsüsübb napját/délutánját (egyszerűen semmi sem volt jó, valószínűleg fáradt volt, egyfolytában nyígott, majd egy kevéssé sikeres vacsi után fél nyolckor leraktuk, és nyolckor már aludt is) ma nem is számítottam semmi jóra. Ámde amikor reggel Tamás már hétkor elment, meglepődve vettem tudomásul, hogy még mind a két gyerek alszik. Nyolckor azért felkeltettem Dávidot, merthogy azért oviba kéne menni, és kipihenten üdén ébredt, vidáman bemászott Gábor mellé az ágyba, viháncolt, na, mondom, még sincs minden veszve…
Na, összepakoltuk magunkat mindhárman, persze addigra nekiállt zuhogni az eső, úgyhogy felapplikáltam a babakocsira az esővédőt, merthogy miután beadtuk D-t az oviba, gondoltam Gáborral gyorsan letudjuk a boltot is, mert ha hazajövünk, nincs az az isten, hogy én ilyen időben még egyszer elinduljak. G. vihogott, rugdosta az esővédőt a vastagzoknis lábával (télen hordott legutóbb ilyet, de hát hideg van…), én meg a zuhiban leszegtem a fejem, jól arcbahúztam a kapucnit, és futás… legközelebb a boltajtóban néztem körül jobban, és akkor láttam, hogy időközben az én drága kisebbem MIND A KÉT zokniját lerugdosta (el is hagytuk persze), és az immár pucér lábát nyomogatja az esővédőnek… Egyrészt égtem, mint a rongy, mondom tuti mindenki azt hiszi majd, hogy eleve nem adtam rá a lábára semmit, de hát már nem tudtam mit csinálni, másrészt tutiziherbiztos voltam benne, hogy megfázik. De most komolyan, mit tudtam volna tenni? Rapid vásárlás, sztori leadása a mögöttem álló néninek ( aki megnyugtatott, hogy Ő 20 évig dolgozott a nem messze levő intézetben nehéz sorsú gyerekekkel, ő aztán nem lepődik meg semmin), a pénztárosnőnek (aki szintén megnyugtatott, hogy ilyen előfordul, mondta, hogy az ő fia a legtöbbször úgy nézett ki, mire a boltba értek, hogy több ízben akartak vadidegen emberek „valamit” venni annak a „szegény kisfiúnak”) majd futi haza, közben sűrű imádság, hogy hazaérjek a védőnő előtt, és az ne azt lássa, hogy én szakadó esőben, hidegben zokni nélkül sétáltatom a kölykömet…
Megszívom én ezt még, az tuti…Ja, és persze Gábor végigröhögte az egészet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése