Két gyerek- két kép két maradékról

Dávid tényleg megtesz mindent, hogy a lefekvést minél tovább húzza.

Rájött, hogy vacsi után a mesét ki lehet tolni elég sokkal, hogy ha lelkesen „jáccok kicsit a GáborVal!!!” kiáltást hallat, majd valóban együtt játszanak: D. fog egy autót, a maga őrült tempójában négykézláb tologatja a lakásban fel-alá, Gábor meg rötyögve (aki hallotta már, az tudja, hogy TÉNYLEG röhög…nem kacarászik, röhög…tündéri) mászik utána (már most gyors…edzésnek ez nem rossz). Elvannak ezzel akár fél órát is, mi meghatottan figyeljük őket. D. valószínűleg levágta, hogy erre ráharapunk, mert ma vacsi közben, ahelyett, hogy evett volna, csak ökörködött, és amikor rászóltunk, akkor szinte felháborodva mondta, hogy „csak a Gáborval jáccok, ne unatkozzon”. Újabban nem az etetőszékben vacsizik, hanem a nagyasztalnál, G. meg a lábunknál cserkel addig, mint egy kiskutya…naszóval D. inkább Gáborral volt elfoglalva, nem is nagyon evett, pedig az egyik kedvence volt (ma rendeltünk, neki pizzagolyókat rántott csirkeszárnyakkal, ez az egyik tuti befutó kaja). Kaja közben még falatokat is nyújtott le Gábornak, amiket az rötyögve taszajgatott a padlón… Mikor nem figyeltünk eléggé, akkor egy csokit is lecsórt az asztalról nyilván, mert G. egyszer csak feltűnően elcsendesedett, de ez nekem csak 5 perc után lett gyanús, amikor is a jobb felső sarokban található bizonyítékot szedtem ki a kezéből (márhogy Gáboréból…apám, kirágta a papírból a csokit…).

Na, vacsi vége, kicsit játszottak, mese, irány aludni…

10 perc múlva megjelent D., hogy „szeretnék enni egy kis ebédet”, na, mondom, persze, nem evett rendesen, most meg éhes, és tekintettel a méreteire, kaját nehezen tagadok meg tőle, pláne, hogy a kérdésemre, hogy mégis, mit enne, rávágta, hogy husit. Oké, egy kis husit lehet. Kitettem neki egy egész szárnyat, odaültettem az asztalhoz, de hogy ne fulladjon időhúzásba az egész, mondtam, hogy 5 perce van enni, ott hagytam az asztalnál, én meg leültem Tamáshoz a nappaliba.

Össze-összenéztünk, 2 perc múlva hangosan kérdeztem D-től, hogy végzett-e, mondja, nem, még eszek, és olyan csámcsogást produkált, hogy mi alig tudtuk visszafojtani a röhögést.

10 percnyi élénk(nek hangzó) táplálkozás után ellentmondást nem tűrően visszaparancsoltam az ágyába, majd Tamásnak mutattam a jobb sorsra érdemes szárnyat…. Hogy hogy tudott ennyit csámcsogni a gyerek? Mert a szárnyból, látható, gyakorlatilag alig fogyott…. Van taktikai érzéke, az szent…