Párizs-harmadik nap

Az év utolsó napja legalább olyan mozgalmas volt, mint az előző kettő…

Újfent kilenckor találkoztunk a többiekkel, és nekivágtunk…

Metró, belváros. Megnéztük kívülről a Notre Dame-ot, ígérettel, hogy még ma bejutunk (már ekkor akkora sor volt előtte, hogy ez szinte lehetetlennek tűnt), de előtte még elmentünk a Conciergerie-be, ami a város legszigorúbb börtöne, és többek közt itt őrizték Marie-Antoinette-t is, mielőtt kivégezték volna. Még a celláját is láttuk, hát…

Miután a börtönhangulatból elegünk lett, átsétáltunk a Notre Dame-hoz. Itt pofátlankodtunk kicsit, ugyanis itt nem lehet előre időpontot foglalni, és kilométer hosszú sor álldogált, bejutásra várva… mi fogtuk magunkat, és előrementünk… szegény várakozók nem mertek szólni, és ugyan ebbe bele lehet kötni, hogy mennyire etikus, mindenesetre hatékony módszer volt, mert pillanatok alatt bévül voltunk.

Bent újfent úgy kellett engem felmosni, ugyanis teljesen lenyűgözött az épület nagysága, szépsége… sajnos tényleg nem tudok annyira fogalmazni, hogy csak halványan is akár, de visszaadjam a hangulatát, és sajnos fotózni sem tudtam úgy, ahogy kéne, úgyhogy most, rám abszolúte nem jellemző módon, egy netről csórt képet teszek ide a katedrálisáról…

Ha én lettem volna Napóleon, én is itt koronáztam volna meg magam, az tuti.

Miután elraktároztuk a látványt (és lefotózkodtunk az épület előtt, és persze sorban megpördültünk a nulla kilométerkövön, ami állítólag szerencsét hoz), elmentünk ebédelni (most nem volt csiga, volt viszont igazi citromtorta), majd újra metró (illetve inkább föld alatti hév, emeletes), és irány az Eiffel torony.

Kicsit aggódtunk a köd miatt már reggel óta, nehogy itt is megjárjuk. Köd az nem volt, volt viszont jegesedés, ami miatt a legfelső emeletre nem engedek fel senkit, de a másodikról is (116 méter) fantasztikus volt a kilátás… Körbementünk, persze fotóztam mint güzü, majd gyorsan beszédültünk Tamással az étterembe, mert eddigre már meglehetőst fáztam, úgyhogy kellett egy forró capuccino…

Miután lementünk, jött némi szabadprogram. Szabadon be lehet járni a Champs Elysées-t. Elindulunk az egyik végéről, a másikon ott van a Diadalív. Annyit fixáltunk a többiekkel, hogy negyed hatkor fognak visszaindulni a szállodába a Diadalív aljától, de mi már akkor tudtuk, hogy az nekünk nem elég idő (már fél négy volt), és mivel a szilveszteri vacsira csak fél kilenckor kell elindulni, nem kell elkapkodnunk a szállodába való visszaérést. Anival egyeztettünk, hogy hogy jutunk vissza. Azt már tudtuk, hogy a hotel az a Belta Hotel, a 4-es metróhoz közel, leszállás a Gare de l'Est-nél, a négyes metróhoz meg el lehet jutni a Diadalívtől az egyes metróval. Átszállás a Châteletnél, nem bonyis, fog ez nekünk menni…

Szóval mindenki szétszéledt, mi pl azzal kezdtük, hogy beájultunk az első udvarba… izé, ez úgy van, hogy nálunk a Párizsi Udvar a Váci utcában valszeg nem véletlenül kapta a nevét, merthogy itt végig az utcárról nyílnak ezek a kis udvarok, bennük sok-sok kis üzlettel. Persze vannak nagy üzletek is, Virgin Megastore, H&M, ilyesmik, meg sok autószalon, de sok ilyen kis udvar is van, bejárni szinte lehetetlen.

Mindenesetre mi beszédültünk az elsőbe, főleg, mert klotyógondunk is volt, és sikerült rögtön megtalálnunk a legextrásabb nyilvános vécét, amit valaha is láttam.

Üzletház, alagsor, wc-kiegészítők boltja, innen nyílik a mosdó…sor áll, gyönyörű egyen-kosztümös csajszi szedi be a fejenként két eurót (hukk), közben, amíg vársz, lehet nézelődni. Van mit. Ez az üzelt többek között hatalmas választékban kínálja az extra mintás wc-papírokat, a polc első ránézésre olyan, hogy el sem tudod dönteni, hogy mit látsz… Hálistennek vásárlási elmebajomnak köszönhetően legalább a Renova papírokat felismertem (én már arattam nagy sikert a saját fürdőnkben, amikor a vendégségbe jövők szembesültek a fekete, narancs, esetleg piros vagy kék vécépapírokkal, volt nagy csodálkozás, de megmondom őszintén lebeszéltem róla mindenkit, és nem csak az ára miatt…).

De azért persze most erősen elgondolkodtam, nem-e kéne vennem egy új bőröndöt, amit teletömhetnék télapós, szívecskés, halálfejes, szarvasos, békás, focilabdás, neadjisten kámaszutra-mintás vécépapírokkal… hálistennek mielőtt végképp elborult volna az agyam, sorra kerültem… Minden fülke más-más dizájnnal ellátva… ahova besuttyantam, ott pl olyan volt a hátsó fal, hogy kis túlzással nappali vitrinjének elmenne (már ha valaki nippek helyett az extra vc-kefe tartókra izgul).

Élmény volt, komolyan…

Na, pisi megvolt, irány tovább… hát, láttunk mindent, ami szem-szájnak ingere, a kristályasztal után (uszkve 36 ezer euro) kellett egy kis friss levegő, úgyhogy visszamentünk az utcára, majd némi séta után be akartunk menni a Disney-boltbva, de a métereken át sorban álló emberek (akik még be sem jutottak, istenem, mi lehet bent) elriasztottak minket. Következőleg a Sephoránál akadtunk el (eddigre már az utcán is többezer ember tolongott, nem vicc, ennyi embert itthon legfeljebb tüntetésen látni, és időközben a fényeket is felkapcsolták…), ahol az eladók épp a bejáratnál táncoltak valami diszkózenére… persze be is mentünk, én újra elaléltam… ez hasonló üzlet, mint itthon a Douglas, csak akkora, mint egy kisebb Teszkó, és minden, aminek köze van a sminkhez, ill. parfümhöz, az itt kapható. T. biztatott, hogy ne fogjam magam vissza, válogassak, így megragadtam egy kosarat…és a következő tíz perc kiesett az életemből…következő emlékem, hogy egy jó nagy szatyorral kifele nyomakszunk a tömegen át. Jó volt.

Majdnem hat óra volt, mire a Diadalívhez értünk, ott még megnéztük az ismeretlen katona sírját, fotózkodtunk kicsit, majd visszaindultunk a szállodába. Jelentem, csont nélkül visszaértünk, az összes félelmem alaptalan volt (nem tudom, mit aggódok annyira, legutóbb tájfutóversenyen tévedtem el, annak is van már vagy 20 éve…).

Visszaérve rövid BUÉK-telefon az itthoniaknak, majd részemről sminkelés, mindkettőnknek gálacucc, majd indulás a portára, ott csatlakoztunk a többiekhez, és irány mulatni. A vacsi, meg a buli egy ukrán tulajdonú étteremben volt, A Moulin Rouge-tól mintegy 15 méterre. Minden teljesen rendben zajlott, a kaja nagyon jó volt (5 fogásos, szavunk sem lehetett), volt műsor (először 3 hastáncos lányka produkálta magát, megjegyzem, elég jól, majd 4 csaj adott elő valami riói karneválos táncot, utána elkezdték berángatni a vendégeket, akik addigra nagyobbrészt már nem voltak szomjasak, így a projekt sikeres volt- ja, rajtunk kívül volt egy cca 50 fős ukrán csapat, róluk van szó), később mi is csatlakoztunk a táncolókhoz… Amikor kimentem kicsit levegőzni, rám ugrott egy ukrán kiscsaj, odavolt a kabátomért, alig tudtam lebeszélni róla, hogy háromszoros áron megvegye… Én, aki ugye semmilyen nyelvet nem beszél (bár tanult sokat) elég nehezen magyaráztam el, hogy hol vettem, mennyiért, mikor, ésatöbbi… de aztán belelendültem, és persze közös témánk is akadt: ki mit látott a Lafayette-ben… hiába, jöjjenek a nők akárhonnan, közös téma mindig van. Éjfélkor MUM pezsgő volt, újabb jó pont az étteremnek, sőt, éjfél előtt valamivel kiosztottak egy csomó trombitát, álarcot, szerpentint, vicces lövöldözőt, meg álarcokat-kissapkákat, úgyhogy a hangulat a tetőfokára hágott, még a pincérek is táncra perdültek…

Párizs- második nap

Azt állítani, hogy sűrű napunk volt, azt hiszem, egyáltalán nem túlzás. Soha életemben nem volt még nap, amikor ennyi mindent láttam volna, mint ma, pedig voltam már pár helyen, láttam már sok mindent, de ez… kezdem sorban, nem lesz túl poénos, és amúgy sem vagyok nagy úti-beszámoló-író (másmilyen sem), úgyhogy elnézést, de muszáj megírnom, mert az emlékek kopnak…

Szóval:

Reggel felkeltünk (nem mondom, hogy könnyen, tudtunk volna még aludni, de kilenckor volt a tali a portánál, és még reggelizni is kellett előtte), jó melegen felöltözünk, majd a többiekkel együtt irány a busz.

Először kis kört tettünk a belvárosban, megnéztük az épp ébredező Párizst. A helyiek ugyanis némi csúszással kezdik a napot hozzánk képest, ők sokáig szeretnek este fent lenni (ráadásul ugye hiába vannak ugyanazon időzónában, mint mi, ott majd’ egy órával később megy le a nap), és reggel kicsit később is kelnek. Hiába volt kilenc óra, szinte még sötét volt, egész más arcát mutatta a város… és sajnos megint rájöttem, hogy mennyire nem mindegy, hogy hogy fotózik az ember…a Place Vendôme például ugye teljes karácsonyi díszkivilágításban pompázott, amit nem és nem tudtam jól lefotózni…bár mentségemre legyen mondva, hogy ez tán másnak sem ment volna egyszerűen, a busz haladt, üvegen keresztül amúgy is nehéz fényeket fotózni, mindegy, lekaptam a hátsó ablakból az Obeliszket, mellette azért látszanak a fények (közben azért elmorzsoltam pár könnycseppet, hogy nem szállhatunk itt ki, ugyanis ezen a téren vannak a legmenőbb ékszerüzletek, és hát aki ismer…). Az óriáskeréknél azért sikerült megörökítenem a hangulatot, gyönyörű volt, ahogy éppen jött fel a nap…

A rövid kanyar után irány Versailles. Az úton Ani elmesélte a kastély egész történelmét, Napkirályostul, mindenestül, úgyhogy képben voltam, mire odaértünk. A kastély előtt már millióan voltak (így sokan látták, hogy hogy bőgöm el magam, amikor felhívtuk az itthoniakat, hogy hogy vannak a kölkök… nem, nem azért, mert rossz hírt kaptunk, sőt, Klári mesélte, hogy most már mind a két gyerek eszik is szépen, nincs semmi gond, csak ugye az anyák hülyék… Egyébként jó fejek voltak a csoporttársak, páran (jópár felnőtt gyerekkel, és jónéhány év tapasztalattal a hátuk mögött ) odagyűltek, és próbálták magyarázni, hogy „próbáld meg magad jól érezni, el kell szakadni a gyerekektől…próbáltam nekik megmagyarázni, hogy ó, az nekem egyébként remekül szokott menni, simán lepasszolom a kölkeimet bárkinek bármikor, a gond csak akkor van, ha hallom a hangjukat…)), de itt is csoportosan mentünk be, nem kellett várakozni. Bent elképesztő gazdagság, gyönyörű termek, hatalmas terek, rengeteg aranyozás… hihetetlen szép. Itt Bea tartott tárlatvezetést, cca egy órát csatangoltunk a kastélyban, majd volt egy kis szabadidő, ami alatt mi Tamással megnéztük először a kastély kertjét, majd ellógtunk a közeli utcácskákba körülnézni. És milyen jól tettük. Nem messze a kastélytól ugyanis találtunk egy kis cukrászdát, úgyhogy vettünk is gyorsan helyi készítésű macaront, meg egy csokis tortácskát (ilyesmiket itthon eddig csak a Mihályinál, és a Gerbeaudban ettünk). A tortácskát be is töröltük a busban rögtön, az utastársak nyálcsorgatása mellet (nade ahhoz nem volt elég nagy, hogy kínálgassuk, érthető, nemde?).

Versailles után visszamentünk Párizsba. Az Opera mellett elbúcsúztunk a buszsofőrtől, merthogy innentől tömegközlekedésre váltottunk…na, voltak is érdekes pillanatok, de megmondom őszintén, örülök, hogy ezt is kipróbáltuk, soha nem tudtam volna elképzelni enélkül egy 14 metróvonalas hálózat működését. Szóval először kiszálltunk az Operánál, majd választani lehetett, hogy bemegyünk-e a parfümmúzeumba, vagy inkább megcélozzuk a Lafayette áruházat. Gondolom senkinek nem okozok meglepetést azzal, ha elárulom, hogy az utóbbit választottuk. Sajnos csak mindössze 45 percünk maradt ott kóricálni (aznapra még be volt ütemezve a Louvre, és időpontra mentünk oda is, mint csoport), bár T. hitelkártyája valószínűleg fellélegzett e hír hallatán…

Hát, szóval, a Lafayette…. Tudtuk, mondták, hogy ez az egyik leghíresebb üzletház a világon, (természetesen ehhez mért árakkal, nade nézelődni ingyé’ van), fantasztikus választékkal, de erre megmondom őszintén, nem voltam felkészülve.

Bementünk (természetesen a női áruházba, merthogy ez úgy van, hogy 2 nagy épület, és az egyik csak női, a másik csak férfi), első emeleten vannak rögtön pl. az ékszerek… képzeljétek el, kis standok, Gucci, Cartier, Tiffany, Bulgari…. Gyémánt, arany, még több gyémánt…

Kész voltam persze.

Ja, közben Cicuka lefotózta a karácsonyfát is, ilyen dolgokra nekem nem maradt időm…

Meg tudtunk még nézni egy emeleti szintet is, szerintem minden tervezőnek, aki létezik, van itt üzlete… Versacenál ráugrottunk egy dzsekire, egyszerre kaptunk oda Tamással, hogy „ez milyen jól állna”, de meg is maradtunk az elméletnél az árcédulát elnézve (4.300 euro…ehhen…ott maradt. Pedig tényleg jól állt volna.).

Nagyon sajnáltuk, hogy nem maradt időnk itt tovább kódorogni (és igen, most megint lehet engem irigyelni a férjem miatt, ugyanis ő tényleg az a ritka férfi, aki nagyon jól tolerálja ezt a nézelődés-mániámat, sőt, néha lelkesebb, mint én, és a 20. üzlet után sem noszogat, hogy „mé’ nem megyünk má’, úgyse’ veszünk semmit’, „minek az neked”, „hova vennéd föl”, satöbbi… Sőőőt, néha elhagyja a száját olyan is, hogy „ez nem is olyan drága”… jó, nem a Versace-ban, de mondott ilyet is…).

A Lafayette után ismét a kultúra következett: elmetróztunk a Louvre-ba. Hát, sor az volt itt is, elképesztő, mennyien álltak a bejárat előtt… ha jól megnézitek azt a képet, amin olyan nagyon örülök az életnek, akkor a hátam mögött látszik ugye az üvegpiramis, és előtte a tömeg… na, az a sok ember mind arra várt, hogy bejusson… de mi, ugye, időpontra jöttünk, úgyhogy egy alig ismert hátsó bejáraton szépen beosontunk, Bea itt ismét csatlakozott hozzánk, megkaptuk a fülesünket, és kezdődhetett az újabb tárlatvezetés eszméletvesztésig.

Próbáltam megfogalmazni magamban, hogy mit is érzek…

Ugye azt tudjuk, hogy én sokat a művészettel soha nem foglalkoztam, nade azért az ember ismer jó néhány képet, jó néhány festőt, ha máshonnan nem, hát az általános iskolai rajzalbumból… és hogy azokat a képeket látod eredetiben, amit már millió helyen láttál, az valami hihetetlen…

Volt olyan festmény, amiről még bélyegem is van a gyűjteményemben (nem is egy ilyet láttam)…isten bizony, néha csak álltunk T-vel, fogtuk egymás kezét, és szipogtunk… hülyén hangzik, hogy az emebr elsírja magát egy festménytől, de hát ez van…

Persze itt sem lehetett azt csinálni, hogy mindent megnézzünk (valaki egyszer kiszámolta, hogy ha a Louvre minden kiállított műtárgyát csak 30 másodpercig szemléli, akkor pontosan 2 hónap alatt tudja végigjárni a múzeumot…és közben nem alszik, nem eszik, nem iszik….ennyi időnk sajna nem volt), de a legfontosabbakat, illetőleghát a legnépszerűbbeket megnéztük. Láttuk a Sziklás Madonnát, a Mona Lisát, a Szárnyas Nikét, és a Milói Vénuszt is (aki igazából Aphrodité).

Esküszöm, a végén úgy szédültünk ki a múzeumból…még jó, hogy hatkor zár, különben sztem még most is ott kóvályognánk…

Ezután újra metróra kaptunk, és elmentünk vacsorázni a Latin negyedbe (én először arra gondoltam, hogy itt olaszok laknak, de kiderült, hogy amiatt nevezik így, mert itt több egyetem is megtalálható, többek közt a Sorbone, és a diákok többnyire latinul hallgatták az előadásaikat). Itt szeretném megjegyezni, hogy kábé két hónappal ezelőtt, amikor nekem még Párizsról (márhogy a tervezett útról) fogalmam sem volt, akkor egyik este, amikor valami szokatlant főztem megint vacsira (már nem emlékszem, mi volt az), akkor valahogy szóba került, hogy mi az, amit nem kóstolnék meg, és én szentül állítottam Cicukának, hogy pl. csigát, na, azt tuti nem ennék sose…Ő rötyögött, és mondta, hogy azért ahogy ismer, ha alkalmam lenne rá, akkor tuti megkockáztatnám…no, ma, a tegnap esti vacsival ellentétben itt több fogásból lehetett választani, előételként ott szerepelt persze a csiga is (escargot…bocs), és igen, bevállaltam. Nem, nem lesz a kedvenc kajám, de egyszer mindenképp meg kell kóstolni, ha más miatt nem, hát elég jól el lehet bohóckodni a csigaevő készlettel…és most komolyan… nem én lettem volna, ha nem gondolom meg, hogy hiába mondtam én azt, hogy sose, nagyon sokáig bánnám, ha nem tenném meg, és ha már így van, akkor miért ne Párizsban tegyem meg?

A vacsi további része azért jóval szokványosabb volt (kacsa, és krémkaramell), viszont ha lehet, még finomabb, úgyhogy mindenki el is tüntetett mindent (mondjuk reggel kilenc óta folyamatosan mentünk, és ez már este fél hétkor volt…így könnyű jót főzni).

Ezután várt ránk még egy rövid túra: metróra kaptunk újfent, és irány a Montparnasse 56.

Itt található Franciaország jelenleg legmagasabb felhőkarcolója a Tour Montparnasse. Kilátó van a tetején, és éjjel már lentről is impozáns látványt nyújt, hát még fentről…de ez utóbbit sajna nem tudtuk meg, belefutottunk az elmúlt évek legnagyobb ködébe…

Mikor odaértünk az épület elé, már akkor gyanakodtunk, ugyanis a teteje már lentről szemmel láthatóan a ködbe veszett, de amíg élünk, remélünk… felmentünk a lifttel (egyébként hihetetlen… az 56. emeletig megy fel a lift, nem egészen 34 másodperc alatt), kinéztünk az ablakon, és semmit nem láttunk… Kicsit csalódottak voltunk, mert ezt a látványt jó lett volna még a mai napba besűríteni, de hát mindent nem lehet.

Szegény Ani még tán nálunk is letörtebb volt, ugyanis Ő direkte eljött, amíg mi a Louvre-ban mászkáltunk, hogy megvegye a jegyeket, ezzel se kelljen foglalkozni… Mindegy, mi azért egy páran felsétáltunk a tetőre (még 3 emelet), és le is fotóztattuk magunkat Cicukával, hogy legyen bizonyíték, mi voltunk fent… a kép cca 2 méter távolságból készült, ennek alapján el lehet képzelni, hogy valóban, mintha felhőben lettünk volna (valószínűleg így is volt).

Azért hamar túltettük magunkat a csalódáson, és jó hangulatban mentünk vissza a hotelbe.

Fél tíz volt, mire hazaértünk, ringatni nem kellett senkit sem, az tuti…

Párizs- első nap

Nem reméltük igazán, de összejött…itt vagyunk Párizsban. Valami hihetetlen ez a város, komolyan.

Életünkben tán először (nem is tán, először) jöttünk társasútra, és már első nap rájöttünk, hogy ez jó ötlet volt. Ennyi mindent magunktól ilyen rövid idő alatt úgysem tudtunk volna megnézni, pláne nem leszervezni.

Kezdem sorban.

Reptéren az idegenvezető (Ani) bemutatkozik, majd feltereli szerény (12 fős) kis csoportunkat egy buszra. Elindultunk a belváros felé, közben Párizs történelméről tart előadást, és érdekesen ám, úgy, hogy még engem is leköt, pedig nem vagyok egy nagy történelem-rajongó.

Mintegy másfél órát kalézoltunk a belvárosban, megnéztük a leghíresebb tereket, épületeket, egyebeket, hogy kapjunk valami átfogó képet a városról, majd elmentünk az Invadilusok dómjához, ahol megnéztük Napóleon szarkofágját. Napóleon anno saját maga kérte, hogy halála után itt legyen a végső nyughelye, így aztán a franciák, akik becsülték kérését, itt, ebben a dómban kialakítottak egy kriptát (ami eredetileg nem volt az épületben), és egy vörös márványszarkofágban helyezték el Napóleon hamvait. Itt, (márhogy az épületben) nyugszik egyébként a fia is, a Sasfiók is, valamint testvérei, és több tábornok, marsall is, valamint Rouget de Lisle is, aki a Marseillaise-t komponálta.

Az Invalidusok után visszamásztunk a buszra, és elmentünk az Eiffel torony tövébe, ahonnan a Szajnán óránként induló sétahajók egyikén elhelyezkedve a folyóról is megcsodálhattuk a várost. Persze itt is egymilió ember, valami hihetetlen, hogy mennyi turista van…

Láttuk még Pierre Richard hajóját is! Az ember nem győzi tátani a száját, akárhová néz, érdekes dolgokat lát (és ugye lehet dönteni, hogy bámészkodsz, vagy fotózol ezerrel..én a bámulást választottam, így a hajóról nincs is sok kép… de felbukkant a kedvenc turistatípusunk is persze, krapek, egyik kezében fényképező, másikban kamera, és hol az egyiket tartja az arca elé, hol a másikat… ).

Az egy órás hajókázás után vissza a buszra, és irány az Musée d’Orsay. Na, itt meg aztán nem is engedtek fotózni, viszont először itt adtunk igazán hálát a szervezett útért… ugyanis a bejáratnál túlzás nélkül vagy 150 méteres sor, bejutni szinte lehetetlennek látszott, de mi, mint csoport, öt percen belül épületen belül voltunk. Megjelent a második idegenvezetőnk, Bea, aki az út során a tárlatvezetéseket fogja tartani, kiosztotta a kis rádiós fülhalgatókat, hogy a nagytermekben is mindenki jól hallja, amit mond (kell is, mert bemegy az ember bármely terembe, és rögtön vagy 30 idegen ember kerül közé, és az idegenvezető közé, sztem egy nyikkot nem lehetne enélkül a kütyü nélkül hallani). Elindultunk, és másfél órán keresztül ámuldoztunk. Persze sokkal több időt is el lehetne itt tölteni, hisz’ rengeteg műkincs van kiállítva, nade ez tényleg olyan, hogy ha mindent meg akarnánk nézni, akkor semmi másra nem maradna idő. Bea hihetetlen jó kis előadást tartott, mindent tud a híres kiállított műremekekről, és úgy tud magyarázni, hogy valóban leköti az embert.

Mikor végeztünk, újra visszamásztunk a buszra, és célba vettük a szállodát, itt lepakoltunk, és egy kis pihi után együtt elmentünk egy közeli kis étterembe vacsorázni. Itt már a társaság is kezdett kicsit összerázódni (pláne, ahogy telt a pocak, eddigre már mindenki rettentő éhes volt), kicsit beszélgettünk, majd mi T-vel lekoccoltunk, hogy egy kis önálló séta is legyen. Erősen próbáltuk az étterembe menet megjegyezni, hogy merre is van a szálloda, de azért bennem volt egy kis para… mindegy, nem lett gond, vagy 2 órát sétáltunk, közben vettünk némi helyi sajtot meg pudingot az éjféli nasihoz, majd hazaérve szabályosan kiájultunk…

Gyerekek a bőröndben

Hát, azt nem lehet ránk mondani, hogy túlzottan előre ittunk volna a medve bőrére… Az indulás holnap hajnalban van (fél hatkor megyünk ki a reptérre), és csak ma délután négykor álltunk neki készülődni, ruhákat összerakni…és még akkor sem közvetlenül a bőröndbe raktuk a cuccot, csak az ágyra raktuk ki (jó, ez már nem azért volt, mert attól tartottunk, hogy az uccsó pillanatban kiderül: mégse mehetünk…), a bőröndöt odakészítettem, hogy majd, amikor a gyerekek már a kádban vannak, akkor csak bele kelljen hajigálni a cuccokat…

Erre a két gyerek becsomagolta enmagát, Dájí még mondta is: „Anyuka, hadd menjünk veletek Párizsba….”…

Családunk másik konyhatündére (vannak fiútündérek???)

Ma délelőtt kihívtuk a gyerekorvost, hogy nézzen rá a kölkökre, szerinte van esélyünk elutazni, vagy inkább lemondjuk az utat, amíg még lehet???

A doki szerint most 55-45% az arány, hálistennek az utazás javára, úgyhogy reménykedünk…

A gyerekek hullámzóan vannak, hol jobban, hol rosszabbul…

Tegnap délután még volt egy jó periódusa Dájínak, konkrétan, amikor a Kláritól karira kapott tésztanyújtómat akartam felavatni…

D. ismét bebizonyította, hogy az én fiam, gyúrta a tésztát veszettül, és utána egész ügyesen kezelte a nyújtót is… komolyan, majdnem többet használta, mint én…

Ma délután meg úgy döntöttünk, hogy a gyerekek kedvét kicsit feldobandó, elmegyünk az Angyalok Erdejébe… Hát, G. az odautat végigsírta, majd a babakocsiban elhallgatott mikor kiszálltunk, ám akkor meg D. kezdte rá, hogy haza akar menni… így aztán összesen uszkve 15 ott töltött perc után mindannyian visszazsúfolódtunk a kocsiba, és hazajöttünk… nagy kirándulás volt…egyébként nem szokásom kimondottan rossz fotókat feltenni, de ezt most muszáj, mert teljesen pontosan tükrözi a lelkiállapotunkat…Kati, mint aki citromba harapott, nekem még az övem is csálén áll, Tamás, mint aki előtte este épp Samara Morgan home videóját nézte volna meg, Dájí egyszerűen hátat fordított, amikor kértük, hogy álljon be egy fotó erejéig…és a csúcs, Gábor tekintete…. Nem tudom eldönteni, hogy pánikol, vagy csodálkozik…

Ha ráklattyintotok a képre, megnézhetitek jó nagyban.

Hóember kontra vakondtúrás

Ma már kicsit jobban vannak a gyerekek, tegnap asszem megvolt a mélypont: Gábort nem lehetett máshogy itatni, mint a Nurofen fecskendőjével, lefogva… Délelőtt tizenegykor tűnt fel, hogy nagyon keveset iszik, és hiába tettem akármit a cumisüvegbe, nem és nem akarta meginni… Általában vizet iszik, méghozzá elég sokat, most azonban semmit nem akart elfogadni… így aztán Tamással úgy döntöttünk, hogy mielőtt kiszáradás miatt lenne kórház újra, erőszakot alkalmazunk… 5 mili fér ugye egyszerre abba az izéba, úgyhogy tíz fecskendő ugye fél deci, el tudjátok képzelni, meddig tartott 2 deci vizet (illetve némi gyógyszit) belenyomni a gyerekbe… de utána viszont látványosan jobban lett.

Éjjel aztán már magától ivott valamennyit, ma reggelre kicsit másként is festett, és még az udvarra is volt kedve kimenni.

Dávid is javult valamelyest, ő meg aztán be is lelkesedett, amikor felvetettük nekik, hogy ki lehetne menni, rögtön közölte, hogy ő hóembert akar építeni, kér répát, meg szenet…

Nabassza… az összes répát belefőztük előtte két nappal a levesbe, szenünk meg a gázfűtés miatt sose volt, így aztán egy banánnal és pár szem dióval (szemnek meg gomboknak) eresztettem ki őket az apjukkal meg Katival a kertbe…ja, és egyik lábasomat sem óhajtottam a hóember kalapjaként beáldozni, így aztán egy fémdoboz alját neveztem ki kalpagnak.

Mondanom se kell, amilyen a mi szerencsénk mostanában, a hó abszolúte nem tapadt, bár T. roppan lelkesen próbált valami hóembert összehozni, de az eredmény jobban hajazott egy vakondtúrásra… a kölkök hamar megunták, és D. úgy döntött, a fenének a hóemberre (már ha lesz a túrásból az valaha is) annyi dió, kihozta a garázsból a kalapácsot, és inkább megeszegette az összeset…

Közben T. tovább lapátolt lelkesen…de legalább levegőn voltak…

A fotózásról

Nostehát…mivel a gyerekekről nem akarok most írni, mert olyan carul vannak, hogy ezt már csak utólag vagyok hajlandó elmesélni, inkább megírom a karácsonyi ajim történetét. Ezen legalább lehet mosolyogni, ami a mostani állapotunkról kicsit sem mondható el.

Szóval.

Eccerrégen-nagyonrégen, sűrű erdő közepében…ja, nem. Csak régen, de nagyon, volt egy lááányka (én), aki sose volt magától különösebben elpukkanva. (Jó, tuti vannak olyanok, akik ezt vitatják, mert kívülről a lányka nem igazán az a bizonytalan fajta, de ez most nem önelemző, hanem önmutogató poszt). Nem volt rossz csaj, de azért mindig talált magán hibát. Mint minden nő, nyilván. Nade, egyszer csak ugye hozzáment álmai férfijához, és szült két gyereket…na, ez aztán végképp betett az ő kis alakjának, konkrétan úgy nézett ki, mint egy kismedve. Ez egy darabig nem is zavarta olyan nagyon, megtöltötte a szekrényét 40es (najó, 42es) ruhákkal, és kész. Nade amikor a kisebbik kölköcskéje is elért abba korba- tavaly januárban-hogy fotózható legyen, a lányka talált egy fotóst, aki nagyon szép képeket csinált az ő kis kölykeiről, és akinek a neten levő fotói közt a lányka talált olyan női aktokat is, amik megmozgatták…a fantáziáját, igen. Aztán később a lánykát is, de erről később.

Viccesen mondta a fotósnak, hogy olyan jó lenne, ha egyszer őróla is lenne ilyen kép, csak hát a kor, meg az alakja… A fotós (elnézően) mosolygott, és bíztatta a lánykát, hogy higgye el, a fények csodákra képesek…a lányka szerint nem a fény milyenségén múlik a dolog, bármilyen fény csak árthat, fullsötét, na, az kell neki…

Szóval, nem maradtak semmiben, illetve maradtak a kölköcskés képek (a lányka szigorúan deréktól felfelé látszik a publikus fotók túlnyomó részén, a többin meg jön a sötét…), egészen idén decemberig.

No, jött a tavasz, vele a lengébb rucik időszaka, és a lányka kicsit már utált tükörbe nézni, meg hát öltözködni is csinibben szeretett volna, úgyhogy vett egy mély levegőt, majd még egyet, és még egyet, és nekiállt tornázni. Mindennap. Szenvedett, mint a kutya, de két hónap múlva már egyre lelkesebben nyomta Rubint Rékát (nem úgy), mert mások is kezdték mondogatni, hogy láccik az eredmény. A kislány szenvedett ugyan, mint a kutya, minden torna előtt, de állta a sarat (mondjuk a lányka kevesebb szenvedéssel megúszta volna, ha nem szereti annyira a sütit-csokit, nade nem lehet mindenről lemondani, mert akkor minek élünk, nemdebár???).

Szóval, miután nyárra egész megformásodott (hangsúlyozom, magához képest, modellnek nehezen mehetne el továbbra is), a férje egyre többször dicsérgette, sőt, néha arra ragadtatta magát, hogy kérte a lánykát, ugyan, had fotózza le őtet lenge ruházatban, merthogy…

Na, a lányka innen kapta az ötletet (meg a kitartást a további küzdelemhez), hogy tényleg, hát hiszen már ő is vágyott hasonló fotókra, nosza, meglepi a Zurát, és őbizony elmegy ahhoz a fotóshoz…Januárra tervezte a dolgot, de közben az történt, hogy a fotós nyereményjátékot hirdetett, és a lányka (híresen mákos lévén), nyert kupont… Úgyhogy a fotóssal egyeztetve karácsonyi meglepinek szánta a fotókat.

Az első fotózási időpont vészesen közeledett, pénteki napra volt egyeztetve a dolog…nanáhogy hétfőn mind a két kölköcske beteg lett, a nagy persze oviba sem mehetett, úgyhogy azon a héten a lányka nemhogy hajat nem festett (ami ugye nem ártott volna a 10 centis lenövésének), de semmit sem tudott a külsejével foglalkozni, még csak nem is fésülködött…úgyhogy nagyon örült, amikor a fotós csütörtökön kérte, hogy halasszanak kicsit a dolgon, mert a műteremben valami műszaki baki van. Lányka meg nyugodott, merthogy addigra a külseje vetekedett egy, az életbe belekeseredett mosónő külsejével, fotózás egy héttel halasztva. Igenám, de vasárnap a kisebbik kölköcskével kórházba kellett a lánykának vonulni, és ugye azt mindenki tudja, hogy a kórház nem wellnessközpont, semnem fodrászat, depláne nem kozmetika…Úgyhogy most Ő hívta fel a fotóst, hogy baj van, újabb halasztás kéne… a karácsony közeledik, lányka ideges, de a fotós rugalmas, új időpont rá hét kedd… Lányka visítva hívja az anyukáját, hogy jöjjön el vasárnap, mert akkor a hétfő telhet a szépülés jegyében, és keddre esetleg tényleg nyélbe lehet ütni a dolgot…

Szerdán kijöhettek a kórházból, vasárnap jött a mama, így aztán a lányka a hétfői körmözés-popsisimítás-hajfestés-kozmetikus után kedden elvonulhatott szépre fotóztatni magát.

Az eredménytől a lányka elájult, és már alig várta a szentestét (ami a már ismertetett dolgok miatt kicsit káoszosra sikeredett), hogy átadhassa enmagát a Zurának….

No, volt nagy sikere, a Zura hanyatt dült, a lányka örömködött, majd némi hezitálás után úgy döntött, hogy pár képet azért publikussá tesz.

És most: KÖSZÖNÖM, BÁLINT, NAGYON NAGY ÖRÖMET OKOZTÁL!!!!!!!!!!!!! NAGYON HÁLÁS VAGYOK, TUTI TALÁLKOZUNK MÉG! ;-)

És ha valaki kedved kapott, íme, ITT lehet (itt kell!!!)fotózkodni!!!!

Olyan, amilyen, de Karácsony...

Na, tegnap nekiduráltuk magunkat reggel, és estére minden meglett. Kész lett az ünnepi menü teljesen (a hús mellől mondjuk elhagytuk az előre betervezett tejszínes gombaszószt), a fát feldíszítettük amíg a gyerekek aludtak, bár D. rögtön várta volna alá az ajándékot is, de elmagyaráztuk neki, hogy a Jézuska nem bírta volna el egyszerre a fát is, meg az ajándékokat is. Egyébként ajándék: idén először sikerült betartani azt, hogy tényleg csak egy játékot vegyünk a gyerekeknek fejenként (nyugi, sokat kaptak így is, mert egyet-egyet vettünk mi, egyet-egyet kaptak Kláritól, meg ugyanígy Katitól, úgyhogy nem taszítottuk nyomorba a kölköket, csak kihagytuk a tavalyi dömpinget).

Az ajándékozás fürdés után volt, és bár addigra az egyik gyerek jobbra dőlt, a másik balra, a játékoktól felélénkültek egy kicsit…de ez a fránya vírus kitartóbb, mint gondoltuk. Klári ugyan csak tegnap délután érkezett, de már fadíszítés közben mondta, hogy nem jó a gyomra, az ünnepi vacsiból meg már egy falatot sem tudott enni… a részletektől mindenkit megkímélek, elég annyi, hogy szegénynek szabályosan zöld volt a feje…

Lényeg, hogy 8ra a gyerekek kidőltek, legalábbis úgy tűnt, hogy elaludtak, így mi, felnőttek is átadhattuk az ajikat… Én Cicukát idén teljesen rendhagyó módon, egy magamról készült fotósorozattal leptem meg (erről fogok még írni, éééés teszek fel képet, akinek nem tetszik, nem nézi…), Ő meg aztán végképp kitett magáért. Kaptam egy oooooltári nagy dobozt, ami túl könnyű volt…rázom, mint állat, Ő meg csak vigyorog (kicsit rontott a dolgon, hogy közben Gáborkám megint sírni kezdett, és fél órás vígasztalószünetet kellett beiktatni).

Kinyitom, hát, két kis becsomagolt ajándék, meg egy összetekercselt papír van benne… Mondja, hogy a számozás sorrendjében…jó.

Első: kis játékrepülő. Húha. Magamban: okés, utazunk, de mikor, hova, és vajon addigra legalább az egyik gyerek egészséges lesz-e???

Második: egy csomag konfetti….ajjaj, szilveszter (közben G. megint ordít).

Papírtekercs: két éjszakai kép Párizsról, kivilágított Eiffel-toronnyal, meg Diadalívvel, és a szöveg: Ez egy kedves és figyelmes, de mindenképpen egy halk meghívó lenne! Gyere el velem egy vidám szilveszterre ide! Semmiképp se mondj nemet! Tomi.

Na, agyam eldobtam rögtön (főleg, hogy G. közben egyfolytában sírt), Klári meg Kati meg mondták, hogy hát ezért volt így szervezve, hogy majd ők jól itt szilvesztereznek, hogy mi mehessünk…. A betegséggel senki nem számolt (szegény Klári közben már a fotelből sem bírt felállni, én még mindig vacakul voltam, T. már viszonylag alakult, de a gyerekek totál dögrováson), de mi még bízunk…

Na, vajon tudok Nektek küldeni MMS-t szilveszter éjjelén a Sanzelizéről???

Karácsony?

Asszem, az elmúlt napok remek lezárásnak bizonyulnak az évre… Benyeltünk egy vírust, amitől kikészült az egész család, de tényleg durván…Hogy ebből hogy lesz holnap karácsony, arról még fogalmunk sincs…már azt beszéltük Cicukával, hogy legfeljebb áttesszük a szentestét…fene essen az összes betegségbe…

Az autók milyensége

Minden hétvégén a reggelek legnagyobb feladata, hogy D-t, aki a leghamarabb kel fel mindannyiunk közül, hogyan tartsam csendben… a mese nem mindig válik be, de ma Ő maga kínálta a megoldást: játszunk olyat, hogy azzal az autóval indul el, amelyiket én mondom. Ezt már többször játszottuk, sztem’ a színtanulásban is sokat segíthet. A játék lényege az, hogy sorba rak pár kisautót, én meg nem csak egyszerűen azt mondom, hogy a sárga sportkocsival indulj el, hanem próbálom minél változatosabban körülírni: azzal a napszínű autóval indulj el, amelyik hasonlít ahhoz, amivel Alonzó is megy… Vagy: zöld busz helyett az a jármű, amivel az embereket szállítják, és olyan színe van mint a fűnek, meg a fáknak… satöbbi, satöbbi.

De ma a gyerek kifogott rajtam, mert rengeteg autót pakolt ki egymás mellé, így már én is belezavarodtam, és fél óráig próbáltam rávezetni a sárga-fekete sportkocsira, de mint kiderült, azért nem találta, mert én már a végén egyszerűsítve ugye azt mondtam, hogy az a sárga, ami a fehér dzsip mellett áll… a cégén csak fel kellett állnom a kanapéról (ahol addig döglöttem, igen), és megmutattam, melyikre gondolok…erre a gyerek rámnéz: „de anya! Az ninóskocsi!!!!” A fene látta 3 méterről a hangyányi villogót…

Mondom, tudod mit, mondd el nekem mindegyikről, hogy melyiknek mi a pontos neve, és akkor legközelebb tudni fogom.

Elmondta…én meg örültem, hogy nyitva a laptop, és viszonylag gyorsan tudok gépelni, mert rögtön feljegyzetelhettem.

Íme, kisfiúk anyukák figyelmébe különösen ajánlom, afféle kézikönyvecske gyanánt:

„Tankautó, versenyautó, miniautó, nagyautó, busz-pénzesautó, nincs motorháztetőjeautó, versenyautó, ninóskocsi, régiautó, tankautó, szőőőnyetes autó, ninóskocsi, versenyautó, szőőőőnyetesautó-kipufogós, pókos, versenyautó, sötétkék, piros, katonai, portkocsi, miniautó, portkocsi, ninóskocsi, ninóskocsi, kékautó, iskolásbusz, dobozos szállítós, iskolásos busz, versenyautó, tank, iskolásos busz, nagyautó, a verdákban szokott lenni-autó.”

És mindezt egy szuszra.

D. jövőre indulhat az xfaktorban...ez már biztos.

Na, tegnap megvolt a NAGY SZEREPLÉS.

Minden tiszteletem az óvónőké, mindent megtettek, majd’ 2 órás műsort raktak össze. Fotózni, na azt sajnos nem nagyon tudtam, mert G. miatt hátul ültünk, de lesznek majd profi fotók, mihelyt megkaptam őket, nem ússzátok meg. Sőt, a Duna tévé rögzítette az egészet, én biztos vagyok benne, hogy valahogy megpróbálom D. szereplését feltölteni…majd még kiókumlálom, hogyan.

Lényeg a lényeg: az én gyerekem egy (eddig) rejtőzködő énekes-előadóművész. Kijött a kis csoportjával, belevágtak az éneklésbe (télapóruhás fotó, ez volt az első amit csattintottam (egyébként az utolsó is, ami nem lett homályos, mert innentől kezdve bőgtem)), majd D. előrelépett, marokra fogta a mikrofont, és belevonyított, mint Mick Jagger…esküszöm, épp hogy bele nem dőlt a mozdulatba. Ugyanezt előadta a közös versmondásnál, az egész előadóteremben az ő kis csilingelő hangja hallatszott (meg az én szipogásom).

Nem is nagyon tudom ezt elmesélni, látni kéne, mondom, amint megkapom a képeket, meg a „dupla lemezes DVD-t” (esküszöm, így kellett megrendelni), akkor majd lesz erről még egy poszt (nem, nem fogom nézni a statisztikákat, hogy ki nem olvassa el…).

Előadás után a Vira mamát kitettük az Europarknál, hogy mehessen a Bobóékhoz, aztán hazajöttünk, és körbeajnároztuk a gyereket. Még ajit is kapott, pár hete ugyanis vettünk neki egy új ágyneműt, aztán eltettük valami „alkalmára”, volt is nagy öröm, fürdés előtt még ki is próbálta a kanapén… igaz, utána közölte, hogy szúr, és mossuk ki öblítővel, de végül is erre is büszke lehetek… hány négyéves tudja, hogy az öblítőtől puha a cucca??? Jó, ez lehet, hogy inkább a reklámok érdeme, mint az enyém, de mindegy. Ne kössünk bele apróságokba.

Lényeg a lényeg: ilyen szép két gyereke nincs másnak. És pont.

D. mesél nekem

Ma jött a Klári mama, merthogy holnap Dájínak fellépése van. Bezony. Az ovi karácsonyi műsorában. Rajta nem látok izgalmat, én, bevallom, kicsit aggódom, mert ugye a gyerek sok mindenben jeleskedik itthon (nem, nem csak a fürdőkádból való vízkilocsolásra gondolok…), de verset mondani, netán énekelni…. Na, azt szinte sose…(sőt, még szerepjáték is csak elvétve van, akkor is max. autóbaleseteket szimulál, két autó összeütközik, Ő meg jön a mentővel…pedig már vagy két éve nincs nálunk Zone Reality.)

Báááár, ma felcsillant némi reménysugár:

D. este, amikor bekísértem aludni, mondta, hogy másszak be mellé az ágyba, és majd ő mond nekem mesét. Jó. Bemásztam. Mondott. Idézek pontosan (mikor kijöttem, rögtön lejegyzeteltem, mert klasszikusokat csak pontosan, ugyebár).

„A címe: a virág, a napocska meg a méhecske

Hó' nem volt, hó' nem volt, volt egyszer egy virág, egy napocska, meg egy méhecske.

Vége van.”

Hát így. Holnap fellépés. Hehe.

Szőőőnyeteg és andalka

Ma este, amikor mentünk aludni, Dájí megmutatta nekem a szörnyeit. Tudtam én, hogy a gyerekek fantáziája élénk, és próbáltam felvenni a fordulatszámot, de vannak nehézségek a dologban. Úgy volt, hogy nekem le kellett ülni a kanapéra, D. meg az ágya melletti kis éjjeliszekrénye fiókjából szedte elő a szörnyeket, akik „nagyon baráccságosak, anyuka, nem bántanak ám, ezek tényleg aranyos szőőőnyetegek”, és a kis markában odahozta nekem őket egyesével megmutatni (a semmit, persze), és kérte, simogassam is meg őket…

Namost: mekkora egy ilyen szőőnyeteg??? A gyerektől nem kérdezhetem meg, mert ugye szerinte nekem is tudnom kell, így aztán saccperkábé 15-20 centivel a kis marka fölött simogattam a levegőt lelkesen, és erősen reméltem, hogy nem épp szegény szőőnyeteg szemét nyomom ki, nem verem le őket a gyerek markából, satöbbi… még a végén berágnak, és átköltöznek hozzám a hálóba, és kiderül róluk, hogy csak a gyerekekkel „barácccságosak”, a felnőttekkel nem annyira…….

A negyediknél D. megkönyörült rajtam, mert rögtön mondta, hogy „ez a legnagyobb, anyuka, ez szép magas”, úgyhogy valamivel könnyebb dolgom volt, 50 centinél hadonásztam… asszem jól csináltam, mert D. elégedettnek tűnt…

A másik ilyen gyereksztori nem saját, de én annyira röhögtem, hogy muszáj megörökíteni.

Kékezüst barátnőm nagyobbik lánya, Luca, mint minden gyerek, nagyon várja a karácsonyt. Az Ő anyuja valamivel rendesebb, mint én, mert náluk nem csak ilyen gyári kinderes-adventi kalendárium nyitogatás van, mint nálunk (amiből, megjegyzem, a csokit csak elvétve eszi meg D., csak a hosszúkásat, és nem tudom meggyőzni, hogy a többinek hiába van más alakja, nagyjából ugyanolyan az íze, azokat nekem kell elfogyasztani…na, nem panasz, csak megjegyzem). Ő kifüggesztett egy pamut- vagy milyen adventi naptárat a hűtőre, zsebekkel (nem láttam, csak mesélte még dec. elején), és a zsebbe tesz minden nap alvás alatt valamit az „angyalka”, Lucának meg első dolga felkelés után megnézni. És öröm, bódottá.

Na, egyik nap délután mentem be a városba (kiskarácsony, nagykarácsony, mittudomén), a villamosról hívom Gabit, mondom most van fél órám dumálni. Az ő gyerekei aludtak, csacsogtunk, egyszer csak hallom ám, hogy Luca felébredt, és lelkesen ordít, hogy „anya, itt volt az andalka!!!!!!!”. Gabi röhög, azt mondja, lassan leteszi, megy örülni az „andalkának” ő is, mondom jó, de mondd, mit hozott ma az andalka? Erre flegmán mondja:

-Probiotikus ivójoghurtot hozott. Mégis, szerinted mit hozzon egy gyereknek, aki 3 antibiotikum-kúrán esett át pár hét alatt? Így legalább a gyomra okés lesz….

Én ezen egy órát röhögtem. Modern andalka probiotikus ivójoghurttal….

Kérdés magamnak

Asszem rájöttem, hogy honnan lehet tudni, hogy túl sokat foglalkozom valamivel, jelen esetben a bonbonozással…

Ma elkezdtem beírni a Firefox címsorába, hogy „bak”, mert rájöttem, hogy az egyik kedvenc blogomat régen olvastam, és már nem a „Bakka és Pepét” hozta fel a rendszer automatikusan, hanem a Bakó Hungária honlapját… (már benne van az ujjamban, bak- egy nyíl lefelé- enter…ez most nem jött be).

Át kéne ezt gondolnom…

Hogy csináljunk házi sóbarlangot???

Gábor azért még mindig köhög néha. Hálistennek nem komoly, illetőleg mielőtt komollyá válna, rögtön teszünk valamit ellene.

Sőt, az eddig alkalmazott kezeléseket is módosítottuk némileg, például a hideg párásítóba már nem csak sima vizet öntünk, hanem Salvust, és amellett még inhalálunk is sós párát… (nem csodálnám, ha G életében nem enné meg a füstölt heringet…). Néha még a párásítóhoz is odatartjuk G-t, „had nézze meg”, tuti ami ziher…

Tegnap egész nap szinte ment a nappaliban is a párásítás, mert ugye reggel volt egy kis krehács, nosza, ártani nem fog, ha pácolódjon a kölök. Nem is volt gond, köhögés elmúlt, ámde én akartam egy fotót készíteni… a konyhában álltam, amikor láttam, hogy D. tőle teljesen szokatlanul beletelepedett az apja ölébe, nosza mondom, fénykép. Először csak azt hittem, nem jól van beállítva a gép, mondom a fenébe, valaki piszkálta, de nem, minden automata (mert nekem az a tuti, mindenhez én se konyíthatok), kattintok, megint a fenti eredmény… basszus, mire rájöttem! Hogy a pára!

Sebaj, van bizonyítékunk, hogy mindent megteszünk.

Aztán ma is volt egy kaland páraügyben: már tegnap nézte T., hogy hogy a fenébe lehet nálunk ilyen kvanagy por, amikor hetente jön Tündi, és én is elvileg ugye itthon vagyok, csinálom….és mégis, azt mondja, nézd a padlót, vastagon áll a por!!!!! És a szekrényeken is! És mindenhol!!!! Hát, én is csak lestem, de mondom bizti az a baj, hogy 2 hete ugye rossz a jó porszívónk, csak a kis kézi vacakkal tudunk porszívózni, és hiába mosunk fel, tuti a szőnyegből kijön….. Na, megígérte, hogy ma első dolga lesz új porszit venni, jót, mert ez tűrhetetlen, és már láttam a szemén, hogy magában azt gondolja, hogy ez csak azért lehet, mert mi Tündivel nem is csinálunk tulajdonképpen semmit egész nap, csak feltett lábbal tévézünk (és bonbont zabálunk persze). Kimondani nem merte, annál azért úriemberebb, de láttam, hogy erre gondol, ismerem már régóta. De igazán vitázni nem is tudtam vele, mert TÉNYLEG MINDEN POROS VOLT!!!!

Na, ma reggel jött Tündi, én épp akkor voltam D-.vel az oviban, amikor jöttem haza, mondta T, hogy mutatta Tündinek is a port, úgyhogy ma nagy portalanítás. Jó. Tündén is láttam, hogy nem érti a dolgot, ő sose lazsál, de hát mindegy, T-t úgy engedtük el, hogy csak egy porszívóval a kezében jöhet haza ma este.

Én délelőtt jó nagyot sétáltam G-vel, mikor jöttem haza, még akkor is láttam Tündin, hogy ahogy törölget, nem érti… aztán ahogy vetkőztettem Gábort, még a padlónak egy olyan részét is kiböktem, hogy oltári poros, amiről tudtam, hogy én ott, azt a részt tuti felmostam még pénteken is, mert csokis lett…mutatom a Tündinek, hogy nézd, ez hihetetlen, és nincs is tavasz-nyár, hogy a kertbe ki-be rohangáló kölkök behordják… Tünde közben tovább csiszálja a konyhabútor tetejét, majd egyszer csak fény csillan a szemében: Te Linda…ez a por olyan fura…. Mivel párásítotok??? Abban a pillanatban nekem is leeset, odamentem a még „poros” étkezőasztalhoz, és (nem röhög) megnyaltam. Baszki, tényleg… ez SÓ!!!!

Gyerekek, komolyan… sós volt a padló, az összes bútor, minden….

Legalább a lelkünk megnyugodott, hogy nem mi vagyunk a hibásak…

Tündi egyébként ari volt, a nap további részében rajtakaptam, hogy néhány tárgyon végighúzza az ujját, megnyalintja, és mondja: „ez is sós…nahát!!!” Majd veszettül csiszálni kezd….

D. pizsipartija

Ma pizsama-parti volt az oviban D.-nek. Már fél hétkor alig bírtam lefogni, annyira ment volna…

A nap nemcsak arról szólt, hogy mindenki pizsiben van, hanem „fordított-nap” volt, a gyerekek mondták meg, hogy mikor mit kell csinálni…húha…. De D. oltári feldobottan jött haza, nagyon lelkes volt, úgyhogy bitos jól érezte magát…szegény óvónők meg csak kiheverik valahogy hétfőre…

Mi meg valahogy nem is tudtunk mit kezdeni a szombattal… olyan fura volt, hogy D. nincs itthon hétvégén… túl nagy volt a csend :)

Mondjuk, én lefoglaltam magam tonkababos ét-bonbon…. Nyammm. Sőt, nagyon nyamm. Fotót nem rakok, mert többen reklamáltak, hogy csak nyálunk csorog… :) De az az illat...

D. érvel

Most egy kis válogatás D. aranyköpéseiből.

Ugye az étvágya elég változó, többnyire alig eszik (vagy zabál). Amikor épp nem annyira megy a kaja, mi is (mint minden rosszul-evő gyerek apja-anyja) néha már a jól is mert klasszikusokhoz nyúlunk, miszerint „kisfiam, ha nem eszed meg a husit/tésztát/kenyeret/tökmindegy csak valamit végre, akkor sosem fogsz nagyra nőni!”. A módszer vitatható, de néha működik. Egyik nap oviból hazafelé megint mentünk a „péknéni”-hez vaníliás csigáért, itthon le is ült vele, nekilátott, jóízűen falatozott, majd egyszer csak megszólal:

„Anya!!! Én már érzem is, ahogy növök a vaníliás csigától!!!!”

Együtt fürdenek Gáborral, én közben terítek, apjuk is kiszaladt valamiért, közben „valahogyan” több pohárnyi víz kerül a fürdőszoba padlójára. Persze megszidjuk, mert vizet a kádból nem locsolunk ki, gyerek érzi, hogy most tényleg rosszat csinált, onnantól ő „jól viselkedik”.

Fürdés után vacsi, majd fogmosás, alvás, fél óra múlva jön ki pisilni.

Várom, hogy végezzen, közben nem nagyon szólok hozzá, mert akkor ugye teljesen megébred, ámde ő másként értékeli a csöndet:

„Anya! Most haragszol, amiért kijöttem pisilni???”

„Nem, kisfiam, dehogyis, sőt, nagyon okos vlagy, hogy ha pisilni kell, akkor kijössz. Ha valamiért én haragszom, akkor legfeljebb azért, mert fürdéskor kilocsoltad a vizet”.

15 mp csönd, majd halkan motyog maga elé:

„Én többet nem fürdök a Gáborral”

„Miért, drágám”

„Hát mert a Gábor mondta nekem csöndesen, hogy locsoljam ki a vizet……..”

Játszanak, nézeteltérés támad, mert „kivételesen” D. ugyanazt az autót szeretné a 80 közül, amivel G. épp küzd. Hallom: „G, az nekem kell”. G. morcosan nyüffent, és arréb megy a célkocsival, D. utána, majd tompa csattanás, és G. fevonyít. Nagyjából sejtem, mi történt, de nem ordítok rögtön, hanem kérdezek:

„Dávidkám, édesem, mért vinnyog a Gábor?”

„Háááát, hát…. Mert valami fáj neki…..”

(Táncsak nem az, hogy megütötte kicsit??????)

T. este rendberakja a játékokat, én meg reggel, mielőtt oviba mennénk, még engedek pár perc szórakozást, de amikor D. már a 10. valamit rángatná le a polcról, akkor azért szólok:

„Kisfiam, ne szedjél le több játékot, Apa rendet rakott, és úgyis nemsokára megyünk az oviba”

Erre D. csípőre vágott kézzel:

„De ANYUKA!!!! A játékok azért vannak, HOGY JÁTSZUNK VELÜK!!!!”

Nabacca. Már érvel is. Végem van.