Párizs- első nap

Nem reméltük igazán, de összejött…itt vagyunk Párizsban. Valami hihetetlen ez a város, komolyan.

Életünkben tán először (nem is tán, először) jöttünk társasútra, és már első nap rájöttünk, hogy ez jó ötlet volt. Ennyi mindent magunktól ilyen rövid idő alatt úgysem tudtunk volna megnézni, pláne nem leszervezni.

Kezdem sorban.

Reptéren az idegenvezető (Ani) bemutatkozik, majd feltereli szerény (12 fős) kis csoportunkat egy buszra. Elindultunk a belváros felé, közben Párizs történelméről tart előadást, és érdekesen ám, úgy, hogy még engem is leköt, pedig nem vagyok egy nagy történelem-rajongó.

Mintegy másfél órát kalézoltunk a belvárosban, megnéztük a leghíresebb tereket, épületeket, egyebeket, hogy kapjunk valami átfogó képet a városról, majd elmentünk az Invadilusok dómjához, ahol megnéztük Napóleon szarkofágját. Napóleon anno saját maga kérte, hogy halála után itt legyen a végső nyughelye, így aztán a franciák, akik becsülték kérését, itt, ebben a dómban kialakítottak egy kriptát (ami eredetileg nem volt az épületben), és egy vörös márványszarkofágban helyezték el Napóleon hamvait. Itt, (márhogy az épületben) nyugszik egyébként a fia is, a Sasfiók is, valamint testvérei, és több tábornok, marsall is, valamint Rouget de Lisle is, aki a Marseillaise-t komponálta.

Az Invalidusok után visszamásztunk a buszra, és elmentünk az Eiffel torony tövébe, ahonnan a Szajnán óránként induló sétahajók egyikén elhelyezkedve a folyóról is megcsodálhattuk a várost. Persze itt is egymilió ember, valami hihetetlen, hogy mennyi turista van…

Láttuk még Pierre Richard hajóját is! Az ember nem győzi tátani a száját, akárhová néz, érdekes dolgokat lát (és ugye lehet dönteni, hogy bámészkodsz, vagy fotózol ezerrel..én a bámulást választottam, így a hajóról nincs is sok kép… de felbukkant a kedvenc turistatípusunk is persze, krapek, egyik kezében fényképező, másikban kamera, és hol az egyiket tartja az arca elé, hol a másikat… ).

Az egy órás hajókázás után vissza a buszra, és irány az Musée d’Orsay. Na, itt meg aztán nem is engedtek fotózni, viszont először itt adtunk igazán hálát a szervezett útért… ugyanis a bejáratnál túlzás nélkül vagy 150 méteres sor, bejutni szinte lehetetlennek látszott, de mi, mint csoport, öt percen belül épületen belül voltunk. Megjelent a második idegenvezetőnk, Bea, aki az út során a tárlatvezetéseket fogja tartani, kiosztotta a kis rádiós fülhalgatókat, hogy a nagytermekben is mindenki jól hallja, amit mond (kell is, mert bemegy az ember bármely terembe, és rögtön vagy 30 idegen ember kerül közé, és az idegenvezető közé, sztem egy nyikkot nem lehetne enélkül a kütyü nélkül hallani). Elindultunk, és másfél órán keresztül ámuldoztunk. Persze sokkal több időt is el lehetne itt tölteni, hisz’ rengeteg műkincs van kiállítva, nade ez tényleg olyan, hogy ha mindent meg akarnánk nézni, akkor semmi másra nem maradna idő. Bea hihetetlen jó kis előadást tartott, mindent tud a híres kiállított műremekekről, és úgy tud magyarázni, hogy valóban leköti az embert.

Mikor végeztünk, újra visszamásztunk a buszra, és célba vettük a szállodát, itt lepakoltunk, és egy kis pihi után együtt elmentünk egy közeli kis étterembe vacsorázni. Itt már a társaság is kezdett kicsit összerázódni (pláne, ahogy telt a pocak, eddigre már mindenki rettentő éhes volt), kicsit beszélgettünk, majd mi T-vel lekoccoltunk, hogy egy kis önálló séta is legyen. Erősen próbáltuk az étterembe menet megjegyezni, hogy merre is van a szálloda, de azért bennem volt egy kis para… mindegy, nem lett gond, vagy 2 órát sétáltunk, közben vettünk némi helyi sajtot meg pudingot az éjféli nasihoz, majd hazaérve szabályosan kiájultunk…