Párizs- második nap

Azt állítani, hogy sűrű napunk volt, azt hiszem, egyáltalán nem túlzás. Soha életemben nem volt még nap, amikor ennyi mindent láttam volna, mint ma, pedig voltam már pár helyen, láttam már sok mindent, de ez… kezdem sorban, nem lesz túl poénos, és amúgy sem vagyok nagy úti-beszámoló-író (másmilyen sem), úgyhogy elnézést, de muszáj megírnom, mert az emlékek kopnak…

Szóval:

Reggel felkeltünk (nem mondom, hogy könnyen, tudtunk volna még aludni, de kilenckor volt a tali a portánál, és még reggelizni is kellett előtte), jó melegen felöltözünk, majd a többiekkel együtt irány a busz.

Először kis kört tettünk a belvárosban, megnéztük az épp ébredező Párizst. A helyiek ugyanis némi csúszással kezdik a napot hozzánk képest, ők sokáig szeretnek este fent lenni (ráadásul ugye hiába vannak ugyanazon időzónában, mint mi, ott majd’ egy órával később megy le a nap), és reggel kicsit később is kelnek. Hiába volt kilenc óra, szinte még sötét volt, egész más arcát mutatta a város… és sajnos megint rájöttem, hogy mennyire nem mindegy, hogy hogy fotózik az ember…a Place Vendôme például ugye teljes karácsonyi díszkivilágításban pompázott, amit nem és nem tudtam jól lefotózni…bár mentségemre legyen mondva, hogy ez tán másnak sem ment volna egyszerűen, a busz haladt, üvegen keresztül amúgy is nehéz fényeket fotózni, mindegy, lekaptam a hátsó ablakból az Obeliszket, mellette azért látszanak a fények (közben azért elmorzsoltam pár könnycseppet, hogy nem szállhatunk itt ki, ugyanis ezen a téren vannak a legmenőbb ékszerüzletek, és hát aki ismer…). Az óriáskeréknél azért sikerült megörökítenem a hangulatot, gyönyörű volt, ahogy éppen jött fel a nap…

A rövid kanyar után irány Versailles. Az úton Ani elmesélte a kastély egész történelmét, Napkirályostul, mindenestül, úgyhogy képben voltam, mire odaértünk. A kastély előtt már millióan voltak (így sokan látták, hogy hogy bőgöm el magam, amikor felhívtuk az itthoniakat, hogy hogy vannak a kölkök… nem, nem azért, mert rossz hírt kaptunk, sőt, Klári mesélte, hogy most már mind a két gyerek eszik is szépen, nincs semmi gond, csak ugye az anyák hülyék… Egyébként jó fejek voltak a csoporttársak, páran (jópár felnőtt gyerekkel, és jónéhány év tapasztalattal a hátuk mögött ) odagyűltek, és próbálták magyarázni, hogy „próbáld meg magad jól érezni, el kell szakadni a gyerekektől…próbáltam nekik megmagyarázni, hogy ó, az nekem egyébként remekül szokott menni, simán lepasszolom a kölkeimet bárkinek bármikor, a gond csak akkor van, ha hallom a hangjukat…)), de itt is csoportosan mentünk be, nem kellett várakozni. Bent elképesztő gazdagság, gyönyörű termek, hatalmas terek, rengeteg aranyozás… hihetetlen szép. Itt Bea tartott tárlatvezetést, cca egy órát csatangoltunk a kastélyban, majd volt egy kis szabadidő, ami alatt mi Tamással megnéztük először a kastély kertjét, majd ellógtunk a közeli utcácskákba körülnézni. És milyen jól tettük. Nem messze a kastélytól ugyanis találtunk egy kis cukrászdát, úgyhogy vettünk is gyorsan helyi készítésű macaront, meg egy csokis tortácskát (ilyesmiket itthon eddig csak a Mihályinál, és a Gerbeaudban ettünk). A tortácskát be is töröltük a busban rögtön, az utastársak nyálcsorgatása mellet (nade ahhoz nem volt elég nagy, hogy kínálgassuk, érthető, nemde?).

Versailles után visszamentünk Párizsba. Az Opera mellett elbúcsúztunk a buszsofőrtől, merthogy innentől tömegközlekedésre váltottunk…na, voltak is érdekes pillanatok, de megmondom őszintén, örülök, hogy ezt is kipróbáltuk, soha nem tudtam volna elképzelni enélkül egy 14 metróvonalas hálózat működését. Szóval először kiszálltunk az Operánál, majd választani lehetett, hogy bemegyünk-e a parfümmúzeumba, vagy inkább megcélozzuk a Lafayette áruházat. Gondolom senkinek nem okozok meglepetést azzal, ha elárulom, hogy az utóbbit választottuk. Sajnos csak mindössze 45 percünk maradt ott kóricálni (aznapra még be volt ütemezve a Louvre, és időpontra mentünk oda is, mint csoport), bár T. hitelkártyája valószínűleg fellélegzett e hír hallatán…

Hát, szóval, a Lafayette…. Tudtuk, mondták, hogy ez az egyik leghíresebb üzletház a világon, (természetesen ehhez mért árakkal, nade nézelődni ingyé’ van), fantasztikus választékkal, de erre megmondom őszintén, nem voltam felkészülve.

Bementünk (természetesen a női áruházba, merthogy ez úgy van, hogy 2 nagy épület, és az egyik csak női, a másik csak férfi), első emeleten vannak rögtön pl. az ékszerek… képzeljétek el, kis standok, Gucci, Cartier, Tiffany, Bulgari…. Gyémánt, arany, még több gyémánt…

Kész voltam persze.

Ja, közben Cicuka lefotózta a karácsonyfát is, ilyen dolgokra nekem nem maradt időm…

Meg tudtunk még nézni egy emeleti szintet is, szerintem minden tervezőnek, aki létezik, van itt üzlete… Versacenál ráugrottunk egy dzsekire, egyszerre kaptunk oda Tamással, hogy „ez milyen jól állna”, de meg is maradtunk az elméletnél az árcédulát elnézve (4.300 euro…ehhen…ott maradt. Pedig tényleg jól állt volna.).

Nagyon sajnáltuk, hogy nem maradt időnk itt tovább kódorogni (és igen, most megint lehet engem irigyelni a férjem miatt, ugyanis ő tényleg az a ritka férfi, aki nagyon jól tolerálja ezt a nézelődés-mániámat, sőt, néha lelkesebb, mint én, és a 20. üzlet után sem noszogat, hogy „mé’ nem megyünk má’, úgyse’ veszünk semmit’, „minek az neked”, „hova vennéd föl”, satöbbi… Sőőőt, néha elhagyja a száját olyan is, hogy „ez nem is olyan drága”… jó, nem a Versace-ban, de mondott ilyet is…).

A Lafayette után ismét a kultúra következett: elmetróztunk a Louvre-ba. Hát, sor az volt itt is, elképesztő, mennyien álltak a bejárat előtt… ha jól megnézitek azt a képet, amin olyan nagyon örülök az életnek, akkor a hátam mögött látszik ugye az üvegpiramis, és előtte a tömeg… na, az a sok ember mind arra várt, hogy bejusson… de mi, ugye, időpontra jöttünk, úgyhogy egy alig ismert hátsó bejáraton szépen beosontunk, Bea itt ismét csatlakozott hozzánk, megkaptuk a fülesünket, és kezdődhetett az újabb tárlatvezetés eszméletvesztésig.

Próbáltam megfogalmazni magamban, hogy mit is érzek…

Ugye azt tudjuk, hogy én sokat a művészettel soha nem foglalkoztam, nade azért az ember ismer jó néhány képet, jó néhány festőt, ha máshonnan nem, hát az általános iskolai rajzalbumból… és hogy azokat a képeket látod eredetiben, amit már millió helyen láttál, az valami hihetetlen…

Volt olyan festmény, amiről még bélyegem is van a gyűjteményemben (nem is egy ilyet láttam)…isten bizony, néha csak álltunk T-vel, fogtuk egymás kezét, és szipogtunk… hülyén hangzik, hogy az emebr elsírja magát egy festménytől, de hát ez van…

Persze itt sem lehetett azt csinálni, hogy mindent megnézzünk (valaki egyszer kiszámolta, hogy ha a Louvre minden kiállított műtárgyát csak 30 másodpercig szemléli, akkor pontosan 2 hónap alatt tudja végigjárni a múzeumot…és közben nem alszik, nem eszik, nem iszik….ennyi időnk sajna nem volt), de a legfontosabbakat, illetőleghát a legnépszerűbbeket megnéztük. Láttuk a Sziklás Madonnát, a Mona Lisát, a Szárnyas Nikét, és a Milói Vénuszt is (aki igazából Aphrodité).

Esküszöm, a végén úgy szédültünk ki a múzeumból…még jó, hogy hatkor zár, különben sztem még most is ott kóvályognánk…

Ezután újra metróra kaptunk, és elmentünk vacsorázni a Latin negyedbe (én először arra gondoltam, hogy itt olaszok laknak, de kiderült, hogy amiatt nevezik így, mert itt több egyetem is megtalálható, többek közt a Sorbone, és a diákok többnyire latinul hallgatták az előadásaikat). Itt szeretném megjegyezni, hogy kábé két hónappal ezelőtt, amikor nekem még Párizsról (márhogy a tervezett útról) fogalmam sem volt, akkor egyik este, amikor valami szokatlant főztem megint vacsira (már nem emlékszem, mi volt az), akkor valahogy szóba került, hogy mi az, amit nem kóstolnék meg, és én szentül állítottam Cicukának, hogy pl. csigát, na, azt tuti nem ennék sose…Ő rötyögött, és mondta, hogy azért ahogy ismer, ha alkalmam lenne rá, akkor tuti megkockáztatnám…no, ma, a tegnap esti vacsival ellentétben itt több fogásból lehetett választani, előételként ott szerepelt persze a csiga is (escargot…bocs), és igen, bevállaltam. Nem, nem lesz a kedvenc kajám, de egyszer mindenképp meg kell kóstolni, ha más miatt nem, hát elég jól el lehet bohóckodni a csigaevő készlettel…és most komolyan… nem én lettem volna, ha nem gondolom meg, hogy hiába mondtam én azt, hogy sose, nagyon sokáig bánnám, ha nem tenném meg, és ha már így van, akkor miért ne Párizsban tegyem meg?

A vacsi további része azért jóval szokványosabb volt (kacsa, és krémkaramell), viszont ha lehet, még finomabb, úgyhogy mindenki el is tüntetett mindent (mondjuk reggel kilenc óta folyamatosan mentünk, és ez már este fél hétkor volt…így könnyű jót főzni).

Ezután várt ránk még egy rövid túra: metróra kaptunk újfent, és irány a Montparnasse 56.

Itt található Franciaország jelenleg legmagasabb felhőkarcolója a Tour Montparnasse. Kilátó van a tetején, és éjjel már lentről is impozáns látványt nyújt, hát még fentről…de ez utóbbit sajna nem tudtuk meg, belefutottunk az elmúlt évek legnagyobb ködébe…

Mikor odaértünk az épület elé, már akkor gyanakodtunk, ugyanis a teteje már lentről szemmel láthatóan a ködbe veszett, de amíg élünk, remélünk… felmentünk a lifttel (egyébként hihetetlen… az 56. emeletig megy fel a lift, nem egészen 34 másodperc alatt), kinéztünk az ablakon, és semmit nem láttunk… Kicsit csalódottak voltunk, mert ezt a látványt jó lett volna még a mai napba besűríteni, de hát mindent nem lehet.

Szegény Ani még tán nálunk is letörtebb volt, ugyanis Ő direkte eljött, amíg mi a Louvre-ban mászkáltunk, hogy megvegye a jegyeket, ezzel se kelljen foglalkozni… Mindegy, mi azért egy páran felsétáltunk a tetőre (még 3 emelet), és le is fotóztattuk magunkat Cicukával, hogy legyen bizonyíték, mi voltunk fent… a kép cca 2 méter távolságból készült, ennek alapján el lehet képzelni, hogy valóban, mintha felhőben lettünk volna (valószínűleg így is volt).

Azért hamar túltettük magunkat a csalódáson, és jó hangulatban mentünk vissza a hotelbe.

Fél tíz volt, mire hazaértünk, ringatni nem kellett senkit sem, az tuti…