Zsófival a kórházban

Nostehát: szerdán már teljes lázban égtem, és amikor a Zsozsi felhívott, hogy volt a Dokijánál, és a doki azt mondta, hogy „elfogyott a türelem”, tehát hogy csütörtökön (23-án) befekteti a kórházba. Ráadásként közölte, hogy mindjárt aznap csinálnak is egy ún. „terheléses vizsgálatot”, tehát hogy kis mennyiségű oxitocint kötnek be, és meglátják, hogy erre a baba hogy reagál. A Zsozsi elégé be volt tojva (érthető módon), én meg valahogy annyira nagyon biztos voltam benne, hogy majd ettől a „terhelésestől”, meg a szintén esedékes magzatvízvizsgálattól beindul a szülés (egy csomó ilyet hallottunk már mindannyian, pláne egy hét terminustúllépést is hozzászámolva…), úgyhogy úgy döntöttem, hogy reggel én is megyek Kecskemétre, oszt’ majd meglátjuk. Úgyis azt beszéltük meg, hogy akkor délután meg a Klári meg a Tökikém mennek a Balcsira, gondoltam, nincs vesztenivaló.
Csütörtök reggel a 9 órás vonattal mentem, 10.10kor szálltam le Kecsón, Fecó akkor hívott, hogy ne menjek sehova, nemsokára ott van értem, majd amikor megjött, mondta, hogy most kötötték be Zsozsinak az infut, állítólag 2 óra a vizsgálat, majd hív a Zsozsi, ha van valami, addig menjünk el hozzájuk. Még úgyse láttam az új kérót, háűt, nagyon szép lett, nagyon szépen kifestettek, meg minden. Vettünk útközben kaját, ettünk, majd nekiálltunk egy igenigen hosszú thillernek, gondoltuk, úgy gyorsabban megy az idő…. Hát, aki már látta a Zodiákus című filmet, az tudhatja, hogy ez azért nem egészen így van…mindegy, vártunk. Egyszer csak szólt Zsozsi, hogy a vizsgálattól sem indult be semmi, a magzatvíz tiszta, várunk….be is mentünk hozzá, már eléggé el volt szegény szontyolodva… ráadásul csórinak 2 napja hasmenése volt, amit meg is mondott, amikor felvették a kórházba, így aztán különszobát kapott, ami akkor mondjuk jó, ha valaki pihenni akar, de ilyen esetben csak klattyog benne egyedül…. Egész délután bent voltunk, este fél kilenckor mentünk csak haza, akkor már úgy voltam vele, hogy megvárom a másnapi amniocentézist, hátha attól majd lesz valami….. Hát, nem lett. Se éjjel, se másnap… Azt gondolom nagyon részleteznem sem kell, hogy szegény Zsozsi mennyire izgult már, meg én is, meg a Fecó is. Fecó egyébként pénteken bement dolgozni, én mentem a Zsófihoz, délután meg jöttem haza, amikor Fecó megjött a melóból, és kivitt az állomásra. Lehetne még ragozni a kórházi dolgozók (szar) hozzáállását, a doki viselkedését, meg ilyes, de nem akarom, majd megírja a Zsozsi magának, ha akarja, de sztem jobb felejteni az ilyen dolgokat. Ami azért vicces volt ebben a két napban: nem akartuk, hogy Anyu meg Apu egy csomót idegeskedjen (elég, ha mi tesszük), így megeggyeztünk, hogy nem áruljuk el nekik, hogy a Zsófit befektették, és persze azt sem, hogy én is Kecsón vagyok… így aztán (figyelem, nem hazudni akartunk, de jobb volt így, tényleg), a Zsó csütörtökön is, meg pénteken is felhívta az Anyut, hogy most volt NST-n ( tényleg ott volt, csak nem otthonról ment, hanem egy szintel lejjebbről), és még semmi… és csak nem szólt, hogy bent van… Szegény Anyám meg, mivel tudta a tervet, márhogy ha szülés van, akkor én is indulok, hűségesen felhívott, és tudósított, hogy beszélt Zsóval, és még semmi, én meg hümmögtem, hogy hát, ez van… a Zsó meg mellettem kanalazta a (kímélő, tehát az átlagnál szarabb) kórházi leveskéjét, és már kínunkban röhögtünk…
Mindenesetre már előre tudtam, hogy szegény Zsó előtt igen hosszú hétvége áll, merthogy hétvégén tényleg csak marhanagy baj esetén tesznek valamit, és valahogy éreztem, hogy az meg nem lesz, így biztos volt, hogy egész hétvégén csak várni fog a kis szobájában, hol egyedül, hogy Fecóval…nem irigyeltem, elhihetitek….
Közben a Babec meg Klári már a Balcsin örültek egymásnak, mi meg csak hallgatuk pénteken a nagy csöndességet itt a Tamással kettesben….marha fura volt ám….