Először is: ugye G. eredetileg szeptemberben kezdte volna az ovit (bölcsi csoport). Ámde közbejöttek dolgok, és immár második hónapja ő délelőttös-bölcsődés. Imádja. Nem kamu. Imádja. Fejlődik. Rohamléptekkel. Egyedül eszik, énekelget, majd’ fél órán keresztül képes a Dáviddal együtt játszani, ugyanez velünk is megy (érti a bújócskát, fogócskát, D.vel az „autóversenyt” ect.).
Másodszor: már az elején felmerült, és azóta többször is, hogy ha már lúd, legyen kövér, és ne hozzam én haza azt a gyereket délben…. Ha már ilyen pikkpakk megszokta, had’ maradjon. És ami miatt ez gyakran előjön:
Reggel ugye általában a kölkök 7-negyed nyolc körül kelnek. Én addigra jó esetben már megkávéztam-megmosakodtam, blogot írtam szüttyögtem a neten, rfriss vagyok, mint a madárfütty, úgyhogy fél óra alatt gyönyörűen felöltöztetem Dájít, majd Gábort, összerakom a napi kiegészítőket (edző-vagy úszóruha, G-nek cumisüveg, mindenkinek kinti ruha, mikor mi kell), majd elkiáltom magam: „Kölkök!!! Cipősszekrény!!!” . A vezényszóra (röhögjetek ki, de van pár ilyenem és az esetek 98 százalékában vita nélkül csinálják, amit kérek) mindkettő fut az előszobába, D. egyedül Gábor a segítségemmel cipőt húz, kiskabát (újabban pulcsi), anyának a cucc kézbe, és már vonulunk is ki együtt a garázsba, D. bringára pattan, és nyomulunk az oviba. Nincs vita, nincs elfutkosás, semmi. A mi miatt viszont Gábor még mindig babakocsival teszi meg ezt a rövid utat reggelente, az a déli hazaindulás. Mingyá’ mondom.
Szóval odaérünk az oviba, D. egyedül cipőt cserél a saját helyén (oké, 10 esetből nyolcszor), én két méterre tőle átváltom Gábor topogóját bentire, és (figyeljetek!!!) MINDKETTŐ szépen besétál a terembe. Vita- hiszti-nyervogás vagy bármi nélkül. Mindkettő. Gábor is. Még a kezdeti megszeppenése is nyom nélkül eltűnt. Ámde jön a dél: Anya ugye a cipősszekrényen (az óvodai cipősszekrényen) ülve várja, hogy a két gyermeke végezzen az ebéddel. Jönnek is fel a lépcsőn, Dájí odaszalad, boldog, ad egy puszit, majd „szia, anyuka, megyek aludni, majd délután gyere értem” kiáltással (esetleg egy kis bújócskázás után) megy a csoportja után be a szobába. Én meg megkezdem a harcomat Gáborral. Akinek ilyenkor mondhatom, hogy „cipősszekrény”, de annyi erővel mondhatnám azt is, hogy „Kambodzsa” vagy „Los Angeles”, mert tesz rám, és inkább ledobja megát a földre (nem, nem sír közben), majd amikor összelapátolom, és ölbevéve megpróbálom ráadni a kinti cipőt, akkor már nyüfög is… és inkább nyomulna be ő is a saját csoportjába a saját kis haverjai mellé. És ilyenkor szokott viccelődni azzal az az óvónő, amelyik épp tanúja a jelenetnek, hogy nem azér’, de olyan marhára nem akar hazamenni a kölök….én meg minden alkalommal megnyugtatom őket, hogy nem verem pedig otthon…
No, ennyi bevezető után (hehe, jóvan, hosszú lett, nem muszáj végigolvasni, ha unjátok, ez magamnak is kellet, összegzésképp, hogy majd amikor a gyerek nagykorában pszichológushoz lesz kénytelen járni, merthogy az anyja ellökte magától, akkor legyenek érveim a döntéseim mellett) jöjjön a mai nap.
Délelőtre Margitsziget volt a program. Márhogy az ovinak. Állatkert, szabadtéri játék, piknik, ésatöbbi. Az érkezés vissza az ovihoz fél kettő. Én fél kettőre ott is voltam, de az első pillanatban kiderült, hogy a busz már öt perccel azelőtt befutott a kölkökkel. Megyek be, Gábor sehol, Szilvi (az óvoda vezetője) ücsörög G. helyén, nézegeti a képeket a telefonján. Mondom, Gábor hol van? Azt mondja, hogy Kriszta (G. óvónője) bevitte a többiekkel a terembe. Mondom, pedig nem is késtem. Azt mondja, nem is, ők jöttek előbb, de ha már így alakult, hagyjam, szerinte már alszik is G., mert elfáradtak. Én persze tipródtam. Hogymostakkormilegyen. Nyílik az ajtó, Kriszta megjelenik G-vel, aki valóban csak pislog, majd Szilvi közölte vele, hogy vigye vissza, fektesse le a többiekkel, holnap úgyis nyusziünnep is van, én közbeszúrom, hogy igen, tudom, egész napos, akkor holnap is maradjon? Persze, maradjon, mondja Szilvi, közben Kriszta már el is tűnt G-vel. Ez az egész egyénként elolvasva tovább tart, mint ahogy ott pár másodperc alatt lezajlott…
Én csak ültem a cipősszekrényen, és hirtelen tényleg nem tudtam, mi legyen Mondja Szilvi, hogy várjak 10 percet, és ha nincs gond, hagyjam ott nyugodtan Gáborkát, majd amikor megyek D-ért, akkor hazaviszem mindkettőt, menjek haza, olvassak, csináljak amit akarok…
Nekiláttunk kicsit beszélgetni (milyen volt a kirándulás, ect…) 10 perc múlva jött ki Kriszta, mondja, h G. alusz. Oké. Még egy órát pletykáltunk, és abban maradtunk, hogy másnap is mindenképp ott alusz G., a többit meglátjuk. Persze a holnapot is függővé tettük a délután további részétől… de délután arra értem oda az oviba, hogy G. olyan elmerülten játszik, hogy 15 percig nem vett észre. Nem vicc, ennyi ideig voltam ott félig titokban (félig, mert közben D. odajött, és mivel még meg akartuk várni Kristófékat, akik jöttek hozzánk még kerti-játékra, még ők leültek Krisivel könyvet olvasni), kibeszélhettem a történéseket Annával (G. másik óvónénije), és sutyiban le is fotóztam a kisebbikemet, ahogy 2vegyül”.
Úgy néz ki, nem okozott maradandó károkat az oviban alvás… este asszem beszélgetnem köll apjukkal. Mi legyen???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése