D. meg megint hozta magát szövegileg: ovi utáni szokásos sétára indulunk, kéri, hogy a pékhez menjünk (naná) először, hogy vegyünk vaníliás csigát. Igenám, de nem sétál, nem is fut, hanem a kerítéseken csimpaszkodva araszol… 20 perc és 10 megtett méter után jeleztem, hogy így nem érünk oda a pékhez zárás előtt, reakció persze nulla, majd 5 perc araszolás után motyog: „attó’ félek, el fog fogyni a csiga”…és araszol tovább…. A néni, akinek épp a kerítésén lógott, eszméletlen jót röhögött, és mondta is, hogy igen, madaram, így aztán lehet, mivel már háromnegyed hat…ha hiszitek, ha nem, tovább araszolt…
Amikor hazaértünk (nyugi, maradt csiga, kapott is, meg is ette), kicsit még kimentünk a kertbe, D. játszott, G. az apja ülében ücsörgött a teraszon, én is odaültem, és próbáltam a férjemmel megbeszélni, hogy mi is volt aznap. D. persze nem sokáig bírta a figyelmünk nélkül, fogott valami kis botot, és elkezdte csapkodni a grillsütőt, ami elég hangos, G. ezen szétröhögte magát, de minket azért idegesített, tamás rá is szólt, hogy Dávidkám, hagyd abba, nem értem, amit anyád mond, erre D. sztoikus nyugalommal ránéz, és szinte felháborodva közli: „de hát a Gábojnak teccik!!!!”
Erre mit kell mondani?????Pláne, hogy röhögni nem célszerű….
A képen: Gábor és a spenót (az utolsó falatot csapta ki a kezemből persze…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése