A gyerekekben szerintem ez a legjobb rész: hogy olyan gyakran meg tudják lepni az embert (és az esetek felében jó a meglepi).
Már mondtam, hogy rettentő módon élvezem, amikor Dávid valami újjal rukkol elő… és ez mostanában nagyon gyakran van így. Nekem még mindig nem természetes, hogy komplett mondatokat használ, egy-egy hosszabb mondatát (még ha nyelvtanilag nem is teljesen helyes) szebbnek hallom, mint Ady bármely versét, néhány cselekedeténél meg még mindig azonnal eszem nélkül rohanok, hogy lefotózzam.
Íme még egy kép tegnap délutánról, amikor ugyebár hazaértünk, és kiderült, hogy a Pihe úgy torolta meg, hogy itt hagytuk, hogy hiába hajtottuk fel a nappaliban a szőnyeget, egész egyszerűen rápisilt a visszájára. Tamás nekiállt lepucolni, erre a gyerek kért egy kefét magának, és Ő is olyan lelkesen takarított, hogy elgondolkodtam rajta, nem-e kéne befogni Őt is most már komolyabban a házimunkákba.
A kép másik része ma este készült: újabban a lefekvés úgy megy, hogy miután beraktuk az ágyába, és megvolt a sok puszi (mutogatja az arcán, hogy odais-odais-odais kér még), rácsukjuk az ajtót, és várhatóan fél órán belül Ő még egyszer megjelenik a nappaliban, hogy pisilnie kell. Utána már viszonylag hamar elnyugszik.
Ma, amikor kicsattogott, ugyanúgy mint máskor a fürdőajtóban megvártam, míg végez, fogtam a cuccát, hogy majd bent ráadjam, és visszakísértem a szobájába… ahol jól meglepődtem, ugyanis égett a nagyvillany, és az ágyon ott feküdt egy könyv, amin látszott, hogy mielőtt kijött, azt olvashatta…. Szerintem látta a gyerek az arcomon a teljes megrökönyödést (már említettem az olvasáshoz való eddigi viszonyulását), és magyarázó hangon mondta: „aja, óvastam”. Én meg csak bólogatni tudtam, hogy hát azt látom, kisfiam…. (majd elrohantam a fényképezőgépért…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése