Szüléssztori (by Linda)

Naszóval, megbeszéltem Bóbival, hogy a szüléstörténetet írjam meg én ide, aztán majd Ő is megírja a barátnőinek az NLCre, legfeljebb majd CTRL+C-CTRL-V.

Tehát: Szülői, jön a telefon (Bóbi olyan komolyan vette, hogy azonnal szóljon, hogy mikor felvettem, és mondta, hogy mi van, márhogy épp most folyt el az összes víz, rögtön hozzátette, hogy a Ricsi még nem is tudja…), én eszem nélkül futok haza, itthon pisi, redbull, taxi hívása, söprés. Hát előbb értem a kórházhoz, mint Bó, úgyhogy az ajtóban fogadtam őket, együtt mentünk fel a szülőszoba elé, ott ugye mondták, hogy egy ember mehet be (gyorsan csináltunk pár fotót is), Ricsi leült kint, én meg bementem Bobóval. Még röhögtünk is egy jót, hogy Ricsi cipőjére úgysem megy rá a védőnejlon, jó is, hogy így beszéltük meg. Na, Bobót CTGre rakták, hasára pakoltam Placcsot (tudom, a valódi dúlák köveket használnak….de evvan… ha valaki engem kér fel segítőnek, számíthat ilyenre), oszt csak néztünk, mert ilyen lapos CTGje a Bobónak még sose volt… A Kriszti is csak hümmögött, mondta, hogy itt éjjel 2 előtt semmi érdemleges nem lesz, mindegy, bevonultunk a szülőszobába, Bobó átöltözött, majd Kriszta mondta, hogy akár én is hazamehetek Ricsivel egyetemben, ráérek éjjel 1-2 körül visszajönni, addig had aludjon Bó, meg én is otthon… Bóbitól kérdeztem, mi legyen, végül arra lyukadtunk ki, hogy tőlem aludhat, ha tud, csendben leszek, de ne menjek el, így csak a boltba rongyoltam ki Ricsivel kajáért, nagy szatyor kajával visszaballagtam, Ricsi hazament, mondtam, szólunk, amikor elindult valami. A Bobó az ágyra feküdt, én beültem a fotelbe, a fotel meg az ágy közé odaékeltem a vajúdólabdát, arra felpakoltam a lábam, és dumálgattunk fél 10ig, akkor, mivel még mindig nem voltak fájások, csak az a laza 2 centi tágulás, Bobó kapott egy tágítóballont, ami ahoz azért elég volt, hogy ne nagyon aludhassunk 5 percnél többet, mert 5 percenkét jöttek azért ilyen kis lazább fájások, amire Bobó mindig felébredt. De tényleg igaz az, hogy lehet 5 perceket is aludni, mert többször álmodtunk is ( Ő például a szívhang miatt, merthogy ugye rajta volt a gép, néhány ébredés után közölte, hogy lovakkal álmodott).

Mondta a szülésznő, hogy akkor lesz tuti, ha kiesik az a vacak, mert az akkor 5 cm. Na, hajnal ötkor kis segítséggel ez meglett, addig tök jól elvoltunk, akkor viszont bekötötték az oxitocint. Hát, onnantól nem röhögtünk annyira, marha hamar erős fájásai jöttek, Zsófi eszünkbe jutott, úgyhogy lihegtünk, mint állat, illetve szuszogtunk, na (már azon kaptam magam néha, hogy én is…). Fél hétkor mondta a szülésznő, hogy 6 cm, haladgatunk, egy-másfél óra múlva ellenőrzés, de kicsit lejebb veszi az oxitocint, hogy Bobó pihizhessen… Hát, én nem tudom, érdekes volt a reakció, ugyanis a fájások marha erősen jöttek továbbra is, de egy fél óra múlva valami megváltozott… olvastam én, hogy a szülő nő hangjából le lehet szűrni dolgokat, de eddig nem hittem benne (a saját reakciómra emlékszem legkevésbé, Zsó meg egy csepp oxit nem kapott annak idején). Szóval jöttek sorban, rendszeresen a fájások szegénynek, de megjött a hagja is, hiába suttogtam a fülébe, hogy energiapocsékolás, elküldött az anyámba. A fájások szünetében együtt poénkodtunk, hogy tuti, hogy az összes reggeli ctg-re érkező kismamát halálra rémíti (bár csak én röhögtem úgy igazán, de én is csak kínomban), fájás közben ezzel nem foglalkozott, és tényleg más hangokat adott ki, mint addig… És azontúl, hogy nekem a szívem szakadt, valahogy éreztem, hogy ennek így nincs értelme. Sajna igazam lett, 8 után valamivel jött Kriszti, megnézte, 6 cm. Hát, nem tudom, melyőnk keseredett el jobban, pláne, amikor mondta Kriszta, hogy vergődjük el pisilni, és visszaköti az oxit, szegény hugi már a fülembe motyogta, hogy „ne hagyd”, na, akkor lenyeltem az összes gombócot a torkomból, és előszedtem a szigorúbbik hangomat, és mondtam, hogy baba miatt muszáj lesz… valahogy meggyőztem, infúzió vissza, közben, mivel Kriszta is látta, hogy Bó kicsit kezdi feladni, elment körülnézni, hogy mikorra lehet hamarost EDÁt szerezni (vagy epidurált, már fogalmam sincs, mit mondott, de mindegy is). Jött, hogy 9kor mi leszünk az elsők az anesztesnek, akkorra jön úgyis műteni, eddigre fél kilenc volt. Viszont kellett volna CTGzni is, ami előzőleg már 2szer nem jött össze, mert ahogy szegény Bó fájás közben vergődött, mindig elveszett a szívhang… Szóval kivártam egy szünetet, és mondtam a Bónak, hogy mindjárt jön az érzéstelenítő, de ahoz kéne egy jó szívhanggörbe. Na, én fogtam a CTG fejet, Ő próbált mozdulatlan maradni (akinek volt már oxis fájása, az tudja, hogy ez nagyjából lehetetlen), kifigyeltem, hogy fájás közben merre vándorol Nándi, és merre viszi a kis szívét, úgyhogy olyan negyedórás görbét produkáltunk, hogy egy másodperces „szünet” sem lett benne… Látszott, hogy Nándi remekül van (hehe, csórikám), és valahogy a Bobó is sokkal jobban koncentrált (már nem kiabált, hanem újra szuszogtunk, Ő fújta a karomat (mondtam, hogy akkor j, ha lebeg rajta a szőr….mifenét lehet ilyen helyzetben mondani????? Mondom holnap már úgyse emlékszik a hülyeségeimre, leszarom)), és esküszöm, éreztem, hogy újra sínen vagyunk, biztattam, vigasztaltam, számoltuk a perceket… )kor bejött Kriszta, örült a görbének, mondta, hogy ellenőrzi a helyzetet, majd közölte, hogy 8 cm. Összenéztünk. Edának, epinek ilyenkor már nincs értelme, ha így haladunk, mire hatna, megvan a 10 cm…ezt én is tudtam. Nem tudom már, hogy Bóbinak mit mondtam (hazudtam), tudtam, hogy valahogy negyed órát kéne átbekkelni…. Esküszöm, már nekem is kiesett, lényeg, hogy negyed óra múlva Kriszta jelentette, hogy 10 cm. Na, akkor majdnem már én is bőgtem a megkönnyebbüléstől, bejött a doki (esküszöm, majdnem megüleltem, kicsit fel voltam fokozva, de hálistennek ismer jól, pikkpakk elugrott (mint kiderült, szegény gerincsérvvel szenved, tuti nem használt volna neki, ha megszorongatom)), megnézte a helyzetet, majd mondta, hogy OK, nyitott, de nagyon fent van a baba, le kéne küzdeni… Délig próbálkozhatunk, de aztán…. (majd suttogva mondta, hogy oldjuk meg együtt, hogy ne járjon úgy Bó, mint én anno, hogy enniy szenvedés után műtét, mert az nagyon nem kéne). Na, mondtam a Bónak, felállunk, és valahogy megoldjuk. Hamar rájöttünk, hogy az a legjobb, ha háttal állok neki, és belém kapaszkodik, így a szünetekben jól tud pihenni (???????), közben meg kapaszkodhat. A következő egy órából sztem neki se sok rémlik, nekem is csak annyi, hogy néztem az órát… Egy óra múlva közölte, hogy mintha nyomnia is kéne, jött a szülésznő, és mondta, hogy okés, ottan van a baba, ahol kell.

Én anno Zsófinak is megígértem, hogy nem fogok „oda” nézni, rá figyelek, nem lesz rá időm, és be is tartottuk, végig a kezét szorongattam, és ez úgy jó is volt, Botomd hamar ki(e)bújt…

Most viszont már Kriszta mondta, hogy „gyere, nézd, látszik kicsit a feje, te is mondd el ezt az Andinak”, és láttam, hogy Bóbi is biztatásra vár, úgyhogy megnéztem, majd ordítottam, hogy tényleg, látszik a haja, úristen, tényleg… Oltári érzés volt, komolyan. Mondta a Kriszta, hogy szól a dokinak, Bó meg csak ismételgette, hogy „megcsináltuk, megcsináltuk”. Jött a doki, 4 tolófájás, és kicuppant Nándi…. Ránéztem, és tök olyan volt, min t a Ricsi, csak piciben… Szülésznő is rögtön: „tiszta apja!!!”… Hát, majdnem én is bőgtem, úgy örültem, de inkább nekiálltam fotózni. A következő pillanatban nem értettem, hogy mért kapkod a doki a fényképezőgép után, mire felfogtam, hogy azt akarják, hogy én vágjam el a zsinórt, és azt akarja megörökíteni… Picit elbizonytalanodtam, de megoldottam (ez nem volt benne a pakliban), majd vitte Kriszta fürdeni Nándit, persze kísértem, fotóztam (ennyi kézremegéstől homályos fotót már rég csináltam), majd amikor a pelust ráadta Kriszta, megkérdezte, hogy mivel már így benne vagyok, nem-e öltöztetem fel, mert Ő akkor visszamegy Bóbihoz, mert van ott tennivaló. Úgyhogy én öltöztettem, majd ott hagytam melegedni, visszamentem, doki még nagyon öltögetett, mondta, hogy ezzel ellesz egy darabig (volt egy kis szakadás itt-ott), úgyhogy biztatásnak bevittem Nándit, és addig ott ültünk a fotelben (közben kint már egy kismama kaparta az ajtót, hogy nagyon bejönne szülni, de a doki elküldte….közben kint is beindult ugyanis a nagyüzem, sok szülés beindult….). A doki majd’ egy órát mókolt, majd közölte, hogy jobb lesz mint új korában, mehetünk a szobába. Illetve hát a Kriszta kivitte Nándeszt, a Ricsi vitte le az egy emelettel lejjebb lévő szülészetre, én a Bóbit kísértem, de csak az üvegajtóig lehetett menni, mert a karantén még tart…. Ott elköszöntünk egymástól, Bóbi boldog volt, Ricsi boldog volt, én is boldog voltam, Nándi meg gondolom szintén…

Ricsi mondta, hogy hazavisz, de nem engedtem, kellett az egy óra BKVzás, hogy kicsit helyrebillenjen a világ….aztán itthon nekiálltam magam kialudni, hálistennek Márkó szülei nemcsak hogy reggel beugrottak Dávidért, hanem megígérték, hogy délután is hazahozzák, így anyu elvolt a babával, én meg elájultam. És örültem. Végül is nagy élmény volt, sose láttam még ilyet, és megértem, hogy a doki mért mondta varrogatás közben, hogy hiába fordult meg már a fejében, hogy nem vállal több szülést (állandó készenlét), miért gondolja meg magát minden alkalommal….

Bocsi, ha hosszú, ezt nem lehetett összecsapni, esetleg Bóbita majd lektorálja, de még az is lehet, hogy az Ő szemszögéből is megíródik a sztori… Ilyen a jól dokumentált szülés.

Ja, a fürdetős képen látszik, hogy N. mekkora talpakkal rendelkezik….tényleg döbbenetesen nagy, a keze is (az is sejthető az első pillanatos képből…bocsi a naturalizmusért (meg a homályosabb fotókért), de ez van.)