A frontvonalak közelednek

Tegnap, hosszú idő után először, megint elővettük a bringát. Ovi után D. kijelentette, hogy „menjünk bingázniiiii!!!!!”, és mivel én úgy vagyok vele, hogy mindent támogatok, amitől lefárad, mentünk. Igazából azért szeretek nagyon menni, mert valahogy bringázás közben közlékenyebb, rájön a szájmenés, és magyaráz: „itt voltunk ovival (a pékségnél), vett nekem óvónéni kifliiiit….itt lakik Mejiton, ide jön haza anyujával… Itt van kutya, mingyá’ jön….ugat…hangos, rossz kutya…”.

Egyedül az öltönyháznál látható próbababákat nem bírja: „Anya, nincs feje…hó’ van??? Félek tőle”. Persze próbálom meggyőzni, hogy nem kell félni, de arra én sem tudok magyarázatot adni, hogy hol hagyták a babák a fejüket…Otthon??? Miért??? Hogyan? Ő mért hozza mindig a fejét is? Nehéz ügy.

Mikor hazaértünk, amíg engedtem a fürdővizet, addig a gyerek nekiállt kupászkodni a hűtőben, meglátta a „kém”et, és nyalakodott: „Úristen, de finom…Anya, nagyon finom…eszek kicsit”…csuda édi volt, és vacsi után valóban megevett majd’ egy egész adagot a „kém”ből.

Ma is volt bringázás (a próbababákhoz közeledvén bőszen mutogattam neki a túloldalon a benzinkutat, így megúsztam a magyarázkodást), az összes még megtalálható hóbuckát megmászta a cangával, nagyon élvezte „Anyuka, ugrik binga”, majd itthon jött a ráadás: bemászott Gábor mellé a járókába, és 20 percig játszott Gáborral, illetve Gábor mellett… Én vigyázállásban ültem a kanapén, hogy ha esetleg rálép a torkára, vagy valami, akkor hamar közbe tudjak lépni, de tényleg nagyon vigyázott. És közben magyaráz:

„Jövök vissza, hozok még egy autót, és veesenyzünk…tessék, Gábor” és tényleg vitt neki is kisautót… a kicsi meg ezerrel vigyorgott rá… Azt hiszem, a frontvonalak közelednek egymáshoz…