Hogy lesz valakiből isten???

Na, tegnap eljött D. számára a Kánaán, mert délre valóban befutott az apja, és hozta a Katit. Kati az isten(nő) D. szemében.

Ha, a Kati a közelben van, és Dávidnak valamire szüksége volna, akkor az egyébként sablon szerint (és percenként) felhangzó kiáltása a felénél fordulatot vesz, valahogy így: „Anyukaaaaa!!!!!! Nem!!!! Katiiiiii!!!!!!” Mert ugye hálistennek jól nevelt a gyerekem, és először szépen nevén nevezi az illetőt, akitől szeretne valamit, mielőtt még a konkrét utasítás is elhangzana, ami egyébként innentől már a szokásos: „Hozd ide, gyere ide, kell nekem, fussunk, ugráljunk, kiflit-zsömlét-cukrot-kakaót-csokit kérek, fel akarok mászni, le akarok jönni, néz a Gábor, ne nézzen a Gábor, idejött a Gábor, elveszi, megfogja, eltöri, leesik…..stb,stb.

Hálistennek sosem voltam az a fajta anya, aki kikészül (legalábbis magában, titkoltan, de néhányan nyílt színen is) attól, ha a gyereke átmenetileg mást favorizál. Tegye, mert igazából értem a rajongását, ugyanis, vegyük pl. a Katit, vajon, miért sztárolja a gyerekem annyira (azon kívül, hogy egy tök aranyos, szerethető személyiség nem úgy, mint én)

mindig mindent megenged (nem úgy, mint én), mindenhez van türelme (nem úgy mint nekem), sosem kiabál (szöges ellentétben velem).

Tehát tulajdonképpen ez a viselkedés is azt mutatja, hogy D. teljesen logikusan gondolkodik, ha a Kati itt van, akkor mindennel hozzá kell fordulni, mert az akkor neki jó. De hogy már G. is??????? Neki még nem is kell nagyon tiltanom semmit (kivéve a cd lejátszó buherálását… esküszöm, mióta megtanult mászni, azóta az az első számú célpont, és magabiztosan ki merem jelenteni, hogy pontosan TUDJA, hogy melyik gombot kell megnyomni ahhoz, hogy kijöjjön a cd-tálca, amibe aztán tök jól bele lehet kapaszkodni…), és esküszöm, hogy türelmes vagyok vele, és mégis, meglátja a Katit, és ragyog… ezek a gyerekek éreznek valamit….