Az avatás

Tegnap eljött Gabi Lucával meg Dalmával, felavatni a trambulint. Azt persze mondanom se kell, hogy egész délelőtt ezer ágra sütött a nap, ám amint délben fél kettőkor lefixáltuk Gabival, hogy amint kisül a második adag pogácsája, amit nekünk hoz, elindulnak, abban a pillanatban nekiállt az ég beborulni (ez mostanában nálunk mindig így van… az istenek nem bírják, hogy mi barátnők vagyunk, vagy mi???), és amint becsöngettek, neki is állt esni… De mákunk volt, mert miután egy negyed órát esett, belátta az ég, hogy (idézet Gabitól) „ezek nem adják fel, nem mennek haza, kínlódjon a franc”, és elállt, így vártunk tíz percet Lucával, hogy megszáradjon a trambulin, majd kivittem, és ugráltunk egy sort, láthatóan nagyon élvezte, bár először nem akart ugrálni, csak kettőt pattant, és fenékre csüccsent, és röhögött, majd feltápászkodott, ugrott kettőt, csüccs, vigyor… Aztán megbeszéltük, hogy össznépileg megyünk Dájíért, és mivel addigra újra sütött a nap, a pék-fagyizó felé jöttünk haza, a kölkök lelkesen nyaltak, volt nagy boldogság. Itthon aztán folytatódott a megőrülés a trambulinon, volt nagy ugrabugra, közben fogyott a pogácsa is, süti is (én csak mélyhűtött almás falatkákat sütöttem, amiből D. szerint „kikukucskál az aaama”), közben a két baba is jól érezte magát, G. hol a pokrócon, hol Gabi ölében, Dalma meg Gábor kocsijában, és még olyan is volt, hogy vagy 10 percig tudtunk Gabival beszélgetni egyhuzamban… Nagyon jól éreztük magunkat, Lucát csak komoly, a jövő heti újrázásra tett ígéretekkel lehetett elindítani hazafelé, mert nagyon maradt volna még… Nem volt rossz ötlet ez a trambulin, azt kell mondjam…