Tegnap kicsit változtattunk a programon, kocsit béreltünk, és beiktattunk egy egész napos túrát. A tavalyi nyaralás egyik csúcspontja az volt, amikor felfedeztük a Phaselis nevű partszakaszt… érdekes, mert sem az útikönyvben nem nagyon esik róla szó, a neten sem igazán találni róla bármit is, pedig olyan nagyon szép hely...
Mindenképpen el akartunk most is menni ide, meg volt még egy hely, ami tavaly kimaradt, és most gondoltuk meglátogatni, név szerint az Olympos. Szóval reggel felkelés szokás szerint, kajálás, a kapott dobozokba némi ebédnekvaló elmentése, cuccok összeszedése, indulás. Cicuka nem aprózta el, kocsi helyett kisbuszt bérelt előző nap, így aztán helyhiányunk sem volt, elindultunk. Először Olymposra mentünk… illetve nem mentünk fel a hegyre, hanem az ottani tengerpartot vettük célba, mondván, hogy majd látunk, amit meg tudunk nézni… Terv szerint a gyerekek pancsoltak volna a „nőkkel” - ahogy T. hívta az anyósomékat - a tengerben, de aztán amikor odaértünk, kiderült, hogy árnyék szinte semmi, a nap kegyetlenül tűz, úgyhogy csak egy rövid sétát tettünk Cicukával a romok felé, és inkább átmentünk Phaselisre. Érdekes, hogy erről a helyről tényleg alig hallani, pedig legalább olyan szép –szerintem- mint Olympos… jó, abból alig láttam valamit, Phaselishez meg már tavaly óta kellemes emlékek kötnek –ebben a kis öbölben „búvárkodott” ugyanis D. először életében.
Ez a hely tulajdonképpen egy ókori római romokkal teli, védett (annyira védett, hogy természetvédelmi területnek van nyilvánítva, minimális belépő fejében lehet bejutni csak), eldugott kis öböl… és valami gyönyörű. A víz kristálytiszta, kevesen vannak viszonylag, a táj lenyűgöző… és jó sok árnyék van!!!!!!
Az ember egész addig nem is gondolná, hogy milyen fontos szempont ez, amíg el nem endul két öt éven aluli gyerekkel negyven fokban valahova.
Phaselisnek egyébként mindenkinél nagyobb sikere volt, mint Olymposnak, a két gyereket ki se lehetett szedni a tengerből, bár D. a „búvározást” idén kihagyta… már itthon, tavasszal kitalálta, hogy a búvárszemüveg szoros, és nem tudtuk róla meggyőzni, hogy igen, az, mert ha nem az, akkor akár fel se vegye, mert a víz belefolyik a szemébe… inkább fel sem vette valóban, és mondta, hogy mélyen tesz az alant látható halakra. Jó, nem így fogalmazta meg, de a nézésében ez volt benne.
Mindenesetre innentől fogva legalább úgy éreztük, hogy nem volt teljesen elhibázott lépés ez a kirándulás, sőt. Délután fél ötig pancsoltunk, meg sétálgattunk, fotózgattunk, én még halakat is néztem, majd visszamásztunk a buszba, kiráztuk a fürdőgatyánkból (meg G. úszópelusából) a homokot, meg a kisebb-nagyobb köveket, és visszaindultunk a szállodába. Este még megnéztük a Szépség és a szörnyeteg című musicalt a helyi erők előadásában (ez úgy van, mint a ma „megtalált” magyar nyelvű animátortól megtudtam, hogy a szállodának van 14 saját profi táncosa, akiknek csak a szórakoztatás a munkájuk, és az ilyen nagyobb volumenű előadásoknál az animátorok a statiszták. Már februárban odaköltöznek a szállodába mindannyian, és elkezdenek gyakorolni, hogy szezonnyitásra meglegyen az a 14-15 előadás, amit aztán a nyár folyamán elő lehet adni…. Itthon hol van ilyen????). Valami gyönyörű volt, még D. is lenyűgözve nézte (előtte nagy vonalakban elmeséltem Neki a sztorit, és teljesen odavolt, bár a „szőnyeteg” helyett folyamatosan „szellem”-et várt… hogy ennek mi baja van a szellemekkel folyamatosan… és mért pont Törökországban van velük gondja????
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése