A mai nap szenzációja kétségkívül Dávid volt… az elmúlt napok sikerein felbuzdulva (siker alatt értsd: nem fulladt eddig még meg) megbátorodott, és először csak azt játszotta, hogy karúszó nélkül merül, gyakorolja a levegővételt (igenigen, ott álltunk mellette, de nem nyúltunk hozzá, magától kapaszkodott a medence szélébe, nagy levegő, és irány a víz alá, majd amikor a levegő elfogy, akkor fel, levegő….és így tovább), majd megkért, hogy együtt merüljünk, úgy, hogy „elérjem a követ az alján, anyuka!!!”… Nyomta már más is a víz alá a gyerekét rajtam kívül???? Sejtettem…
Szóval együtt merültünk, vagy ötvenszer, ezután jött az ugrálás….
D. kimászik a medencéből, nekifut, ugrik… a víz alatt úszkálva (esküszöm, semmi pánik, szép nyugodtan elindult felfelé, evezett kézzel-lábbal) megvárta, míg kihalásszuk, a kezünktől a víz tetejére hasalva „elúszik” a medence széléig, kimászik… és így tovább. Nem kell ragozni, milyen rettentő büszke voltam, ugye??? Főleg, amikor odajött a helyi úszómester, és megkérdezte, hogy hány éves a kisfiú, mondom három és fél, erre hangos bjutifúl és bravisszimó kiáltásokkal megtapsolta a gyereket, majd felajánlotta, hogy délután vigyem el az úszótanfolyamra… (nem vittem, mert nem tanulni jöttünk, de nagyon szép volt tőle… igen, az úszómester is szép volt, és ez hozta ki belőlem az angoltudást annyira, hogy ezt megbeszéljük,jól ismertek… ;-) )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése