Itt vagyunk…nem mondom, kalandos volt, de végre megjöttünk.
Elvileg 12.45kor indult volna a repcsi, na én már hatkor nem tudtam aludni, nyüzsögtem, izgultam, minden bajom volt, kilencre mindenki glédában állt, bőröndök bepakolva… Úgy döntöttünk, hogy két nagy bőröndöt viszünk csak, arra könnyebb figyelni, mintha több kisebb lenne. Egyikben voltak Klári cuccai, meg Dájíé, a másikba raktam a miénket. Na, háromnegyed 11re kimentünk a reptérre, gondoltuk, majd D. néz repcsiket… aztán miután több, mint egy órát álltunk sorba a becsekkolásnál, már annak örültünk, hogy ha végre egyszer bejutunk, már nem kell sokat várni… no, a bőröndök feladásánál rögtön meg is lepődtünk, merthogy a mi bőröndünk (jelszó: inkább két nagy bőrönd, mint több kicsi…) meghaladta a súlyhatárt… mögöttünk még kilométeres sor, erre: „pakoljanak ki belőle valamit, és tegyék át a másikba”… A Kláriék bőröndje 2 kilóval volt könyebb, mint a max. súly, úgyhogy tőlünk kivettük a könyveket, és átraktuk amoda, majd újra lezártunk, mértünk, és imádkoztunk. Eredmény: miénk fél kilóval, Kláriéké 1 kilóval van a súlyhatár alatt. Tamás rögtön megnyugodott, hogy kint nem fogom magam hülyére vásárolni, lévén nem lesz hova pakolni. Gyorsan megnyugtattam, hogy bent van a bazi nagy strandtáska, amit adott esetben kézipoggyászként el lehet sütni, különben is, ékszert akarok, az nem nehéz.
Közben a mögöttünk álló lány izgatottan telefonált, és valakinek panaszolta, hogy a gépe késni fog 3 órát… nem adott rá a partnerének magyarázatot, hogy ezt honnan szedi, és mivel sehol semmi ilyen nem volt kiírva, gondoltam, hátha csak hallucinál…mondom, ekkora pechünk csak nincs már….
Na, innen azt hittük, hogy már minden okés, vonultunk a vámvizsgálathoz, az ellenőrök levetették velem a magassarkú szandimat (oké, egy csomó TNT elférne a sarkában, valóban), és csak kicsit vígasztalt, hogy az előttünk bevonuló valamilyen sportcsapatot még tüzetesebben vizsgálták át (igaz, hogy egyenmelegítőt viseltek, a hátán a Nike jelecske alatt bazi nagy IRAK felirattal)…
Erről jut eszembe, hogy ma hajnalban, amikor felkeltem, szokás szerint blogolvasással foglaltam el magam, most épp Pudingocska blogjával, amire nemrég találtam rá tök véletlenül, és most visszamenőleg is beleolvasgatok, erre mi az első bejegyzés, amit ma megnyitottam? Egy vicc. Tettszett, úgyhogy elmentettem, majd kétszer elolvastam, és a reptéren előadtam a családnak is. Idézem:
Múlt éjjel nagyon magam alatt voltam, felhívtam a Lelki Segély vonalat.
Egy pakisztáni call-centerhez kapcsolt.
Mondtam, hogy öngyilkos leszek.
Erre nagyon izgatottak lettek, és megkérdezték, hogy tudok-e teherautót vezetni…”
Visszatérve az utazáshoz: bejutottunk, bár D. nagyon nehezményezte, hogy nekem mezítláb lehet sétálni, és vele senki nem veteti le a szandiját, pedig hát szandál az is.
Bejutván megcéloztuk a kávézót, mert D. kijelentette, hogy menten éhen fog halni („szennicset akarok enni!!!”), közben megnéztük a kijelzőt, és elsápadtunk, a gépszám mellé odaírva, hogy késik…navazze. Mindegy, nemsoká kiderül, mi van, mondtuk, vettünk szennicset, meg kávét, mi leültünk D.vel és Klárival, T. meg elment felderíteni a helyzetet…
Közben megláttam pár asztallal arrébb a telefonálós csajt, úgyhogy odamentem, és jól rákérdeztem a dologra. Mondta, hogy 3 órát tud (én se kérdeztem rá, hogy honnan), de hátha nem lesz annyi… Visszamentem a többiekhez, T. és akkor futott be, és mondta, hogy a várható indulásunk a tábla szerint kb. másfél óra késéssel lesz….Nem annyi lett, mondanom se kell…a csajnak lett igaza. Közben kaptunk élelmiszercsomagot, úgyhogy D. tobzódhatott a szennicsekben, de már mindannyian nagyon untuk. Nem is részletezem (hehe).
Végre felszálltunk. D. végigizgulta a felszállást, majd hamar érdeklődését vesztette, és úgy döntött, hogy inkább megkóstolja az apja borát, amit az időközben a felszállást megünnepelendő kért a légi kísérőtől…az apja meg belement a mókába, és adott neki…eredmény: D. a szájában levő bort nagy ívben kiköpte, majd az íztől megzavarodva a pohárban levőt meg kiverte az apja kezéből, így boros lett mind a két ülés, és mindkettőjük ruhája... nem is gondoltam, hogy fél deci bor ilyen penetráns kocsmaszagot tud árasztani….
DE! Leszálltunk. D. kómás volt a bortól mert persze az uccsó félórában aludt el, de amint meglátta a hajtóművet, helyrejött.
A transzferbuszon mellém ült, nézte a tájat, majd egyszer csak megszólal: a szállodában lesz vacsora? (időközben valszeg megéhezett). Mondom igen. Erre: jó, akkor én majd kérek egy bort. Na, visszafojtottam a röhögést, és halál komolyan kérdeztem: szerinted az neked jó lenne? Igen, mondja, mert ő már nagyfiú. Oké. Megy a busz tovább, mi beszélgetünk az alagutakról, szikláról, mindenről, egyszer csak: anya, vacsorára majd kérek vizet, meg amamét (almalé…nyilván már szomjas is volt). Mondom, mi van fiam, a bort dobtuk? Erre enyhén felháborodva: De anyuka, csak viccceteeeem!!!!!! Na, szóljatok hozzá…
Hogy most már vége legyen ennek a bejegyzésnek: odaértünk a szállodába, negyed óránk maradt vacsizni étteremzárásig, szobafoglalás, majd D. boldogan elaludt az ágyában (volt egy kanapé is, de az utazóágyat választotta, és halál örült neki, hogy „puha ágy, anya, puha!!!” mintha otthon deszkán aludna….), mi meg kicsit csavarogtunk T.-vel a szálloda parkjában (majdnem eltévedtünk, 250.000 négyzetméteren fekszik ez a miniváros…), majd mink is lepihi…..
Ja, és ami kimaradt: becsekkolás alatt mit csinált az én fiam? Megnézte, hogy a szálloda márványpadlóján jól gurul-é az autója….mer az fontos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése