Csillagánizs tábor 2: Siófok

No, megvolt a főzőtábor a hétvégén. Hú, oltári jól éreztem magam éreztük magunkat, azt hiszem, mindenki nevében nyilatkozhatok ilyet bátran.

A tábor célja az volt egyébként, hogy bemutassák nekünk, hogy milyen is egy átlagos nap egy három Michelin csillagos étterem konyháján. Várvizi Péter volt a vezetője, aki összességében már egy évet dolgozott a Haeberlin háznál Franciaországban, így igen komoly tapasztalattal bír. Szerette volna, ha látjuk, mekkora precizitás, tudás és türelem kell ahhoz, hogy egy 8 fogásos „csillagos menüt össze lehessen hozni… nos, megláttuk.

Pénteken volt ugye az érkezés, a helyszín Siófok, a főiskola tankonyhája-kollégiuma, majd előadás arról, hogy másnap mit is fogunk csinálni. Miután Péter mintegy két órában elmondta, hogy mely étel hogy is fog elkészülni, már mindenkinek egyrészt korgott a gyomra, másrészt komoly kétség fogalmazódott meg az agyában a saját rátermettségét illetően… és még csak ekkor jött a meglepi: Péter mondta, hogy nehogy azt higgyük, hogy majd csak úgy összedobjuk magunknak a kaját, tettek róla, hogy legyen tétje is a dolognak: vendégeket hívtak. Méghozzá Segal Viktort és Sárközi Ákost (a Borkonyha séfje) feleségestül, valamint Ugrai-Nagy Tündét, az Ízbolygó blog íróját… bennem a szusz is megakadt, de sztem’ nem voltam vele egyedül…

Kilencen vettünk részt a táborban, Péter beosztotta, hogy ki melyik fajta ételt fogja másnap elkészíteni. Én az előételes csoportba kerültem, na, mondom, legalább profi homárbontó lehetek vasárnapra… és lesz, ami lesz. Vacsizni átvonultunk a kikötő túloldalára, a Balaton part legjobb halsütőjébe, ahol nagyon jó hangulatban töltöttük el az estét. Én utána mentem is alukálni, merthogy sejtettem, másnap azért strapás lesz…

Szombat reggel igazi francia reggelit kaptunk: Péter és „segédjei” életem legfinomabb croissant-ját sütötték meg, volt hozzá vagy 6 féle lekvár, sőt, hogy a francia hangulat igazán „átjöjjön”, még francia napilapok is voltak az asztalon… nem tehetek róla, én az ilyesmitől (értsd: figyelmesség) totál meg tudok hatódni… Miután betoltam vagy 3 croissant, birtokba vettük a konyhát. Elsőként a személyyzeti ebédnek ugrottunk neki, párhuzamosan a vacsihoz valók előkészítésével… úgy elment az idő délig, hogy észre se vettük, mindenki komolyan vette a feladatot, Péter zseniálisan instruált minket, egy élmény volt, komolyan… délre mindenkinek kopogott a szeme, úgyhogy örömmel vetettük rá magunkat az ebédre. A menü: Bresse-i csirke egészben sütve, rozmaringos burgonyával, és zöld saláta vinaigrette öntettel, valamint áfonyás almatorta volt (na, ez lesz az első, amit itthon is megcsinálok, az tuti.).

Miután mindenki jóllakott, még folytattuk a vacsora elkészítését, majd fél háromkor elzavartak minket egy kis pihire (hiába, nem szokta a paraszt a szántást… szobatársammal, Dórival, úgy ájultunk be az ágyba, hogy öröm volt nézni). Fél hatra kellet visszamennünk, hogy véglegezzük a vacsit, minden kész legyen annyira, hogy majd csak tálalni kelljen. Gyors átöltözés hét előtt, addigra befutottak a vendégek is, akik kíváncsian várták, mit is kapnak (mi is…). A menüsor:

Kecskesajttal töltött tortilla lazac kaviárral

Tengeri keszeg tartare paradicsomvízzel és kurkumás tuille-vel

Homár narancsos karotta mousse-val édeskömény-mangó salátával

Sütőtök püré szarvasgomba emulzióval, marinált gombákkal rukkolával és sütőtök chips-vel

Kacsamell és kacsmáj passiós karamellel fűszeres sous-vide ananásszal

Pezsgő zselé málna coulis-val és őszibarack espuma-val

Csokoládé torta csokoládé fagylalttal, kétféle csokoládé mousse-val étcsokoládé tuille-vel

Mignardies: financier málnalekvárral és pisztáciás "macskanyelv"

Látványos, nagyon jól megkomponált menüsor, minden fogáshoz hozzáillő borral… istenien éreztük magunkat. Közben kötetlen beszélgetés a vendégekkel, és higgyétek el, hogy az a kilenc ember, aki itt volt, és egész nap főzött, nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna annál, minthogy látja, hogy olyan séfek, mint Ákos és Viktor, és egy olyan kaja-szakértő, mint Tünde eszik (mi több, „jóízűen” eszik!!!) a főztjüket… Mi mindannyian végtelenül tiszteljük ezeket az embereket, és ugyan eddig is sejtettük, micsoda hihetetlen munkabírás, és szakmai alázat kell ahhoz, hogy valaki ilyen szintre jusson a főzéssel, mint ők, a szombati „hajtós” nap után ezt még jobban átéreztük. És persze hozzá kell tennem, hogy mi még „kímélve” is voltunk, Péter, Dani, Roland és Dávid a meló nagy részét „elvitték” a hátukon… Tudom magamról, hogy kábé két nap után visítva rohannék el Elzászból, vagy akárhonnan máshonnan…

Visszatérve a vacsira: minden elfogyott, mindenkinek minden ízlett, és mindenki nagyon jól szórakozott… és nem, az alvással sem volt gondja senkinek sem éjjel…

Tegnap reggel aztán újabb fantasztikus reggelit kaptunk, sonkákkal, szalámikkal (hálistennek újabb adag croissant-al), mindennel, amit csak reggelire kívánni lehet… meg is ettünk mindent, kicsit még méláztunk az előző napon, majd szépen hazaszivárogtunk…

Imádtam ezt a hétvégét, remélem, nem ez volt az utolsó ilyen alkalom…

Aztán délután még leugrottunk Ballószögre a gyerekekért, és hazahoztuk őket, szegény anyuék had regenerálódjanak kicsit karácsony előtt… addigra tán pont magukhoz is térnek…

Macaron mánia

A gyerekek vidékre küldésének mondjuk nem csak az volt az oka, hogy „mert az apu annyira akarta már”, hanem mert nekem is összejöttek kicsit a dolgaim. Emlékeztek, meséltem Nektek a nyáron, hogy milyen nagyon jó kis főzőtáborban voltam… nnna, most hétvégén, (25-27) lesz annak a főzőtábornak a „folytatása”, nagyjából ugyanaz a csapat, csak más helyszín, más ételek… amikkor Tímea megemlítette, hogy hát akkor ilyen is lesz, rácsaptam a lehetőségre azonnal, és jeleztem, hogy ja, jövök. Ez a tábor lesz most péntektől. Aztán vetem csak észre, hogy a két „sima” főzőest”ből az egyik, amit megszavaztam magamnak erre a hónapra, a macaronos az meg ugyebár tegnap volt, tehát 23-án, így elég hamar rájöttem, hogy itt bizony be kell vetni valamely nagyszülőt, mert az én férjem ugyan egy strapabíró darab, de azért azt mégse lehet, hogy szerda este se vagyok otthon, meg péntek-szombaton se… Úgyhogy ezért is volt az, hogy pont mostanra deportáltuk a gyerekeket.

Naszóval, kölkök kedd este lekerültek Anyuékhoz, én meg tegnap elmentem macaron-sütést tanulni.

Szegény T. már tavaly óta mondogatja, hogy igazán megpróbálhatnék macaront csinálni, de megmondom őszintén, hogy ad egy: nem is annyira vagyok oda a macaronért, ad kettő: akárhol olvastam a készítéséről, olyan nagyon bonyisnak tűnt, hogy abszolúte nem volt kedvem még csak megpróbálni sem. Aztán amikor a múlt hónapban voltam főzni, akkor Tímeát kérdeztem meg, hogy ebben a hónapban milyen estre is akarok én jönni, Ő mondta, hogy lesz macaronozás… mondom, oké, de hiába csináljuk itt meg, ha a dolog olyan bonyis, hogy otthon úgyse állok neki… megnyugtatott, hogy szerinte azért venni fogom az akadályokat, így rábólintottam, na, mondom, Cicuka kedvéért… istenem, de rendes feleség vagyok… egy áldozat, komolyan…

Naszóval, így esett, hogy tegnap Ferenczi Hajnival a macaronsütés rejtelmeibe is bepillantást nyertem. Megmondom a tutit, tényleg nem „annyira” bonyolult dolog ez, int ahogy én azt elképzeltem. Persze rengeteg kis apróság, technológiai trükk van, amire oda kell figyelni, de azt hiszem, meg tudom ugrani itthon is majd a lécet… nagyon jó hangulatú este volt, talán az egyik legjobb, amin eddig részt vettem… Csináltunk citromos és csokis macaront, mindkettő gyönyörű lett, és nem mellesleg olyan finom, hogy alig bírtuk abbahagyni a kajálást, akut cukormérgezéstől féltünk már mindannyian… de azért mindenki tudott kis dobozban kóstolót elhozni.

Kriszta barátnőm is jött, és már egy hete megbeszéltük, hogy mivel neki meg a férje úgyis külföldön van, és a fiához bébiszittert hív, akkor már mindegy, hogy 10-ig marad-e ki, vagy tovább, menjünk el utána vacsizni. Első helyen persze a Borkonyha szerepelt, mint lehetséges célpont, de amikor szóltam Tamásnak (nem a férj, a Borkonyha tulaja ez esetben),hogy akkor mi mennénk, sajnálkozva mondta, hogy sorry, de ez az az eset, amikor még nekem se… merthogy zártkörű rendezvény van. Franc, sebaj, legalább kipróbálunk valami mást is. Így aztán elmentünk a MÁK bisztróba, merthogy ott még egyikünk sem volt. Nem bántuk meg, minden nagyon finom volt, jó fejek voltak a pincérek is, bár megmondom őszintén egy hangyányit nagyobb adagokat is el bírtam volna fogyasztani, de hát én beles vagyok, mint tudjuk.

Összességében nagyon jó kis este volt, rengeteg nevetéssel, sok jó kajával, és a tudattal a végén, hogy ha akarnék, akkor már macaront is tudnék sütni (igen, továbbra is csak mint lehetőség, mert mióta „üzletasszony” vagyok, mink rántottát eszünk többnyire…). Ma összepakoltam, holnap irány a tábor. Alig várom, komolyan…

Az elkóborolt macska

Kis őszi szünetet szavaztak meg nekünk Apuék… tegnap délután levittük a két gyereket Ballószögre, és vasárnapig ott is fognak maradni.

Kicsit paráztam, hogy hogy veszik majd most ezt a dolgot, hogy otthagyjuk őket, lévén most mind a kettő „kicsit” anyás… de nem kellett volna aggódnom, ugyanis Apu zseniálisan megoldotta a dolgot: beszerzett egy kismacskát. Namost egy dolgot tudni kell az apukámról: szerinte lakásban csak akkor van létjogosultsága állatnak, ha az illető egy sült csirke. Vagy malac, szintén sütve. Esetleg nyúl, az lehet rántva is. De élő macska… na az nem.

Volt a macskához sztori is:

„hát, szegény ott nyávogott a lábtörlőn, és hideg volt, és megsajnáltam, és gondoltam, holnap úgyis jönnek a gyerekek, had örüljenek neki… majd ha hétvégén hazamennek a gyerekek, akkor majd körbenézek a környéken, hogy honnan kóborolhatott el…”

Namost a Zsófi húgom este 11kor, két pohár likőr után elmondta, hogy igazából a fater pontosan tudja, hogy a macska honnan származik, 2 házzal lakik csak arréb, de a fater lecsapott rá, és betoloncolta a lakásba, had örüljenek a gyerekek…

Mondjuk örültek is… fel se tűnt nekik, amikor reggel elköszöntünk tőlük, és leléptünk… osztán hogy a macskából marad-e annyi, amit a hét végén vissza lehet adni….????

Te csináld ezt....

D-t az isten is főnöknek teremtette… oltárira élvezi, hogy Gábor megy utána, csinálja, amit mond neki, ritkán vitázik (pedig lassan már beszél is), úgyhogy D. ezt kihasználva folyamatosan instruálja.

„Gáborka, most te ezzel az autóval menjél, én meg majd azzal!!”

„Jó”

„Gáborka, mégiscsak cseréljünk, én akarok azzal lenni!!!”

„Jó”.

Úgyhogy nincs nehéz dolga D-nek…. bár azért vannak esetek, amikor G. belázad, de az tényleg ritka.

Na, és a lényeg: kicsit tán későn ugyan, de D. rákapott a szerepjátékokra, a kedvencei a teljesen hétköznapi tevékenységek imitálása a lehető leglehetetlenebb helyeken… ilyen például az alvás a nappali közepén. Szépen megágyaz, lefekteti Gábort, odahordja neki az összes plüssjátékot, aamit hirtelen megtalál, melléfekszik, és akkor ők alszanak…

Ja, és igen, az ott középen az én pizsamagatyám… némi fetisiszta vonást mutat mindkét gyerek, imádnak ezzel a pizsamámmal aludni… D. mindig beosztja: „Gáborka, most Te alszol a nadrággal, én meg a felsővel”-„Jó”…és másnap csere…

Overálban

Nagyon lehűlt az idő, és előkerültek az overálok… Az oviba menet mindig van valami megtekintenivaló, ma éppen az egyik szomszéd állt ki épp az autójával, az én gyerekeim meg úgy nézték, mintha színházi előadást látnának… kocsimán mindkettő… És hogy melyik-melyik? Már én sem vagyok biztos benne…

Buliztunk

Tegnap délután elindultunk bulizni, merthogy meghívtak minket mulatni. 40. szülinapot ünnepeltünk, méghozzá egy olyan szállodában, hogy szemünk-szánk maradt tátva. Mondjuk egy kicsit tényleg több energiát is rakhattam volna abba, hogy alaposan megnézzem, hogy hova is vagyunk meghívva pontosan, de nem tettem. Mentségemre szóljon, hogy tényleg belezüzültem kicsit (jó értelemben) ebbe a bolt-dologba, kicsit egycsatornás lettem, nem nagyon tudok másra is figyelni, így amikor T. küldött nekem egy e-mailt, annyi szöveggel összesen, hogy „elmegyünk?”, csak minden 5.szót olvastam el az egészből, annyi fogtam fel kb, hogy „szülinap, szeretettel, szállodába, nem ér cinkelni a kivitelezést), úgyhogy visszaírtam, hogy jó, menjünk, persze, biztos jó lesz, legalább nem itthon ülünk.

Magamban meg már el is döntöttem, hogy hálisten kiöltözni se kell nagyon, valszeg nem nagy truváj a hely, de hát én amúgy se cinkelem sose a kivitelezést…

Aztán valami azért megmozdult bennem a héten, mert elmentem, és vettem egy tisztességes nadrágot, meg egy szép új cipőcskét magamnak, mondom, mégse én legyek már a legratyibb… legyen az a szálloda, mit bánom én, de azért mégis, adjuk már meg a tiszteletet… ja, meg még fél óra szöveg, hogy miért akartam új cuccokaszet.

És amikor tegnap elindultunk, akkor mondja T., hogy tudtad, hogy milyen szép helyre megyünk (de, szoktunk esténként beszélgetni, de most ha ez a szülinap szóba jött, akkor csak röhögve tervezgettük az ünnepelt ajándékát (vicces dolgokat találtam ki, tényleg, és tetszett is neki végül), vagy örültünk, hogy kettesben leszünk egy estét, és azt nm részleteztük, hogy hol is lesz…), akkor kezdtem gyanakodni…

Odaértünk, és padlót fogtam. Tényleg nem reklámozni akarom a szállodát, de ez valami gyönyörű. Tiszta Afrika! Nézzétek meg a honlapját: http://www.bambarahotel.hu/hu/.

Kiderült, hogy az ünnepelt volt az építész, ezért volt az az engem félrevezető megjegyzés… de nem baj, kultúran néztem ki hálisten.

Kilenckor még Editnek azt bizonygattam, hogy én mindjárt elalszom, aztán 11kor már ordítva üvöltöttük együtt, hogy „jelszó, halál a májra”, majd fél 12kor, hogy „plafonon a hangulatom végre, ugorjunk le néhány hétre délre”, éjfélkor eldaloltuk, hogy „bikicsunáj, fricsáj”, majd asszem fél egykor jött a Mágnás Miska örökbecsű, hogy „igyuk meg a pezsgőt”. Jó kis karaoke-buli volt na. Ráztuk a hajunkat Edittel veszettül, és reméltük, hogy nem sok fotón leszünk majd rajta…

T. nem volt mulató hangulatban, csak ücsörgött, és jókat vihogott rajtunk, de sebaj…én kimulattam magam rendesen.

Iskolába...

Szeretném leszögezni, hogy nagyon örülök ennek a kis webáruházamnak, de az is biztos, hogy nagyon fel kell még vennem a fordulatszámot… egyszerűen, hiába volt az az elmúlt négy évben (öt…majdnem öt…jesszus), hogy oké, hogy itthon vagyok, de minden percem be van osztva a kölkök által,  most, hogy már nincsenek itthon, és bejött az üzlet, elsőre azt gondoltam, hogy ez nem okozhat gondot… de igen, a blogírás pl. kezd olyan dolog lenni, ami a napi rutinba semmiképp nem fér bele, akárhogy is szeretném… úgyhogy igenis, ha nem akarom abbahagyni, rá kell szoknom az elékeztetőkre, mert vagy az lesz, hogy kéthetente egy marha hosszú bejegyzés, vagy nem tudok írni semmiről, mert egyszerűen két nap múlva már nehezen tudom felidézni, hogy mit is akartam írni… úgyhogy első jegyzet magamnak: írj jegyzeteket. Jó, remélem, majd ezt a kis feljegyzést megtalálom néha…

Főzni is járok egyébként továbbra is, tegnap egytálételeket készítettünk a „suliban”, nagyon élveztem, és annyit ettem, hogy azt hittem, haza se tudok jönni. D. csuda aranyos, amikor reggel mondom neki, hogy ma majd este apa jön értük az oviba, rögtön mondja is, hogy „megint elmész megtanulni, hogy hogyan csinálj nekem vacsorát? Oda, a te iskoládba? Anya, majd egyszer elviszel az iskoládba?”.

Valamiért mostanában elkezdte őt izgatni az iskola gondolata, már nézett ki magának táskát, meg megkérdezte, hogy akkor majd ő is megtanul-e olvasni, meg ilyesmi… és hogy hányat kell még aludni addig, amíg iskolás lesz…Nem is gondoltam volna, hogy ez már most felmerülhet.