Fogadalom a blog folytatására

Ma reggel mentek haza Kláriék. Reggel nekem is be kellett mennem az irodába Cicukával, mert volt egy talim tízkor, és jött velünk Imre is meg Klári is, mert meg akarták nézni T új ülőgarnitúráját. Miután ők elmentek, és már kész voltam mindennel, még maradt 5 percem (az illető szólt, hogy késni fog, mi is nehezen értünk be, valahogy extra sok hülye volt az utakon), gondoltam, gyorsan haladok egy kicsit a bloggal, merthogy ugye megvolt a szülinap is, meg minden, ne legyen már annyira elmaradva…

Persze mihelyst félig töltődött fel a kép, befutott a másik fél, így mennem kellett, és amikor visszatértem, mondom most már muszáj dolgozni is, de ezt az egy bejegyzést most már felteszem… közben magamban motyogtam Ádámnak, hogy na, azt hiszem, még a szülinapig eljutok a bloggal, megcsinálom az ötödik könyvet, oszt részemről fájront, nem fér ez már bele az éltembe. Erre olyan komolyan kezdett győzködni arról, hogy oké, nem kell kilométeres bejegyzéseket írni, meg esetleg netre se kell feltölteni, de VLAMENNYIT írni, és naplózni, és a történéseket megörökíteni viszont igenis kell, mert 10 év múlva meg a fél kezemet adnám majd oda a feljegyzésekért, hogy teljesen meggyőzött… úgyhogy erőt veszek magamon, gyorsan utolérem magam, és megfogadom, hogy minden reggel rászánok egy kis időt, hogy ne maradjanak már el ennyire a dolgok… igen, fogadkozni baromi könnyű, de hátha sikerül betartani….

Egyébként ha már a kölkök történéseit akarom feljegyezni, akkor írjak már róluk is: ma volt ugye az első nap, hogy kocsival mentek oviba. Még a hétvégén beszéltem a Vikivel a Fészbukon róla, hogy ugye nem lesz gond, ha oda félre leparkolnak vele, mert hát ugye a verda új, nehezen tudnám róla lebeszélni a kölköket, hogy használják (és csak otthon használják, és csak ovi után…), valamint megmondom a tutit, az én dolgom is könnyebb, ha nem kell könyörögni minden egyes megtett lépésért… (G. nyakban való cipelésétől is szívesen eltekintek a továbbiakban… már 13 kiló…).

Viki mondta, hogy persze, semmi gond, be lehet állni vele egész hátra, és minden gyerek megérti, hogy nem piszkáljuk, mert másé. Így aztán a gyerekeim úrikölyköt játszottak. Kati meg Klári vitte őket reggel, én meg ugye mentem értük. Volt ám olyan villámgyors felöltözés, hogy még! Pillanatok alatt kint voltunk a kocsinál (oké, az is sokat segít, hogy már nem kell overál….), és a motorizáció előnyeit kihasználva még a pékig is elmentünk. Csuda ari volt a két kölök, ahogy egymás mellett feszítettek a kocsiban… az összes szembejövő is mosolygott, és az arra járó (valódi) autókból is csak úgy néztek…. ezek meg hasítottak, mint állat….