Puszi

Na, ez megint egy olyan bejegyzés lesz, ami miatt majd jót kapok a fejemre annakidején a gyerekemtől, mondván, hogy miért érez kényszert minden szülő arra, hogy bohócot csináljon a gyerekéből… És némileg igaza is lesz, de nem baj, engem nem zavar, annyira élvezem, hogy megért dolgokat (persze csak ha akar), és néhányat meg is tesz (ez nanáhogy méginkább kedvfüggő), így aztán majd’ minden nap mutatok Neki valamit, amit érdemes lehet utánozni… (tiktiktik a reklámból- ezt bonyis elmagyarázni, táncol benne egy krapek, ezt utánozzuk, és mondjuk hogy „tik-tik-tik”…jó, így nagyon hülyén hangzik, de a reklám jó, a gyerek meg édi, ahogy hadonászik, utánozzuk a kenguru kajálását, meg hasonló elmés dolgokat, puszit dobunk(ennek legalább értelme van), meg persze próbálom rávenni, hogy adjon is néha (márhogy puszit)). Na, és ma, mivel volt soron kívüli angol (a múlt héten ugyebár csütörtökön volt az UH, így most kell pótolni az akkor elmaradt órát), mentünk reggel Lucáékhoz, én meg persze kipróbáltam, hogy Luca kap-e puszit(nekem meg az apjának egy csomót kell könyörögnünk ezért), és persze kapott…. Csuda édik voltak, legszívesebben vagy egy órán keresztül mondogattam volna, hogy „adj egy puszit a Lucának”, de aztán a harmadik után visszafogtam magam (ott volt a csaj anyja is, nem akartam, hogy aztán balhé legyen).

Aztán persze mentünk tanulni is, nem csak csupa szórakozás az élet…ma újabb termet avattak a törpék, de úgy látszott, őket nem zavarja, a lényeg az óvónénin meg a játékosládán van… már fel sem néznek, amikor elköszönünk….