Vannak azért bíztató jelek arra nézvést, hogy a gyerek azért rám is hasonlít valamennyire… Egyre jobban érdekli a főzés, ha nekiállok a pultnál valaminek, nagyon határozottan kiköveteli, hogy odategyem a széket, és végignézi, amit csinálok (én meg persze mint egy lökedék sportriporter, enyhén debil hangon magyarázom, hogy „Anya most feltöri a tojást, látod? (nehéz lenne nem látni, mikor tőle 20 
centire csinálom), aztán feeeelveri habverőőőővel, látod? (már megint…), aztán hozzáteszi a liiiiisztet, meg a picike sóóóóóóót, meg a cuuuuukrot, látod? (ehh, jobb, ha szakácskönyvet sose próbálok meg írni….)), a gyerek meg les, néha mondja, hogy JA, néha csak bólogat…. Ma palacsintatésztát csináltunk együtt, és hálistennek nem csak nyersen, a habverőről nyalogatva ízlett neki, hanem kisütve is tolta….
Különben meg próbálom mindig úgy tálalni neki a 
kajákat, hogy ki tudjam végre szűrni, hogy mit szeret igazán, és mit nem…a mellkelt fotón látható egy kis rakott zöldbab, tejföl külön, meg reszelt sajt… Amit ezzel a módszerrel sikerült eddig megállapítani, azaz, hogy a tejföl kenődik, a reszelt sajt meg szóróüdik… előző napok kísérletei során bebizonyosodott, hogy a gyerek szereti a kecsapot magában, de erre sztem’ rájöttem volna, tekintettel arra, hogy ha kinyitom a hűtőt, akkor a gyerek odarohan, kiveszi a kecsapot, a kezembe nyomja, majd nyújtja a kis tenyerét, hogy nyomjak bele egy kicsit…meg kell zabálni ilyenkor…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése