Mivel a múlt héten lemaradtam a fogathajtó verseny második feléről, igen lelkesen fogadtam az ötletet, miszerint a ma Zamárdiban megrendezendő versenyre kivinne engem T. (úgyis indult Pestre, hogy a barátaival találkozzon kicsit, kanbuli, miegymás), és majd a fogattal hazajövök este.
Végignéztem a vadászhajtást, ez valóban kicsit látványosabb, mint az akadályhajtás, kevesebb volt az akadály (bár a pálya lehetett volna nagyobb is, de hát a hely korlátozott ugye…), fél délután simogattam a lovakat, egész jól összehaverkodtunk. A karusszer is tényleg nagyon szép volt, fent ültem én is a kocsin (naná), volt ünnepélyes díjátadó, meg minden… jó kis sport ez, na..
Hazafelé András (Imre és Gábor bácsi harmadik társa a fogatozásban) hajtott, én elöl ültem mellette, és nanáhogy vagy fél úton én fogtam a gyeplőt… az túlzás, hogy hajtottam, ezek a lovak ezt az útvonalat már annyira ismerik, hogy maguktól hazatalálnának, de az tény, hogy ha én rosszul irányítottam, akkor engedelmesen baktattak rossz felé (max. magukban gondolták, hogy „ezmegmiez”, szegények még hátra se tudnak nézni”).. a ház előtt persze meg is kellett örökíteni első lépésemet a Nemzeti Vágta felé… fő, hogy nagyot merjünk álmodni, ugye.
Ja, mögöttem Gábor bácsi, az ország legidősebb hajtója (és állítólag most terjesztették fel, hogy hivatalosan is elismer legyen, hogy Európa legidősebb hajtója is… komolyan, 75éves, és ha láttátok volna, ahogy vágtat a pályán… hihetetlen. Ja, és persze az összes melót, aratást, csutakolást, szénabehordást-bálázást, mindent ketten csinálnak Imrével… Ismerek harmincasokat, akik nem bírnák…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése