Mikor már a jegyzet sem elég...

Ma reggel végig hiányérzetem volt… tudtam, hogy valamit el fogok felejteni… Kétszer végignéztem a gyerekeket indulás előtt, hogy biztos van-e rajtuk cipő, kétszer mentem még vissza, hogy valami plussz váltás ruhát vegyek magamhoz. Törtem a fejem cefetül, de mondom csütörtök van, ma nem kell tornaruha se… Az ovi felé, a két kölökkel kézen fogva menetelvén már arra a következtetésre jutottam, hogy egész egyszerűen a megszokott hiszti hiányzik. Mert hogy az ma nem volt…senki semmi miatt nem sírt, mindenki szó nélkül felöltötte az általam kiválasztott ruhát, senki nem akart egynél több játékot hozni magával, senki nem akart ovi helyett inkább otthon reggelizni/visszabújni aludni/játszani/mesét nézni…. csak hogy a sarkpontokat kiemeljem.

Leadtam a gyerekeket, és elégedetten ballagtam haza, hogy hát minden rendben van mégis…. és amikor beléptem a lakásba, és megpillantottam a Tamással együtt tanácstalanul az előszobában toporgó gyerekorvost, akkor leesett. Hát igen. Ma reggelre beszéltük meg a Twinrix3-at. Kértem sűrűn az elnézést, a doki igazából röhögött, T. meg eleresztette az ilyenkor szokásos „akinek nincs esze, legyen notesze” kijelentést. Doki oltári aranyos volt, rögtön rávágta, hogy hát hiszen a Melinda még be is írta a telefonjába!!!! Ja. 8ra. Riasztással. Amikor már rég az oviban voltunk, a telefon meg otthon a pulton, hogy még csak vissza se tudjak fordulni…. na nem mintha nem akkor jutott volna az is eszembe, hogy hát ki se váltottam az oltóanyagot…. Mindegy, holnap reggel újra megpróbáljuk. Igen, reggel HÉTKOR jelez a teló. Igen, az oltás a hűtőben. Igen, a gyerekeket is hazahoztam már az oviból….