A Dédinél

Ma meg nagy kirándulásba fogtunk Anyával: miután Apa elment dolgozni, gyorsan mi is összekaptuk magunkat, és elmentünk meglátogatni a Dédit. Jó régen nem voltam már nála, és ez volt az első alkalom, hogy busszal menjünk. Nem is tudom, hogy a villamost, vagy a buszt élveztem-e jobban. Szegény Dédi egy merő frászban volt, hogy biztos el tudunk-e jutni hozzá, Anya fel tud-e tenni babakocsival, lesz-e aki segítsen, meg ilyenek, és sehogy sem lehetett arról l3beszélni, hogy kijöjjön elénk a buszhoz, még a szomszédban lakó Karcsi bácsit is hozta magával, hogy segítsen lejönni a buszról…aztán Anya bebizonyította, hogy ügyes, mert előbb leszálltunk, mint hogy azt mondták volna, hogy bikkmakk, de azért nagyon tetszett neki a törődés, még akkor is, ha az azért nagyobb részt nekem szól. A Dédinél már várt a Mózes bácsi is, akinek persze elmaradhatatlan kelléke (és egyik fő vonzereje) a botja, amivel nagyon jól lehet kopogva menni. Meg aztán ott volt játéknak a Dédi nemrégen megesett nyaralásából emléknek elhozott kövek halmaza, amivel pillanatok alatt odavarázsoltam Neki a tengerpartot. Még Törökország is eszembe jutott egy kicsit. Ja, és azért új dologgal is elő tudtam rukkolni: már egyedül is fel tudok mászni a Dédi galériájára! Igaz, hogy ezzel mindenkire ráhoztam a frászt, de azért amikor Apa jött értünk, akkor azért bíztattak, hogy Neki is mutassam meg a tudományomat. Hiába no, lehet, hogy nem igaz a mondás, hogy az igazi nagyságot sosem ismerik el a kortársai…