Péntek délután befutottak Anyáék is. Volt egy kis majdnem sértődés Anya részéről, merthogy először a Pihét üdvözöltem, aztán Apát, aztán meg ragaszkodtam ahoz, hogy betegyenek engem a csomagtartóba… Anya próbálta magát vígasztalni, hogy csak hirtelen lettünk sokan, de látszott rajta, hogykicsit aggasztja a dolog. Aztán végül is vállat vont, és felment az emeletre átöltözni.
Ezt most inkább én: valóban így volt, nem tudtam, hogy miért nem örül nekem a gyerek, de gondoltam, majdcsak sor kerül rám is. Gyorsan átöltöztem, majd amikor a szokásos, otthon is sokat hordott melegítőmben lejöttem az emeletről, a gyerek rám nézett, elvigyorodott, és odarohant, hangos „Aja, Aja” kiáltásokkal ölelgette a 
lábamat. Tehát a megoldás csak az, hogy a gyerek már meg sem ismer, ha „normális” ruha van rajtam, „Aja” csak a kis koszlott melegítőmben vagyok… Otthonülő anyák sorsa. No comment.
Hétvégére még a Nagyinál maradtunk, kertészkedtem is a Katival, összeszedtük a sok lehullott levelet (én utána próbáltam megint szétrugdosni őket, mert szerintem úgy 
sokkal szebbek voltak, de nem hagyták), de végül is vasárnap este szedtük a sátorfánkat, és hazajöttünk. Azért jó volt ám megérkezni, pláne, hogy van igazi kis játszósarkom, amit Anya kreált nekem (melegítőben, teszem hozzá). Éljen az otthon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése